Az oldal nyári szünetel! Szeptemberben újult erővel várunk mindenkit! Kellemes nyarat mindenkinek!
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox
Latest topics
» Colors of Seattle
by Vendég Szomb. Szept. 16, 2017 5:31 pm

» A kikötő
by Orin Zemdus Szer. Jún. 21, 2017 12:13 pm

» Csupasz hegyek
by Varianna Wrynn Pént. Jún. 16, 2017 1:19 am

» Erdő széle
by Lysanthir Valhosta Csüt. Jún. 15, 2017 5:02 pm

» Tömlöc
by Lysanthir Valhosta Hétf. Május 29, 2017 12:27 am

Top posting users this month

Share | 
 

 Atmor Syrus Saelte

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar
Helló, sweetheart! I am
Atmor Syrus Saelte
Hozzászólások száma :
22
Join date :
2016. Dec. 11.


TémanyitásTárgy: Atmor Syrus Saelte   Vas. Dec. 11, 2016 1:22 pm

Atmor Syrus Saelte





Név: Atmor Syrus Saelte

Becenév:

Kor: 62

Csoport: Száműzött

Rang:

Avatar: Jeremy Irons


Külső, belső leírás

A lányok az édesanyjukra ütöttek.

Mikor cseperedni kezdtek, olyan voltam mellettük, mintha véletlenül cseppentem volna oda: világos színeik erősen elütöttek az én sötét hajamtól és szememtől, kecses, de erős testalkatuk távolabb nem is állhatna az apjuk nyúlánk csontosságától. Csak a mozdulataik voltak árulkodóak mindig - ez olyasmi, amelyet akaratlanul sajátítunk el a hozzánk közel állóktól - s Lunah, ha reggelente nyújtózni látta valamelyiküket, sohasem tudta elfojtani a mosolyát.
Mostanra nincs, aki mosolyogjon - ahogyan alkalma sem volna rá. A hasonlóságok köztem és a lányaim között talán a végükre is értek; ha van könyörület a világ szövedékében, nem jutott beléjük a gyengeségből, a félelemből és az önzésből.
Ha létezik irgalom, ez mind az én sajátom.


Előtörténet

- Jól van, jól van, szép fiam - duruzsolom a fájdalomtól nehéz csöndbe. - Nem lesz semmi baj.
Fojtott suttogás minden szó, mintha az, hogy halkan beszélek, jóvátehetné a hazugságom; ha maradt volna bennem tisztesség, ahogy egy vezérben és egy férfiban illik, most elfordítanám a fejem.
Nem hazudnék egy haldokló szemébe.
Mögöttünk, a tompa sötétségbe vesző vadcsapán, vagy mellette valahol ott lapul az árva patkó, amelyet a vágtában elveszítettünk: későn éreztem meg, hogy a lovam fájdalmasan megrándul, és mire visszafoghattam volna, térdre esett a sziget északi felét mindenütt elborító, harapós bazaltfogazatú kövei közt.
A hangra, amelyet a kicsavarodó, kettéroppanó térde hallatott, örökké emlékezni fogok.
Hányadik olyan dolog ez a sorban, amelyet nem tudsz elfelejteni, Atmor? Hány halált nézel még végig?
Mennyi vér fér még el a kezeden?

Egyformán nehezen lélegzünk, ahogy jéghideg ujjaim a szenvedő csődör sörényébe rejtem, de a lovakat nem lehet becsapni: éjjeli fényektől csíkozott, sötét szőre valódi riadalommal remeg a nyakán. Nagy, nemes vonású feje nehéz az ölemben, kidomborodó oldala légszomjtól liheg; mind a ketten tudjuk, hogy haldoklik, de csak bennem nincs elég bátorság, hogy elismerjem.
- Úgy sajnálom.
A patkószeg két napja hasadt be; két kovácsnál jártam, hogy megjavíttassam, de egyikük sem volt hajlandó segíteni. Még az üllőhöz engedni sem, pedig jól ismertek.
Azért, mert jól ismertek.
Én nem tudom rendbehozni, kértem őket, ki tudja, hányszor. Műhely nélkül nem. Üllő nélkül nem. Így nem.
Te semmit sem tudsz rendbehozni, Atmor, vágta a szemembe a választ Gregor tegnap, amikor végleg elveszítette a türelmét. Mit számít, én mit adok! Ha az üllőhöz engedlek, visszahozod a lányodat? Ha adok egy patkót, feltámad Rowen sárkánya?
Mellbe taszított, hogy elvágódtam volna, ha nem tántorodom neki az udvarában álló szikamorfa törzsének. Kiabált; olyan hangos volt, hogy a sötétedő égbolt is beleremegett felettünk.
- Visszatérnek, akiket megöltek a thidiaiak? Rendbehozod, Atmor, igen? Akkor hol a feleséged?!
Elhátráltam a haragja elől, el a szikrázó tekintete elől, a mérge égetett, akár téli reggelen a vaskályha, de feleannyira sem, mint az igaza: már a lovon ültem, már rúgtam a mén oldalát, de a gyásztól izzó, követelőző kiáltás még utolért.
- Hol van Lunah, Atmor? Ne szaladj: itt az üllő, rendbehozhatod! Hová futsz, mi!
Nem tudom, Gregor, felelte a fiatal férfinak egy hang a mellkasomban. Igazán nem tudom.
A lovam - Lunah lova - kínlódó hörgése ránt vissza a valóságba: az igazság az, hogy Gregor szavai elől menekültem, amikor a patkót elveszítette. Nem kergetett senki, csak a tulajdon lelkiismeretem.
Pedig ennyi kudarc után tudhatnám, hogy az elől nincs menekvés.

Mégis gyávább voltam, mint amilyen bölcs. Megint. Hát most itt az ára.
Homályosabban látok - olyan, mint amikor viharos szél facsar könnyeket az ember szeméből.
Fizess, Atmor! Még sokkal tartozol.
- Soha nem kellett volna rám bízniuk a szigetet - simítok végig az állat reszkető nyakán. A tekintetemmel kerülöm a nyílt törés szakadt széleiből kimeredő csorba csontvégeket, de a vérszagot a sós szél sem tudja kiseperni az orromból. Az oldalam, ahol a sziklás földnek vágódtam, csúnyán összezúzódott, mégis tompán érzékelem csak a belőle sugárzó kellemetlen fájdalmat. - Az egyetlen, amit soha nem hibáztam el, a patkó volt. És most nézd meg...
A hangom megnyugtatja, de ettől csak nyomorultabbul érzem magam. Miféle ember az, aki egy szenvedő állattól vár megbocsátást? Ő az utolsó, aki megmaradt nekem lassan, és most, hogy elveszítem, búcsú helyett mentegetőzöm. Hazudozom, mintha nem bírnám elviselni, hogy engem hibáztasson a haláláért.
Pedig igaza lenne.
Ugyanúgy, mint Gregornak.
És Liatynek.


Mit mondok neki, ha meglátja az édesanyja lovát így?
Azt, hogy a te hibád. Te patkoltad. Úgy patkolsz, ahogy minden mást is csinálsz... és ugyanaz a vége is.
Fölnézek, ösztönösen, mintha ismerős, szárnyas alak körvonalát keresném, de hiába. Az égről vékony, foszlányokra szakadt felhők csüngenek, széltépte rongyaik közt kíváncsian ontja folyékony ezüstfényét a Hold; tőle nem messze ott ragyog a szférák kövér, soha meg nem rezdülő szeme, az őszi éjszaka hidegen izzó zsarátnokainak legfényesebbike.
- Emlékszel Liatyre, ugye? - duruzsolom a csődör fülébe, ahogy gyengéden fölemelem a fejét, hogy kimászhassam alóla. A bordáim mintha ízzé-porrá zúzódtak volna, de nem törődöm vele. - A hangja, mint Lunah-é volt. Ha nem látta őket az ember, könnyű volt eltéveszteni.
A mormogásom elzsongítja az állatot annyira, hogy ne vergődjön fájdalmában, mégis érzem, hogy csak a kedvemben akar járni; összeszorult torokkal tapogatózom a szerszámzat csatjai közt, amíg rá nem akadok az ismerős somfanyélre a nyeregtáskában.
Üllőm valóban nincs, mióta elhagytam a házat.
Ez a kalapács is olyan idegennek érződik hirtelen, mintha most fognám először.
Az elszorult torkomon alig férnek át a szavak.
- Nem lesz semmi baj.



A hozzászólást Atmor Syrus Saelte összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Dec. 11, 2016 2:49 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
Helló, sweetheart! I am
Rowen Quadan
Hozzászólások száma :
223
Join date :
2014. Apr. 22.
Tartózkodási hely :
Kysppie sziget


TémanyitásTárgy: Re: Atmor Syrus Saelte   Vas. Dec. 11, 2016 2:10 pm


Üdvözöllek Atmor!
Bár egy kissé furcsa ezt írnom, hisz csak most lettél száműzve a városból. Én viszont mindenképp örülök, hogy végre a karakter a saját maga ura lesz, hiszen egy fontos személyről beszélünk. Smile
Nagyon szép és megható, ahogyan az ET-t megfogalmaztad, semmi belekötni valóm nincs.
Foglald le az arcod, aztán várunk téged is a játéktéren.
Ugyan a városból száműztek, de a szigetet nem feltétlenül kell elhagynod. Sejtem, hogy a száműzöttek sem fognak kedvesen fogadni.
Remélem a jányaid is megérkeznek hamarosan.
Nem is húzom tovább az időt felesleges szövegeléssel, elfogadlak!
Üdv,
Rowen



Rowen Quadan

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Atmor Syrus Saelte

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Karakter :: Elfogadott karakterek :: Száműzöttek-