~Erőtlennek tűnsz~Mordekai hangja morajlott, Yyl csak hümmögött. Az istenek óvják meg az embert az őszinte sárkányok szavaitól! Persze, a sárkánynak igaza volt. Sápadt volt. Megsoványodott. Az ispotályban töltött idő határozottan meggyengítette amellett, hogy megmentette az életét, de mert egész életében a saját szabadságának rabja volt, úgy érezte, mostanra a biztonságos falak kiszívják belőle az életet, a gyógykenőcsök szaga már a belsőjében csordogál, a borogatások megőrjítik, a kötések alatt pedig viszket mindene. Már elég jól volt ahhoz, hogy ne őrizzék mindig, félve attól, hogy rosszra fordul az állapota, és elég jól néhány kisebb "szökéshez", amik során Mordekaira támaszkodva felfedezheti a környéket, és egy kicsit lélegezhet. És persze, csapnivalóan nézett ki közben. A szemei karikása, az arca fakó, bele se bújt az ingébe, csak a hátára terítette, a mellkasát, hasát beborító fehér kötések amúgy is öltöztették.
~Elég okos gyógyítóid vannak. Elmondták, hogy mit csinálnak veled, szóval nem haraptam egyikbe se. Talán érdemes lenne rájuk hallgatni. Elég komisz szél fúj~a sárkány hangjában összekeveredett az aggodalom a vágyakozással. Az ilyen szeleket kifejezetten szárnyalásra teremtették, ám Yyl csak makacsul lépkedett tovább a szárnyának árnyékában, biztonságban naptól, széltől, és a kíváncsi szemektől. Lehet, hogy Mordekai kissárkány, de el tudta rejteni a lovasát, ha szükség volt erre.
Inkább hálásnak kéne lenned, hogy gyengélkedem, ha biztosan megmaradnék rajtad, már megszöknénk.~
~Reménytelen, bolond ember.~ rázta meg a fejét hevesen Mordekai, ami nála a fokozott ingerültség jele volt, és talán mást is fűzött volna az éretlen emberi viselkedésről való gondolataihoz, ha sárga szemét magához nem vonzza a kékesfehér sárkány kristályívű röpte.
~Fulgurae és a lovasa. Ide tartanak. Daia kapitányról úgy hallottam, kemény nő, légy résen, legyél udvarias, és ne provokáld.~
Ne félts engem, egy "kemény nő" aligha jelent kihívást~ Yyl sajátságos hangon horkantott, ám a hangja elveszett Mordekai szárnyainak suhogásában. A sárkány a két hátsó lábára emelkedett, borotvaéles szárnyainak élénk csapkodásával sajátságos, süvítő hangot keltett maga körül, és elsöpörte a sziklafal gyér homokját. Egyszerre fenyegetően és üdvözlően nyújtotta a nyakát a másik sárkány felé, a termetét jócskán nagyobbnak mutatva ezzel a produkcióval, mint amilyen valójában volt. Így persze láthatóvá tette végre a lovasát is a landoló páros számára. Yyl a maga részéről nyugodtan tűrte a magamutogatást, csak a szemét hunyorította össze, hogy védje, úgy tűnt, egyetlen pillanatig sem fél attól, hogy a sárkányszárnyak esetleg eltalálják. A kivagyi vetélkedő után elkapta a vékony "kantárszíjat", amit a sárkány büszke fején a szarvainál rögzített, és maga eszkábálta a lovak fejszerszámainak mintájára, és kilépett a sárkány elé.
- Szép, szeles nap, Daia kapitány, örvendek a szerencsének - nem beszélt túl hangosan, a hangja még rekedtnek, kásásnak hatott, fájt túlságosan megfeszíteni a mellkasát, tüdejét.
~Szívesen a névvel, örömömre szolgál, hogy használod a tudást~gúnyolódott Mordekai vidáman, de sárga szemei már rátapadtak a jeges küllemű nőstényre, a kíváncsiságának kézzelfoghatóbb megnyilatkozásától alighanem csak a vékony kantár fegyelme tartotta vissza.

Vannak a szigetnek olyan részei, ahol még soha nem jártam.
Most, hogy a városban nincs többé maradásom, a korán leszálló sötétség mintha minden nap egy másik országban érne utol: idekint, a víz közvetlen közelében metsző hideg van ugyan, mégis úgy érzem, mintha a hullámok változó ritmusú zaja megnyugtatna valamelyest. A homlokom egy kissé megfájdult a szüntelen, erős szélben, a hajamban és a borostám kusza szálain pedig megkapaszkodtak a tengeri párából kicsapódó só finom szemcséi.
Hunyorgok.
Odalent, a szirtfal tátott állkapcsában ezer meg ezer fekete tarajú zátonyfog sötétlik - mintha a sziget maga is sárkány volna, az óceán pedig az orra felett porladna el. A víztömeg lassú morajlása elárulja, hogy ha így van, alighanem mély és nyugodt az álma.
Lunah-nak tetszene.

Este van. A fakóbíbor fényű eget már átdöfték az első csillagok; az ünnepség előtti napon pontosan ekkor indultam el haza a városból, pedig tudtam, hogy nem fog örülni. Korábbra ígértem magam.
Mint már annyiszor.
Tudnom kellett volna, hogy nem lesz több este, amit elpazarolhatok. Ostoba, valószínűtlen módon valamiért különösen bánt ez az emlék, mintha minden szégyenem és hibám legszembeötlőbb példája volna. Mintha bármin is változtatna. Megvárt engem, pedig másnap korán kellett felkelnie; nem haragudott egy cseppet sem, pedig talán megérdemelném, hogy az utolsó emlékemként a neheztelését őrizhessem csak.
Ilyenkor fázom a legjobban. De még rosszabb reggelente.

Hanem ideje menni: most, hogy a horizont színpompás alkonyfényei közönséges, egybefüggő ólomszürkébe fordultak, számíthatok rá, hogy fenn, a sziget egén felbukkannak az első éjjeli járőrök.
Nincs kedvem hozzá, hogy megszólítsanak.

Elkéstem.
Nagyon hosszú ideje volt, hogy utoljára láttam, mégis azonnal ráismerek: Galatia Alastrin délceg alakját egy kissé lesoványította, de megkeményítette az önkéntes száműzetés. Büszke tartása most is egy bajnoké. Olyan ember ő, akinek egész természete az arcára van írva: heves, zabolátlan erő árad belőle, olyasféle nyerseség, amely rendesen inkább a sárkányokra jellemző.
Hallottam már legendákat arról, hogy amíg a pár egyik tagja él, a másik sem veszhet ki teljesen a világból. Most, hogy farkasszemet nézek a nővel, belém nyilall, hogy talán mégsem egyszerű dajkamese mind.
Vonásain fölényes mosolyt visel, rideget és rugalmatlant, akár az edzetlen acél. Csak a szeme mozdul fürgén. Végigmér tetőtől talpig.
Aztán a szélfútta sziklaperem felé tekint.
- Atmor Syrus Saelte... Észhez tértél és végre leveted magad?

A hangja éppen olyan, amilyenre emlékeztem és ugyanúgy mélységes, izzó indulat fűti. Élénken emlékszem rá, hogyan tombolt, amikor a sárkányát megölték - dühöngött, akár a hegyi vihar, három férfi tudta csak megfékezni. Maga adta a tudtomra, hogy egyáltalán nincs megelégedve a gyilkos büntetésével. Ő akarta megölni, szentül hitte, hogy jogot nyert rá és biztos vagyok benne, hogy a mai napig teljes szívéből gyűlöl, amiért megfosztottam ettől az elégtételtől.
Megvetni engem - ehhez mindenkinek joga van, aki valaha itt élt. Ez alól Galatia, sőt, egyetlen száműzött sem kivétel; ha nem akkor, hát most elveszíthette volna a sárkányát, ahogyan elveszítette Rowen, talán Ranwe és még ki tudja, hányan. Meg is halhatott volna, és a vére az én lelkemet terhelné, ahogy mindenki másé.
Ahhoz a gyilkossághoz mégsem volt joga.
Állom a tekintetét, ahogy megrázom a fejem.
Akkor igazságot kaptál.
- Túl magas - felelem őszintén. - Nem lenne merszem.

Nem vagyok méltó ellenfele, akkor sem lennék, ha egyidősek volnánk; a lovasok edzett, erős harcosok egytől egyig, ő pedig a mai napig küzdelemből él. Látom rajta, hogy ő maga is tudatában van: akármilyen hosszú időnek is kellett eltelnie, végül mégis fordult a kocka. Nincsenek többé fegyveresek, akik a parancsomra bezárják.
- Ha gyászolni jöttél, sajnálom, hogy megzavartalak.

Erősödik a szél.
Most, hogy lement a Nap, a levegő is sokkal hűvösebbé vált: még nem szoktam meg az otthonom hiányát eléggé ahhoz, hogy szürkületkor ne dideregjek egy kissé. Ez persze csak a kezdet.
Hajnalban sokkal hidegebb lesz.

- Most inkább kárörvendek.
Hiába a csontig hatoló szél, Galatia erőteljes vonásainál semmi nem fagyosabb: még mindig ugyanúgy áll előttem, a karját mozdulatlan összefonva, fölszegett állal, mintha csak ki akarna hívni párbajra. Magasabb, mint amilyenre emlékeztem: alig néhány hüvelyknyi lehet csak köztünk a különbség. Ilyen távolságból szinte semmi.
Lesütöm a szemem, aztán visszaemelem az arcára.
- Lunah megsiratta a sárkányodat.
Egyáltalán nem gondolom, hogy ez bármin is változtatna, mégis, hirtelen úgy érzem, az ifjú Alastrinnak több szüksége van az együttérzésre, mint nekem.
De ha ez nincs is így, az bizonyos, hogy jobban megérdemli.

- Szóval? Milyen érzés saját bőrödön tapasztalni a veszteséget?
A büszke, haragos arc megelevenedik, mintha csak éjszaka engedhetné meg magának, hogy bármiféle érzelem tükröződjön rajta. Leginkább mohónak látom. Mohónak és türelmetlennek - egy olyan ember arca, aki évek óta arra vár, hogy a gyötrő szomjúságát oltsa, és ma végre friss édesvízre bukkant.
Soha nem fogom megtudni, vajon kívülről látszik-e, ha elszorul az ember torka.
- Nem hiszem, hogy megértenéd... de a szívem szakad meg - szólok aztán csendesen, a tekintetemmel az övébe kapaszkodva. - Rowen próbált figyelmeztetni.
Neked itt vagyok én, hogy hibáztass és gyűlölj. Hogy a fájdalmad csillapítsd.
És az igazság az, hogy soha nem lenne szívem megfosztani téged ettől. Ahogy senkit a népem közül.
Az utolsó szóig igazatok van.
- Nem hallgattam rá.

Félreismer.
Mióta a kegyetlen büntetést kiszabtam rá, Galatia érzéketlennek tart engem - pontosan tudom, hogy a szokatlan hidegvérem és a hajlamom arra, hogy megőrizzem azt, amikor erre senki más nem képes, mindenben az ő véleménye mellett szól. A sárkánylovasok szilaj, forróvérű férfiak és nők, merészek és büszkék; mindig olyanok voltunk egymás mellett, mint tűz és víz. Nem kétlem, hogy az engem illető elképzeléseit többen osztják a szigeten, mint ahányan nem.
Mind tévednek.
A rajongásig szerelmes voltam a feleségembe, úgy, ahogyan csak őbelé lehetett szerelmesnek lenni. A haja gyenge cédrusillatába, amelyre minden nap ébredtem, a lehunyt szemű, engedékeny mosolyába, amellyel engedte, hogy csókot lopjak a halántékára néha, ha munkában elmerülve találtam. Thidiából való volt a gyűrű, amellyel megkértem a kezét - a legszebb ötvösmunka, amit valaha láttam, eleven lángszín tűzzománc. Vándor aranyműves munkája.
Soha nem vette le.
- Kár volt rád pazarolnia az életét.
Ha eddig hiába próbálkozott is, Alastrin most az elevenembe talál: pontosan tudom, hogy Lunah soha nem értene vele egyet, de az igazság az, hogy ő most is megbocsátana nekem. Bízott bennem, mióta csak megismert.
Én pedig cserébe hagytam, hogy elvegyék tőle a lányát. Aztán azt, hogy lerombolják az otthonát. Végül megölték őt is; mostanra talán Ranwe sem él. És a sárkánya...
Lehunyom a szemem, hogy uralkodni tudjak magamon. 'Kár volt'. Ezt akarom válaszolni, de mégsem jönnek a számra a szavak.

A mérge úgy csap meg, ahogy a felhevített acélból sütő forróság: felém moccan, talán hogy megüssön, mégis megtorpan hamar. Több az önfegyelme, mint régen. Egész testében megfeszül a haragtól - pillantásában a korábbi fölény sértetten izzó dühnek adta át a helyét.
- Pont úgy, ahogy te sem értetted meg akkor, hogy mit éreztem? - most hallok először valódi indulatot a hangjában. - Ahogy most sem érted, mit éreznek a lovasok, akik miattad lettek félemberekké? Rowen volt az első, aki megtapasztalta legutóbbi ostobaságod gyümölcsét.
Nem bírom tovább elviselni, hogy azzal vádoljon, nem érdekel a szenvedésük. Hosszú idő óta először haragosan viszonzom a vádló tekintetét.
- A fájdalmad még nem jogosít fel rá, hogy ölj! - csattanok föl, mintha egy makacs gyerekkel vitatkoznék. - A vérszomjad a tiéd, nem a sárkányodé. A vérontás Lesryt nem hozza vissza, és a gyászodat sem enyhíti.
Különös, de nehezebb a szívem annál is, mintha senkivel nem találkoztam volna ma este.
Lehet, hogy nincs igazam.
Mégis...
- Ha pedig enyhíti, akkor sohasem szabadott volna kiengednem téged.

Régebben úgy képzeltem, a bukás mindenkit alázatra tanít.
Hogy az idő és a sors osztotta leckék bölcsességre nevelnek.
Most, hogy énrám került a sor, rá kell jönnöm, hogy tévedtem: az a jellegzetes, akaratos gőg, amely a vezéregyéniségek sajátja és amely hat évtizeden át fűtött, olyan vonásom, hogy tőle a világ minden szégyene sem volna képes megfosztani: az ifjú Alastrin megvetésére utóbb rászolgáltam, azt azonban, hogy minden döntésemmel szembeszegüljön, még most sem vagyok képes eltűrni.
Lenéző vádaskodása fölébreszti bennem a mélyre temetett büszkeséget.
- Én hibáztam, de ettől még neked nem lesz igazad - mérem végig szúrósan, s bár a hangom megtévesztően fegyelmezett, az állkapcsomat rögzítő inak merevsége elárulhatja, hogy korántsem hagyott hidegen a megjegyzése. - Önző vagy és vérszomjas, Galatia, semmi más nem érdekel, csak a te fájdalmad, a te sárkányod meg a te bosszúd! Mit bánod te, hogy mások is így jártak! Csak azért veszed a szádra őket, hogy úgy tűnjön, végig igazságod volt. Sőt: úgy érzed, megérdemlik, amiért akkor nem fogták a te pártodat. Vártad, mikor bűnhődnek meg az árulásukért.

A szemembe vágott, merész kérdése belém fojtja a szót egy pillanatra: hogy így fölszította bennem a lelkiismeretem és az igazságérzetem hangjait, már nem érzem úgy, hogy el kellene fordulnom. Összeharapom az állkapcsom. Mind a ketten tudjuk, hogy erre csak egyetlen válasz létezik.
- Ízekre tépném - jegyzem meg, egy csepp megvetéssel, mintha a becsületem nem engedné, hogy a szemébe hazudjak. - De hálás lennék, ha valaki bezárna, mielőtt ez megtörténne. Ez nem rólad szól, Alastrin kisasszony és nem is rólam!
Gondterhelten figyelem, mintha csak e percben lépett volna elém. Szusszanok - olyan ember gesztusa, aki hiába próbál mások lelkére beszélni.
- Carax esze forog így. Te beszélsz, én mégis őt hallom. A sértett gőgjét! Hogy a fájdalmát az egész világon akarja megtorolni.

Makacs, mint egy öszvér.
Nem kellene meglepődnöm: Galatia világéletében szilaj, kemény ember volt, olyasvalaki, aki a tettrekész harciasságáról híres. Nem kell sok ész, hogy rájöhessek, fikarcnyit sem változott - nem vagyok abban a helyzetben, hogy a lelkére beszéljek, és azt hiszem, ez soha nem is volt másképp. Tulajdonképpen meglep, hogy egyáltalán szóba állt velem.
Miért tette?
- Ez igaz - hagyom rá szelíden, karba fonva a kezem a mellkasom előtt. A szél egy kissé fölerősödött, és az én vérem már nem elég forró, hogy átmelegítsen. Alastrin még fiatal. Lesz-e hatvankét éves? - Az most már Nairen dolga. Reméljük, hogy több esze van, mint amennyi nekem jutott.

Nem figyel rám, és én őszinte kíváncsisággal hallgatom, ahogy az érzelmeibe feledkezik egy kissé: most úgy tűnik, mintha egyetlen nap sem telt volna el a sárkánya halála óta. Ettől a fájdalomtól vadultál el? Csakhogy hiába hiszed, hogy ha megölöd a gyilkost, az segített volna.
De ki vagyok én, hogy elvitassam, amibe kapaszkodik? Úgy tűnik, a haragja az egyetlen, amely képes elvonni a figyelmét a veszteségről és most, mintha egyszerre gondoltunk volna erre, új indulat fénye gyúl föl a szemében.

- Ó, persze, hogy hálás lennél érte! Könnyű ezt mondani, amíg nem szembesülsz vele valójában.
Úgy vitatkozik velem, mintha bármit is jelentene a véleményem a számára: valamiért sarokba szorítva érzem magam, a szavai olyanok, mintha kardot fogott volna rám.
- Ne gyere nekem azzal az idiótával! - fortyan föl. - Ő nem volt több egy sértett kölyöknél, amikor fellázadt! És már mondtam... Egymagam kevés vagyok. Az egész világ pedig nem érdekel!
- Mit számít neked, hazudok-e vagy sem? - vágok vissza őszinte csodálkozással. - Higgy nekem vagy ne higgy: te is tudod, hogy mindegyikőtökért felelősséget éreztem, és ezen a gorombaságod sem fog változtatni. A fájdalmad az én kudarcom is és ha valaha tehettem volna érted valamit, megtettem volna! Tőlem ennyi telt, Galatia - mutatok körbe, mintha a sziklameredély sólepte fűrészfogai lennének az egyetlenek, amelyek nem változtak semmit. - Nézz végig a szigeten. Ugyanúgy összetartoztok, mint régen. Az én szabályaim pedig már nem számítanak.
Sóhajtva dörzsölöm meg a szemem. Fáradt vagyok. Fáradt vagyok és öreg, és olyan elveszett, mint uszadékfa a nyílt tengeren.
- De nem miattam jöttél ide. Igaz? Csak a sziget miatt. Nekem itt nincs keresnivalóm. Ez a sárkánylovasok sziklaorma. Mindig az volt.
Egy-két szívdobbanásnyi idő, amíg eltépem a tekintetem a tengeri párától fényes gránitszegélyről: ideje menni. Az út őmellette vezet el.

'Tehettél volna. Ha valaki, akkor te tehettél volna.'
Most az egyszer tombolás helyett csendben mond ellent és ez jobban bánt, mintha őrjöngene; soha nem akartam őt elárulni és - talán egyetlenként - nem azért, mert a haragjától tartok, noha a dühe félelmetes.
Én szeretem ezeket az embereket. Soha nem akartam volna gyászt és nyomorúságot hozni a fejükre. Nem akartam őket keserűvé és elveszetté tenni. Nem akartam őket magányossá és bosszúszomjassá tenni.
Én nem akartam ezt!, akarok rákiabálni, teli tüdőből, mintha minden rossz csakis ártó szándékból származhatna. Mint egy gyerek, aki abban reménykedik, hogy elég bevallania, hogy hibázott, és akkor majd egy atyai pofon emlékénél nem lesz soha több az egészből. Hogy csak egy lecke volt alázatból.
Azt akarom, hogy Lunah végigcirógasson a szemöldökömön, ahogy annyiszor korábban; arcán a feleségek - és az uralkodónők - ősi, elfogódott mosolya.
'Igazam volt?'
'Mindig igazad van.'

Talán ez a baj velem; talán sohasem nőttem fel a feladathoz egészen.
Nem is fogok.
- Már én sem tartozom ide.
A hangja rideg, akár a nyers vas. Az arca is.
- Hamarosan a Kontinensre megyek, hogy megpróbáljam kideríteni, mi van a foglyokkal - lép el mellettem. A vállunk nem ér össze, noha arra számítottam, hogy félretaszít majd. - Gondoltam, ha már találkoztunk, legalább egyvalaki tudjon róla.
Figyelem, ahogyan a mélybe tekint, látható félelem nélkül. Tíz, tizenkét szívdobbanásnyi ideig csak a tengeri szél süvölt. Megnyalom az ajkam; sós.
Tizenhárom. Tizennégy.
A hangom mély. Olyan mély, mint a szél hangja.
- Ranwe - szólítom meg a hátát, és különös módon cseppet sem kell erőlködnöm, hogy hallatszódjam. - Tudod, ugye? Magukkal vitték.