Késő délutánra járt az idő, ilyenkor még éppen nem kezdenek gyülekezni a vendégek. A parasztok még ilyentájt fejezik be a munkát a földeken, az iparosok mostanság pakolják el a szerszámaikat, a kalmárok meg a kulcsot keresik az üzlet bezárásához. Hamarost sokan betérnek közülük majd sokan hazafelé menet, persze csak egy kissé, nehogy az asszony megtudja. Így megy ez a világon mindenütt. Vagyis majdnem mindenütt. Ide még esélyes, hogy betér néhány lovastanonc is, mostanság fejeződhet be az edzésük. Na igen, odaát a kontinensen, ezen elmebeteg világ normálisabb felén, ott nem élnek ilyen rusnya dögök.
Tekintélyes habtestemet nekidöntöttem a pultnak, majd nekiálltam kitörölgetni egy poharat, amibe aztán löttyintettem egy kis brandyt. Igazi hazai, e téren a legjobb. A jó brandyt onnan ismerni meg, hogy a színe közel aranybarna, az íze pedig elébe megy az erejének. Na ez mondjuk majdnem fekete, zavaros és egy hadihajóról lemarná a festést. A vendégseregletem jó részének tökéletes. Szerintem ez intelligencia kérdése. Én mondjuk akkor sem innám meg, ha nekem fizetnének érte. De a jó eséllyel első vendégként érkező szénégető mindig ezzel nyit. Márpedig fogadni merek, hogy legelébb ő lép be azon az ajtón akár a legjobb...
Hmm. Többet nem teszek elhamarkodott kijelentéseket - állapítottam meg magamban, ahogy kalandozó elmém felrezzent az ajtó nyílására. Nem a szénégető jött, hanem mindjárt két tanonc is. Egy fiú, egy lány. Demient valamivel jobban ismertem mint Elinort, de a lányka amúgy is amolyan magának való fajta volt, csendes, halk szavú. Mondjuk csinoska is a szentem, nem állíthatom, hogy nem, biztos sokan csapnák neki a szelet szívesen, de elég szép lány él itt a szigeten, azt hiszem sokakat elriaszt a begubózása. Na utóbbi nem jellemző a fiúra. Éppen ezért kedvelem a kölyköt. Sokat csacsog, sokat fecseg, nem egyszer volt már értékes számomra, amit éppen elkotyogott. Remélem a nyavalyás gyíkjaikat otthon hagyták.
Széles mosolyt varázsoltam a képemre:
- Már véget is ért az a híres edzés, fiatalok? Vagy netán ellógtuk a végét? - vigyorogtam kedélyesen. - No, csak nyugodtan, tegyétek le magatokat, még ha úgy is volna, az öreg Gregonak lakat a száján - hunyorítottam rájuk. - Mivel szolgálhatok?

Egy laza edzésen voltunk túl. Demien után léptem be a fogadóba. Én hozzá csapódtam, mivel sokkal közvetlenebb ember volt, mint én A városban akartam kóborolni, de sajnos valaki éhes lett mellettem. Ahogy beléptem az ajtón köszönésképpen biccentettem Grego öreg bácsinak.
Leültem egy számomra tetszőleges asztalhoz. Nem hagyva Demnek, hogy ő válasszon asztalt. Úgy ültem, hogy a legtöbb dolgot belássam, mint például az ajtót és az ajtón bejövő vendégeket. Costa a fogadós nagyon barátságosnak tűnt most is, mint a legtöbb találkozásunknál. Vele még igazán nem beszélgettem. Nem tűnt annyira bizalom gerjesztő alaknak, de nem az alakja miatt volt ilyen érzésem. Talán volt valami nyájas kígyósság az arcán. Na most fejeztem be a képzelgéseket róla. Mindenkibe eltudok képzelni egy kis rosszat. Nagy a fantáziám e téren is. Aranyos, kedves fogadós bácsi, aki szívesen lát a kocsmájában minket. Mondogattam magamnak.
Én semmit nem akartam enni. Demienre nézetem ő volt az, aki nagyon éhesnek tűnt és éhes is volt.
Körbe néztem a kocsmába. Semmi érdekes. Két kezemet összekulcsoltam az asztal alatt. Várakozóan ültem. Lehet, hogy nem vele kellett volna ide jönnöm, ha nem az erdőbe kellett volna elmenni sétálni vagy tovább ott maradni gyakorolni. Nem. Ismerkednem kell a többiekkel az itteni szigetlakókkal.

Demien kedélyeskedő megjegyzésére felhorkantam:
- Húslé?! - meredtem rá hitetlenkedve. - Édes kisfiam, a legjobb brandymről van szó! Meg úgy általában az egyetlen fajta brandyről, amit csak tartok, éppen ezért ez a legjobb, de ez most nem ide tartozik. Szóval gyakorlatról jöttetek... - fejcsóválva néztem a srác vigyorát. - Fogadni mernék az ebéded árában, hogy az oktatott fegyverek között nincs ott a buzogány... Különben valaki már biztosan megritkította volna a fogsorod, amikor ennyire kihívó szemtelenséggel röhögsz - replikáztam, de érezhető jó kedvvel. Az érméket besöpörtem, majd biccentettem: - Megtömöm a hasad, aki sárkányokkal foglalkozik, az kedvezményt kap nálam, mint mindig. Hiába, bármilyen szemtelen kölyök is vagy most, egyszer még te fogod védeni a szigetünket és az istenek a megmondhatói, lehet egyszer erre még szükség is lesz. Hát senki ne mondja, hogy a vén Gregoir hagyott volna idejekorán éhen veszni.
Sarkon fordultam és beballagtam a konyhára. Mertem a halászléből.. öhmm... Mariann azt állította róla, hogy halászlé. Halványszürke színe volt és itt-ott zöldes akármik úszkáltak benne. Mindenesetre az ízére most sem lehetett panasz. Hiába a feleségem nem főz rosszul, de nem kiállításra lesz, az már szentigaz. Csapoltam mellé egy korsó sört is, apám titkos receptje alapján készült remek barna sör volt, na meg nyestem két szelet házi kenyeret. Visszatértem az asztalukhoz és a fiatalember elé tettem az összeset:
- Mielőtt megkérdeznéd mi ez: halászlé. Csípős, meleg, egyed. A sörről meg Rowannek egy hangot se, még velem is tud elég kemény lenni. Legalábbis néha van egy olyan szigorú pillantása, hogy az emberben megáll az ütő - csóváltam a fejem.
Mariann is kisomfordált a konyháról és Elinor elé tett egy nagy pohár hideg vizet, benne citromkarikákkal.
- Kimerítő lehet az az edzés kis drágám, bármi is legyen, legalább egy szomjoltót fogadj el tőlünk, a ház ajándéka. Ugye Gregoir? - nézett rám. Bólintottam:
- Úgy van. Tőlem rossz kedvvel és főképp szomjasan ne távozzon senki sem. Amúgy is halálra untam magam egész nap, jó végre életet látni a kocsmában.
Asszonykám visszatért a tűzhely, én meg a pult mellé, de alig pár percre csupán. Azután nyílt az ajtó... Egy szép csapatra való vendég érkezett, nem helybeliek, bár a legtöbbje már járt nálam. Hajós népség, ez lerítt a ruházatukról. Az meg, hogy nem az a békés fajta az egyéb jelekről. A kalóztetoválások, a legtöbbjének az övén két rövid, hajlott pengéjű tengerészkard is fityegett, na meg egy kisebb készletnyi dobókések, jó pár heg mutatta rajtuk: nem egy csatát megjártak már. Tipikus tengeri martalócok, akik vérrel szerzett aranyaik jöttek elkölteni Kysppiere. Persze szót se szólhattunk, itt végül is nem csináltak semmit ugye... Volt velük egy vörös hajú, szeplős kölyök. Már ránézésre az az igazi görény, akit három testőrrel se engednél a hátad mögé. Nem lehetett még húsz esztendős, de már hét kis fekete hajó volt az alkarjára tetoválva, vagyis hét embert ölt meg. A bütykeire hajlott vaskarmokat húzott. Randa fegyver, mélyen vág a húsba. Nem használják, csak a kontinensen a gladiátorok, meg a bérverekedők és egyéb söpredék. A fiúra elég volt ránézni, hogy tudja bárki, az a fajta legény, aki keresi a bajt, főleg, hogy tucatnyi hasonszőrű pajtásával érkezett. Eléjük siettem, hisz ha megérkeznek a helyiek is, a szóváltás csak idő kérdése, ezt akartam megelőzni. Nyájas mosolyt bűvöltem a képemre:
- Nagyon sajnálom, jó uram - fordultam a fiú felé, - de a ház fedele alatt fegyvert húzni szigorúan tilos. Meg kell kérnem, hogy az acélkarmokat tegye az övére és hagyja is ott, amíg nálunk tartózkodik.
- Osztán mé'? - érdeklődött kihívóan, nyilván nem látott ellenfélnek, hisz én csak egy puhány, kövér kocsmáros vagyok.
- Mert, mint mondottam volt: ez a szabály - feleltem udvariasan.
- Osztán mé' kőne törődnöm a szabályokkal hájfej? - röhögött fel öblösen.
Egy villanás alatt került elő a köpenyem ujjából a késem és vágódott be a fiatal kalóz feje mellett a gerendába, átvágva a dísznek felfüggesztett régi pajzs kötelét, ami csörömpölve hullott alá. Nem szeretek kérkedni a tudásommal, igaz, hogy nem vagyok valami nagy kardforgató, de a kést halálpontosan hajítom. Bár mindenkinek jobb itt a szigeten, ha ezt nem igazán tudják rólam. Főleg nekem. Viszont most muszáj volt a fiatalok előtt bemutatnom, szép szavakkal semmire sem mentem volna a fiúval szemben. Ellenben így nagyot nyelt a késre meredve, majd lehúzta a kezéről a veszedelmes gyilokot:
- Hát ugye, ha mán egyszer szépen kérnek... - nyögte. Meghajtottam magam:
- Üdvözlöm a kedves vendégeket a Bűnös Némberben. Foglaljanak helyet. Mivel szolgálhatok?
Felvettem a rendelést, ki is hordtam. Halászlét és grogot dögivel. Mikor ezzel végeztem a két tanonc asztalához léptem és közéjük ülve előre hajoltam, hogy suttogó szavaim csak ők hallják:
- Azok ott az Őlordsága Szeretője nevű kalózszlup legénysége. Alávaló gazemberek, rablók, gyilkosok és erőszaktevők mind. Rég jártak már a parton és ami azt illeti - villant a szemem Elinorra - régen láttak nőt is. Most egy ideig nyugton lesznek, de ha a grog a fejükbe száll, könnyen kötekedni kezdhetnek. Ne vegyétek fel a kesztyűt, inkább, ha másképp nem megy, távozzatok. Nagyon veszélyes alakok és ők nem edzésekre járva gyakorolnak, hanem valódi fegyverekkel. Ráadásul megízlelték már a vérontást. Demien ez nem játék, értjük egymást? - néztem a fiú szemébe most kifejezetten határozottan és keményen, remélve: felfogja a szavaim súlyát és a helyzet komolyságát.

Demien tényleg nagyon pimaszul viselkedett Costa úrral. Csak néhány furcsa pillantást vettem rá. Ezt nem kellett volna címmel. Costa úr szépen visszavágott Demnek. Kicsit meg mosolyogtatott ahogy kioktatta.
Le ült mellém Dem. Elkezdet mondani a magáét. Hát az étel annyira nem hozott lázba és gondoltam is, hogy hamar kihozzák neki az ételt.
Futás? Ja hogy ez futás volt. Nem ez nem az volt. Ha futok, az más milyen, de lehet hogy több fajta létezik. Mint például. Fuss az életedért, hogy ne halj meg. Fuss az élelmedért, hogy ehess este valami vadat. Most már itt van a legújabb fuss az edzésen, hogy... ennek nem tudom meg mondani az okát. Gondolkozok rajta.
- Nem volt fárasztó.- mondtam Demiennek. Rajta látszott hogy ki fáradt, ahogy elterült a széken csak mosolyogni tudtam rajta.
Persze mindenki vágyik rá hogy kikeljen a saját sárkánya. Engem is foglalkoztatott a téma csak, hogy nekem sok mindent kell be pótolnom, és sok dolog lekötött még a szigeten. Nem ismertem ki még a szigetet. Gyakran "eltévedtem" új dolgokat fedezve fel.  
Futás közben lőni ilyet még nem próbáltam túl gyakran azt ki kellene próbálni hogy pontosan tudjak lőni.
Amint Grego bácsi kihozta a levest, felcsillant a mellettem ülő fiúnak a szeme. Nem festett ki túl jól, de szagra éreztem nem volt romlott. Meglepett az hogy kaptam egy pohár vizet. Hálásan felnéztem az asszonyra és utána az öreg férfira.
- Köszönöm, Costa úr. - Tisztelet teljesen halkan megköszöntem neki. Amint el mentek a fogadós és a felesége. Meg kérdeztem Demet a levesről.
- Ízlik?- Kissé furcsa volt még mindig a leves nekem. Olyan méreg színűnek tűnt. Ne hogy meg haljon.
Az ajtón a kisebb tömeg jött be a fogadóba. A mosoly rögtön le fagyott az arcomról. Komoly arc kifejezéssel ültem kissé megszeppenve.  Nem ijedtem meg, de végig mértem mindet a szememmel. Tizenketten voltak. A vörös hajú srácot már láttam pár évvel ezelőtt összefutottam vele otthon. Talán tizennégy múltam két évvel volt idősebb tőlem. A kisebb jelenetet néztem.
Közben Demre pillantottam. Artikulálva, hogy le olvashatja a számról is ennyit mondtam.
- Nem.- Nem szabad beleavatkozni. Megfogtam a karját óvatosan. Ne tegyen semmi hirtelen mozdulatot, amivel felhívhatjuk magunkra a figyelmet. Reméltem meg értette mit akarok ezzel mondani.
Grego bácsin nagyon meglepődtem. Szerencséje volt vagy tényleg így tud bánni a késsel. Ezt nem tudtam el dönteni, de inkább az utóbbira tippeltem. Kíváncsi voltam, hogy tanult meg így dobni.
Miután helyett foglaltak elengedtem Demien karját is. Volt valami izomzat rajta ezt most így, hogy fogtam a karját megtapasztaltam.
Grego bácsi magyarázott, amire sajnos nem nagyon figyeltem. Mivel néha-néha oda pillantottam a kalózok asztalához. Nem ismert fel gondoltam magamban.
Régen láttak nőt ez mit akar jelenteni. Nem én nem is vagyok nő. Én egy fiatal lány vagyok és még nem vagyok nő. Hisz csak 16 vagyok nemsokára 17 leszek. Egyet sóhajtottam.
Én tudtam mit teszek, ha belém kötnek, de nem tudtam Demről leolvasni mit akar tenni. Costa úr tanácsát érdemes lehet megfogadni és távozni. Ha itt marad a társam, akkor én is maradok nem akarom, hogy baja essen. Szerintem szépen meg eheti még a halászlevet, addig úgy sem fognak belénk kötni.
Jobb a béke, mint a harc. Én így voltam vele. Remélem Demien is így van vele, de kissé aggódtam ezzel kapcsolatban. Beleittam az előttem lévő pohár finom citromos vízbe.

Az ünnepségen lezajlott támadást követően az egész város megkomorodott. Sokak életének legrosszabb napja lehetett gondolom. Személy szerint én inkább nem jellemezném túlzottan azt a napomat. Fogalmazzunk úgy, hogy számomra eléggé jövedelmező volt az a felfordulás. És az sem volt hátrány, hogy az értéktárgyak eltűnését nem egy városbeli tolvajra fogták rá teljes mértékben. Azt hiszem ezután az akcióm után, és az akkor szerzett vagyonomat figyelembe véve elképzelhető, hogy ha nem is száműznének a szigetről, a napfényt nem láthatnám újra. Hm. Azt hiszem kicsit túlzásba estem a merengéssel a múltról. A mai napom még nekem is eseménytelenül telt, mondhatni szabad napot vettem ki, amikor a munka nem foglalkoztat engem sem. Ezért is döntöttem úgy, hogy betérek legurítani pár korsónyit a folyékony komlóból, mint ahogyan azt már a város alkoholistáinak nagy része már rég megtette mostanra. A számomra legkedveltebb névvel rendelkező épületet szemeltem ki erre a célra a Bűnös Némbert. Az étel szörnyű a sört felvizezik, és még csak nem is mondható olcsónak. Gyakorlatilag úgy adnak el neked itt mindent, hogy közben még meg is lopnak. Azt hiszem pont ez olyan szimpatikus a helyben. Az ajtó küszöbén áthaladva az egyik pillanatról a másikra, mintha csak semmit sem változna. Na várjunk... Nem, nem is változik itt is ugyan annyira nyomasztó a hangulat, az időnként teljesen elcsendesedő emberek, és a haragos pillantásaik, amikor tekintetük az arcomon húzódó vigyorra terelődik. Cserébe én pedig egy biccentés keretében csak még jobban elnyújtom a vigyort, még ha csak rövidebb időre is. Nem is értem ilyenkor az embereket. Miért van mindenhol olyan érzés a levegőben, mintha muszáj lenne mindenkinek ezzel az arckifejezéssel közlekednie. Pár felém irányuló megvető pillantást követően ismét a figyelő tekintetek nélkül folytathatom utamat a pult felé, hogy a csaposnak jelezvén kikérjek magamnak egy korsó italt, majd hátat fordítva neki a pultnak támaszkodok, és onnan kezdem el szemlélni a bent tartózkodókat.
- Mindenütt csak az unalmas szomorkodó, megadó, vagy mérges arckifejezések... Komolyan, hogy miért nem tudják túltenni magukat az ilyen apróságokon...
Kezdek el ön szántamon kívül hangosan gondolkodni, bár szerencsére még suttogva csak alig hallható hangon. Valószínűleg máskülönben már a fél fogadó a torkomnak ugrott volna, hogy meglincselhessen.
- Szánalmas...

Mily meglepő tud lenni az emberi természet nem igaz? A sziget lakosai győzelmet arattak a támadóik felett, és mégis csak az elesettekre tudnak gondolni. Még azok is, akik gyakorlatilag semmiféle kapcsolatban nem voltak velük, de még a csatából sem vették ki a részüket. Avagy vegyünk engem. Fényes nappal valamiért ha nem koncentrálok kifejezetten arra, valahogy nem tudom kerülni a feltűnést. Habár nem is nagyon akarom, hiszen tökéletes álca számomra már az is, hogy a szigeten aki ismer, még ha csak látásból is, azt hiszi rólam, hogy egyszerűen nem bírok magammal, és vagy sikerül mindig bajba keverednem, vagy csak szimplán feltűnési viszketegségem van. Ez persze nem egészen igaz. A feltűnési viszketegséget cáfolnám, hiszen amikor mesterségemet űzöm észre sem szoktak venni még a leggyanakvóbb áldozataim sem miközben a hátuk mögött settenkedek el, vagy metszem ki éppen a zsebüket egy óvatlanabb pillanatukban. Most sincs ez másként, elég hamar sikerült magamra vonnom minden bent lévő figyelmét ameddig elértem a pultig, és némelyekét továbbra is sikeresen kiérdemeltem amikor hátat fordítottam a pultnak. Persze gondolom szerintük most bőven jó látvány lenne az immár mögöttem tornyosuló üvegpalackok látványa melyek a különböző italokat rejtik. Nagy morfondírozásom közepette sikerül szóban kifejeznem gondolataimat, amit ha mások nem is, de a mellettem helyet foglaló nő meghallotta. Szemem sarkából sikerült is kiszúrnom egy apró mozzanatot mely hatására reflex szerűen fordult arra tekintetem, így kaphattam el azt a pillanatot ahogyan szája széle picivel feljebb emelkedik, mintha mosolyogna. Vagy csak vicsorog miattam, erre a két opcióra tudok csak gondolni így hirtelen. Persze amikor meghallom megjegyzését, amit nehéz lenne nem úgy venni, mintha nekem címezte volna, felkönyökölök a pultra korsót tartó kezemmel, és úgy kinyújtva felé mutató ujjamat válaszolok neki.
- Ezt ki kérem magamnak asszonyom... Nem én vagyok az egyik legérzéketlenebb, és legpofátlanabb ember a szigeten.
Próbálom közben ezt a mondatot ujjaim segítségével idézőjelbe helyezni, miközben arcom is hirtelen komorra vált.
- Itt kifejezetten én vagyok A legérzéketlenebb, és legpofátlanabb ember a szigeten.
Hangsúlyozom ki neki, és vigyorodom el közben ismét szélesen.
- Nem nem vagyok lovas, azt hiszem az nem lenne nekem való élet, kicsit túl sok a szabály, na meg hát egy akkora dögöt etetni sem lehet egy olcsó mulatság.
Vonom meg közben a vállamat, hangomból jól érződik, hogy persze én sem gondolom komolyan amit most mondtam. Legalábbis a végét biztosan nem. A mondat végén bele iszok a sörömbe, és kicsit alaposabban végig mérem a mellettem helyet foglalót.
- De ahogy látom te pedig nem éppen idevalósi vagy. Legalábbis már biztosan nem vagy az. Igaz?

A nő leginkább italát szemmel tartva hallgatja végig mondandómat, mintha attól félne, hogy egyik pillanatról a másikra az ő közbenjárása nélkül tűnne el előle. Szavaim mintha nem tetszenének neki túlzottan, első körben. Valószínűleg gondolom a megszólítás okán. Nem nagyon lenne meglepő, ha ezt annak tulajdonítaná be, hogy egyszerűen le öregeztem, hiszen mégis csak nőből van, azok pedig általában eléggé harapósak tudnak lenni érte. Mint amikor egy vénasszony fejbe talál egy almával miután szóvá tettem neki, hogy jövő évre már átlépi az aggastyán kort is. Viszont a magamra vonatkozórésze miatt ismét sikerül elmosolyodnia még ha utána szarkasztikusan ható módon megjegyzést is tesz arra, hogy büszke is vagyok ezen tulajdonságaimra. Mire persze már nem mondok sokat, egyszerűen csak megvonom vállaimat és a mennyezet felé fordítom szabadon marad tenyeremet.
- Valakinek ilyennek is kell lennie.
A következő felvetésemre lényegében olyan választ kaptam amire számítottam is. Közben kortyolok még egyet, és figyelem ahogy pár pillanatra mintha elmerülne gondolatai legtávolabb eső bugyraiban, amiből kizökkenve hamar vissza is kérdez állításommal kapcsolatosan, hogy ezt honnan tudhattam.
- Nem tudtam.
Vallom be neki őszintén mosolyogva.
- Pusztán csak feltételezés volt, abból adódóan, hogy nem nagyon láttalak még a szigeten. Azt nem mondom biztosra, hogy sohasem láthattalak, csak azt, hogy ha sűrűbben előfordult volna, akkor arra emlékeznék.
Hát... Végül is azt nem mondhatom meg neki, hogy valójában abból következtettem erre, hogy ha itt élne a szigeten, akkor már biztos, hogy jártam volna éjszaka a házában miközben ott aludt. És hát, ne tagadjuk egy férfi ember a nőket mégis csak könnyebben jegyzi meg.
- Nem beszélve arról, hogy amikor hangosan gondolkodtam melletted, csak egy megjegyzést kaptam tőled a személyiségemre, és nem egy tőrt a gyomromba.
Vigyorodok el ismét szélesebben, és egy távolabbi asztal felé mutatok ahol az egyik férfi még azóta nem vette le rólam tekintetét mióta beléptem a fogadóba.
- Nem úgy mint az a fickó. Ha nem lenne büntetendő ahogy nézem legszívesebben puszta kézzel ölne meg.
Kezemet a mondat közben leengedem, és a nő felé fordulok vissza.
- Na, és miféle ügyben érkeztél most a szigetre, ha csak átutazóban jársz ide?
Azt még csak véletlenül sem teszem kérdésem végére, hogy "ha szabadna kérdeznem" mert ennyire azért nem vagyok illem kedvelő. Na meg persze amúgy sem. Alig hogy fel tudom tenni a kérdésem, még időben sikerül észlelnem ahogy valami megcsillan az asztalok felől. Nem tart sokáig a jelenet amit sikerül eljátszanom, amint félre hajlok és elkapom az addig fejem irányába repülő félig még teli üveget, melyet a nemrégiben szóvá tett fickó címzett nekem.
- Töményet?
Kérdezem meg beszélgető partneremet miután megvizsgálom az üvegen lévő címkét. Lehet az ilyen pillanatokat el kéne azért most kerülnöm, mert a végén még tényleg a nyakamnak fognak ugrani rövid időn belül.
- Lehet jót fog tenni. Nem úgy nézel ki mint akinek könnyű élete volt, arra pedig a tömény a legjobb megoldás.
Kacsintok végül rá, és kikérek előre két poharat még a válasz megvárása előtt a csapostól.

Nem a legvidámabb teremtés beszélgető partnerem ahogy látom. De legalább még mindig többet hajlandó mosolyogni, mint az itt lévők nagy többsége. A gyomron szúrással kapcsolatos megjegyzésem után legalábbis szintén mosolyogva válaszolt nekem őszintén, hogy az ő fejében is megfordult az össze vagdalásom.
- Hm. Ezúttal szerintem kihagyom ezt a kedves ajánlatot. Nem hiszem, hogy túl jól állna nekem ha a két oldalt ki lenne lyuggatva az arcom.
Őszintén szólva nem nagyon ijedtem meg az ajánlatától, de mint minden épelméjű ember, azért én sem szeretek sérüléseket elszenvedni, ha nem muszáj. Idő közben a tőrt a pultra fektette, de hamar el is tűnt onnan, ahogy a beérkező itallal lényegében helyet cserél, és a küldő előtt landol a tőr.
- Gondolom nem hobbiból szoktál tőrt dobálni.
Nem tudom, hogy most ezt a kis jelenet most meg kelljen-e lepjen, vagy sem, de azért én is elég sok furcsa dolgot láttam már ahhoz, hogy ne tudjon. Meg hát igazából ez nem számít furcsának sem. Egy nő, aki feltételezhetően jó kiképzést kapott. Miután az itallal kínálom, és el is fogadja azt, csakhamar elhagyja ülő alkalmatosságát, hogy vissza szerezze fémből készült eszközét. Amíg elnézést kér a hölgyemény azon férfiak társaságától akikben sikerült elérnie, hogy megfagyjon a vér, én öntök az italból a poharakba, és megvárom, hogy vissza érjen. Amit követően ő indít egy újabb kérdést felém.
- Hát...
Kezdek bele, de közben felemelem az egyik poharat, és felé tartom, hogy koccinthassunk, majd le engedem nyelőcsövemen az égető érzést keltő italt, és vissza helyezem a poharat a pultra.
- Mondhatjuk, hogy alkalmi munkákból élek. Épp mit találok.
Vonom meg a vállamat elgondolkodva közben.
- Ha meg épp nem találok semmit, akkor mutatványosnak is lehet nevezni, mert szokásom a főtéren bűvészkedni.
Ímmel-ámmal de végül is az igazat mondtam ezzel neki, hisze a tolvajlás mindig alkalmi munka, csak akkor lehet, ha van rá alkalom. És a bűvészkedés sem hazugság, mert a főtéren is el szoktam játszani hogy eltűntetek észrevétlenül pár erszényt. Meg néha tényleg kiállok zsonglőrködni, vagy pusztán bohóckodni egy kicsit, ami meglepően jól tud olykor fizetni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy tartok is neki egy kis bemutatót. Az övemről, és szintúgy a csizmám szárából előveszem a két tőrömet, és a pengéjük hegyénél fogom meg őket.
- Hármat kellett volna magammal hoznom...
Jegyzem meg miközben kicsit elhúzom a számat.
- Kettővel nem tudom még sajnos megmutatni. Ha nem haragszol meg ezt kölcsön veszem.
Vigyorgok rá, és emelem fel a jobbomat, hogy egy könnyed mozdulattal előhozhassam karom takarásából, és felmutathassam neki a tőrét amit pár pillanattal előtte helyezett vissza. Közben már dobom is fel a levegőbe és kezdek el a három szúró fegyverrel zsonglőrködni.
- Nem valami bonyolult, de a népeket le tudja nyűgözni annyira, hogy fizessenek érte pár érmét.
A gyors bemutató végén feldobom egyszerre a levegőbe mind a hármat, majd szép sorban kapom el őket ugyan azzal a kézzel.
- Viszont ha már itt tartunk. Maga mivel foglalkozik?