Bár úgy terveztem, hogy Morth karmai között szállítjuk el Alistairt, tiszteletben tartom amit kért, hogy csak utánunk és gondolom saját lábán. Megölni nem öltem volna meg, maximum kényszerítettem volna, hogy elhagyja a szigetet, ha másképp nem ment volna, akkor valamelyik sárkány vitte volna haza.
-Rendben. - válaszoltam, majd szóltam Morthnak, hogy vegye fel a földről a kardot és hozza utánunk.
Ezzel megfordultam és Karynhoz léptem.
-Nem muszáj velünk jönnötök. Elboldogulunk vele. - szóltam a nőhöz, aztán akármit válaszolt elindultam a faluba. Ha Alistair nem akart volna követni, akkor a fekete tűzsárkány megbökte volna a hátát. A sort sárkányom zárta.
Nem néztem hátra, úgy gondoltam Alistair nem akar meghalni. Ha megtámadna valami elrejtett tőrével vagy akármi, azonnal meghalna. Tűzben elégni pedig nem túl kellemes.

Mentem Rowen után, bár tekintettem Karyn felé vetődött, s lassan bár biztosan meg álltam egy pillanatra körbe nézni, s ezt egy mély levegő vétellel tettem mire a mögöttem haladó Morth meg lökte a hátam.
-Szóval innét egy cella, és onnét hogyan tovább Rowen? Kérdeztem az előttem haladó férfitól, ha Karyn is velünk tart hozzá csak annyit szólok.
-Lesz még alkalmad rám lőni azzal az íjjal ne félj. s mondatom végét egy fél mosollyal toldom meg.

-Az már Atmor Saelte dolga. - zártam le a beszélgetést ezzel és azt hiszem hangomból egyértelműen érződött, hogy nem szívesen csevegek egész úton vele. Nincs mit mondanom neki, az pedig nem érdekel amit ő mond.
-Vigyázz magadra, Karyn! - szóltam még utoljára a nőhöz, aki felpattant sárkánya hátára, majd minden szó nélkül el is tűnt.
Ezek után egy hang nélkül meneteltünk egészen a városig, ahol már Ghaden várt ránk. Ott átvette a foglyot és elvezette egészen új otthonáig.
Én egy ideig néztem őket, ahogy elvonulnak, majd felkapaszkodtam a fekete lény hátára és elindultunk az esti őrjáratunkra.

// Köszönöm szépen a játékot! Nagyon élveztem! És nagyon örülök, hogy eljöttetek az első RT-estre! Remélem jövőhéten folytatjuk a börtönnél! //

To Cyrus
Hajnal van, alig múlt 4 óra, de én már talpon vagy. Pontosabban lovon. A mai napon biztosan kifogyok az ételből, úgyhogy muszáj fognom pár termetes halat, hogy pár napig megint ne kelljen az ételbeszerzéssel foglalkoznom. Vannak ennél fontosabb dolgaim.
A sárkánylovas őrség általában 4 órakor halad el itt, remélem, hogy most sem lesz másképp. Arageon lovam nyugodt léptekkel halad a fák között, én hátán feszülten figyelek, miközben kezemben szorongatom a halfogáshoz szükséges felszerelésemet és lovam nyakába kötött kötelet.
Az erdő szélére érve leugrom fekete patásom hátáról és kikötöm egy szimpatikus fához. Úgysem tervezek túl sokáig maradni, s bár füttyre az esetek többségében visszajön, azért én most inkább mégis kikötöm, hogy minél hamarabb távozhassunk majd innen. Nem szeretem az ilyen nyílt terepet.
Lassan, óvatosan kikukucskálok a fák közül, de vissza is rántom a fejem a takarásba, mert éppen most suhant el felettünk az egyik járőr. Késett. Biztos egy újonc.
Várok pár percet mozdulatlanul, csak lovam nyakát simítgatom meg párszor, majd elindulok a cserjék közt a tenger felé. Igyekszem minél halkabb és minél láthatatlanabb lenni, mert sosem lehet tudni, hogy éppen ki nem tudott aludni a szigetlakók közül és kinek jutott eszébe kalandozni egyet a parton. Remélem senkinek...

Még a bokrok között haladok előrefelé, amikor nem messze tőlem valaki megszólal. Ledermedek, nagyon megijedek, hiszen a bokrok zörgésétől nem vettem észre az idegen lépteinek hangját. Haragszom is magamra, lebuktam. Elfutni nem tudok, nem is lenne értelme. Ha viszont megmutatom magam, akkor a hírem seperc alatt körbejárja a falut, ezeket a hatalmas kosszarvakat pedig nem tudom elrejteni sehogyan. Pácba kerültem, de valahogyan meg fogom oldani.
A derekamra kötött kötélre erősített tőrt a kezembe veszem, de egyelőre egy tapodtat sem mozdulok a helyemről, csak lapulok a szerencsére elég magasra nőtt bokrok között.
-Ha esküdet teszed, hogy nem bántasz, akkor kilépek a bokrok közül és én sem bántalak.- talán felelőtlenség felfedni kilétem, mert ijedtében is felém hajíthat egy tőrt vagy egy követ, amikor meglátja furcsa kinézetem, de más választásom nem nagyon van. Lovam is túl messze van, hogy felpattanjak rá és elnyargaljak.
Remélhetőleg a férfi megesküszik és, ha így tesz, akkor én szép lassan elő is bújok a bokrok takarásából. Ahogy előlépek Cyrus érezheti, hogy sárkányával a kapcsolatuk fokozatosan gyengül, lassan meg is szűnik. Persze nehéz lehet ilyesmire figyelni, amikor szarvakkal megáldott hölgyemény áll előtte.
-A nevem Yris. - mutatkozok be egy kis idő után, amikor a hím agya már feldolgozta a látott információt. Ennél többet most nem is mondok, csak fogom a kezemben a tőrt és várok a reakcióra. Végigmérem párszor a férfit, de nem ismerős. Csak remélni tudom, hogy nem egy sárkányölő. Már csak azért is, mert egy ideje ötödrészt én is az vagyok, vagy valami olyasmi...

Leanna

A lány csak úgy elrohan, mi pedig magunkra maradunk. Érzem, ahogy az adrenalin még mindig bőszen dolgozik bennem, kiélezve a figyelmemet, felkészítve arra, hogy ha jönne valaki, akkor a kardom kíméletlenül lecsapjon rá ha ellenségesen lép fel. Ilyenkor a legrosszabb, nem a nyílt terepen. Itt bárki bármikor meglephet minket. A lány után nézek, aki elszalad.
- Hagyd, sokkos... - válaszolom Leannának, miközben egy pillanatra ránézek. De tekintetem végül megállapodik rajta, ahogy közelebb lép. Még mindig zihálok egy kissé, tényleg elfáradtam a plusz erőkifejtésben. De nem tehetem meg, hogy lazsálok.
- Egy picit lüktet. Csak sebes? - kérdezek afelől, hogy oszt már mennyi maradt meg a fülemből, ha egyszer meglőtte? Mert akár lőhette ketté is, akár maradhatott egyben is. De most ez a legkevesebb.
- Mindegy majd később leápolom. - tovább kell mennünk, el is indulok. A kardom kézben, ha kell használni. Leannát magam mögé utasítom, így indulok neki az erdőnek. Csak el egy nyugodtabb részre, akár tisztásra, bármire. Olykor lépteket hallok, amik végül elhalkulnak, mint ha valakikkel párhuzamosan haladnánk. Lehet innét a tenger sincs messze talán annyira. Gyors léptekkel haladok, mégis borzalmasan óvatos vagyok. Csak akkor lassítok, amikor sós illat csapja meg az orrom és a nagy fákat is ritkásabb bokrok váltják fel. Nem tudom mennyi ideje menetelünk, de érzem, hogy a lábaim már nehezek. Talán lehet pihenni kellene, ha nem is én de a kisasszony biztos fáradt. Megtorpanok egy viszonylag belátható terepen. Víznek még nyoma sincs. De végre elteszem a kardom.
- Pihenj picit. - nem is inkább utasításként mondom, csak a figyelmemet most más köti le. Kicsit körbejárok addig is. Majd a lovat is meg kellene találni, ha oda jutunk. Majd ha csillapodtak a dolgok. Igazából úgy érzem, hogy jelenleg veszélyes azt mondani, zsoldos vagyok. Azok is zsoldosok voltak, mi igazolná a szavam, hogy nem egy vagyok közülük?
- Nem vagy szomjas? - térek vissza kisvártatva arra a helyre, ahol megálltunk. A terep mint ha tiszta lenne, az ég adta világon senki sincs itt. Nem tudom mennyi idő lehet, ahogy felpillantok az égre. Mint ha órák teltek volna el. A nap is erősen lefelé tart, mondhatni már sötétedik. Találnunk kellene valahol fedezéket éjszakára.

Alighanem mindkettőnknek nagyon sok volt ez, ami ma történt. Én mondhatni szinte kifáradtam csak. Nem életcélom minden embert legyilkolni, aki rám támad. De van amikor nem adnak esélyt arra, hogy másképp oldjam meg a dolgot. Ezt a hivatást választottam, számolnom kell a lelkiismeretemmel is. Egy sakkbábu vagyok csupán, aki sokszor csak parancsot teljesít. De ez most nem parancs volt, ezt nem tudnám amögé bújtatni. Leannára pillantva olykor eszembe jut, hogy én is ilyen voltam az első csatám után. Miután megöltem valakit, miután végignéztem a véráztatta mezőn. Nem tudom mit mondhatnék neki, ami esetleg megnyugtatná.
- A fülem a legkevesebb. Te ne rágd magad a történteken. - őszinte, biztató tekintettel nézek rá, mielőtt újra elindulnék. Nem, rohadtul nem tudom kezelni a helyzetet, nem értek ilyenkor a szavakhoz. Nem véletlenül nem rikkancs vagy futár lettem, helyettem a kard szokott beszélni. De tudom, hogy igazából ő most nagyon mélyen emészti magát. Nem lepett meg a kirohanása sem, amikor a lány elszaladt. Ez most ilyen... váratlan esemény volt. Éreztem, hogy nem kellene erre eljönnünk, akkor most kimaradhatunk volna.
Nem nézek rá neheztelően, amikor megállok. Valahogy nem is igazán zavar, sokkal lényegesebbnek tartom azt, hogy biztonságban tudhassam magunkat. Kimerültek vagyunk, ennyi elég volt már, csak egy kis nyugalmat szeretnék. Magára hagyom, amikor bejárom a terepet. Más választása úgysincs, mint megvárni engem. De a hely biztonságos, így most már keríthetek rá is egy kis figyelmet.
- Honnét van a táska? - hisz mikor ide jöttünk, akkor ő csak ki volt öltözve, eddig viszont észre sem vettem, hogy miket szedegethetett össze. Nem is olyan esetlen, mint gondolnám. Az övemre erősített kulacshoz ütődik a kezem, ahogy elteszem a kardot. Le is emelem, megrázom, mint ha egy kevés lenne benne. Oda nyújtanám felé, de már amúgy sem várja ezt meg.
- Szerintem sör van benne. - mondanám neki, de annyira mohó, meg amúgy sincs sok benne. Pár korty, ami semmire sem elég.
- Igen, akad itt vízesés, láttam a patakot is de nem akartam addig oda menni amíg meggyőződtem róla, hogy a terep tiszta. Nem hiszem, hogy még egy társaságra vágynál. - mert nekem már egy ember nem oszt, nem szoroz. Viszont látom rajta mennyire kimerült, alig bír felállni. Elindulok vele vissza, amerre a patakot láttam. Elveszem tőle a kulacsot, hogy a víz egy egészen tiszta és könnyen elérhető részéhez menjek és belemerítsem az eszközt.
- Kellene fognunk is valamit éjszakára. Meg tüzet gyújtani. - mondom az újabb ötleteket, de mivel választ nem kapok tőle, így csak felpillantok felé és odamegyek, ahogy a kulacs bugyborékolva megtelik.
- Találtál valamit?

Azért tényleg el kell ismernem, hogy elég felkészült. Valahogy a nők többsége mindig elég felkészült és ezt most ő is bőven bebizonyította. Oké, akkor elkényeztetett, ez tény és való, de nem is olyan nehéz eset, mint gondoltam. Kifejezetten okos, még ha konok és makacs is közben. Elismerő tekintettel figyelem ahogy előpakol, de cselekedni nem kezd ugyanis nyújtom felé a kulacsot. A fülem ráér, ha azt akarná leápolni, már annyiban is hogy elvérezni nem fogok, azon kívül meg... előbb együnk és igyunk. De legfőképpen pihenjük ki magunkat, mielőtt bármit is mondanánk erről a napról.
A pataknál lassan merül alá a kulacs, de érzem, hogy kellemesen hideg a víz, amely a bőrömet is hűsíti. Le is mos valamennyi mocskot róla, de már alig várom, hogy kibugyogja magát, ugyanis nagyon érdekel Leanna miért is nem válaszol. Csak amikor már odaérek és megpillantok egy... tojást? Ez egy sárkánytojás? Hol a tojásra meredek, hol pedig rá. Mint ha elvarázsolták volna, úgy tekint rá. Oké, hogy ezek annyira nagy újdonságok a helyieknek, de ez csak egy darab tojás.
- Meg is van a vacsoránk, megfőzzük és jól lakunk. - mondom ki az első gondolataimat. Persze ki tudja, mennyire sárkány az a sárkány benne, ha feltörjük és megsütjük sem tiltakozok ellene. Furcsálló arckifejezéssel figyelem, ahogy a tojást fogdozzaa nevet. Nevet, de min? Te jó ég, mint ha kissé meghibbant volna.
- Na jó, tedd le a tojást és menjünk vissza. Itt a víz. - nyújtom is felé a kulacsot teljes nyugalommal, másik kezemmel pedig a tojás felé nyúlok, hogy elvehessem tőle. Lemondok én arról, hogy megvacsizzunk, keresek én... öhm... halat, vagy nem is tudom. De sürgősen kellene már tüzet gyújtani, ugyanis nagyon sötétedik.

A szavam is elakad a heves reakcióján. Mi a baja azzal, ha esetleg megennénk? De most tényleg, ahogy figyelem... mint ha csak teljesen elvarázsolódott volna. A tekintete is mint valami fanatikusé, aki épp rajongása tárgyát tartja a kezében. Ez... azt kell mondjam, hogy beteges. Komolyan, mint ha csak egy gyereket fogdosna, úgy fogja meg óvón és rakja a ruhaanyag alá. Akarnám mondani még egyszer, hogy most rögtön tegye le, tegye le különben komolyan itt hagyom.
- Pedig csak teher, mégis hol fogod melengetni, ráülsz? - szórakozottság tör ki rajtam - talán csak a fáradtságtól - és el is nevetem magam, ahogy elképzelem a jelenetet. Nem, ez annyira nonszensz, hogy ilyen biztos, hogy nem létezik. Nem, ilyen nincs, könyörgöm, az egy tojás és úgy babusgatja, mint egy gyereket.
- Vidd haza a férjedhez akkor, majd biztos örömmel neveli veled fel. - dehogy fogok én úgy erősködni, hogy látom rajta, bármit mondanék sem tudnám meggyőzni vele. Inkább csak az övemre akasztom a kulacsot és elmegyek fát keresni. Mert igen, valami mellett látnunk is kell a sötétben. Kis időbe telik, mire kellően sok ágat és egyéb fadarabot találok, amit aztán összegyűjtve az iménti kis megállóhelyünkre ejtek le és már látok is neki a miniatűr máglyarakásnak. Kis idő múlva már vörösen táncol a tűz az ágakon, én pedig leteszem a kulacsot nem messze onnan. Leanna csinál, amit akar... én most megyek és fogok halat, meg talán fürödni sem ártana, lemosni ezt a sok mocskot magamról, a rászáradt vért, sarat és a rám tapadt hamudarabokat.
A csizmát lerúgva és a kardot letéve indulok el a víz felé, miközben ledobom magamról a ruhát is, ami a víz tetején kezd el úszni, amíg megakad valami vízinövényben. Engem most az nem érdekel, a víz mélyebb része felé megyek és alaposan lemosakodok. De végül a vízesésnél kötök ki, ahol csak állva élvezem a kellemes vizet, ahogy a fejemre, hátamra zúdul. Most jobb, hogy nem beszélünk. Pillanatok alatt képesek vagyunk összeveszni, pedig nem is olyan rég még mint ha némi összhangot véltem volna felfedezni. Ezzel a nővel azt sem lehet. Meglátott egy tojást és máris csak az érdekli.

- Nem értek és nem is akarok. - olyan földön nőttem fel, ahol nem menőznek sem fiatalok, sem felnőttek sárkányokkal, ahol az állatok nem az élettársaink akikkel dolgozunk, élünk, akikbe gyakorlatilag beleszeretünk. És persze mi van addig amíg a sárkány védtelen? Vagy ne adj isten még a tojás is csak fölösleges, plusz teher. Nem, nem szeretem a sárkányokat, szerintem teljesen fölösleges, haszontalan lények.
- Kölyökkoromban legfeljebb az égen láttam repülni, akkor is elragadott egy marhát. - valószínűleg lovasa sem volt, de ez most mellékes. Gyorsan összeállítom a tűznek valót, aztán pár kővel pillanatok alatt meggyújtom. Szerencsére a zsoldosélet megtanított arra, hogyan találjam fel magamat akkor is, amikor szinte semmi nem áll rendelkezésünkre.
- Akkor te se beszélj úgy velem, mint ha valami vétkem lenne. - vágom hozzá a szavakat és nézek is fel rá, mielőtt felegyenesednék. Kicsit megdörzsölöm a tenyeremet a tűz fölött, hogy érezzek is némi meleget. Éjszaka nem lesz olyan hideg, hogy nagyon fázzunk, már legalábbis én biztos nem, őt nem tudom, hogy fázna-e. Tekintetemmel követem, ahogy feláll, majd mellém guggol. Most erre mit mondhatnék?
- Csak gondold meg, mit mondasz, mielőtt kimondod. - mélyen a szemeibe nézek, kicsit sem bántón vagy sértetten mondom ezeket. Igazából már mindenféle atrocitás csak zavaró tényező a számomra. Inkább fel is egyenesedek, magára hagyom őt a tojással, talán addig nem rabolják el, amíg kicsit letisztogatom magam. Fürdés közben felmérem, hol lehetne halat fogni, hisz már láttam mozgolódást. Végül a felsőmet megfogva befogóvá tekerem a kezemre kétoldalt, azzal próbálom a halakat bezsákolni, amik gyanútlanul úsznak el a lábam mellett. Végül három hallal indulok vissza a tűzhelyhez. Kiborítom őket a fűre a ruhából, kicsavarom az anyagot és két hosszú és vékony ágra felhúzva kitámasztom azt a tűz elé száradni. Csak utána látok neki a halak kibelezéséhez, majd valami nyárs kihegyezésének. Aztán feltűzöm rá a három halat és kitámasztom a tűz fölé kellő távolságba attól. Ahogy ezzel készen leszek, fogom a kulacsot és alaposan csillapítom a szomjamat.
- Ami történt ma, mindegy, megtörtént. Ne emészd magad rajta, ha így tennél. - mondom mindezt úgy, hogy nem nézek rá. De biztos vagyok benne, hogy a fejében motoszkál a tudat.

Van egy sanda gyanúm, miszerint sosem fogja megérteni az álláspontomat a sárkányokkal. Ő túlságosan elfogult, én pedig de még mennyire, hogy nem az vagyok. Hát persze, hogy nem. Nem is elsősorban a tapasztalt élmények miatt, inkább egyszerűen csak... sosem gondoltam úgy egy állatra, hogy az a társam legyen, egy állat legyen hasznos, de mégis... valahogy nem a személyes szférámba való. Ehh, ezt nem lehet sosem kellően megérteni, én legalábbis aligha fogom megérteni, főleg azokat az embereket, akik ennyire szeretik a sárkányokat, hogy képesek akár egy életet is rájuk áldozni normális emberi morál helyett, az eszmék helyett, a megszokott dogmák helyett. Bár néha én magam sem értem, hogy mire valók, hazugok, becsapnak, sosem valósulnak meg és csak holmi álmok maradnak. Talán mindörökké. Némely még nekem is olyan elérhetetlennek tűnik, mint ha igaz sem lenne. De legalább nem gerjeszti a feszültséget, teljesen normális hangot üt meg, amit én azzal tartok tiszteletben, hogy tovább nem fricskázom az eszméit. Azt szeretné, legyen boldog vele.
Leköt a vacsi készítése, minél előbb eszünk, annál hamarabb nyerjük vissza az erőnket. Talán mire visszatérünk, már semmi gond nem lesz, mindent helyreállítanak, amit tönkretettek az elmúlt órákban. Eleve rossz ötlet volt a a mulatság, mint ha várható lett volna, hogy valami hasonló történik. Az ilyenek sosem végződnek határtalan örömmel. De én már megszoktam az összecsapásokat, azt a sokkot és borzalmat amit egy harc szül. Ő kevésbé, ahogy látom a pánik szikráját a szemében...
- Megmarad. - válaszolom végül egy apró félmosoly kíséretében. Látom rajta, hogy a gondolatai megint a történtek körül forognak. Így aztán most nem legyintem el a felajánlást.
- Lásd el, ha attól picit jobban érzed magad. - közelebb is ülök hozzá, ahogy forgatok a halakon a nyárson.
- Nem hiszem, hogy akkor ez most kivétel lenne. A családoddal minden rendben lesz. - a kulacsot kezdem el forgatni a kezemben, miközben felhúzom magam elé a lábaimat. Aztán eszembe jut egy kis apróság.
- Szeretnél megbizonyosodni róla?

Hízeleg. El sem hiszem, hogy pont ő hízeleg. Valahogy eddig nem igazán gondoltam, hogy majd pont ő fog velem. De úgy fest ez a mai nap sok mindent felülírt. Végtére is ma egymásért is feleltünk, nem csak magunkért. Én legalábbis úgy éreztem, hogy nem csupán magamat kell megvédenem, hanem őt is. A pénz ezért csörög minduntalan annyira az erszényemben, nem igaz? Kijózanító volt az összecsapás, mindegy mennyit ittam előtte. Figyelem, ahogy a kötszert előveszi és elkezdi ellátni a sebet. Már amennyire a szemem sarkából tudok figyelni. Inkább csak magam elé pillantok, a tojás felé. Különös, hogy ez is most tűnt fel. De nem kellene neki akkor itt maradnia? Amennyi időt eltöltöttem a szigeten, már hallottam ezt-azt a sárkányokról, bármennyire is nem szívlelem őket.
Akaratlanul is mosolyt csal az arcomra, ahogy kommentálni kezdi mit csinál és mit lát. Igen csak vicces abba belegondolni, hogy az ő szájából hallom ezeket a szavakat. Így is tele vagyok sebhelyekkel, ez a hivatás ezzel jár, sosem ért tragédiaként, hogy némelyik sérülésem soha többé nem tűnt el.
- Úgy gondolod, hogy ez mindegyik nőnek vonzó? - pillantok rá őszinte tekintettel. Nem hőkölök hátra úgy sem, hogy itt van közvetlen közel hozzám. A kérdésemet rá értve szánom, szánt szándékkal, értse ahogy szeretné. De ő fogalmazott ennyire... talán magából kiindulva. Elvégre én is akkor mondok ilyeneket, amikor saját magamból indulok ki.
- Ha van anyag, akkor varrd össze. - mondom végül hosszas eltűnődés után. Ez a mostani helyzet egészen kivételes példája annak, hogy nem csak marni tudjuk egymást. Hisz amióta csak ismerem, egymást folyamatosan szidjuk, vagy bosszantjuk.
- Hazavigyelek? - kérdezem meg végül egyértelműen. És ezzel együtt azt a gondolatot is felvetem, ami pár perce jár a fejemben.
- Van egy tojásod is. Célszerű lenne itt maradnod, talán kikel, taníthatnak. Én nem ismerem annyira a hagyományaitokat.

Szóval neki tényleg bejön az ilyen. Sok nő csak elfordul, ha véreset, ocsmányat lát, arcára kiül az undor fintora, így tiltakozva az ellen, hogy amit lát, az igen is valóság. Engem az sem zavarna, ha így maradna a seb, hisz be fog gyógyulni. Egész egyedi formát venne fel a fülem, bár nem láttam még ez mit is takarna. A víz fodrozódó vizében csak elmosódó árnyékomat pillantanám meg, vagy most már azt sem ahogy lassan beköszönt az este. Remélem, hogy erre nem jönnek ellenséges szándékú emberek, részben borzalmasan elfáradtam, részben pedig most csak ketten vagyunk. Túlerővel szemben jómagam sem tudnék nagy esélyekkel szembeszállni.
Most azonban jól esik ez a nyugalom. Tétován figyelem ahogy félig elfordul és kutakodni kezd. A rossz csak az, hogy nincs minden nálunk. A ló az összes többi holminkkal együtt valahol ott rekedt a tisztás környékén, hacsak meg nem léptek vele.
- Még jó, hogy a legfontosabbak nálad vannak. Reggel első dolgunk lesz megkeresni a többi holminkat... már ha még megvannak. - úgy helyezkedek kicsit, hogy jobban hozzáférjen a fülemhez. Így, hogy ennyire közel van, minden egyes rezdülését érzékelem. Ahogy nekilát az összevarrásnak, az arcom sem rándul. Igazából ez nem fáj, csak kellemetlen. Olyan aprócska, csekély fájdalom, hogy nem esik nehezemre ennyire nyugodtan ülni. Nem pillantok rá, de az jár a fejemben, hogy ha ennyire sokoldalú és ennyire szép - márpedig ezt kár is lenne tagadni - akkor miért juttatnák olyan sorsra a szülei hogy megszabják mit tehet meg. Biztosan sorban állnának hozzá a férfiak. És most itt ez a tojás is, ami úgy fest kiválasztotta a társát. Nem hoz lázba ez a maszlag, de hallottam egy s mást minderről.
- Erős nő vagy, Leanna. - mondom ki mindenféle kertelés nélkül amit gondolok. Nem hiszem, hogy gyenge lenne, hogy elgyengülne, ha hazamegy. És talán így a tojással egészen új feladata lesz.
- A mai nap után úgy gondolom, hogy én nem maradhatok a szigeten. Idegen vagyok mindenkinek, idegen, mint az olyanok akik most rátörtek a mulatozókra. - egyszerű elvi hadviselés, aki nincs velünk, az ellenünk van.
- Ezért mondtam, hogy inkább tanulj a legjobbaktól. Van egy tojásod, amit akartál, nem? - pillantok végül rá ahogy abbahagyja a tevékenykedést. Majd a megjegyzésére és az arckifejezésére felnevetek. Furcsa egy kettős a szavak és a megnyilvánulás ellentettje.
- Képzelem mennyire tetszik. De te alkottál, szóval egy rossz szavad nem lehetne.