Anyám terhessége áldás volt, a születésem könnyed, mégis, tudom, olykor megfordult a fejében, hogy átok sújtja, amióta megláttam a napvilágot. Aprócska voltam, gyenge s első látásra nem adtak volna túl sok esélyt annak, hogy valaha elérem a felnőttkort.
Üvöltöttem, sírtam és több mint egy éven át az anyatejen kívül mindent kiköptem. Prüszköltem, bármivel is próbálkoztak.
Magam fedeztem fel a világot, az első lépéseket egyedül tettem meg. Mindent látni, érezni akartam, hát azért nyúltam, ami a legközelebb volt... kilestem mindenkit, titkok után hallgatóztam, messziről figyeltem mozdulatokat és próbáltam ki mindent, amit nem is lett volna szabad.
Fivérem (7 évvel idősebb nálam) meséit távolról hallgattam, nem ültem a többiek közé, Ő volt az, akinek a hangja ma is visszacseng bennem, az Ő történetei ébresztették fel bennem a vágyat, hogy mindent, mit a Föld, a Víz, a Tűz, a Levegő és a mindenség nekünk adott magamba szippantsam. Tudom, Ő tudta, hogy távolról ugyan, de mindig figyelmesen hallgatom. Mindörökké akartam szárnyalni felhők fölött, kutatni az újat, elraktározni. A falum csínytevések sorozataként élte meg gyermekkoromat, bosszantónak túlzott kíváncsiságomat, anyám féltett, hogy baj ér.
Pillanatok alatt cifet-cafat leszel a csipet-csapat helyett. Ezt akarod? Mindig ezzel jött.
Öt éves koromtól kezdtek tanítani harcra, de akkor még csak elméletben plántálták belém szigorúan.
Nyolc éves koromra az összes szabályt töviről hegyire fújtam, így jöhetett a puszta kezes harc.
Azonban volt egy nagy forduló pont is, hiszen az egész történet nem is lenne kerek, egy nagyobb kalamajkával.
Ekkor már 13 éves voltam és költöztünk bátyámmal egy másik szigetre. Ő nem volt sárkánylovas, soha nem is vágyott ilyesmikre. Itt találkoztam a velem egykorú társakkal, barátokkal, kik a mai napig a csapatomat alkotják. Ráadásul a
"Főnököm" is részt vett ebben…ki egy évvel idősebb tőlem. Fiatalabb voltam, szóval mindig a távolról figyeltem az edzéseiket.
De volt itt más is. Egy minden éjjel visszatérő álmom. Nem beszéltem róla senkinek.
Magam akartam megfejteni mindezt.
Vér borította a földeket, füst lobogott a horizont északi metszetén. Csönd volt, csak a fű és a korom... egyéb maradványok ropogtak a földre hullt testem alatt.
Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Az is csoda volt, hogy saját magamat ismertem. Nyomokban...
Napokat töltöttem egy falu melletti sűrű, végeláthatatlan erdőben. Hol medvékkel, hol hasonszőrű haverjaival kellett halál tusát vívnom. Többnyire azért, mert azt hitték, én leszek az esti vacsi. Aztán ők lettek... Talán hat nap telhetett el, mire végre kivánszorogtam a lombok, a telt bokrok alkotta rejtekhelyemről. Épp, hogy éltem... Vagyis, ekkorra már eléggé rendben voltam, mégis olyan elcseszettül hideg volt.
Fáztam...
Mély sóhajom kísérteties dallam volt a sötét éjszakában, ahogy egybe olvadt a fákkal s árnyakkal. Mígnem egy halk susogás, s máris belém fagyott minden
Kísértés? Álom? Rémálom? Vagy ez a véres valóság? Szinte fájt belegondolnom abba, hogy márpedig ez a valóság lesz noha álommal kezdődött, rémálommal folytatódott. Egy vérvörös szempár meredt a sötétből rám.
- Mit akarsz? - szakadt fel mély hangom, minta félelemtől reszketett mindig határozott hangom.
Válasz viszont nem érkezett a reszelős kérdésemre. Mintha valaki a bolondját akarta volna járatni velem. És nem, ezt nem lehetett megszokni. Mikor elkezdett hűlni körülöttem a levegő, nekem pedig fingom nem volt, hogy mi történik. Akkor se érkezett válasz, most pedig főleg nem, pedig komolyan kérdeztem... tudni akarom, hogy mi folyik itt.
~ Téged akarlak... - akkor nap csak ennyi volt, a szempár eltűnt.Tizennégy éves koromban kezdték el a kiképzésemet.
Bátyám mindig a távolból figyelt és közben irt a könyvébe.
Mindig ezt csinálta. A harc könnyű volt, hiszen már korábban belém nevelték, a sárkányok ismerete pedig érdekes volt és félelmetes is egyben. Minden sárkány más és más.
Még be se töltöttem a 16. életévemet de én már menni akartam arra a szigetre. Türelmetlen voltam.
Végül elérkezett a nagy nap is.
Rhoanta sziget. Említették hogy lehet egy teljes hetet is várnom kell arra a sárkányra, vagy még 2 évet.
Nem fakult meg a kíváncsiságom, a hitem és a sárkányok felé vetett tiszteletem. Minden felé elmentem… még a vezetőinket is hátrahagytam. Felfedező útra indultam.
Tulajdonképpen csalogatott valami. Fura érzésem volt. Mentem egyenesen, de fel se tűnt, hogy besötétedett és fura vészjósló hangok hallatszódtak. Óvatos voltam… de nem elég figyelmes. Lezúgtam egy szikláról és elég mélyre estem.
Rengeteg zúzódást szereztem, de amint tudtam felkeltem és tovább mentem az Érzés felé. Végül egy baljóslatú helyhez érkeztem… sziklás volt és elszáradt nővényekkel, fákkal… élettelen volt szinte minden. De ott volt. A tojás. Nem volt nagyobb az öklömnél, ahogy hozzáértem megmozdult. Megugrottam, meglepődtem, seggre ültem. Majd nevetni kezdtem. Örömömben. Magamhoz öleltem a tojást, majd egy órán keresztül ültem ott vele a semmi közepén.
Amint hazaértünk a szigetre, fivérem elég mérgesen nézte a tojásomat, szóval úgy döntöttem megóvom mindentől, leginkább tőle… nem bíztam benne és helyes volt ez a döntésem.
Mikor a sárkány kikelt, nem volt nagyobb egy patkánynál…
Távolságtartó volt, de mindig ott volt velem. Nem érhettem hozzá, szóval csak beszéltem hozzá mindig.
És Ő figyelmesen végighallgatott mindent.
Egy éves kora után kezdett el repülni tanulni, addig meg sem próbálta a dolgot… második próbára sikerült is neki a levegőben maradnia és mint aki már a kezdetektől csinálta volna… a levegő ura lett.
A probléma a
megülése volt… nem engedett közvetlen közelébe.
Egyik nap ez miatt mérges lettem rá… de nem kezdtem el veszekedni vele. Fél térdre ereszkedtem előtte és megadtam a tiszteletet. Hiszen ő mégis csak egy sárkány.
Akkor nap érinthettem meg először Őt.
Büszke voltam rá.
Azóta pedig együtt edzettünk, stratégiákat tanultunk hogyan is dolgozhatnánk együtt. A többieket általában kiröhögi, de aki tudja miért teszi mindezt, nem morog miatta. Ez egyfajta üdvözlés nála. Mindenkit így köszönt a maga nyelvén.
Rengeteget tanultunk egymástól.
20 éves voltam mikor a nagy lovasok közé bevettek. 26 éves koromra már a Közelharcosokhoz kerültem és a vezetőjük lettem. Sok izzadság és kemény közös edzéseknek és harcoknak köszönhetően. Rengeteg csatán vagyunk már túl, a társaim és a vezérünk oldalán.
Azonban nem rég a thidiai királyság megtámadta a szigetünket, a csata után sikerült elűznünk őket, de pár sárkány odaveszett. Köztük Rhowené is… most gyászol.
Egyedül van… Tennem kell érte valamit… leginkább és a jelenlegi helyzetet tekintve… az oldalán maradok és támogatom őt.