To: Rowen

Itt az idő...
Napok teltek el azóta, hogy Rowennel beszéltem és bár nem találkoztam vele, nem beszéltem vele újra, mégis a szorongásom nem múlt. Tudtam, itt az idő. Bár csupán fél év volt az, amit ebben a nyomorban kellett megélnem, mégis úgy érzem, lehúznék még párat, csak azért, hogy tudjam, az öcsém és az anyám jól van. Utálom a hazugságokat, utálom az árulást, de muszáj mindezt megtennem. Nem vagyok olyan erős, nem vagyok olyan bátor, mint sok más ember, vagy sok más nő.
Persze, tudom, mindjárt azzal jönne az első ember, hogy miért nem szóltam, hiszen segítettek volna kiszabadítani anyámékat. Na, persze... Két évet volt rabságban az a szerencsétlen lány is, de az ő élete biztosítva volt az által, hogy a vezetőnek a lánya.
Én meg csupán egy eszköz vagyok.
Egy darabig néztem szegényes otthonom berendezését, majd kiléptem a néptelen, sötét utcára. Késő volt már, mindenki aludt. Az őrség éppen most vált, így könnyűszerrel kilopózhatok, hogy aztán a sziklaszírt magaslatán találkozzam azzal az átkozott férfival.
Ahogy elhagytam otthonom, erősen megmarkoltam azt az apró, faragott sárkányt, amit az öcsémnek szánok. Talán elviszi majd neki a férfi.
Gyors léptekkel hagytam ott a várost, majd összehúzva magamon sötét köpenyemet, a csuklyát az arcomba húzva, lépdeltem tovább a találkahelyünkre.
A férfi már ott volt. Olyan közel állt a szírt pereméhez, hogy könnyűszerrel le is lökhettem volna, de még meg sem fogalmazódott bennem a gondolat, máris lemondtam róla. Túl sok kockázattal járna.
Magabiztosan kihúztam magam, levettem fejemről a csukját és megköszörültem a torkom, hogy észre vegyen.
- Ááá... - nézett felém nyájasan mosolyogva, de hangja a gúnytól csöpögött. - Lady Lettren. Micsoda öröm, újra látni! - Törzsét előre hajtva, mélyen meghajolt, mintha tiszteletét mutatná ki, de tudtam, hogy ez is csak a gúny. Kigúnyolja egykori rangom, egykori mivoltomat.
- Elég legyen ebből! - szóltam rá éles hangon. Nem szerettem megmutatni a félelmem ezek az emberek előtt így mindig felsőbbrendű énemet használtam a társalgásra. - Nem azért jöttünk, hogy ön ilyen jól szórakozzon!
- A kis türelmetlen - mondta negédesen, majd intett, hogy menjek közelebb. Nekem persze eszemben sem volt. - A nyugati parton vár a hajó, teljes legénységgel. Ha jönni akar, megteheti. - A szokásos szöveg, de csak néztem rá, rendületlenül. - A családja már hiányolja. - Ennél a mondatnál megrezzent az arcom, de tovább tartottam a hűvös mivoltomat. - Ha nem, hát nem - sóhajtott színpadiasan, majd a visszafordult a nyílt óceánhoz, rám ügyet sem vetve. - Milyen információval tud szolgálni Carax urunknak?

Megint enyém az éjszakai műszak, mint mindig. Ez már megszokott volt. Sokszor akkor is magamra vállaltam az éjszakai őrködést, ha szabadnapom volt. Ilyenkor csend van, mindenki alszik, egyedül mi uraljuk az eget egyedül és a szigeten sincs mozgás. Általában...
Azonban most, amikor kiléptem az ajtón egy magányos, csuklyás alakot pillantottam meg, aki elég magabiztosan lépkedett kifelé a városból. Gyorsan visszább léptem egy árnyékosabb részre, hogyha hátranéz nehogy észrevegyen, majd mikor messzebb ért, követni kezdtem. Egy éjszaka magányosan járó, arcát csuklyával takaró alak mindig nagyon gyanús jelenség.
-Minden rendben? - visszhangzott hirtelen a fejemben Morth mély hangja. Megérezte, hogy az izgatottságomat és a gyanakvásomat.
-Kicsit később megyünk őrködni. Várj meg a parton. - üzentem neki, s közben tisztes távolságot tartva, követtem a kétes alakot.
A sziklaszírt nem egy olyan hely, ahová csak úgy kiül gondolkodni az ember. Veszélyes és itt biztosan nem találnak rá a többiek, ha baja esik az itt kirándulónak, vagy csak napok múlva, amikor már késő...
Amikor felértem a tetejére igencsak meg kellett lepődnöm. Ketten álltak fent és... jól látom? Az ott Saja?
Bele kellett törődnöm, az ott Saja volt. A telihold fénye nagyon szépen megvilágította a párost. Kétség sem fért hozzá, száműzöttek voltak. És a gyanúm beigazolódott, hogy Saja adja le az infót a többieknek. Ha Morthot és engem kiszemeltek maguknak, mint következő áldozat, akkor nagyon rossz fába akarják vágni a fejszéjüket.
Megbújtam az egyik bokorsor mögött és igyekeztem minél jobban fülelni. Messzebb voltam, de azért egészen jól hallottam minden szavukat.
-A rohadtak...
-Meglátogassam őket?
-Ne. Még ne. - válaszoltam társamnak, majd füleltem tovább.

Az ember modora az őrületbe tudott kergetni, nem is beszélve arról, hogy mindig az elevenemre talált. Nehéz volt megtartanom hűvös, magabiztos mivoltomat. Legszívesebben rárontottam volna már, hogy mondja meg, mi van a testvéremmel és az anyámmal, de csak tűrtem, és erősen ökölbe szorítottam a kezeimet.
- Ő nem az uram - morogtam összeszorított fogakkal. - Csak egy ficsúr, aki nem tudja elviselni... - itt valószínűleg elpattanhatott valami az embernél, mert egy perc sem kellett, és a kardja hegye már a torkomnál volt.
- Vigyázz a szádra, kislány! - szólt rám mérgesen. - Nem hiszem, hogy bölcs lenne sértegetned őt, mikor a kezében az életed.
Nem léptem félre, de azért feljebb emeltem a fejem, jelezve, hogy vágja csak el a torkom, egész nyugodtan. A férfi még nézett rám egy darabig mérges tekintetével, majd lassan elmosolyodott és visszahúzta kardját. - Szóval?
- Egy hét múlva indul a hajó a szigetre, több lovassal és a tanoncokkal. A lány épségben megérkezett a sárkányával együtt - vázoltam a helyzetet, kissé rekedt hangon, mert ugyebár nem tudtam normális infókkal szolgálni, de újra elárultam a sziget minden lakóját.
- Ennyi? - morrant a férfi, majd végignézett rajtam. - Biztosan tudsz még valamit, ami értékes lehet a számunkra. - Válaszul megráztam a fejem. - Hmm... jól van. Akkor egy hónap múlva ugyan itt! De, ha bármi eszedbe jutna, még itt leszünk egy darabig.
Azzal megfordult és el is indult nyugatnak, de én elvesztve minden tartásom, szinte könyörögve szóltam utána. Nem bírtam már tovább.
- Várj! - nyeltem egy nagyot, mindenre felkészülve. - Ők, hogy vannak?
A férfi megtorpant, majd felém se nézve, gúnytól csöpögő hangon megszólalt.
- Élnek - volt a válasz. - Jó éjt, hölgyem! - azzal továbbment, én meg addig néztem távolodó alakja után, míg el nem nyelte a sötétség, végül magatehetetlenül rogytam térdre és a kezemben szorongatott apró sárkányra néztem. A könnyek mardosták a szemem, de nem engedtem ki őket, csak arra tudtam gondolni, hogy míg ezt megteszem minden hónapban, ők élnek. De vajon hogy? bántják őket, vagy a cellájukban várják, hogy végre elmenjek értük? Senki nem mond semmit, és ez a legrosszabb. Így élni, ebben a tudatlanságban, ebben a pokolban. De nem tehetek semmit, hiszen gyenge vagyok, és erőtlen.
Nem is tudom, mi ütött belém, csak lassan felálltam, majd a peremhez sétáltam. Lenéztem a sötétségbe burkolózó mélységbe, majd a nyílt óceánra. Milyen könnyű is lenne... csupán egyetlen lépés és minden megszűnne létezni.
Léptem is, de csak annyit, hogy még éppen nem zuhantam le.

Csak hallgattam a nem túl szép beszélgetést és igyekeztem közben elhitetni magammal, hogy nem álmodok. A gyanúm beigazolódott ugyan, de nem teljesen erre számítottam. Eszembe sem jutott, hogy ezek a mocskod ilyen módszereket alkalmaznak. Persze, részükről nem is olyan rossz ötlet, hiszen, ha Saja lebukik, nekik nem veszteség. Férgek....
Megvártam, amíg a férfi eltűnik, aztán figyeltem Saját. Arra számítottam, hogy a már kijárt úton elindul visszafelé, de nem így tett. A szírt szélére lépkedett, s ott, a legszélén megállt és a mélybe révedt. Azt hittem le akar ugrani, így gyorsan, de persze nagyon halkan kiléptem a bokrok mögül és mögé siettem, de olyan csendben, ahogy csak lehetett. Hirtelen megfogtam a jobb kezét, de picit vissza is húztam, hogy az ijedtségtől nehogy leugorjon.
Amikor hátranézett, én aggódó szemeibe fúrtam komoly tekintetemet. Egy percig is nézhettem így őt, majd elkezdtem kezénél fogva húzni magam után a város felé vezető ösvényen. Bármit mondott, bármit tett, nem reagáltam rá.
-Most már jöhetsz, Morth. Keresd meg a hajójukat és gyújtsd fel. Ha lehet ne hagyj túlélőt. Vigyázz magadra! A sziklák lábánál várlak majd... -üzentem a feketeségnek miközben haladtunk lefelé a lejtőn. Az agyam közben azon járt, hogy leüvöltsem a fejét, vagy sajnáljam, vagy mit csináljak vele? Vigyem Atmorhoz? Zavarjam el a város környékéről? Ígérgessek neki, hogy majd segítek? Egyik nagyobb baromság, mint a másik...
Amikor leértünk a sziklák aljához és előttünk már teljesen sík volt a terep, egyszerűen csak elengedtem a kezét. Pár lépést tettem még, mintha itt akarnám hagyni, de aztán megálltam és visszafordultam felé...
-Szóval ezért csinálod... - nem vonhattam felelősségre, mert a családomért valószínűleg én megtettem volna mindent, de azért felháborított, hogy képes lenne kiirtani egy egész népet a sárkányokkal együtt... nem tudtam mi tévő legyek.
-A családodért, igaz? - kérdeztem azért meg, mert ugyan nem említette, de egyértelműnek gondoltam.
-Vannak még más hozzád hasonló szerencsétlenek is?

Tényleg megfordult a fejemben, hogy leugrom, hogy végre magam mögött hagyjam ezt az egész felfordulást, amit életnek mernek nevezni. De öcsém arca, ami felderengett előttem, nem engedte, hogy  egy újabb lépést tegyek. Éreztem, ahogy szél bele-bele kap a hajamba táncra hívva sötét tincseimet. Kellemes volt az éjszaka. Nyugodt és csendes. Bár bennem is ilyen csend honolna. Bár ne lenne ennyi gond.
Hogy is mondtam? Egyetlen élet sem unalmas? Az egyszer biztos.
Mindenki úgy látja az életet, hogy megszületünk, majd egyszer meghalunk, de az, ami a kettő közt megadatik, az az igazán fontos. Én életnek merem nevezni azt, amit most csinálok, pedig nem az. Ez már halál, a reményvesztettség, a vég.
Könnyű lenne feladni, eldobni mindent és szégyenben halni meg, de tudom, hogy nem tehetem addig, amíg nem tudom biztonságban a családom.
Egy kéz kulcsolódott a kezemre, mire ijedten fordultam meg. Lábam majdnem lecsúszott a peremről, de szerencsére Rowen visszarántott.
- Rowen - nyögtem teljes csodálkozással. Annyira megijedtem és meglepődtem, hogy hirtelen beszélni sem tudtam. Csendben követtem őt, mígnem végre sikerült felébrednek kábulatomból, és megragadtam a csuklóját, amelyikkel engem tartott, de még mielőtt megszólalhattam volna, elengedett én pedig azonnal megálltam.
Kérdésére lehajtottam a fejem, de bólintottam.
Hát ennyi lenne. Itt a vég. Rowen meglátott azzal a férfival és most mindennek vége van.
- Nem tudom - válaszoltam őszintén. Tényleg nem tudtam, hogy van-e még valaki, aki kém lehetne. Bár a szerencsétlen kijelentés eléggé felmérgesített, még sem mutattam ki, csak újra ökölbe szorítottam a kezeimet. - Mi lesz most? - kérdeztem immár a szemébe nézve. - Elviszel a vezetőhöz? - nem mintha különösebben érdekelt volna, hogy mit is csinálna velem. A jól megérdemelt félelem helyett megkönnyebbülést éreztem. Nem azért mert Rowen látott meg a férfival, hanem mert végre valaki rájött.
- Nem fogok a bocsánatotokért könyörögni - mondtam immár szilárdabb hangon. De a lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem igaz. Talán csak erősnek akartam mutatkozni. - Nem fogok dönteni a családom és a sziget között. Nem fogom végignézni, hogyan ölik meg az öcsémet és az anyámat... - hirtelen elakadt a hangom, majd halkabban szólaltam meg. - De azt sem tudnám nézni, hogyan mészárolják le az itteni embereket. Két tűz közé vagyok szorítva, Rowen, és nem tudom melyik égetne nagyobbat.

A válasza elég őszintének hangzott, a kérdéseire pedig nem válaszoltam. Gondolkodtam. De nagyon erősen. Mostanában állandóan történik valami. Előbb Liaty, aztán Sierra, most meg Saja... nem értem mit akarnak az istenek velem, de az biztos, hogy most valamit nagyon kitaláltak nekem, mert folyton ilyen helyzetekbe kerülök. Hősnek kéne éreznem magam, örülnöm kellene, hogy én buktathattam le, de... nem örülök.
A következő mondatát igencsak elhagyhatta volna, mert így is eléggé ideges vagyok. Nem csak a szavai, hanem a hűvössége is ingerelt.
-A franc se kérte, hogy könyörögj! - förmedtem rá, majd elfordultam, mert nem akartam látni az arcát. Egyik kezemmel megdörzsöltem a szemeimet, majd egy hatalmasat sóhajtva újra a lány felé fordultam. A kétségbeesett mondataira ugyancsak nem válaszoltam, hiszen nem tudtam, hogy a helyében mit csináltam volna. Pár percnyi szünetet tartottam, aztán belekezdtem valamibe, amit még nem nagyon gondoltam végig én sem, de nem volt más választásom...
-Tudod, hogy Echwardrán belül körülbelül merre tartják fogva a családod? - kérdeztem halkan és nem túl lelkesen, de úgy éreztem ez lesz a leghelyesebb, azok közül, amit még választhatok.
Aztán hirtelen erős fájdalom nyilallt a lábamba, de akkora, hogy majdnem összeestem. Az ijedtség, a félelem, a megdöbbenés, az aggodalom... ezer szörnyű érzés szorította egyszerre a szívemet és gyomromat.
-Morth... - suttogtam fájdalmasan, majd nem törődve azzal, hogy az imént majdnem összeestem, sántítva felrohantam a szirtre, ahonnan az előbb lesétáltunk. Kézzel kapaszkodtam, ha kellett, de úgy futottam, mintha a saját életemet akarnám menteni.
Pár méterrel arrébb, mint ahol Saja az öngyilkosságot fontolgatta, megálltam és lenéztem a mélybe.
Egy lángoló hajó, tíz vagy tizenöt ember a partról próbálja oltani, illetve néhányan... a szívem még jobban összefacsarodik amikor meglátom sárkányomat valószínűleg sérült szárnnyal és lábbal a parton heverni. Néhányan őt próbálták megzabolázni, de persze hiába.

Itt már nem tehettem semmit. Tudtam, hogy Rowen hamarosan e vezér elé fog állítani és mindennek vége. Talán így is kell lennie. De ez a habozás... Áruló vagyok, nincs min gondolkozni.
Kérdése igen meglepett és kissé eltátott szájjal meredtem rá. Azonnal rá akartam vágni, hogy tudom, hiszen engem is ott tartottak fogva. Pontosan tudom, melyik cellában, de hirtelen a lábához kapott.
- Rowen - nem értettem, hogy mi lehet a baj, csak odaléptem hozzá és aggodalmasan néztem rá. Nem mertem hozzáérni, nem akartam elutasítást kapni, vagy ne adj istenek, olyat mondana, amit nem akarok hallani.
De végül megszólalt, a sárkánya nevét mondta, majd elindult vissza a peremhez, ahol az imént majdnem leugrottam. Itt volt a lehetőség, hogy fussak, hogy szabaduljak, hogy megmeneküljek a büntetésem előle. Egy pillanatig tartott, míg egy morgás kíséretében követtem őt vissza a szirtre.
De amit odafenn láttam, egyszerre volt hátborzongató és dühítő. Rowenre rá se nézve mérgesen felkiáltottam.
- Te ráküldted a hajóra a sárkányodat? - kérdeztem dühösen, majd meg sem várva a választ, gondolkodás nélkül szaladni kezdtem lefelé, hogy minél hamarabb odaérjek. De minek? Hiszen harcolni nem tudok, ha a hajósok meglátnak, a családomnak vége. Nem gondoltam ezt át, de a segítőkészségem azonnal fellángolt bennem, és a dühöm minden józan eszemet elvette. Futás közben, végig Rowent szidtam, elátkoztam és képzeletben már agyon is ütöttem. Nem érdekelt, hogyan jön utánam, vagy egyáltalán megindult-e, de mikor leértem, és láttam a csatát, azonnal megtorpantam.
Látva Morth-ot és az embereket, újra eszembe jutott az udvarban történt harc. Fenséges, mégis szörnyű, félelmetes.
Láttam a lángokban álló hajót, a legénység felének holtestét, és a harcképes embereket, amint vagy a tüzet próbálják eloltani, vagy a sárkányt megölni.
Nem tudtam mit tegyek, végül csak megragadtam egy kardot, amit az egyik közeli holtest mellett találtam, és magam elé tartva, néztem, hol tudnék segíteni.

Amint megéreztem Morth fájdalmát már nem is törődtem a lánnyal, se semmi mással, csak azzal, hogy megkeressem a társam és segítsek rajta. Nem féltettem őt... vagyis hülyeség, persze, hogy féltettem, de tudtam, hogy simán elbánik egy hajónyi emberrel, hiszen csak felgyújtja a hajót, ketté harap egy-két menekülőt és már jöhet is utánam... arra viszont nem számítottam, hogy a száműzötteknél aramin nyílvesszők lesznek.
Ahogy felértem a szirtre és megláttam a csata helyszínét, a szívemben harag és fájdalom gyülemlett fel.
Mielőtt nekiindulhattam volna, meghallottam magam mögött Saja dühös hangját. Nem akartam neki magyarázkodni, hiszen mit ért ő a sárkányokhoz? Na meg nem is tudtam volna, mert azon nyomban elrohant a lefelé vezető úton, hogy... mit csináljon? Neki essen a harcosoknak? Vagy elbűvölje őket női bájaival? Nem értettem hova rohan ész nélkül, de mindegy is, utánamentem én is.
Lent értem utol, de ő egy percet sem gondolkodott, felkapott egy vérben úszó kardot, majd nekiindult. Nem értettem, hogyha ekkora harcos amazon, akkor eddig miért nem szállt szembe a száműzöttekkel?
Vártam egy picit. Úgy 15 ember maradhatott életben. 10. Morth most gyújtott fel utolsó erejével még ötöt. A szerencsénk az, hogy csak 2 aramin vesszőjük volt és mindkettővel mellé lőttek, legalábbis a sárkány szívétől távol. Azért gondolom, hogy csak kettő volt, mert már rég megolhették volna itt a földön, ha több is lett volna. Még jó, hogy ilyen ritka kristály ez az aramin...
2 ember nekirontott a lánynak, s én már nem várhattam tovább, hogy értelmes stratégiát találjak ki, hogy ne kerüljünk mi is fogságba. A dühömet és mérgemet a lázadókon akartam letölteni. Felkaptam egy utamba eső kardot, majd félrelökve a lányt egy mozdulattal lefejeztem az egyik támadóját. A másik futásnak eredt, most még nem törődtem vele, Morth irányába indultam. Mint egy érzéketlen vadállat, úgy mészároltam mindenkit, aki elém került. Persze nem vagyok szuperhős, volt akivel meggyűlt a bajom, de tény és való, nem a legjobb katonáikat küldték most. Szerencsére. Kaptam pár sebet én is, de az adrenalin és a harag tompította a fájdalmat. Végre odaértem társamhoz, akinek bár szárnya és lába megsérült, azért jól volt. Csak kicsit vizes lett, amikor landolt, ezért nem tudott olyan hatékonyan tüzet köpni.
Ketten támadtak ránk, miközben én Morth sebeit akartam megnézni. Hátrafordultam, előre tartottam a kardom, de amikor odaértek a hatalmas, fekete pikkelyes egy könnyed mozdulattal ráharapott az egyikre, majd kecsesen elhajította a tengerbe. Elismerően pillantottam rá, majd elindultam a másik felé, de annak már csak a hátát láttam, ugyanis a többiek után eredt, akik az erdőben akartak menedéket keresni maguknak.
Nem foglalkozva saját sebeimmel a sárkányoméhoz léptem, hogy minél hamarabb eltávolítsam az aramin hegyű nyilakat.
-A szárnytő sérült, szerencsére nem a hártya... - jegyeztem meg magamnak, miközben kihúztam a vastag nyilat, mire a szárnyas lény felmordult. A szárnytő gyorsabban gyógyul majd, mint a hártya, szerencsére nem fogja ez akadályozni később a repülésben.
-Mutasd a lábad! - a sárkány odanyújtotta nekem jobb első lábát, majd nagy nehezen abból is eltávolítottam a nyilat.
-Szerinted honnan szerezhettek aramint? Kizárt, hogy bejutottak Rhoantára...
-Talán Echwardrán találták.
Hátrapillantottam a lányra. Mielőtt visszaindulnánk, le kellene kezelni a sebeit Morthnak.
-A többieket majd holnap megkeressük a lovasokkal és a katonákkal. Most gyere velem. Kell, hogy legyen itt a közelben vérfű, hogy csillapítsuk a vérzést, mielőtt visszamegyünk a városba. - fogtam egy hosszabb ágat, melyet Morth meggyújtott nekem, ehhez nem kellett túlságosan megerőltetnie magát, majd az előbb említett lágyszárú keresésére indultam.
-Sietnünk és minél hamarabb értesíteni kell Atmort és a lovasokat, hogy a lázadók valahonnan aramint bányásznak... - ez volt az utolsó szavam, mielőtt ráleltem pár szál vérfűre. Kitéptem őket a helyükről, majd a tenyeremben jól összedörzsölve pépet csináltam belőlük, amit Morth szárnyára szorítottam.

Azonnal leblokkoltam, amint nekem akart rontani két ember, de végül csak azt vettem észre, hogy már a földön fekszem és Rowen harcol. Onnan néztem végig, hogyan jut el sárkányához, majd egyszerűen, mikor a csata zaja elhalt, lassan térdre ereszkedtem és a lángoló hajót néztem. Nem hallottam mit mond Rowen, csak a hajtót néztem, és egyetlen szó zakatolt végig a fejemben: Miért?
Éreztem ahogy a düh újult erővel átveszi felettem a hatalmat, ahogyan a könnyek marják a szemem és az arcom.
- Miért? - kérdeztem még mindig a hajót bámulva, közben hangom egyre erőteljesebb és hangosabb lett. - Miért csináltátok ezt? Nektek teljesen elment az eszetek? Főleg neked, Rowen! - Lassan felálltam és elindultam feléjük. A kardot kiejtettem a kezemből, és dühös tekintetem rávetettem a férfira. - A hajó lángokban, a sárkányod megsebesült, és a családom meg fog halni! Ezt akartad? Ha Carax nem kap hírt a küldöttekről, azonnal kivégzik az öcsémet és az anyámat.
Gondolkodás nélkül emeltem a kezem és a benne tartott kis sárkányt, szimplán nekidobtam Rowennek. Nem tudom miért, talán a dühöm levezetésének, vagy szimplán mert magatehetetlenségemben csak ezt tudtam tenni.
Végül csak meghallottam, hogy mit monda, min még inkább felhúztam magam.
- A városba? Én? - kérdeztem szinte morogva. - Szerinted mit fog mondani a vezér, ha megtudja, hogy áruló vagyok? Nem hiszem, hogy dicséretekkel halmozna el, és megígérné, hogy segít kiszabadítani a családom. Sajnálom, hogy újra csalódnod kell bennem, de én nem megyek vissza a városba, míg nem tudom magam mellett a szeretteimet. Ebben nem kell a segítséget, megoldom magam, te pedig menj, és értesítsd az embereket! - Azzal el is indultam a kikötő irányába, de hirtelen megtorpantam és visszamentem hozzájuk, hogy megnézzem magamnak azt a nyílvesszőt. - Szóval ez az aramint. - mondtam elgondolkodva. - Mindig is volt Carax birtokában, nem túl sok, de emlékszem, mikor fogságba estünk, elmondta, hogy a kezében van olyan fegyver, ami könnyen végezhet a "pikkelyesekkel".
Nem tudom, miért követtem őt füvet keresni, hiszen az előbb még megindultam a kikötőbe. Haragom is kezdett csitulni, inkább a kétségbeesés érzése árasztott el belülről. Rowen jól mondja, értesíteni kell az embereket, hogy a száműzötteknél aramit van, de én nem mehettem vissza a városba, ezt jól tudom. Még ha ez a férfi arra is adná a fejét, hogy eltitkolná árulásom. De azt nem engedhetem, hiszen őt is árulónak bélyegeznék. Muszáj elmennem, muszáj előbb a szigetre érnem, mint ahogy a küldöttek értek volna vissza. Talán sikerül egy olyan mesét beadnom Caraxnak, hogy ne essen bántódásuk a családomnak.
- Menj, értesítsd a vezért, de nekem útra kell kelnem - mondtam, könnyedén, mégis elszorult torokkal. - Mond el azt is, hogy áruló voltam, hogy most visszatérek Echwardra szigetére, hiszen lebuktattál, de a támadás miatt, sikerült megszöknöm - ahogy ezeket mondtam, egyre csak távolodtam tőle, hogy mikor felfogja szavaim értelmét, már ne tudjon olyan könnyen utánam kapni és elhurcolni.

Amikor túlértem a lázadókon és végre ott lehettem sárkányom mellett, hogy nyugodtabb körülmények között megvizsgáljam hol és mennyire sebesült meg, egyszer csak Saja feldúlt hangját hallottam meg magam mögött. Nem értettem mire fel ilyen felindult, hiszen nem úgy nézett ki, hogy túlságosan kedvelné ezeket az embereket és ezt ő is megmondta néhány perccel ezelőtt.
Én sem voltam igazán nyugodt hangulatban, így nem volt se erőm, de még okom se arra, hogy visszafogjam az indulataimat.
-Neked fogalmad sincs arról, hogy mi folyik itt! - eleresztettem a hangom én is, mert feldühített minden egyes támadó szava. -Egy a kontinensről érkezett királykisasszony engem ne oktasson ki!
Aztán elárulta miért lett ilyen dühös. Nem mutattam megbánást azért, amit mondtam és a véleményem ugyanaz volt, de visszafogtam inkább amit mondtam, sőt, magamban fújtatva elfordultam tőle és inkább társam sérüléseivel foglalkoztam. Ilyen idegesen különben sem tudtam volna érdemlegeset mondani, csak rosszabb lett volna a helyzet, ha én rázúdítom a dühömet.
Közöltem, hogy vissza kell mennünk a városba, hogy figyelmeztessük a lovasokat, ám Saja újabb szavai megint csak kihoztak a sodromból.
-Mégis ki a fene foglalkozik most azzal, hogy te áruló vagy-e vagy sem! Végig tudnád nézni sárkányok ezreinek a mészárlását? Mert Carax ezt tervezi! - Morth hallgattatott el. Orrával megbökte a hátamat, hogy nyugodjak le, mert ezzel nem megyek semmire. Kezemet az orrára helyeztem köszönetképp, aztán visszatértem a sebhez, melyből megállás nélkül folyt a vér. Szóltam a lánynak, hogy segítsen vérfüvet keresni, bár nem tudom mire számítottam, hogy miért segítene. Szerencsére a közelben találtunk pár maroknyi ilyen lágyszárút, amit összedörzsölve, majd a sebekre nyomva percek alatt segített csillapítani a vérzést. Morth hálásan pillantott rám, majd miután összenéztünk, a hatalmas fekete lény előre nyújtotta nyakát Saja irányába, várva az érintést. Bár a szárnyas lény elsőre ijesztőnek, vadnak tűnhet, most mégis arra pályázott, hogy egy kis békét teremtsen közöttünk.
Amint alább hagyott a vérzés, hátrébb léptem, hogy megnézzem fel tud-e állni és vissza tud-e jönni velünk a városba. De nem tudtam 100%ig rá koncentrálni, mert Saja újabb "csodálatos" ötlettel állt elő.
-Nem mész sehova. -szóltam utána igen erélyesen. Vártam pár másodpercnyi szünetet, majd rápillantottam. - Én is veled megyek. - tudtam, hogy ha egyedül megy vissza, akkor neki is vége. Valakinek vigyázni kell rá. Csak előbb biztonságban kell tudom Morthot, aztán már indulhatunk is.
A sárkány szép lassan felemelkedett, s sántítva bár és sebesült szárnyát kissé oldalra tartva, de utánunk tudott jönni. Nem is haboztunk tovább, elindultunk haza, hogy aztán összeszedve néhány fontos cuccot, útnak indulhassunk a mocsadékok szigetére....

Így is megtartottam a tisztes távolságot tőlük, de ahogy Rowen szinte leüvöltött, újabb két lépést tettem hátra. Nagyon ideges voltam, kétségbe esett és legszívesebben sikítottam volna, hogy a felgyülemlett haragomat kieresszem, de csak néztem a férfit, mint akit most kólintottak volna fejbe. A replika már a nyelvemen volt, de inkább nem szóltam.
Vele mentem, hogy keressük olyan növényt, ami hamar meg is lett, majd visszatérve a sárkányhoz, újra tisztes távolságban mondtam el az én nagy tervemet. De persze, mire is számítottam... Rowen újra nekem esett.
- Hát nem érted? - emeltem meg én is a hangom újra. - Nem mehetek vissza! Kérdések százaival bombáznának, aztán mikor kiderül, hogy áruló vagyok bebörtönöznek, míg el nem csitul a viszály! Addig pedig vége a családomnak.
A sárkány felém nyújtotta a fejét, mire én ijedten hőköltem hátra és félősen összehúztam magam. Kérdőn néztem rá a férfira, de tudtam, hogy mit akar a lény. Hozzá kellene érnem, de csak néztem hol őt hol pedig a "szörnyeteget". Féltem, halálosan féltem tőle, és minden más sárkánytól is. Egyetlen egyet érintettem, de eldöntöttem, többet nem fogok. Most mégis, ahogy látom a sérült teremtményt, egyszerűen megsajnáltam. Lassan kinyújtottam felé remegő kezem, de a lábaim földbe gyökereztek, nem tudtam közelebb menni, hogy elérjem, így csak bűnbánó kifejezés mellett leejtettem a karom a testem mellé.
- Sajnálom, hogy megsérültél - mondtam kissé remegő hangon. - Ha tudtam volna... - elharaptam a mondat végét, mert én sem tudtam igazán, hogy hogyan folytatnám. Ha tudtam volna, hogy ez lesz, talán nem beszéltem volna a férfival, vagy megakadályoztam volna, hogy odamenjen a sárkány? Én? Aki rá nézni is alig mer?
Inkább elfordultam, majd újra a férfihoz beszéltem. Elmondtam neki a szándékomat, mire elég meglepő választ kaptam. Először csak enyhén tátott szájjal meredtem rá, végül csak felfogtam, hogy mi is van és újra dühös lettem.
- Nem! - szóltam rá határozottan. - Neked elment az eszed? Te adod itt nagy okos embert, mikor nem is látod, milyen következményekkel járhat, ha velem jössz? Értesítened kell a lovasokat, és el kell mondanod rólam mindent a vezetőnek! Ha nem teszed, és velem jössz, te is áruló leszel, mert ki fog derülni, tudom, még ha te nem is mondod el! De, hogyan magyarázod meg azt, hogy a családom azon a szigeten raboskodik, miközben én itt tengetem a napjaimat? Azonnal tudnák, hogy besúgó vagyok, hiszen egy normális ember, már az első adandó alkalomkor segítséget kér. - Végül lehalkítottam a hangom, nagyot sóhajtottam, és kissé kedvesebben folytattam. - Nem akarom végignézni, hogyan gyilkolják le a sárkányokat, és azt sem, hogy a családomat miként ölik meg. Ezért kell itt szétválnunk. Ha te visszamész és elmondod mi történt itt. Én kapok annyi időt, hogy idejében a másik szigeten legyek. Carax nem fog megölni azonnal, hiszen tudni fogja, hogy utánam fogtok jönni. Addig pedig ki tudom szabadítani a családomat. Itt kell maradnod az emberek és a sárkányod mellett.
Szinte könyörögve néztem rá, hogy végre engedjen el. Fél éve nem láttam az öcsém, nem öleltem magamhoz anyámat, had menjek már el. Ha pedig meg is ölnek, hát legyen, de még az előtt látni akarom őket.
- Száz meg ezer indokkal jöhetnék még, hogy miért menj, de nem fogok, most erre nincs időnk - mondtam sürgetően, és vártam, hogy végre elinduljanak a város felé, hogy én a kikötőbe mehessek egy hajóért.

-Mit is mondtál? Fél éve élsz itt? Szerinted az itt élő emberek ennyire fásultak és kegyetlenek? Tényleg ezt nézed ki belőlük? - megingattam a fejem, de nem voltam hajlandó tovább vitatkozni erről. Atmor nem börtönöz be csak úgy mindenkit. Megértő és igazságos. Mindig mérlegel mielőtt bármit cselekedne. És az emberek is ilyenek, akik hűek hozzá. Talán Saja nem ezt látta a kontinensen vagy a száműzöttek szigetén, de koránt sem biztos, hogy egy ilyen helyzetben mindenki rögtön azzal foglalkozna, hogy most őt börtönbe kellene zárni.
Morth próbált békíteni minket, vagy legalább csillapítani a kedélyeket, de Saja nem volt hajlandó hozzáérni. Morrantott egyet, majd felemelte fejét. Saja aggódva rám nézett, de az én tekintetemből most nem nagyon sugárzott a megértés. Tudtam volna erre is mondani pár "szép" szót, hiszen egy sárkány nem dugdossa csak úgy oda mindenkihez az orrát, de mindegy. Mérges voltam és feldúlt, de abban biztos voltam, hogy most az a helyes, ha a sárkányomat biztos helyre viszem, aztán mindenképp elmegyek Sajával Echwardra szigetére. Ha egyedül megy biztosan meghal. Én viszont segíthetek neki.
-Jól van. Menj! Tűnés! - förmedtem rá, mert tudtam, hogy ezt nincs értelme folytatni.
-Menj vele. - visszhangzott fejemben Morth dörgő hangja. Ránéztem aggódva, mert nem értettem mi ütött belé. Bár volt egy sejtésem, hogy egy dologra gondolunk...
-Már idehívtam Rhaegost és Orodont lovasaikkal együtt. Értem nem kell aggódnod. Kutyadolog. Mire visszaérsz rendbe jövök. De neked most vele kell menned...
Egy percig még meredten néztem az órási, pompás külsejű lényre, majd hirtelen megöleltem a nyakát. Percekig is szoríthattam így, mint kisgyerek a játék mackóját. Aztán elhátráltam.
Nem tudom mit érzett Saján, de az biztos, hogy megkedvelte. Talán látta, hogy belül jó ember, csak nagyon zaklatott most és szerencsétlen a múltja. Vagy talán azt látta, hogy mindezek ellenére a vonzódás iránta nem múlt el bennem, de mindegy is... Felnéztem az égre, s már láttam is közeledni a sötét égen a két árnyat, a két sárkányt, kik társuk segítségére sietnek.
Most sietnem kell, mert talán ő már a kikötőnél jár és ha nem megyek most, akkor nélkülem megy el...

Rowen egy makacs, idegesítő alak, aki nem látja a fától az erdőt. Ezt tudtam levonni szavaiból, de inkább nem is szóltam, csak magamban puffogtam. Csináljon amit akar, de ha netalántán ő is a rácsok mögött találja magát, ne engem hibáztasson. Mondhat bármit, de ha valaki áruló, az örökre megkapja ezt a bélyeget, legyen szó a kontinensről, vagy bármely másik szigetről.
Csak kötöttem az ebet a karóhoz, míg végül nagy döbbenetemre elengedett. Bár nem valami szívélyesen váltunk el, de nem kellett kétszer mondania. Még néztem őket egy darabig, hogy megtarthassam emlékül ezt a képet, majd sarkon fordultam és rohantam. Úgy szedtem a lábaimat, mintha a pokol össze kutyája utánam loholna. Biztos voltam benne, hogy a másik szigeten a biztos halál vár rám, de nem érdekelt. Menni akartam, látni a családomat, velük lenni, és meg kell próbálnom megmenteni őket. Legalább ők éljék túl.
Ám, ahogy a hajók sokasága feltűnt előttem, tanácstalanul meredtem rájuk és a nyílt vízre. Nem tudtam, hogyan tovább. Pénzem nincs, hogy felfogadjak egy kapitányt, de elkötni sem tudok egyet sem, hiszen nem tudok hajót vezetni, és ki lenne az az ember, aki át merne hajózni Erchwardra szigetére, ahol a száműzöttek élnek.
Felhúztam fejemre a csuklyám, majd éppen meg akartam fordulni, hogy más utat keressek, mikor szerencsésen neki mentem valakinek. Ijedten emeltem fel a fejem, hogy ránézhessek önkéntes falamra, de mikor megláttam az arcát, először eltátottam a szám, végül újra dühbe gurultam.
- Te mit keresel itt? - üvöltöttem, ami valószínűleg nem a legjobb ötlet itt, ahol emberek is alszanak, de ez most nem jutott el a tudatomig csak az, hogy Rowen itt van, és nem a városban, hogy értesítse a vezetőt. - Neked tényleg nincs eszed? Hát nem értetted meg, amit mondtam?

Azonnal a lány után loholtam, ahogy megbeszéltem mindent Morthal. Ő elmondja az érte jövő sárkányoknak, hogy Carax aramint szerzett valahonnan, szóval a hír futótűzként fog elterjedni a sárkányok és lovasaik között. Kisebb-nagyobb változtatásokkal azt is elmondja, hogy mit történt, és hogy én egy lány után rohantam... stb.
Futottam, ahogy tudtam, hogy nehogy elhajózzon, mielőtt odaérek. Hát nem hajózott el...
Pontosan egymásba ütköztünk. Abban a sötét, csuklyás felsőben észre sem vettem, miközben a kikötőt fürkésztem, hogy vajon merre lehet.
Levette a csuklyáját, rám nézett, majd gondolkodás nélkül elkezdett velem üvölteni. Mutató ujjamat felemeltem és a szájára helyeztem, majd másik kezemmel a kikötőben álló legszélső hajóra mutattam.
-Ott áll apám hajója. Így lopnod sem kell. - nem mostam többet, csak kikerültem és a hajó felé vettem az irányt viszonylag gyors léptekkel.
A hajó nem volt az összes közül a legnagyobb és a legerősebb, de stabil kis halászhajó volt. A viharokat állja, kicsi, így nem veszik észre olyan könnyen és a családomé, szóval ismerem, mint a kisujjam és tényleg lelkiismeret furdalás nélkül elvihető. Odaérve felugrottam a fedélzetre, majd visszafordultam és nyújtottam a kezem, hogy könnyebb legyen felszállnia a leányzónak.
-Na jössz?

Legszívesebben elrugdostam volna a városig, nem érdekelne mit kapnék érte, de ekkora idiótát még nem hordott magán a föld. Persze, tagadni sem tudnám, hogy azért mélyen, a lelkem legmélyén megkönnyebbültem és örültem, hogy itt van. Ám józan eszem nagyon ellenezte, hogy velem tartson, hiszen így nem csak én, de ő is bajba kerülhet, és itt kellett hagynia a sárkányát is. Úgy mondtam a magamét, mintha minden dühömet, bánatomat és elkeseredésemet rajta akarnám levezetni, mígnem minden szó belém szorult, ahogy ujja a számhoz ért. Elkerekedett szemekkel néztem fel rá, és levegőt is elfelejtettem venni.
Nem követtem tekintetemmel, merre mutat, csak őt néztem. Hirtelen érzések százai árasztottak el. Nem tudtam eldönteni melyik mit jelent, de egyik sem volt ínyemre most, hogy a biztos halálba tartunk, és ő is itt van.
Végig figyeltem, ahogy felmegy a fedélzetre, majd, amikor felém fordult és nyújtotta a kezét, azonnal megfogtam.
- Én nem akartam ellopni egyetlen hajót sem - nyögtem még teljesen kábultan. Nem értettem mi van velem, hiszen most dühösnek kellett volna lennem és ordítoznom, ütlegelnem, míg rá nem jön, hogy milyen ostoba.
Felmentem én is a fedélzetre, majd tanácstalanul néztem rá. Egyszeriben minden dühöm háttérbe szorult és csak kavarogtak a kérdések a fejemben.
- Miért csinálod ezt? - kérdeztem halkan, le sem véve róla a tekintetem.

Bár nagyon jó lett volna ott lenni Morth mellett, nagyon aggódok érte, de sosem tudtam volna megbocsájtani magamnak, ha elengedem egyedül Saját. Már önmagában a tengerre való kihajózás is rengeteg veszéllyel jár, arról nem is beszélve, hogy a száműzöttek szigetére indult megmenteni a családját, ami meg már igazából öngyilkosság.
Éreztem rajta, hogy a világból is kiátkozna, ha tehetné, meg nem is nagyon rejtegette az érzéseit, de amikor finoman elcsendesítettem, végre kicsit visszafogott a haragjából.
Felugrottam a hajóra, majd őt is felsegítettem. Szerencsére nem olyan gőgös, mint hittem, így nem tagadta meg, hogy segítsek neki.
Kijelentésére csak biccentettem egyet, de nem mondtam inkább semmit. Nem tudom hogy képzelte az elhajózást. Aki a vacsoráját a közeli kocsmából rendeli, nem hiszem, hogy tud hajót vezetni. Az meg egyszerűen ki van zárva, hogy bárki is elvitte volna Echwardra szigetére ilyen későn. Meg egyébként se szívesen mennek oda az emberek....
Nem haboztam tovább, elkezdtem felkészíteni a hajót az útra. Eloldoztam a kötelet, majd indulhattunk is.
-Úgy érted miért segítek? - elgondolkodtató kérdés. Miért segítek neki? Mert valami érthetetlen, láthatatlan kötél köt hozzá mióta megláttam? Mert nem tudom kiverni a fejemből? Mert leugranék a sziklaszirtről, ha megtudnám, hogy kivégezték? Egyiken nagyobbat röhögne, mint a másikon, ha megmondanám. Mondjam, hogy nem tudom? Még nagyobb idiótának nézne.
-Egyszerűen csak nem hagyhattalak egyedül útnak indulni. - na nem mintha ez kielégítő válasz lenne, de nem tudtam jobbat kitalálni hirtelen.
Kicsit sürgölődtem még a fedélzeten, majd beálltam a kormány mögé. Pár perc múlva már kint is voltunk a nyílt vízen és távolodtunk a szigettől.
-Ha ilyen marad az idő, akkor legelőbb reggelre érünk oda. Keresnünk kell majd búvóhelyet, ahol kivárhatjuk az estét. - arcom és hangom komolyra váltott. Hosszú még az út, de előre meg kellett tervezni az egészet, ha szerencsésen meg akarjuk úszni.
-Hogy képzelted el a szöktetést? - rá sem pillantottam, csak rákérdeztem, mielőtt valami más kínos témára terelné a szót.

Nagy sóhajjal nyugtáztam, hogy Sajának bizony semmi terve nem volt. Még jó, hogy vele jöttem, mert most már biztos vagyok benne, hogy a halálba rohant, amikor egyedül elindult megmenteni a családját.
Picit elgondolkodva révedtem a tengerre, amikor előjött egy ötlettel.
-Na még csak azt kéne! Rögtön gyanút fognának, hogy mit keresel te Echwardrán és aztán téged hogy mentelek ki egyedül? - kérdezem ellentmondást nem tűrően. Nem jött be az ötlet, ne bizonygassa, hogy jó lesz így, csak találjunk valami ésszerűbbet.
Amikor már olyan messze voltunk, hogy a szigetünk teljesen eltűnt és mindenhol csak a tengert lehetett látni, akkor irányba állítottam a hajót, elrendeztem mindent, hogy zavartalanul haladjon magától előre és csak néha kelljen a kormány elé beállni. Kiléptem a kormányzó fülkéből és a hajó farához ballagtam, ahol a hajópadlón egy kis ajtó helyezkedett el.
Tegnap volt apám halászni, csak hagyott itt valami ételt. Éssss igen!
Amikor felnyitottam a kis ajtót egy fél véka kenyeret és egy rúd kolbászt. Sejtem, hogy a holnapi napra tartogatta, na de most már mindegy.
Elővettem, majd lecsuktam az ajtócskát.
-Nem vagy éhes? Én már nagyon.- mosolyogtam rá, talán először a mai nap után. Leültem a hajó széle melletti padkára, elővettem a kést és vágtam két szeletet a kenyérből.
-Mennyi ideig kellett volna még kémkedned Kysppie-n? - kérdeztem megtörve a csendet, amikor már nagyban nekikezdtünk(én legalábbis biztos) az evésnek.

-Elég volt a zagyvaságokból! - förmedtem rá, mert már nagyon felmérgesített ezzel a makacsságával, büszkeségével, ami folyton csak butaságokat szült. Nem is voltam hajlandó tovább hallgatni ezeket az igen érdekes ötleteket, hanem csak elsétálva mellette a hajó farához mentem.
Az eldugott kis ajtó alatt ételre leltem, aminek nagyon örültem, mert egész nap nem nagyon ettem. Saja nem kért belőle, pedig holnap nagyon hosszú napunk lesz és kell az energia, de nem erőltettem. Ha éhes lesz, úgyis szól.
Falatozni kezdtem, s ezután a pár perces csend után beszélgetni kezdtünk. Közben persze folyamatosan járt az agyam egy terven, ami alapján kimenthetünk mindenkit a börtönből, de aztán egyelőre mégis félreraktam a fejemben, hogy Sajára figyelhessek.
-Értem. - csak ennyit válaszoltam neki, mert számomra egyértelmű volt, hogy nem szívesen tartják életben a családját és őt is simán itt hagyták volna magára a szigetünkön. Sőt, az is lehet, hogy az anyját és öccsét már akkor lemészárolták, amikor őt elhozták ide. De ezt nyilván nem akartam szóvá tenni, mert teljesen összetörne a gondolattól is.
-Nem bízok az emberekben. Egytől egyig romlott mind és kezdik elfelejteni mik az igazi értékek az életben. Persze távolról csodálom a város nyüzsgését és kitartóan védem a népem, de mióta Mprth velem van, nincs szükségem túl nagy társaságra. Egyedül a gyerekek azok, akiknek még olyan tiszta a szívük, mint a sárkányoké...
Az égre pillantottam és egy pár percre elbambultam, lélekben Morthnál jártam.
-Jól vagy pajtás?
-Ne aggódj értem.
Aztán visszatérve a hajóra a lányra pillantottam. Gyönyörű, festői volt, ahogyan a Hold fényében állt a hajó szélénél és révedt el a távolba.
-Sajnálom a múltad. Egy ilyen szép lány egészen mást érdemel. - közben már befejeztem az evést és a maradékot vissza is raktam a helyére. Nem várva választ, csak visszamentem a kormány mögé, hogy korrigáljam a hajó irányát.

Eddig Saja egyáltalán nem tűnt beszédes hölgyeménynek, de úgy látszik tud ő beszélni, ha akar, csak meg kell találni a neki való témát. Jelen esetben az érzelgés, a filozofálgatás. Én voltam nagyon hozzászokva az ilyen szóváltáshoz, de azért néha jól esik az élet nagy kérdéseit is átbeszélni. Most úgy is csak kettesben vagyunk, nincs senki a környéken, időnk is van, miért ne lehetne filozofálgatni?
Első mondatára csak biccentettem, aztán még pár percig a kormány előtt állva hallgattam a lány hangos gondolkodását, majd úgy a felénél kiléptem a kormányzó fülkéből és mellé lépdeltem. Kezemet a hajó szélére helyeztem és csak a távolba révedtem. Gyönyörű volt a táj, ahogy a sötét víz és a még sötétebb ég találkozik, s a csillagok és a Hold fénye megvilágítja ezen különös összetalálkozást.
-Az én múltamban amiért hálát adhatok, az csakis Morth lehet. - tudtam volna ezt még magyarázni, de inkább nem tértem ki arra, hogy milyen a közös múltunk sárkányommal és miért ő az, akiért hálád adhatnék.
-De az én életem nem rossz, bármennyire is annak látják az emberek kívülről. Nem ítélem el az embereket és nem csak a rosszat látom bennük. Nem ezért kerülöm a társaságot. Egyszerűen csak nincs szükségem rájuk. De ezt te nem értheted. Ezt csakis azok az emberek érthetik, akiknek a lelke évek óta össze van kapcsolva egy sárkánnyal.
Nem akartam tovább folytatni. Erről órákat tudnék zengeni neki, de mi értelme lenne annak? Nem azért vagyunk itt, hogy az én különös életemet boncolgassuk. Nem is lenne elég rá ez az este, pedig olyan sok fordulópont nem volt a múltamban. Talán csak egy, vagy kettő.
Pár percig néma csend uralta a hajót, csak az óriási víztömeg hullámainak nyugtató hangját lehetett hallani.
-De persze... - fordultam a lány felé viszonylag halk szavakkal megtörve a csendet -...ez nem azt jelenti, hogy nincs szükségem senkire. - nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt ezt mondani, kikívánkozott a szívemből, kibukott a számon.
Felé fordulva néztem őt és le sem vettem róla a szemem, csak próbáltam a tekintetét fürkészni. Ledermedtem. Meg akartam fogni a kezét és puha ajkait megízlelni, de nem ment... Csak néztem őt és mint egy darab szikla, megdermedve álltam előtte....

Csak mosolygok válaszaira, de már nem nem mondok rá semmit. Mit mondhatnék? "Jaj, Saja, sajnálom, hogy neked már nem lehet sárkányod."? Elég hülyén venné ki magát, így hát megkímélem ezektől a bárgyú hozzászólásoktól, inkább csak biccentéssel és mosollyal zárom ezt a témát.
Vagyis zárnám, ha nem jönne ki a számon egy eléggé nyilvánvalóan célzó szándékú mondat. Megtettem az első lépést ez ügyben a lány felé, ám aztán teljesen leblokkoltam. Belül reméltem, hogy kapok egy kis jelzést, arra utalva, hogy van némi esélyem, de nem... sőt.
Nem sok nő felé közeledtem eddig érzelemmel, de eddig ilyen visszautasítást még nem kaptam. Nem csakhogy megajándékozott egy igencsak erős lekoptatós szöveggel, hanem még itt is hagy gyorsan. Ennyire nyilvánvalóan még senki nem adta tudtomra, hogy tartsam a 2 lépés távolságot.
~De iszonyatosan hülye vagy Rowen!~
-Rendben. - Csak ennyit mondtam, teljesen le voltam eresztve. Tekintetemmel végigkísértem a lányt egészen a kormányfülke mögött lévő lakókabinig (egy darab egyszemélyes ágy volt csak bent), majd pár percig belül magamat ostorozva bámultam az eget, aztán beálltam a kormány mögé.
Csak bámultam a csillagos eget, a hullámzó tengert...
Jó egy óráig még Saján és a hajó hátuljában történteken agyaltam, aztán gondolataim Morthra terelődtek, majd a múltra.... Csak haladtunk szép lassan, a hajót megállás nélkül ringatták a hullámok és én a sok gondolkodásban azon kaptam magam, hogy kezdi felütni a fejét a nap és cél is egyre közelebb van. Elfordítottam a hajót, hogy ne közvetlen a száműzöttek városába fussunk bele, majd egy elhagyatottabb részre kormányoztam, ahol a sziklák jól takartak. Megérkeztünk. Olyan hajnali 6 óra körül lehetett, egész hamar megjártuk az utat.
Pár méterre a parttól kidobtam a vasmacskát, aztán körbepillantottam, hogy tutira jó helyen vagyunk-e, aztán ledobtam a pólóm és kiugrottam a hajóból. A parthoz igyekeztem, hogy keressek valami jó kis búvóhelyet.
Fél óra sem telt bele, meg is találtam a tökéletes váróhelyünket, ahol tutira védve leszünk minden erre járó szempár elől. Gyorsan visszaigyekeztem Sajához, hogy felébresszem....