Azalatt a pár perc alatt, amíg megbeszéltük hová is menjünk, meg is érkeztünk a teaházhoz, amely oly kedves az én szívemnek. Kinyitottam az ajtót, majd előreengedtem a lánykát és csak utána léptem be az épületbe. Kellemes illatok csaptak meg és a helyiség nyugodt hangulata átjárta a lelkem. Tényleg imádtam ezt a helyet.
Kiválasztottunk egy számunkra szimpatikus helyet, majd leültem Anitával szemben. -Ha ragaszkodsz hozzá. - válaszoltam a lány szavaira, hogy akkor is ő fizet. Nem akartam hagyni, de megsérteni sem szerettem volna, hiszen tényleg ragaszkodott hozzá, én pedig nem akartam vitatkozni vele, hogy márpedig én fizetek. Nem drága ez a hely, és egyébként is bármikor segítek neki, ha szüksége lenne rá, még akkor is, ha pénzről van szó. Az én tanítványom is, valamelyest felelősséggel tartozok érte. Legalábbis szerintem.
Ahogy leültünk máris ott termett mellettünk az igen kedves fogadós hölgy, Airentala.
-Szép jó napot, Airentala. Hogy van ezen a békés délutánon? - kérdezem, majd ő kedvesen válaszol és azt kérdezi mivel szolgálhat.
-Én a szokásost kérném. - egy ideje ugyanis mindig ugyanazt a teafűkeveréket kérem, nem tudom miért, de nagyon ízlik. Aztán mindketten Anitára pillantunk, hogy ő mit szeretne.

Leülve, köszönök én is, majd kicsit gondolkozok. Levettem erszényemet az övről, közben már döntöttem is.
"Én fehér teát kérnék."
Miközben várok a teára, az asztal mellé rakom a pajzsomat, a lábának döntve. Rowenre pillantok.
"Tudna tanácsot adni, hogyan gondozzam majd a sárkányomat?"
A válaszra is várva, előveszek közben egy dobókockát és azt forgatom az ujjaim között, úgymond játék képpen.

Elirányítom Namirát a tömegen keresztül a teázó felé, ahol ugyan még nem sokszor jártam, de a régi cégért össze sem tudnám téveszteni mással. Akármikor erre járok, megcsapja az orromat a sokféle tea tömény aromája, ami szinte beleég a tüdőmbe minden alkalommal. Mikor ajtót nyitok az oldalamon haladó hölgynek, olyan érzésem támad, hogy az egész világnak ilyen levegővel kellene tele lennie.
- Csak Ön után, Altaren kisasszony.
Intek neki, hogy menjen beljebb, majd odaköszönök az idős tulajdonosnak, aki lehetséges, hogy már nem is érzi az illatokat, annyi időt tölt a kis félhomályos épületben.
Néhány asztalnál ülnek különféle szerzetek, ennek ellenére olyan mély csend tartja fogva a helyiséget, mintha tilos lenne akár megmozdulni is. Mindent a nyugalom leng körül, szinte vétek lenne túl hangosan beszélni valakivel.
- Milyen teát kérsz? Keress egy asztalt és odaviszem neked.
Szinte suttogva teszem fel a kérdést Namirának, nehogy megzavarjak valakit.

Valahogyan új szemmel láttam mindent. Már egyáltalán nem voltam rosszul az emberektől, nem éreztem magam kínosan és ráadásként ma Forlumirnak sem mondtam semmi bántót. Hagytam, hogy Thioss vezessen, boldogsággal töltött el, hogy nem hagy egyedül és hasonlítani sem tudtam volna a férfi barátságát azokéhoz, akik elküldtek Lovasnak és utána meg sem kérdezték, hogy vagyok.
A teafüvek illata egyre erősödött, és amikor Thioss beinvitált az ajtón, úgy éreztem, elmerülök benne. Gyönyörű volt a teaház. Pont az egyszerűsége tette azzá.
-Egy jó erős zöld teát szeretnék. Majd később visszaadom. -válaszoltam neki szintén halkan, mielőtt nekifogtam volna helyet keresni.
Nem bántam, hogy nincsenek ablakok, de azért a biztonság és saját kényelmem kedvéért két fal tövében, egy sarokban foglaltam magunknak asztalt. Most nem kapkodtam ijedten a fejem az emberek miatt, egyszerűen elfogadtam a helyzetet és nagy levegőket vettem. A teafűnek tényleg nyugtató hatása van.
-Én is kapok teát? -olyan hirtelen jött ez az őszinte, de kicsit bátortalan kérdés, hogy kapcsolatunk ellenére is összerezzentem.
Forlumir kérdése azonban elindított bennem valamit. Akármilyen napot is írtunk, eddig sohasem gondoltam úgy rá, mint valakire, akinek szintén vágyai vannak. Sosem adtam neki anya süteményéből, sosem kérdeztem meg tőle, hogy egyáltalán szeretne-e állandóan ott lenni, ahol én és azt csinálni, amit én. Úgy kezeltem, mint egy tárgyat.
Az asztalon könyökölve simogattam a homlokom az ujjaimmal, közben összeszedtem magam, hogy válaszoljak neki, bár tudtam, hogy nem lesz valami fényes reakció.
-Persze, hogy kapsz. Innen szeretnéd vagy főzzük meg együtt édesanyámnál?
-Ne fáradj vele, hogy a városon keresztül hordozgatod. Nagyon örülnék neki, ha elkísérhetnélek haza valamikor. Nem most rögtön kell, tudok várni.
Majdnem elsírtam magam, annyira fájt rájönnöm, hogy mekkora tuskó voltam. És ő még rá is tett egy lapáttal, amiért ilyen elnézően és türelmesen válaszolt. Mintha semmi sem történt volna eddig, amit miattam megszenvedett.
Mégis milyen élete lehetett eddig?
Nem bírtam tovább, inkább Thioss felé néztem, valószínűleg egy megriasztott gyermek tekintetével.

- Köszönjük szépen!
Miután elkészültek a teák, elkaptam Namira pillantását, ami annak ellenére, hogy egy nyugtató hatású helyen vagyunk, inkább kétségbeesést tükrözött. Leülök az asztalhoz, de a teákat nem közvetlenül elénk teszem, hanem kicsit arrébb. Mindig fájt látnom, ha Namira szenvedett valamitől és ez most sincs másképp. Szívszorító érzés kerít hatalmába és a lány keze felé nyúlok, majd magabiztosan megfogom azt.
- Namira... Mi a baj? Mi történt?
Mintha sírással küzdene és ez megérint engem. Igyekszek minél nyugodtabb hangon szólni hozzá, hogy megnyugtassam.
- Mondd el, mi bánt, itt nincs mitől félned.
Igazán szerencsés, hogy vele vagy, Thioss. Nálad jobbat nem találna.
Attól függetlenül, hogy a gondolati síkot Mavregar zárta le, az mégis megnyílt. A legtisztább érzéseink előtt ez nem tud zárva maradni, ezért nincs sohasem titkunk egymás előtt. Szinte látom a társam elégedettséggel teli bólintását, amit akkor szokott megtenni, amikor nem tagadom meg önmagamat.
Tudod jól, hogy az életemet adnám érte bármelyik pillanatban.
Helyes. Nagyon helyes. Ha már gondolatban itt tartasz, akkor már biztos vagyok benne, hogy a bizalma a tiéd. Hidd el, észreveszi, hogy tényleg mindent feláldoznál érte. Ha nem most látja ezt meg, akkor idővel mindenképp.
Sosem szégyellem bevallani magamnak, hogy Mavregar-nál erősebb támaszom sohasem lehetne.

Láttam, hogy Thioss aggódik és kezdtem magam szörnyen érezni amiatt, hogy elrontom a napját. Eddig nem csinált mást ő sem, csak aggódott miattam, mint Forlumir. Gyűlöltem magam. Hidegen vette tudomásul, hogy Thioss megint megfogta a kezem. Annyira dühös voltam magamra, hogy már a teámat sem kívántam.
Hogy lehettek ilyen jóságosak?
Nagyot sóhajtva rendesen felültem, de engedtem, hogy Thioss megtartsa a kezem. Uralkodnom kellett magamon, a múlton már úgysem változtathatok.
-Semmi baj. -nyögtem ki végül halkan- Csak rájöttem valamire.
Nem állt szándékomban itt, ennyi ember előtt közölni vele, hogy micsoda egy ostoba liba voltam. Igazából...soha nem is szerettem volna neki elmondani. Belenéztem egy az asztalon álló gyertyába és abban reménykedtem, elfelejti, hogy az imént úgy festettem, mint egy idegroncs.
-Namira.
Sárkányom gondolatbeli hangja tudatta velem, hogy felfedezte a bajt, azonban kapcsolatunk részleges elzárása miatt most fogalma sem volt, mi történt. Úgy szólt hozzám, hogy azt hittem, ha legközelebb összefutnak, Thiossból palacsinta lesz.
-Ne félj, semmi baj. Thioss jó ember, hányszor mondjam még? -válaszoltam neki kedvesen.
-Jól van, tudom. De akkor sem engedem, hogy bárki vagy bármi ezt tegye veled. Te az enyém vagy, én segítek neked talpra állni, emlékszel? Én vagyok a védelmeződ... Ha néha mondok valami rosszat, azt legtöbbször csak viccnek szánom. Ugye nem bántottalak meg semmivel?
-Thioss. -Mondtam végül- Majd beszélünk erről, de nem itt. Szükség lesz rá, de... most egyelőre idd meg a teád, mielőtt kihűl.
Úgy tűnt, Thioss megint a sárkányával kommunikál, így kihasználtam az alkalmat, hogy a teába fojtsam minden bánatom és haragom. Erősen a tenyeremhez szorítottam a forró bögrét és nem érdekelve, hogy éget, beleittam. Megérdemlem.

- Hmm...
Szívem szerint rögtön kifaggatnám, hogy mi gyötri ennyire, de túlságosan elkeseredettnek látom ahhoz, hogy ezzel még tovább kínozzam.
- Rendben, akkor majd beszélünk erről később. Nem fogom elfelejteni.
Érdekel, hogy vajon ez a hirtelen jött bú miből táplálkozik, de egyelőre félreteszem a dolgot és arra figyelek, ami éppen zajlik. Namira elrévedéséből arra következtetek, hogy Forlumirral diskurál. Belekóstolnék a teámba, de az még túl meleg ahhoz, hogy iható legyen. Éppen elkapom a pillanatot, ahogy a lány ezzel egyáltalán nem törődve belekortyol a forró italba.
- Namira, ne...
Kissé feljebb emelem a hangom és nem hagyom, hogy többet igyon belőle.
- Ezt ne csináld, kérlek. Ha tényleg ennyire nagy a baj, inkább menjünk és beszéljünk ott, ahol senki nincs.
Menj el vele valahová és ne engedd el. Szegény valamiért nagyon rosszul érzi magát. Még én is érzem, pedig messze vagyok tőletek és nem az ő társa vagyok.
- Visszakísérjelek Forlumirhoz? Mit szeretnél? Beszélgessünk valahol kettesben?
Nem veszem le róla a tekintetemet, kissé ijesztően hatott rám, hogy még fájdalmat is okoz magának.

-Namira!!! -Forlumir fájdalmán keresztül értettem csak meg, mit csináltam már megint. Azzal, hogy a saját kezeimet hólyagosítottam fel, neki is fájdalmat okoztam. Éreztem, ahogy mancsait a földhöz dörgöli kínjában és nem tudtam megállni, hogy ne keljek fel és bújjak Thiosshoz kétségbeesésemben. De már késő volt. A nyelvem is borzalmasan égetett.
Mégis milyen forró volt ez a tea? De ami fontosabb...
-Bajod esett? Odamegyek...
-Nem! Nincs semmi baj, de mégis mit csináltál?! Eszednél vagy, Namira? És ha napokig nem tudsz majd beszélni meg enni, akkor mit csinálok?! És a kezeid?!
Ugyanolyan mérges volt, mint ő, amikor rossz fát tettem a tűzre a régi telkes házunknál. Ugyanúgy aggódott is értem, mint ő. Egyszerűen olyan volt, mintha az édesapám lenne.
-Ne aggódj. Ez csak tea. Alig hólyagosodott fel, ne félj. Szeretnéd, hogy visszamenjünk?
Mindeközben persze Thioss mellkasához bújtam, hangtalanul kérve, hogy takarjon el szégyenemben. Nem is én lettem volna, ha nem csináltam volna ekkora butaságot. Most már nem érdekelt a gyertyák és a teafű-illat által keltett harmónia. Csak együtt akartam lenni Thioss-szal, kettesben, és nem gondolni a hibáimra. Gyűlöltem őket.
-Thioss. Nem kell visszamennünk. Megvárjuk, ameddig elhűl. Kérlek, beszélgess velem. Megisszuk a teát, utána keresünk egy csendes helyet és elmondok mindent. De nem leszel túl büszke rám. -válaszoltam végül nagy nehezen, majd elhallgattam és vártam, mit fog mondani, de féltem tőle, hogy az ostobaságom miatt egyszer csak eltol magától.
-Őszinte leszek. Nagyon szeretnélek most látni, de úgy érzem, hogy Thioss ölelése megnyugtatóbb lesz neked.
Beleegyezésem közvetítése után ismét elhalványítottam a kapcsolatot, ámde sokkal nagyobb részét meghagytam, mint előtte, hogy szépen lassan végre én is elkezdjek szeretetet és törődést pumpálni felé.
Épp ideje volt már. Lovas Tanoncok Szégyene.

Meglepődni sincs időm azon, ahogy Namira kétségbe esetten hozzám bújik. Átkarolom, hogy biztonságban érezze magát, majd rápillantok a kezére, amit megégetett a forró bögre.
- Le kellene ápolnunk, hozzak hideg vizet?
Mintha a kérdésemet meg sem hallaná, de nem törődök ezzel, inkább vele maradok. Valószínűleg Forlumirral kommunikál, feltehetőleg a lovas-sárkány kapcsolat miatt ő is érezte a fájdalmat és erről beszélhetnek éppen. Mikor Namira megszólal, nehézkesen és tagoltan ejti a szavakat, mintha ismét félne tőlem.
- Rendben. Nyugodj meg, kérlek. Nem sietünk sehová, veled leszek egész nap, ne félj. Nem hiszem, hogy megharagudnék rád bármiért is, hiszen semmi rosszat nem tettél.
Aggódok attól függetlenül, amit mondtam, hiszen fogalmam sincs, mi bántja ennyire, hogy képes kárt okozni magában. Megsimogatom az arcát és a pillantásommal igyekszek őt lenyugtatni. Érzem, hogy egész lényét lelki fájdalom járja át, ami az arcára is kiül. A magabiztosságnak talán sosem volt a fő oszlopa Namira, de most mintha a maradék erő is elszállt volna belőle. Bár teljesen biztosan tudom, hogy Mavregar minden gondolatomat hallja, mégsem szól közbe egyetlen szóval sem, aztán rájövök, hogy próbálja zárva tartani a köztünk lévő kapcsolatot, hogy tényleg kettesben lehessek Namirával.
Köszönöm, Mavregar.
Mindig vigyázott rá, hogy ha az alkalom úgy kívánja, ne legyen láb alatt, ahogy ő szokta mondani. Ezúttal hálás vagyok neki és már emiatt is majdnem könny szökik a szemembe, de most a mellkasomra boruló lánnyal foglalkozok, más nem számít.

-Nem kell, rendben leszek. -mondtam halkan, de őszintén.
Úgy vélekedtem, száz forró bögre sem okozhatott volna akkora sérülést, hogy mindenki miattam kapjon szívrohamot. Értékeltem Thioss és Forlumir aggodalmát, de semmi szükség nem volt rá. Én akartam magamnak fájdalmat okozni, nem?
Egyszerűen nem hittem el magamat. Legszívesebben megint hatalmas ütéseket mértem volna egy szalmakötegre odahaza a földeken, mint annyi évvel ezelőtt, ha dühös voltam. Addig folytattam, ameddig el nem terültem a fűben és hagytam, hogy a nap pirosra süsse az arcom. Jó lett volna megint gyermeknek lenni.
Most szembe kellett néznem valamivel, ami sokkal súlyosabb volt, mint eddig bármi és vetekedett azzal, hogy magára hagytam az anyámat egyetlen üzenet nélkül. Nem mondanám, hogy nem sejtettem a problémát, hiszen azért volt már szerencsém belefutni pár tanárom kétkedő pillantásába. Egy tapasztalt egyén elől nem lehet eltitkolni a hibáinkat. Thioss pedig csak azért nem tudta az enyémeket, mert állandóan távol volt...
-Ne mondj ilyet. -nyögtem a férfi felsőjébe, bár kétlem, hogy meghallotta.
Ezt nem hiszem el. Teljesen ártatlannak hisz.
Persze minden oka megvolt rá, hiszen magamnak is hazudtam, amikor alkalomadtán kétségbe vontam a saját cselekedeteim mibenlétét. Elhessegettem a kínzó gondolatokat és elhitettem magammal, hogy teljesen rendben van minden. Természetes dolog, ha egy leendő Sárkánylovas legszívesebben Mowor gyomrába is elmenekülne a saját sárkánya elől. Hogyne. És ha csak ennyi lenne...
-Thioss. -szólaltam meg ismét, már kicsit bátrabban- Azonnal beszélnünk kell. Szükségem van a segítségedre, mielőtt valami olyat teszek, amit ettől is jobban megbánok.

- Miért utasítod el a segítségemet?
Nem haragból kérdezem Namirát, de ez a kérdés szinte felesleges is volt. Van elég baja anélkül is, hogy kérdőre vonnám, így nem várok választ. Valamit mintha mondana nekem, de nem értem, inkább még jobban magamhoz ölelem. Mintha egy kis ideig gondolkodna valamin, majd újra megszólal, de ezúttal teljesen érthetően.
- Most veled vagyok, minden időm és figyelmem a tiéd. Mondd nyugodtam, mi bánt, mindent szeretnék tudni, ami nyomaszt téged.
Bár mindig oka van annak, hogy ha távol vagyok tőle, mégis hibáztatom magam azért, mert nem vagyok a közelében, hogy megvédhessem. Persze, Forlumir mindig a közelében van és vigyáz rá, amit helyénvalónak tartok, de Namirának én egy olyan támasz vagyok, aki segíthetne neki átvészelni a zűrös időszakokat és egy másik meneddékként szolgálhatnék számára, bármi történik. Néha képes lennék az életemet csak a földhöz ragadva élni, hogy ügyeljek az ő boldogságára, de mivel Lovas vagyok, ezt nem tehetem meg. Annyira nem is bánom. Ki tudja, mi történt volna például aznap, amikor az a pallosos ismeretlen felbukkant. Mavregar mentett ki minket a helyzetből és ezt a bőrömbe vájt jelnek köszönhetem. Szinte fel sem tűnik eleinte, hogy a kezem még mindig Namira arcán pihen és néha végigsimítok a puha arcbőrön.
Miért kell ennyit szenvednie?
Nem látom túl gyakran őt, mégis amikor velem van, szomorúság tör fel belőle. Nem érzem úgy, hogy miattam történik, de rossz látnom, hogy ennyire megviselik azok a napok, amikor magára hagyom.

Nem szeretnéd te azt tudni. És boldog sem leszel tőle. Hiszen én sem vagyok.
Némán bólintottam. Parancsnak fogtam fel a nálam idősebb Lovas férfi kérését. Néhány percig még élveztem a simogató kezek biztonságát, de aztán már annyira undorodtam magamtól, hogy visszaültem a saját székemre és szomorúan belenéztem a bögrébe. Egy lányt láttam, akinek kócos a haja, álszent arca pedig mindig kivívja magának mások szeretetét.
Szándékosan kiszélesítettem a kapcsolatom Forlumirral, hogy ő is hallja, amit gondolok és egyúttal Thiossnak is kimondok. Sejtettem, hogy tudja, hiszen a kapocs sok mindenre képes, de úgy döntöttem, nem lenne bátorságom vele szemtől szemben közölni ezt. Éreztem, hogy Mavregar mellett van, azonnal kaptam is egy képet egy kisfiúról, aki úgy rajongta körbe Thioss jégsárkányát, mintha most találkozott volna a világ legnagyobb csodájával.
-Thioss. -kezdtem bele kissé határozottabban- Amit most elmondok, az a teljes igazság. Amikor befejezem, másnak fogsz gondolni és mérges leszel rám, de vállalom, mert jogod van tudni az igazat. -belenéztem a férfi szemeibe, majd egy nagy levegővétel után nekikezdtem hát- Nem én vagyok akit sok fájdalom ér. Én okozom a fájdalmat.
Eltoltam magamtól a teát. Valahogyan már nem éreztem magam méltónak arra, hogy annak a jóságos férfinak a pénzén igyam meg, akkor sem, ha később visszaadtam volna a pénzt. Éreztem, hogy sárkányom egyre inkább a kapcsolatunkra koncentrál, de elzárja előlem saját érzelmeit.
-Az anyám fájdalmát is én okoztam, bár az szükséges volt ahhoz, hogy rálépjek arra az útra, amelyik emberré nevel engem. Én most nem az ő fájdalmáról beszéltem. -a jelemre mutattam- Amikor azt mondtam neked, hogy folyton összeveszünk, hazudtam. Sosem veszünk össze, mert... tudod, hogy Forlumir milyen. Ami engem illet, magamnak is hazudtam, hogy ne kelljen szembenéznem a saját alantas érzéseimmel. Ha látom, hogy milyen sikeres, ügyes a gyakorlaton, ha érzem, hogy a legborzalmasabb hírek és helyzetek ellenére is higgadt marad és velem is végtelenül türelmes, én... néha egyszerűen elküldeném a fenébe, mérges vagyok rá a semmiért, néhanapján nagyon gyűlölöm is, mert én -a férfi kezeire néztem, amelyek az imént még engem simogattak, tudva, hogy soha többé nem érezhetem az oltalmukat- irigy vagyok rá. Mert jobb nálam. Lélekben is.
Itt félbehagytam. Lenéztem a félhomályos asztalra és vártam a férfi vagy a sárkányom válaszát. Ami furcsa volt, hogy a bűntudat és izgalom ellenére kicsit megkönnyebbültem, még akkor is, ha tudtam, hogy a közelünkben ülők esetleg hallhatták, amit mondtam. De jelenleg nem érdekelt. Most úgy éreztem, az egész világnak is meggyónnám a bűneim.
Mert jobb akarok lenni. Sokkal-sokkal jobb.

Kissé meglep a hirtelen változás, hogy Namira egyszercsak fogja magát és visszaül a helyére, majd a teát fürkészve kezd bele a mondandójába. Nem szakítom félbe, megvárom, míg befejezi, majd sóhajtva hátradőlök és karba tett kézzel megrázom a fejem. Nem vagyok dühös, és nem vetem meg azért, amit mondott. Mivel Mavregar elzárta a kapcsot, ő nem érzékeli kifejezeten, hogy mi is történik, de úgy tűnik, hogy nem is akar közbeavatkozni. Előredőlök, karjaim az asztalon pihennek, majd komoly tekintettel, mosoly nélkül pillantok rá a lányra.
- Namira. Miért irigyled Forlumir képességeit? Miért akarsz jobb lenni nála? Büszkének kellene lenned rá, amiért olyan, amilyen. Sárkány és lovasa között nem lehet ilyen szintű versengés, különben tönkremegy köztük a kapocs és mindketten nagyon megszenvedik ezt. Nézd meg Mavregart és engem. Ő az ész, nem én. Gyakran ő az, aki gondolkodik, én cselekszem, mégsem irigykedek rá, mert elképesztő dolgokat talál ki nehéz helyzetekben is. Tisztelem és becsülöm, mert megvédi azt az ostoba fejemet minden butaságom ellenére is. Szeretjük egymást, neked is tisztán csak szeretned kellene Forlumirt. A bizalomhoz, főleg ha egy ilyen kötődésről van szó, nem elég annyi, hogy beszélsz hozzá és vele vagy. Hidd el, megszenvedi, ha irigykedsz rá, ilyesmit nem tudsz eltakarni előle.
Megdöbbent, hogy Namira érzései ennyire labilisak Forlumirral szemben. Átnyúlok az asztal túloldalára és lassan felemelem a lány fejét, hogy a szemébe nézhessek, tudatni szeretném vele, hogy komolyan beszéltem. Ahogy a szempárt meglátom, saját csalódottságát és bánatát pillantom benne.

-Ó, drágaságom.
Csak ennyit hallottam a fejemben, azonban éreztem, hogy ha sírni tudna, most folynának a könnyei. Éreztem, hogy nem tudta pontosan, miért viselkedtem így. És azt üzente felém, éppen azért, mert nem szeretem, ha a fejemben turkál...
-Mindent megtiltok neki. Nem jöhet be a városba sem. Szörnyű vagyok.
Thioss szavai szíven ütöttek. A beszédet is abba kellett hagynom. Hogy engedhettem idáig jutni a helyzetet? Van nekem szívem egyáltalán?!
Engedtem, hogy Thioss felemelje a fejem, de nem néztem bele újra a szemeibe.
-Mindent megtiltottam neki, hogy nekem is jobb legyen. Próbáltam kompenzálni a sikerei miatt engem ért hátrányokat, de legbelül megmérgeztem vele saját magam. Nem akarok jobb lenni nála, csak már elegem van abból, hogy semmiben sem vagyok jó. -lopva ránéztem, de nem tudtam rajta tartani a szemem- Ez viszont nem jogosít fel arra, hogy a saját tehetségtelenségem miatt másokat büntessek.
Tudtam, hogy Thiossnak mérhetetlenül igaza van, és azt is, hogy változtatnom kell, itt és most, ha azt akarom, hogy még embernek lehessen nevezni. Hallgattam. Olyan volt, mintha a csendtől vártam volna valamiféle változást. Szépen lassan minden hang megszűnt körülöttem, s már csak a gyertyák által varázsolt félhomály árnyékait bújtam a szemeimmel, közben pedig saját lelkemből irtottam a gyilkos fekete árnyakat. Nem álltam meg, ameddig számot nem vetettem minden egyes vétkemmel és örökre búcsút nem mondtam nekik. Ökölbe szorított kézzel és lehunyt szemekkel tettem le saját magamnak és Forlumirnak életem első, egyetlen, megszeghetetlen és megmásíthatatlan esküjét.
-Én, Namira Altaren ezennel leszámoltam gyarló tetteimmel, megbántam és eldobtam azokat. A múltat lezártam és egy új jövő felé nézek a jelenből, amelyben nem lesz több irigység, tilalom és hazugság. A saját két kezemmel fogok megküzdeni azért, hogy erős legyek, megálljam a helyem a nyeregben és emberré válhassak. Igaz és hűséges lovasod leszek a halálom napjáig, téged soha, de soha el nem hagylak és megtartom minden ígéretem. Erőddel és erőmmel segítek a bajban lévőknek és küzdeni fogok, hogy egy nap majd igaz barátodnak és társadnak hívhass. Esküszöm. Esküszöm!
Mire feleszméltem, a gyertya már majdnem teljesen elégett az asztalon. Forlumir is, -türelmetlenül, bár nagyon büszkén- várta már visszatértemet saját lelkemből és biztosra vettem, hogy Thioss is aggódhat mostanra. Észre sem vettem, hogy megszűnt számomra az idő, s mikor a bögrémhez kaptam, már langyos volt. De nem érdekelt.

- Nem, az a szörnyű, amiket mondasz. Egy sárkány mindig olyan társat választ magának, aki méltó rá. Vannak furcsa döntéseik, de ez nálatok nem így van. Forlumir bölcsen döntött, amikor neked adta a jelét és ezzel hozzád kapcsolta a saját életét. Tudta, hogy valamiben jó vagy és neki arra volt szüksége. Tudta, hogy szeretni fogod és gondját viseled. Úgy gondolom, hogy erre most bőszen bólogatna ha látnám, bár rajtad keresztül így is hallja, amit mondok. Nézz rám, Namira. Kérlek, értsd meg, hogy igenis jó vagy valamiben, az pedig a szeretet.
És én is hallottam mindent. Namira gyakorlatilag magának tiltott meg mindent, nem Forlumirnak. Azzal, hogy a társát akarta irigységből visszatartani, saját magát sebezte meg folyamatosan.
Mavregarnak annyira igaza volt ebben a pár szóban, hogy én magam sem tudtam volna jobban összefoglalni a szituációt.
- Ugyan ez már megtörtént és nem tudod visszavonni, mégis tudsz javítani rajta. Forlumir mindig szeretett téged, bármit tiltottál meg neki. Hű maradt hozzád, mert bízott a döntéseidben.
A lány nem szól semmit, valószínűsítem, hogy Forlumirral beszél és ezen elmosolyodok. Nem tudom, hogy hallott-e valamit abból, amit mondtam. A teáról már el is feledkezem, annyira a társaságommal vagyok elfoglalva, de már semmi mást nem akarok látni, csak Namirát és Forlumirt együtt.

Forlumir hirtelen öntött el boldogságával, kis híján belefulladtam. Mosolyra húztam a szám, de a következő pillanatban már komolyan hallgattam Thiosst a pislákoló gyertya mellett.
-Jól van, kicsi szívem. Nincsen semmi baj. Együtt mindent megoldunk. Most pedig odamegyek. -mondta sárkányom, közben éreztette velem, hogy elköszön Mavregartól és beleveti magát a nagyobb utcák rejtelmeibe. Kicsit féltettem ugyan, hiszen errefelé jövet azért nem láttam olyan sok sárkányt, de nem volt szívem megakadályozni.
-Érdekel egy bögre langyos tea? -kérdeztem szórakozottan, mintha már régóta legjobb barátok lettünk volna.
Nem vártam választ, helyette inkább megosztottam vele azt, amit Thioss mondott. A férfinek már megint igaza volt és hálát adtam, amiért velem van és vigyáz rám. Bár minden szavát nem hittem el teljesen, főleg a szeretet-résznél voltam bizonytalan, ám ekkor a -már a teaház előtt ücsörgő- Forlumir gondolatban rám pirított. De nem bántam, mert megint képes voltam nevetni.
-Hé, jóasszony, ide azt a teát!
Nagyjából hozzászoktam már Forlumir tréfáihoz, de most növekvő boldogságom miatt igen nehezemre esett nem hangosan elnevetni magam. Thioss vállán nyugtattam a tekintetem, közben pedig gondolatban tervezgetni kezdtem a naplemente-nézegetést.
Amikor érzelmeim kristálytisztává változtak, átnyúltam Thioss kezeiért és mélyen a férfi szemeibe néztem.
-Köszönöm, Thioss. Bölcs és okos vagy, kiállsz mellettem és ezekért nagyon tisztellek téged. -megszorítottam a kézfejét, majd lágyan elmosolyodtam- Ha szeretnél valamit mondani, tedd meg idebent, ugyanis vár kint ránk valaki.
Tényleg nagyon felnéztem Thiossra. Talán soha életemben nem viselkedett így velem senki a saját apámon kívül, és éreztem, hogy a Lovas különleges nekem. Szerettem volna megint megölelni őt.

- Azt hiszem mindegy, hol beszélünk, az illető úgyis tudná, hogy miről lenne szó.
Mosolyogva felállok az asztaltól, de nem engedem el a lány kezét. Örülök neki, hogy újra jó kedve van és a kint várakozó Forlumir még jobb kedvre fogja deríteni.
Magára fog találni, úgy hiszem.
Igen, én is így gondolom. Saját magával nincs megbékélve, de segítek neki, hogy elfogadja önmagát. Hé, te...
Jó, na, úgyse tudok leszállni, akkor mindegy, nem?
Elnevetem magam a sárkány szinte sértődött válaszán. Láttam rajta keresztül, hogy jött Forlumir után, annyi különbséggel, hogy az épületek fölött kénytelen várakozni.
- Gyere, nem csak az az illető tart velünk találkozót. Egyesek nem bírnak magukkal és méretük ellenére berepülnek a város szívébe.
Gondolatomban egy sóhajtást hallok, amit valószínűleg szemforgatás is kísér.
Hát jó, akkor visszarepülök, nekem mindegy.
Felismerem azt a hangot, amikor Mavregar megjátssza a sértődöttet, ami többnyire a méretének megemlítésére szokott feltörni belőle.
Na én biztos, hogy rossz társat választottam magamnak. És még Namira érzi rosszul magát, szegény lány.
Ó, hol lennél nélkülem, te bölcsesség forrása, hmm?
Gúnyolódj csak, te lókötő. Egyszer még pórul jársz. Van az a méretű sárkány, amivel nem bírsz el.
Mindig szerettem Mavregarban, hogy a fegyelmezett viselkedése ellenére képes ilyesféle megmosolyogtató momentumokra is. Ez nálunk rendszeres, sosem unatkozunk.

El kellett ismernem, szeretem, ha Thioss a kezemet fogja. Bátorsággal és erővel töltött el, mint nem sokkal ezelőtt az utcákon sétálva. Ahogy ránéztem, láttam, hogy neki is társasága akadt, de nem torpantam meg, fogtam a bögrét és biccentettem, hogy majd visszahozom épségben.
-Mondd csak, biztos, hogy ti Felderítők vagytok? -kérdeztem halkan nevetve.
Mavregar tényleg elég nagyra nőtt, meglehetősen határeset volt  mérete, amelynek birtokában még éppen-éppen elláthatta kémkedési és egyéb feladatait. Persze biztos voltam benne, hogy nagyon jól megy neki és az csak a balszerencse műve, hogy pont a teaház utcája sikeredett kisebbre a kelleténél.
-Akkor nincs mit tenni, legközelebb irány a kocsma. -Forlumir tréfásan küldött felém egy képet egy nagy korsó borról, amelyet még édesanyámnál látott, mikor a nővéreim hazalátogattak a családjukkal. A férfiak koccintottak születendő gyermekeik egészségére és történetesen nekünk is gratuláltak. Még mindig nem fért a fejembe, mennyire boldoggá tettük őket azzal, hogy egyszerűen csak együtt voltunk- Úgyis férfi uralom van. Te addig majd otthon főzöl szépen.
-Hahaha. Jó vicc volt.
-Ne feleselj, asszony! Inkább szolgálj ki a teával végre.
Kapcsolatunk nevetéssel és boldogsággal telt meg néhány perc leforgása alatt. Azt kívántam, bárcsak mindig ilyen maradna. Miközben az ajtó felé indultam, visszanéztem Thiossra, mert nem akartam elereszteni a kezét. Most talán még jobb volt ránézni, eddig őt is szomorúnak és kicsit feszültnek éreztem. Bántam, hogy elhagyjuk a hangulatos helyiséget, hiszen nagyon megszerettem a látványt és a különleges illatot is, de azzal kárpótoltam magam, hogy majd úgyis vissza kell hoznom azt a bögrét...
-Érzem, hogy boldog vagy, Namira. Látod? Mondtam, hogy nincsen semmi baj.
-Vacsora előtt vagy vacsora után szeretnénk nézni azt a naplementét? -válaszoltam neki kérdéssel, majd újra Thioss felé fordítottam a fejem.
-Gyere.
Abba az egy szóba próbáltam belesűríteni minden hálám és boldogságom. Kimondása után meg voltam elégedve az eredménnyel, de természetesen nem lett tökéletes, sőt, meglehetősen messze állt tőle...

- Valamivel telnie kell az időnek, amikor éppn semmi különöset nem veszünk észre.
Rámosolygok a lányra, majd kikísérem a teaházból. Azonnal érzem a helyiség és a szabad levegő közti egyértelmű különbséget.
- Szia, Forlumir! Egészen véletlenül valaki azt mondta nekem, hogy itt vagy.
Odalépek a fiatal sárkányhoz és bár ezt nem igazán lehet szokásnak nevezni senki körében, hogy más sárkányát megérintjük, mégis megsimogatom a pikkelyeket a fején. Felpillantok a magasba és egyenesen farkasszemet nézek a saját társammal. Ha nem ismerném, valószínűleg megfagyna bennem a vér, hiszen nem éppen békét és harmóniát tükröz a megjelenése.
- Majdnem azt mondtam, hogy gyere le, de nincs mit tenni.
Széles mosollyal integetek neki, mint egy kisgyerek, aki egy vérengző szörnyetegtől sem képes megijedni, mire Mavregar pupillája kitágul, torkát pedig mély, dörgés szerű hang hagyja el, mintha támadni készülne.
Szemtelen, tiszteletlen, hálátlan.
Megjátszott sértődöttségből felemeli a fejét, de ez annyira jól sikerül, hogy egy emeletnyit süllyed a levegőben, így a szárnyvégei éppen nem súrolják a környező tetőket.
- Köszönjük, szélviharból nem kértünk!
Nevetve kiáltok fel neki, mire egy erősebb csapással újra pozícióba áll, ezzel némi port juttatva a tüdőmbe. Elkezdek köhécselni, amire újabb reakciót kapok.
Ó, csak nem megfáztál? Ejnye, mi lesz így velem, ki fog a hátamon ülni?
Nem reagálok semmit, így büszkén, diadalittasan körözve várja a további fejleményeket.
- Ugye a teába nem került semmi? Nem szabad beszennyezni. Namira, mutasd a kezed, itt kint jobban meg tudjuk nézni.