to: Aylen

Miután befejeztem a munkát, amit szüleim rám bíztak, majd összeszedtem mindent a városban, amire ma szükségük lesz, átvettem valami kényelmes és kevésbé elegáns ruhát, melyet nem sajnálok, ha baja lesz, majd nekivágtam a városon kívüli területeknek, hogy kicsit gyakorolhassak Rhod-al.
Nem volt ma semmi kötött dolgom, de úgy gondoltam kihasználom ezt a napot és kicsit fejlesszük a tudásunkat sárkányommal.
~Akkor hol találkozzunk?
~Már várlak az erdőszélen. - zengett mély hangja a fejemben, én pedig széles mosollyal az arcomon, lassabb kocogásban elindultam az erdő irányába.
Odaérve üdvözöltem barátomat, majd megöleltem a nyakát. Morrantott egyet válaszul, aztán felmásztam a hátára és úgy indultunk el az erdő belseje felé.
~És mit akarsz ma csinálni? - kérdezte egy kis idő után, amikor már elérkeztünk a patakhoz és annak a partján sétáltunk felfelé.
-Szerintem menjünk fel a sziklaszirtre és ott gyakoroljuk a zuhanórepülést. Vagy azt, hogy elkapsz a levegőbe, ha leesek. Ilyen simán előfordulhat egy harc során...
Ebből is látszik, hogy nem volt tervem, hogy mit gyakoroljunk, csak úgy nekivágtam a napnak. Ahogy haladtunk előre egyszer csak alakot láttam meg feltűnni a fák között. Szóltam sárkányomnak, hogy álljon meg, aztán leugrottam a hátáról és előre mentem.
Közelebb érve láttam csak, hogy egy lány ücsörög ott a vizet bámulva, ráadásul azt hiszem egy ismerős. Mármint nem beszéltem még vele, de láttam már a tanoncok edzésén párszor.
~Találkozunk a szirten. Mindjárt utána megyek. - a sárkány felmorrantott, mert nem tetszett neki az ötlet, de csak elfordult és elindult a szirt felé.
A morgást sajnos a lány is hallhatta, így nem lehettem számára meglepetés. Határozott léptekkel közelítettem meg, csak hogy tudja, nem rossz szándékkal jöttem.
-Szia. - köszöntem, kezemet pedig összefűztem magam előtt, majd nagy levegőt véve újra megszólaltam.
-Mit keresel itt egyedül? Talán valami baj van? - kérdeztem, de kicsit hülyén éreztem magam így mellette állva, úgyhogy fogtam magam és leültem vele szemben a földre törökülésbe.
-A nevem Zhevon. Te pedig... Aylen? Ugye? Remélem nem zavarlak. - már a tanoncok edzésén megtetszett, még szép, hogy tudom a nevét.

Már messziről láttam, hogy valami nyomja a lelkét a lánynak, hiszen nem ücsörög senki ok nélkül egyedül az erdő mélyén a patakot bámulva és az ujját tördelve. Reméltem, hogy nem ijesztettem meg nagyon, de bárhogy is legyen, én határozott léptekkel megközelítettem és persze meg is szólítottam.
Első kérdésemre a válasza az volt, hogy nincs semmi baja, de egyértelműen látszott, hogy ez nem igaz. Persze mire rákérdezhettem volna, hogy biztosan így van-e, kitört belőle és elárasztott a gonddal, ami miatt fáj a szíve.
Én ekkor már szemben ültem vele törökülésben és csak csendben hallgattam amiket mondott. Kizártam a fejemből Rhod-ot és csak a lányra összepontosítottam.
Amíg hallgattam, igyekeztem értelmes választ kitalálni a problémájára, olyat, ami nem csak ilyen begyakorolt, mindenkitől hallott sablon szöveg, hanem ami tényleg segíthet neki megnyugodni. Na és persze nem tudtam nem észrevenni újfent gyönyörűségét, de azért igyekeztem nem feltűnően csodálni a lány alakját és persze szépséges szemeit, csillogó szőke haját.
Aztán hirtelen kérdésekkel árasztott el, így fel kellett ébrednem az álmodozásból és gyorsan válaszolni valami értelmeset.
-Tyű, hát amilyen magabiztos voltál a gyakorló pályákon, nem gondoltam, hogy emiatt aggódni fogsz. - mosolyogtam rá és persze ez a mosoly már le sem volt vakarható az arcomról.
Ahogy egyre közelebb hajolt, hát még rendesen én jöttem zavarba és csak pislogtam szépséges szemeibe, mint valami béka. Hirtelen a torkomon is akadt a szó és csak néztem azokat az égszínkék íriszeket, de aztán csak sikerült összeszednem magam és válaszolni.
-Nem haragszom, ez természetes, hogy ezen mindenki átmegy. Én is paráztam, nem is kicsit, de én igyekeztem mindig a baráti körömmel lenni, hogy ők feledtessék a kétségeimet. Valahogy az embernek magában kell tisztáznia, hogy igenis érdemes egy sárkány felnevelésére. De hát erre nincs jó válasz vagy tanács, szerintem. - válaszoltam - Tudom, hogy baromi nehéz. - tettem még hozzá és kezemet az övére helyeztem. Vagy leráz és elmenekül, vagy felpofoz, de legalább leordít ezért.
-De ahogy én láttam... - levettem róla a kezem, ha eddig még nem dobta le magáról - ... neked nem kell aggódnod. Egy ilyen talpraesett és szép lányt kizárt, hogy ne válasszon ki egy sárkány sem. Én ha sárkány lennék, egészen biztos, hogy téged választanálak. - rákacsintottam, majd felálltam és leporoltam a ruhámat. - Nincs kedved eljönni velem a sziklaszirtre? Rhod már vár. - néztem rá kíváncsian, indulni készen.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy az erdő közepén fogok összefutni ezzel a gyönyörű lánnyal, azt meg végképp nem, hogy egyedül lesz itt. Persze örültem ennek, csak azt sajnáltam, hogy úgy lógatja az orrát, mintha olyan nehéz lenne a feje, mint a kő. Elhadarta nekem bánatának okát, én meg próbáltam okosan összeszedni néhány jó szót, ami segíthet rajta, de tudtam, hogy ez édeskevés lesz, na meg ezen minden tanoncnak át kell esnie. Amíg el nem érnek Rhoantára és túl nem lesznek a barlangjáraton, addig úgy is izgulni fog. Aztán persze másféle izgalom fogja átvenni a helyét a szívében, de az már egész más lesz, hiszen minden perce, minden gondolata örömteli lesz és csak a sárkánya körül fog forogni.
Kitaláltam valamit, amivel talán fel tudom majd dobni kicsit, úgyhogy felálltam és elindultam a sziklaszirt felé, majd pár lépés után visszafordultam és megkérdeztem, van-e kedve velem tartani.
Az a csillogás azokban a kék szemekben felejthetetlen volt. Bár mosolyom eddig is az arcomon virított, most valahogy egészen más képet öltött az ábrázatomon. Egyre jobban megtetszett nekem a kis szöszi.
-Hogyne lenne szabad, hisz én hívtalak! Dehogy zavarsz! - válaszoltam vigyorogva, majd bevártam, s csak utána indultam sárkányom után.
Amikor megrángatta a pólómat, majd elengedett és hátrébb lépett egyet, én fogtam meg karját. Mint egy jó sárkánylovas, mindenre odafigyelek, minden apróságot félszemmel is észreveszek, így az a kő sem kerüli el a figyelmem, ami Aylen mögött pihent.
-Nehogy felbukj. - mosolygok rá, aztán végre tényleg elindulok. Tudom, hogy Rhod most kicsit meg van sértődve, bár már várom a pillanatot, amikor ő szemel ki magának egy sárkánylányt és akkor visszaadhatom neki ezeket, persze csak viccelődve.
~Jövünk már, Pajti.
~Jöttök? Na azért erről nem volt szó.
Tudom, hogy nem bánja és mellettem áll, bármit csinálok, csak a szája nagy.
Amíg haladunk felfelé nemigen mondok semmit, mert kicsit megállt a tudományom, pedig nem szoktam ilyen csöndes lenni sosem. Aztán valahogy mégis megered a nyelvem, de azt hiszem elég óvatosan ismerkedek.
-Nálunk még a kiképzésbe nem vontak be sárkányokat. Nálatok is így van? Voltál már sárkány közelében? Úgy értem... tényleg a közelében.
Merthogy ezen a szigeten lépten-nyomon sárkányok vannak, de azért kerüli a várost és mindig csak a lovasokkal együtt látni őket. Ritka, hogy civileket vagy újoncokat a sárkányok magukhoz engednek, csak akkor, ha a lovasa viszi oda az illetőt, de azért sem jellemző, mert a sárkánynak bőven elég a lovasa. Meg kell adni neki a megfelelő tiszteletet, nem vidámpark kellék a sárkány, hanem a szigetünk őrzője.
-Majd most bemutatlak Rhod-nak, szerintem kedvelni fogod. - mosolygok a lánykára, aztán lassan-lassan ki is érünk az erdőből. Ahogy túllépünk a patak forrásán, ott már csak sziklák állnak és mögöttük mély szakadék. Rhod, a zöld szárnyas szépség pedig ott áll, s már igencsak várt minket, de nem közelít.

Jól tudtam akkor, nem ismerkedhetnek nagyon sárkányokkal, bár nem is meglepő. Eléggé lestrapálná a sárkányt, ha 10-15 gyerek a nyakában ugrálna, de még ha csak 5 van, akkor is. Nem válaszoltam, csak egy mosollyal pillantottam rá, s közben haladtunk tovább. Nem siettem, de azért ütemesen lépkedtem, mert nem akartam nagyon megváratni a kis zöldikémet. Mondjuk szívesen lettem volna kettesben a lánykával, de már megígértem Rhodnak és így már nem mondhatom le az edzést.
-Biztosan kedvelni fog. - válaszoltam egy újabb mosoly kíséretében, aztán ahogy ezt kimondtam ki is értünk a fák alól és megpillanthattuk Rhod-ot. Már várt, nagyon várt. Nem szeret egy helyben lenni sokáig úgy, hogy nem csinálhat semmit, utál várni és morog is érte mindig.
-Már meg is jöttünk. - lépkedtem Rhod felé.
~Na végre.~
Ahogy közeledtem a sárkány felé, fél szemmel láttam, hogy Aylen megáll, így én is ezt tettem és visszafordultam. Kinevetni nem akartam, de nem tudtam nem vigyorogni azon, ahogy meghajol és ahogy megfogalmazta a köszöntést.
~Ez már valami. Ez kijár nekem.~ dübörgött fejemben Rhodroack kissé csipkelődő hangja, de végül meghajtotta fejét a lány előtt. Nem válaszoltam Rhodnak, csak odaléptem Aylenhez.
-Állj fel nyugodtan. Rhod lazább ennél.
~Na most miért veszed el az örömöm?
-Biztos azért, mert még fiatal, vagy miattam, nem tudom, de sosem volt ez a tisztelgős típus. - megfogtam a lány kezét és elindultam a sárkány felé - Érintsd meg nyugodtan. Egészen különös tapintása van a sárkánypikkelynek. -Rhod pedig csak tűrt, tudta, hogy mérges lennék rá, ha most szemétkedne. Én viszont tudtam, hogy úgy sem bírja türtőztetni magát és előbb vagy utóbb meg fog szívatni valahogy.
Ha Aylen megsimogatta, elléptem tőle és felkapaszkodtam a sárkány hátára. - Megyünk egy kört, oké? Sietünk vissza, csak Rhod erre várt reggel óta, nem hagyhatom cserben. De itt leszünk látótávolságban. - mondtam a lánynak, majd Rhod, mintha parancsra kellett volna, már fel is ugrott a levegőbe.

Engedélyt nem kérve, csak felpattanva sárkányom hátára, Rhodroack már el is rugaszkodott a szirtről, majd két szép nagy kör után elindult felfelé a felhők felé és aztán....
Egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim, pillantásom a szőke szépségen ragadt és azt hiszem ez nem tetszett Rhodnak, mert úgy elkezdte rázni magát, mint valami megvadult bika. Úgy gondolta leéget a kis barátnőm előtt, szóval könnyűszerrel levágott a hátáról én meg zuhanórepülésben kezdtem el megközelíteni a tengert.
Rhod egy pillanatig még -sejtem, hogy jót röhögve - fentről nézett, majd orrát lefele irányítva, szárnyait magához simítva elindult utánam. Amint erős karmai a karjaim köré fonódtak, kitárta óriási szárnyait és ezzel lefékezett. Segített, hogy felmászhassak a hátára, aztán amint ezzel megvoltam, jól leordítottam a fejét.
-Most ezt miért kellett? Normális vagy? A szívbajt hoztad rám...
~Szerintem inkább csak azért aggódsz, mert leégtél a szöszi előtt.
Nem replikáltam, csak felfelé irányítottam.
Rhod puhán landolt a szirten, pontosan ott, ahonnan indultunk. Nem voltunk sokáig a levegőben, de úgy érzem addig hiába is próbálnék gyakorolni vele, amíg Aylen itt van.
Leugrottam a zöld szörnyeteg hátáról és egy szúrós pillantást vetettem rá.
-Azt hiszem inkább nem kérdezem meg, hogy akarsz-e repülni egy kört... - sejtem, hogy ő is megijedt, plusz nem hiszem, hogy felülne a sárkányra, aki még a saját lovasát is ledobta a hátáról.
-Rhod nyűgös egy kicsit. - tettem még hozzá megmagyarázva az előbb történteket, mire szarvával fújtatva meglökött. Én meg visszalöktem és megingattam a fejem.
-Néha elég gyerekes, de azért legtöbbször nem ilyen. - mentettem a menthetőt, aztán inkább hagytam a fenébe, nem is tudom miért magyarázkodtam annyira.

Nagyon hülyén éreztem magam, így még nem égtem lány előtt. Ráadásul Rhod-ot kell mentegetnem, aki magának csinálta ezt... vagyis mindkettőnknek. Mindegy is, ha már belekerültünk, valahogy ki kell mászni ebből. Túlságosan tetszik nekem Aylen ahhoz, hogy ennyivel elszúrjam.
-Ne haragudj, talán elhamarkodtam a dolgot. Nincs baja veled, csak még idő kell neki. Kicsit nyers a drágám. - rápillantottam a zöldikére, aki rám fújtatott, majd miután Aylen kijelentette, hogy inkább elmenne, Rhod orrával meglökte a hátamat, majd fogta magát és morcosan leugrott a szikláról.
Majd beszélek a fejével.
-Várj, el ne menj. - léptem még közelebb hozzá. - Ha már idáig felmásztál miattam, nem hagyhatom, hogy csak úgy lelépj. - mosolyodtam el végül. - Mit szólnál ha sétálnánk egyet? - kérdeztem egy kis szünet után, mert bárhogy gondolkodtam semmi értelmes nem jutott eszembe, amivel kiengesztelhetném a lányt. Azt szerettem volna, ha megfeledkezik gondjairól, amíg velem van, de egyelőre nem ment valami fényesen a dolog.
-Mesélj, milyen sárkányt képzelsz el magad mellé? - kérdeztem, ahogy elindultam visszafelé az erdőbe. Elhaladva a csődör mellett, ha hagyta végigsimítottam selymes szőrét, majd továbbmentem Aylen mellett. Persze közben azon dolgozott az agyam, hogy kitaláljak valami izgalmasabb programot, de ez nem nagyon ment most. Aylen szépsége elnyomja a gondolkodó képességem.
Elbambulva magam előtt sikeresen megbotlottam egy kőben, de legalább nem estem hasra, sikerült talpon maradnom.
-Ehh, fenébe. - néztem vissza a kőre, majd Aylenre villantottam félmosolyom. Egy pillanatra rajta is ragadt a tekintetem, de aztán inkább elfordítottam a fejem és haladtam tovább. Nem lenne szerencsés épp most, épp itt jobban megkörnyékeznem. Most el van kenődve, bármelyik fiúnak a karjaiba esne, én pedig nem így akarok a közelébe kerülni.

-Dehogy haragszom. Miért haragudnék? - kérdeztem kissé zavartan, mert láttam, hogy a lányt nagyon bántja, hogy ez így alakult, pedig neki nem kellene kellemetlenül éreznie magát. Inkább nekem kellene, hogy így elcsesztem a találkozását egy sárkánnyal. - Akárhová megy, úgysem tudok elszakadni tőle. - húztam félmosolyra a szám és kerestem a lány tekintetét, hogy lássam valamennyire sikerül-e kiűzni szemeiből a bűnbánatot.
Szerencsére pár perc múlva egy kérdésemmel látszólag sikerül végre hanyagolnom az előző témát és túllépünk azon, hogy Rhod megsértődött.
Először csak egy bátortalan választ kapok a kérdésemre, de másodpercek múlva megered a nyelve, így már biztos vagyok benne, hogy sikerült túllépnünk az előbb történteken és kicsit sikerült az izgalomból is kizökkentenem, ami az utazás miatt gyötri.
-Nem találkoztam még rosszakaró tűzsárkánnyal. Lásd ott van Morth, Rowen társa. De megértem. Nem is illene hozzád egy ilyen.... démoni lény. - kicsit kerestem a jelzőket, nem találtam jó szót a tűzsárkányokra, hogy mindkettőnknek megfeleljen. Aylen szerint ördögi lények, félelmetesek és ha jobban belegondolok, az ő szemszögéből érthető is, de én igazából nem látom őket olyan rosszaknak. Még tetszenek is, be kell valljam. De persze maradok a méregsárkányoknál.
-Ha engem kérdezel, én egy jégsárkányt tudnék elképzelni melléd. - pillantok rá séta közben, arcomon széles mosoly. - Ha ránézek a tisztaságot látom. Ahogy a te lelked és szíved is ilyen tisztának látszik. - na és persze pont most kell megbotlanom egy átkozott ágban vagy kőben, nem is tudom. Majdnem orra estem, de azért csak sikerült talpon maradnom. Aylen utánam kap és amíg teljesen össze nem szedem magam a hirtelen ijedtségtől, nem enged el.
-Igen, igen, kösz. - felé fordulok és hiába enged el, nem mozdulok és ahogy tekintete az enyémen marad, úgy köt meg az én pillantásom is az ő szemein. Pár másodpercig, ami persze hosszabbnak tűnt azért, nézzük egymást, de mielőtt észbe kaphatnék és tehetnék valamit, ő elfordítja a fejét. Pedig már nem sok kellett volna, hogy mondjak, vagy tegyek valamit annak érdekében, hogy még közelebb kerüljünk. Kezd nagyon érdekelni a lány, jobban, mint eddig.
De ugye nem történt semmi érdekfeszítő azon a pillantáson kívül, így haladunk tovább, de szerintem ő is érzi, hogy ez nem egy sima sétálgatás. Itt már nem csak a Nap melege forrósítja a levegőt köztünk.
-Khm... szóóóval... és van valami ötleted merre menjünk? - amint befejezem a mondatot már szidom magam, hogy hogyan lehetek ekkora idióta. Egy gentleman nem kérdez, hanem kitalál valami frappánsat és elviszi a hölgyet. Én meg... Azt hiszem ez már így is, úgy is katasztrófa. Nem baj, megpróbálom kihozni magamból a legjobbat.

Az ő viselkedését nem mondanám cikinek, inkább aranyosnak. Amit én művelek az sokkal inkább gáz. Mint aki először udvarol életében. Eléggé szerencsétlennek érzem magam, de hét mégsem mászhatok rá máris. Vagy igen? Még jó, hogy nem pirulok el a nagy bénázás közepette. Szánalmas. Az első lehetőséget már meg kellett volna ragadnom. Na mindegy. Mostantól nem fogok szerencsétlenkedni.
Nem akartam rögtön lesmárolni, pedig úgy néz ki nem is nagyon lett volna ellenére. Egy kis hatásszünet után elfordult, akkor esett le, hogy lemaradtam és nem kellett volna lefagynom.
-Ennél? Én is kezdek éhes lenni. - válaszolok válaszára felkapaszkodva pillanatnyi szünetemből.
Rámosolygok, majd inkább elindulok a város felé remélve, hogy Aylen követ. Kicsit elgondolkodok, hogy mit is ehetnénk, majd leesik, hogy nálunk bőségesen van kaja.
-Ha gondolod... - fordulok vissza felé - ...átjöhetsz hozzánk. Ha minden igaz bőven van otthon kaja. - és azt hiszem a szüleim sincsenek otthon, de ezt egyelőre nem említeném, hiszen nem kell ezt neki tudnia, másrészt nem is vagyok benne biztos.
-Ne aggódj. Nem harapok hazai pályán sem. - szólalok meg még egyszer utoljára, aztán úgy gondolom jobb ötlet lenne befogni és elindulni tényleg a városba, mert beesteledik mire visszaérünk és neki azért időben le kellene feküdni, hogy holnap fel tudjon kelni a nagy napra. Nem is nagyon nézek már rá az út további részében, csak néha, hogy követ-e, illetve, hogy minden oké-e. Csak akkor pillantok igazából felé, ha megszólal.

Az arcomra kapott sebhelyhez nyúlok, melybe néha-néha belenyilall a fájdalom. Ismerem ezt az érzést, Mavregar már sokszor mondta, hogy jobb lenne, hogy ha már harcolok, akkor néha védekeznék is. Azóta nem tud erre rávenni, amióta kibújt a tojásból. Néha haragszik is érte, hogy folyton kockáztatom a testi épségemet, amit néha csak az ő segítségével tudok megtartani. Az egyetlen szerencsém, hogy egészen gyorsan felgyógyulok ilyesfajta sérülésből. No meg az, hogy az a kard nem volt elég gyors, hogy mélyebb és súlyosabb károkat okozzon.
Fogalmam sincs ki volt az az alak. Képzett és erős, de kitérnem nem volt túl nehéz előle.
Ennek ellenére elfutottam. Illetve... Mavregar mentett meg. Egyáltalán nem tudok haragudni rá, az a maszkos fickó rég nem látott kihívást tartogatott számomra. Sosem láttam még olyat, hogy valaki ilyen erővel és taktikával forgatna egy hatalmas pallost.
Nem ember volt, de ha mégis, nem emberi erővel élt.
Amikor Mavregar-t megpillantotta az idegen, meg sem torpant, képes lett volna nekirontani a társamnak.
Sárkányvadász?
Mavregar nem lehetett a célpontja, hiszen ő nem volt mellettem, távolságot tartott méreténél fogva. Fogalmam sincs, hogy miért én lettem volna az áldozat, ha sárkányokra vadászik.
Gondolatom egyre csak arra irányult, hogy ellenséget szereztem magamnak, ami talán nem is annyira meglepő, tekintve, hogy nyíltan szoktam felvállalni a harcot.
Az erdőben továbbhaladván mintha vízcsobogást hallanék.
Már ideje volt, kissé megszomjaztam.
Lépteimet megnyújtom, hogy minél előbb kortyolhassak bele a vízbe. Az erdő mély csendjét a lábaim alatt elroppanó néhány gally reccsenése töri meg.

Figyelem a víz mozgását egy nagy kő melletti korhadtan heverő fatörzsön ülve, és magamba szívom a csendet. Nem olyan csend ez, mint amilyen a szállásomon van a négy fal között, hiszen megannyi apró nesz festi alá az emberi szótlanság keltette számomra kellemes űrt. Valamennyivel dél után járhat az idő, hiszen ebéd után léptem le, mivel kivételes okokból semmi sürgős dolgom nem akadt. Éppenséggel jobban tettem volna, ha tanulok és elmélkedek, de hát tulajdonképpen azt itt is lehet.
Mozgás. -realizálom, hogy valószínűleg nem vagyok egyedül. Biztos voltam benne, hogy nem sárkány, hiszen a zaj igen csekélyke lett volna még az én kis termetű Forlumirom közeledtének jelzésére is. Nem is beszélve arról, hogy azt már az elmémben is érzékeltem volna. Mindenesetre reménykedni szeretnék, hogy csak valamiféle vadon élő növényevő patás állat.
Mozdulatlan maradok, kontrollálom a légzésemet is, ahogyan azt egy könyvben olvastam, elvégre felderítőnek készülünk. Ugyan még nem közöltem hivatalosan semmilyen formában, de biztosra veszem, hogy bármelyik tanárom kitalálná egyetlen szó nélkül is.
A következő pillanatban már az eget bámulom a fejem felett, teljesen megfeledkezve a zajról, amely mintha mind közelebbről hallatszana. Nincs más dolgom, mint élvezni a szabadságot és észben tartani, hogy azért négy körül vissza kellene keverednem.
,,-Annyira örülök, hogy látlak! El sem hiszem, hogy sikerült! -édesanyám szavai fájdalommal kísérve jutottak eszembe. Aznap agyonölelgetett és annyit sírt, amennyit egész életében nem láttam tőle soha.
-Anya..? Nyugodj meg, nincs semmi baj. De azt hiszem, most inkább megszidnod kellene.
-Megszidnom? -felvonta a szemöldökét és megsimogatta a fejem- Nézd, Namira. Elérkezett az a idő, amikor már saját magad döntesz a sorsodról. Eleinte nagyon aggódtam, de a társaid elmondták, hová mentél. Természetesen ellenzem itt legbelül -mutatott a szívére-, hogy részt vegyél ebben a háborúban...''
Háború. -nyomatékosítom a szót egy teljesen másfajta fájdalommal karöltve.
A fejlett kultúrák és létformák zsákutcája. Harag. Kíméletlenség. Fájdalom. Menet. Harc. Fájdalom...

A csobogás egyre erősödik, már ha ezt lehet mondani egy szelíd patakra. Hirtelen mintha valakit megpillantottam volna annak partján, de egy facsoport elállja a látóterem egy részét. Néhány lépés után biztosan látok egy alakot, aki egyáltalán nem tűnik ártó szándékúnak. A lány az eget kémleli, mintha meg sem hallotta volna a csörtetést, amit okoztam. Ismerősnek tűnik, de nem vagyok elég közel hozzá és valószínűleg az utóbbi gondolataim miatt sem látom annyira tisztán, mint kellene.
Mintha már láttam volna valahol.
Lassítok lépteimen, hogy ne ijesszek rá a hölgyre, majd kitérek oldalra, hogy jobban szemügyre vehessem.
Hiszen ez...
- ...Namira? Tényleg te vagy az? Mit csinálsz itt egyedül?
Közelebbről szemlélve azonnal felismerem a jellegzetes arcvonásokat, amik kizárólag csak Namira Altaren részét képezhetik. Mennyi idő eltelt... Mégis, mintha szinte semmit nem változott volna. Persze én sem mondhattam magam változatosnak, kivéve, ha az arcomon éktelenkedő sebet beleszámítjuk. Belegondolva elég badarságnak tűnhet, hogy talán ráijesztettem a lányra és még a sebhelyet is látnia kell. Nos... igen, az én belépőim valamiért sosem sikerülnek túl barátságosra és bizalomgerjesztőre.

Némán gondolkodtam volna tovább, ha nem látom meg, hogy a vadnak hitt zajforrás egy ember és egyenesen felém tart. Mire felfogom a mozdulatlannak mondható természethez képest nagy sebességű emberi lépteket, már társul hozzájuk egy arc, egy felismerés, majd pedig egy hang.
Egy nagyon ismerős, régen vágyott, kedves és most meglehetősen meglepődöttségről árulkodó hang.
Amikor odanézek, egyenesen rá és közben felállok, rengeteg gondolat viharzik át elmémen. Még köszönni is elfelejtek, pedig azt azért illene...
-Thioss! -teszek felé egy-két lépést és már majdnem megölelném, amikor szemem megakad a arcát ékesítő seben- Jaj, mi történt?
Mire végiggondolnám, mit is teszek, máris a sérülést tapogatom és edzéstől kopott nadrágom zsebébe nyúlva kotorászok valami használható rongydarab után, amivel megmoshatom a férfi arcát. Nagyon fáj sérültnek látnom, még csak ennyire is, hiszen amióta itt élek, ő a támaszom, ő segít ha baj van és akkor is őt hívom, ha egy-egy alkalmi összezördülést nem tudunk elsimítani Forlumirral.
-Jól vagy?...
Már mondtam volna tovább, de csak ekkor fogom fel, hogy Thioss hozzám beszélt az imént. Zavarodottan félrenézek és igyekszem valahogy visszatérni a jelenbe megrázó, mégis szívmelengető emlékeim dimenziójából.
-Én...hát, ami azt illeti, éppen lógok. De ne értsd félre, nem óráról, csak...
Ééés tessék, Namira, most azt fogja hinni, még mindig ott tartotok, mint akkor, amikor elment.
Nem túl látványosan ökölbe szorítom a keresgélő kezem.
-Vagyis nem úgy értettem, már egyáltalán nem tartom Forlumirt parancsolgató...egyénnek, ez nem igaz.
Egyáltalán nem?! Hát azért ez nem teljesen igaz, valójában kikészít, hogy próbál apám helyett apám lenni, de ezt neki nem mondhatom el. -Sóhajtok.- Nagyon elszomorodna, ha rájönne, hogy még mindig nem voltam képes megtanulni rendesen viselkedni.
-Thioss.
Csak ennyi. Csak a nevét vagyok képes kimondani, ennyi volt. Pedig annyiszor tervezgettem már, mit fogok mondani, ha viszontlátom őt!

Hihetetlen...
Látom rajta, hogy valami nincs rendben vele és mégis képes az arcommal foglalkozni. Namira egy örökké gondoskodni akaró lány, aki eközben folyamatosan őrlődik valamin.
- Semmi különös, nem érdekes, nincsen semmi baj.
Nem találom alkalmasnak az időt rá, hogy elmondjam a sebhely hogyanjait és miértjeit. Annyit képes rágódni bizonyos dolgokon, nem fogom még jobban terhelni ezzel. Füllenteni viszont ebben az esetben sehogy nem tudnék, nem hinné el, hogy elestem és ilyen sebet szereztem vele.
- Ne velem foglalkozz, látom, hogy valami bántja a lelkedet.
Teljesen egyértelmű, hogy a habozása és akadozó beszéde alapján gond van. Persze ha nem kérdezném, valószínűleg nem mondaná el.
- Kérlek, ne titkold, mi a probléma. Ha jól sejtem, megint nem vagy jóban Forlumirral. Igazam van?
Talán kegyetlennek és rámenősnek tűnök a kérdést illetően, de Namira tudja rólam, hogy ha valakit, őt aztán könnyen kiismerem. Tudom róla, hogy a kapcsolata Forlumirral nem mondható mindig békésnek és idillinek. A sárkány igyekszik védeni partnerét, de ebből sokszor alakul ki mindkettejük részéről makacsság. Egyikük sem enged a másiknak, mintha csak az önfejűség megtestesítői lennének. Magamnak hazudnék, ha próbálnék szigorúan nézni a lányra, nekem az sosem ment. Helyette halk sóhaj tör fel belőlem, afféle érzelemkitörésként az újra megtörténő eseménnyel kapcsolatban.

-Dehogynem érdekes! -tör ki belőlem egy issé hangosabb felszólalás, de azonnal elhallgatok.
Haragszik rám. Ez biztos. -gondolom magamban keserű szájízzel, majd megpróbálom felmérni és összerakni a képet, ámde nem sikerül. Vajon mi történhetett vele? Úgy döntöttem, előbb megnyugtatom, hátha utána könnyebben elmond mindent.
-Igazság szerint most már nem olyan komoly a probléma. Hazalátogattam és őt is vittem magammal. -halvány mosolyra húzódik a szám- Ott megértettem néhány dolgot, amikre az édesanyám és a testvéreim mondatai vezettek rá. Mindannyian nagyon boldogok és biztonságban éreznek engem.
Megtalálom, amit keresek: egy kis vászonfoszlányt, amit arra az esetre tartok magamnál, ha esetleg valamim vérezni kezdene egy apróbb sérülés során, miközben éppen edzünk. Lassan, végig őt figyelve elindulok a patakhoz és lehajolok a partján. Most már nem nézek mást, csak a szemmel láthatólag fájdalmasan bűntudatos és vívódó tükörképemet.
Szánalom vagyok most már, nem pedig lázadó.
Belemerítem a szövetet a hideg, átlátszó vízbe.
-A gond most is én vagyok és eddig is én voltam. Nem voltam képes felfogni, hogy körülöttem mindenki a javamat akarja, Forlumirral az élen. Olyan dolgokat is képes lenne értem megtenni, amiket el sem hinnél vagy csak nevetnél rajtam. Tényleg, egy ideje elkezdtem nem zsarnokként, hanem barátként és szövetségesként nézni rá. Nem, mostanában inkább csak javult a kapcsolatunk.
Amikor elegem lesz a hullámzó másom bámulásából, visszaindulok. Nem gondolkodom, egyszerűen belülről érzem, hogy vele őszinte lehetek.
-Néhány hete újból erőt vett rajtam a lázadás egy fajtája. -mutatok körbe- Felbosszant, hogy nem vagyok elég jó magamnak tanoncként. A technikám egy katasztrófa, az egyensúlyom gyakorlatilag nem is létezik, ezért a semmittevés rá a legmegfelelőbb szó. Az a baj, amit te látsz, a lelkemben van, ahová még a sárkányomat sem engedem be. Tudod... -szép óvatosan a arcához emelem a vizes ruhadarabot, közben valami arra késztet, hogy mélyen a szemeibe nézzek. Abban a pillanatban pedig érzem, ahogyan arcom kisimul, hangom teljesen őszintévé válik és a következő pillanatban már beszélek is- amiért nem vagyok képes olyan teljesítményre, ami kell, nehezen mentek a repülési formációk. Egy hét után azt vettem észre, hogy Forlumir sokkal, de sokkal keményebben kezdett dolgozni, hogy helyettesítse azt, ami belőlem hiányzik. Amikor erre rájöttem, és elgondolkodtam, borzalmasan fájt. Most már nem az volt, hogy ,,jaj már megint maga alá akar rendelni'' vagy bármi, amire előtte fogtam az egészet. Bántott, hogy elkeserítettem a viselkedésemmel, amikor azelőtt milliószor és még ezerszer segíteni akart.
Nagy levegőt véve újragondolom, miért is mondtam ezt el neki, amikor a lényeg csak most jön.
Azt fogja hinni, hogy sajnáltatom magam. De már késő.
-Most azért vagyok itt, mert úgy éreztem, sírva fakadok. Megrémültem a saját érzéseimtől, egyúttal boldoggá tett, hogy végre nem kell azt gondolnom, semmiféle pozitív érzelemmel nem viseltetek a társam iránt. Ma kicsit többet gyakoroltunk és elaludt ebéd után, én meg magamhoz ragadtam az alkalmat. -újabb mosoly, csak tudnám, hogy miért. Egész évben nem mosolygok ennyit- És most itt vagyok.
Még egyszer utoljára végigsimítok a szövettel a seben. Csak ekkor tűnik fel, hogy vágás. Mosolyom lehervad, az összes jó szándékú vallomás és élménybeszámoló pozitív hatása háttérbe szorul, hogy utat engedjen a rettegéssel vegyült aggodalomnak.
Éreztem, ahogyan az arcom megfeszül és merevvé válik, szemem pedig enyhén könnyes lesz. El sem tudtam képzelni, honnan térhetett így vissza és...csak akkor vettem észre a helyzetet igazából. Egyedül van egy erdőben. Sehol semmi más, csak a tanoncképző és ő már régen nem tanul semmit. Ez csak egyvalamit jelenthet.
-Harcolni voltatok. -nyögöm ki végül, ámde csak suttogás sikeredik - Mondd, jól vagy? Jól vagytok? Ó, Thioss, ne haragudj, olyan figyelmetlen voltam. Csak magamra gondoltam és értelmetlen butaságokkal traktáltalak, miközben ki tudja, hány sérülésből vérzel é biztosan nagyon fáradt is vagy. Sajnálom!
Most már nem tudok a szemébe nézni. Tekintetem megállapodik egy kerek fűcsomón a lábunk alatt és próbálok nem arra gondolni, mennyire kínosan érzem most magam.