A Száműzött vezető és a Thidiai lovas

A sziget egyik legszebb részén járhattam, amikor a időszakosan meg telítődő patakhoz értem, gyönyörű volt most a patak partja, a bokrok virágoztak, a patak csendes folyása tökéletes párt alkotott a szellővel ami a fák ágain játszotta békés dallamát. Ahogy közelebb lépetem a patakhoz meg is találtam azt amit kerestem, egy nyugodt helyet ahol lepihenhetek egy picit távol minden problémától. Hű sárkányom persze ekkor is oldalamon volt s meg találva a tökéletes helyet a pihenésre terült el a hatalmas méretivel s kényelmes pozíciót felvéve szemét be csukva mélyedt a megérdemelt pihenés örömeibe. Alig telhetett el egy óra amikor egy ismerős alakot láttam közeledni a távolból, végül meg szólítva az idegent bátorítottam arra hogy kerüljön közelebb, legalább lesz kivel beszélgetni ha már társam lassan de biztosan elaludt mellettem.
-Szia, ne félj, gyere nyugodtan közelebb van itt hely mint kettőnknek, meg hát innét lehet a legjobban látni a táj szépségét. Barátságos hangon szólítva meg az idegent bátorítottam arra hogy pihenjen meg a közelemben, reméltem hogy elfogadja a baráti meghívást.

Szeretem a vizet.
Korábban sosem gondolkodtam el ezen, mióta egyedül vagyok, mégis azon kaptam magam, hogy ösztönösen keresem azt. Magamnak sem tudom megmagyarázni, miért: az óceán felől süvöltő szél hamar eltántorított attól, hogy hosszasan nézzem a láthatárt, itt azonban többnyire nyugalom van.
És víz.
Miért nem jártam gyakrabban a szigeten, amikor még volt, aki sétáljon velem?
Leereszkedem a víz lágyan hullámzó felszínéhez, és belemerítem a kezem, hogy felzavarjam és ne lássam benne a tükörképem. Aztán iszom.

Följebb indulok éppen a patak felé - innen szebb kilátás nyílik alant a virágokra -, amikor meghallom a hangot.
'Van itt hely mindkettőnknek.'
Már hogy lenne!
Női hang. A hallásom kitűnő, rögtön érzem, hogy nem lehet elég messze ahhoz, hogy csendben eltűnjek. Fölszegem a fejem.
- Bocsáss meg - biccentek a hang felé. - Nem akartalak megzavarni.

A férfi hangja ismerős volt, bár elsőre nem ismertem fel ahogy egy picit közelebb léptem s jobban szemügyre vettem azonnal fel ismertem Atmort.
-Atmor? Meg lepettségemet picit sem tudtam titkolni, majd gyorsan össze szedve magam folytattam.
-Rég nem láttalak a szigeten, és egyáltalán nem zavartál meg, sőt meg tisztelnél azzal ha csatlakoznál hozzám. Vettem felé a egy barátságos mosolyt, a kedves hang mellé. Bár tudtam hogy az első adandó pillanatban meg próbál majd lerázni azért reménykedtem hogy elfogadja barátságos meghívásom a közös semmit tevésre.

- Varianna.
Nem lep meg, hogy ő az, a hangját felismertem az utolsó pillanatban, mielőtt megláttam volna: erőteljes alakja így, ülve majdhogynem szelíd benyomást tesz, holott tudom róla, hogy pont olyan kemény katona, mint a többi lovas.
Elképedt arcot vág, ami sok mindennek szólhat: a borostámnak, amellyel azelőtt sose láthattak a városban, a gyűrött ingemnek vagy annak, hogy egy kissé mintha kifogytam volna belőle... esetleg a ténynek, hogy itt lát.
Vagy hogy egy darabban.

- Rég nem láttalak a szigeten, és egyáltalán nem zavartál meg - folytatja hangsúlyos barátságossággal, mint aki valami kóbor állatot próbál magához édesgetni. - Sőt, megtisztelnél azzal, ha csatlakoznál hozzám.
Rajtam a meglepődés sora, mert elmosolyodik. De mielőtt bármi mást mondhatnék, kibukik belőlem a kérdés.
- Hol a sárkányod?
Muszáj megtudnom, hogy jól van-e a társa, mielőtt akármi történne.

Mosolyogva rázom meg a fejem Atmor kérdésére.
-Fentebb, ott a sziklánál ahol a legjobban lehet látni a patak gyönyörű látképét. Válaszoltam neki barátságosan, és lassan meg fordulva indultam vissza a bizonyos szikla felé, Atmor felé egy intéssel jeleztem hogy kövessen s szóban is jeleztem neki ezt.
-Gyere Atmor, a tűznél majd békésen beszélgethetünk, meg ha nem tévedek biztosan jól esne valami meleg étel. Reméltem hogy Atmor végül csatlakozik hozzám a sziklán. Amint vissza értem le is ültem a tűzmellet fekvő szőrmére. S ha Atmor csatlakozott hozzám egy barátságos kérdéssel nyitom további beszélgetésünk.
-Merre jártál mostanság, minden rendben veled? Közben a kisebb tábortűzön sülő halra tekintettem ami már majdnem készen volt.

Kifejezetten gorombának hat a kérdésem utólag, ő mégsem veszi fel. Úgy válaszol, mintha megszokott lenne tőlem, hogy ilyen darabos legyek.
Mintha minden teljesen rendben lenne.
A válaszára egy kicsit enged a szorítás a mellemben. Jó.
Legalább nem kell újabb gyászolóval farkasszemet néznem.
Hogy vagy képes még most is csak saját magaddal törődni?

A gondolataim közül Varianna hangja ránt ki; a fejemet rázom, de nem rám figyel, kénytelen vagyok hát követni, ha kissé vonakodva is. Figyelem, ahogy helyet foglal, de a példáját nem követem.
- Örülök, hogy nem esett bajod. De igazán nem kéne velem közösködnöd. Ugye tudod? Nektek egymással kell tartanotok.

A válasz melyet kérdésemre kaptam meg akaszt hirtelenjében, sőt szótlanná tesz, majd nagyjából egy perc csend után válaszolok.
-Atmor. Kezdenék hozzá a mondandómnak amikor szavak hiányában nem tudom folytatni hirtelen.
-Tudom, de nem igazán érdekel. Megint tartok egy kisebb szünetet majd folytatom.
-Én legalábbis nem tartalak téged se Rowent hibásnak. -Senki sem volt felkészülve arra ami történt, még én sem akinek ismernie kellene azokat akik majdnem elpusztították az otthonunk. Majd sárkányom ébredése zavarta meg beszédemet aki egy tisztelet mutató bólintással üdvözölte Atmort.
-Azt hittem Vari hogy nem várunk vendéget mára. Jegyeztem meg sárkányom.

- Pedig én vagyok a hibás.
A szemébe nézek, mintha valamiféle bátorság kellene ahhoz, hogy beismerjem a nyilvánvalót; hogy rászolgáltam a megvetésükre.
- Rowen próbált figyelmeztetni. Időben. Ha hallgatok rá, Morth még ma is élne!
És élne a feleségem is. Én vagyok az oka, hogy meghaltak, és minden más veszteségnek is, ami a szigetet érte. Ők is tudják. Különben nem lenne Nairen az új vezér.

Mielőtt folytathatnám, mozgolódás támad: hátralépek egy kissé, ahogy az óriási, ezüstpikkelyes fej fölemelkedik. Hogy nem vettem észre egy ekkora sárkányt? Bizonyára az árnyakkal tarkított zöld fénykévékbe olvadt eddig.
- Dreyndra - viszonzom a főhajtását. - Örülök, hogy épségben látlak. Nem maradok soká.

Megrázom fejem ahogy sárkányom egy barátságos fejrázással jelzi Atmornak hogy nyugodtan maradjon ameddig akar, majd folytatom Atmorral a beszélgetést.
-Tudom nehéz nem magadat okolni a történtek miatt. Meg állok egy picit, majd a már ropogósra sült hal felé nyúlok s két nyársat húzok ki a tűzből, az egyiket Atmor felé nyújtom.
-Legalább addig ülj le míg eszel. Vettem egy kedves mosolyt Atmor felé megint.
-Nem igazán tudom mit mondjak, egy részben értem miért tartod magad felelősnek, más részt viszont tudom hogy te mindig a legjobb akartad a szigetnek, s annak lakóinak. Atmorra nézzek aki remélem leült már valaholva időközben, majd egy kisebb szünet után folytatom.
-Ha számít valamit Atmor, én máig bízok benned, és tudom jól hogy te a legjobbat akartad mindig is a szigetlakóinak. Itt újra meg állok majd egy nagyobb szünet után folytatom.
-De váltsunk témát, nem akarok olyan dolgokról beszélni amik még mindig friss sebhelyek mind kettőnk lelkében.

Semmi jogom nincs hozzá, hogy visszaéljek a vendégszeretetükkel, mégis győz a sárkánylovas barátságossága: egy darabig ugyan állom a tekintetét, aztán félrepillantok - főleg azért, mert úgy érzem, nincs jogom olyasmin bánkódni, aminek én vagyok az oka, és szégyellem a szememet elfutó könnyeket. Még nem tudott úgy az eszembe jutni Lunah, hogy ne sírjak utána.
De Varianna előtt mégse tehetem.
Hogy aztán ő vigasztaljon engem...!
Hogy az elejét vegyem az egésznek, elfogadom a nyársat, és leülök tétován, mintha ezzel elvonhatnám a figyelmem.
- Köszönöm - pillantok fel a hosszú pálca hegyével babrálva szórakozottan. A hangom egy kicsit rekedt; megköszörülöm a torkom.
Aztán bólintok.
- Mit fogtok tenni most?

Mély csend következett, Atmor meg köszörülte torkát, majd feltette a kérdést amire én magam sem tudtam még a pontos választ.
-Nem tudom igazán, a falunak szüksége van egy tapasztalt vezetőre. Egy olyanra aki látott már csatákat, harcolt is bennük. Majd egy mély levegőt vettem s folytattam.
-Háború, ez következik nem de Atmor? A száműzöttek már maguk elég fenyegetés a faluszámára, de egy lehetséges háború Thidiával... Nem tudom, mit gondoljak, mit próbáljak csinálni... Őszintén abban se vagyok biztos hogy bárki tudja mihez kezdjük most. Fakadtam ki őszinteségben, bár igyekeztem fedni a tényt hogy félek az elkövetkező hónapoktól.
-Viszont Atmor, mi a te véleményed? Szerinted mi fog következi? Tettem fel a kérdést Atmornak amit ő nekem, kíváncsi voltam ő hogy látja a helyzetet.

Egyetértünk.
- Igen. Talán a lovasok közül valakire... de Nairen Kanelon érti a dolgát. Rá vagytok bízva. Adjatok neki egy esélyt.
A tüzet nézem, észre sem véve, hogy a szemöldököm ráncolom. Háború. Szinte biztos vagyok benne, hogy lesz olyan, aki bosszút fog állni a thidiaiakon... olyan thidiaiakon, akik nem tettek semmit. Thidia nagyobb, mint mi. Több az ártatlan ember. A vérontás pedig vérontást szül. Ez régi törvény.
Eszembe jut Galatia haragos tekintete a sziklaszirten.
Fölnézek a lovasra, és biccentek.
- Talán. Lehet, hogy máris háború van.

A tekintetemmel a sárkányét keresem egy pillanatra. A kérdést hagyom a levegőben lógni kis ideig.
- Thidiának nem vagytok ellenfél - jegyzem meg komoran, megint Variannára fordítva a tekintetem. - Túl sokan vannak. A várat... a várat be lehet venni. Bármilyen várat be lehet venni. Ha nem erővel, akkor árulással.
Néhány szívdobbanásnyi szünetet tartok, a térdemre könyökölve.
- Hanem... miért akarnának háborút velünk? Én nem így ismertem a királyt. Ez nem vall rá.
A szabad kezemmel megdörzsölöm az arcom. Fáradtnak érzem magam, pedig soha ennyi időm pihenni még nem volt.
- De már nem tudom, mit gondoljak.

Szótlanság következett részemről, nem tudtam mit mondjak, mit kellene hogy mondjak. Félelem vette át az eddig kellemes béke helyét arra a gondolatra hogy mi történik ha Thidia megint támadásba lendül. Végül Atmort végig mérve folytattam.
-Talán Daina Kapitány, vagy esetleg... nem tudom, egyszerűen nem tudom hogy ki tudná pótolni Rowent. Válaszolok s majd egy komor mosolyt vettek ahogy folytatom.
-Háború... Félek Atmor. A lehetősége hogy Apámmal kelljen harcolnom megrémít, s egyszerre tölt el keserédes boldogsággal a bosszú gondolata. Itt szünetet tartok, s Atmorra pillantok. Nem igazán van olyan ember a szigeten aki tudná milyen kapcsolatom van saját családommal, majd egy mély levegővétellel folytatom.
-Nem tudom Atmor. A többiek mellet lenne a helyem, erre már lassan egy hónapja a gyakorlatokon se jelenek meg. Menekülök. Ha valaki akkor pont te meg érted hogy milyen érzés ez. Újra meg állok, s sárkányom hangja zavar meg gondolat menetemben.
-Ne emészd magad Vari. Tudom egyszerűbb mondani mint csinálni, de senki nem hibáztat. -Ismerlek, tudom hogy a helyes dolgot fogod tenni, én pedig melletted leszek mind végig. Sárkányom szavai megnyugtatnak, még sem jön újabb szó a számra egy ideig, majd a tűzre nézve szólalok meg újra.
-De pont ez zavar Atmor. -A tudat hogy menekülök, amikor másoknak szüksége lenne rám. Ép csak meg állok amikor végig is fut agyamon hogy Atmor legkisebb problémája hogy az enyémet hallgassa.
-Elnézésed Atmor, fecsegek itt a problémáimról, csak tudod jó végre valakinek elmondani mit érzek. Vettem egy idétlen, kínos mosolyt felé remélve hogy nem okoztam ezzel kellemetlenséget számára.

Hallgatok, ameddig a félelmeiről mesél. Örülök, hogy fél, bizakodással tölt el a józansága - jobban megbízok egy ilyen harcosban, mint azokban, akik rettenthetetlennek mondják magukat. Nem azért, mert tévednek. Nem azért, mert hazudnak.
De a sárkánylovast nem a karja teszi, hanem az esze. Az ilyesmihez pedig ész kell.
Finoman bólintva hallgatom: válaszolhatnék neki, de azért inkább csak hagyom beszélni. A hangja fegyelmezett, de amit mond, az őszinte.
- Sose bánd - hárítom el a bocsánatkérését aztán, a tűz mellett előrenyújtva a lábam hosszan. - Nem tudom, min mehetsz keresztül, de ha kételkedsz, az azt jelenti, hogy fontosak a számodra. Kár szégyellned.
Azt akkor kellene, ha meg lennél győződve arról, hogy igazad van, és csak mennél előre, fejjel a falnak.
Mint én.
Az arcát figyelem. Szép, szabályos vonások; a tekintete fényes és nyílt.
- Segítenék, ha tudnék, de nem tudok - felelem aztán, megforgatva a nyársat, csak hogy csináljak valamit a kezemmel. - Most már nem vagyok senki: bevallhatom, hogy fogalmam sincs, mit kellene tenned. Vagy nekem. Vagy bárkinek. Nem tudom. Próbálj meg döntést hozni... de legjobban Dreyndrára vigyázz.

Atmorra tekintek ahogy kedves, bátorító szavait meg hallom. Elmosolyodok s meg rázva fejemet veszek mély levegőt, majd kisebb kuncogás közepette válaszolok.
-Hiszen már most segítettél azzal hogy végig halgadttál s bátorító szavaiddal. halkult el kuncogásom a mondat végére.
-Jó vezető voltál mindig is Atmor, ezt sose feled még akkor is ha most más gondolsz, idővel biztosan lesz alkalmad bizonyítani hogy tévednek, sőt biztosra veszem hogy bizonyítani fogod. Próbáltam viszonozni bátorító, és kedves szavait.
-Dreyndrára vigyázni? Hangzott meglepődésem, és hirtelen kacagásba törtem ki, pár másodperc után folytattam.
-Ez éppenséggel fordítva van, Drenydra vigyáz rám állandóan. Majd egy újabb nyársat vettem le a tűzről, volt bőven s a halat Dreyndrának adtam aki még a levegőben elkapta a számára aprócska halat.

Különös derűlátása, bármennyire hihetetlen, mégiscsak ragályos egy kissé. Meg vagyok győződve róla, hogy a kedvemért igyekszik bátorítóan viselkedni - az, hogy pontosan miért is vagyok fontos neki, beláthatatlan, de talán csak a figyelmét akarja elvonni a saját fájdalmáról.
Sóhajtok, mert ellenkezni lenne kedvem - a vak is láthatja, hogy egy jó vezetőtől távolabb nem is állhatnék, még ha huszonkét évbe is telt, hogy ez kiderüljön -, de végül engedem, hogy kedves legyen hozzám.
Miért ne? Kicsinyes dolog volna elvárni tőle, hogy ő büntessen meg.
- Soha nem kényszeríteném az embereket arra, hogy visszavonják, amit jogosan gondolnak rólam - rázom meg a fejem. - Nem akarom, hogy azt higgyék, nem érdemeltem meg. Nem akarom, hogy úgy érezzék, nincs más választásuk, mint megbocsátani nekem. Aljasság lenne.
Őszinte vagyok hozzá: mind a ketten tudjuk, hogy az én időm lejárt itt. Igazságtalanság volna azért küzdeni, hogy visszafogadjanak. Segíteni fogok nekik, ha tehetem, de a lehetőség, hogy ezért esetleg feloldozás járhat, megrémít.

A nevetése váratlanul ér; mosoly árnyéka jelenik meg a jókedve láttán az én képemen is.
- Most talán így gondolod - tekintek röpkén a sárkány felé - De ne hidd, hogy neki nincs terád szüksége.

Atmor szavai elárulták hogy feladta, elvesztette minden reményét. Mélyen magamban nem tudtam érte hibáztatni, senki se tudná ezért. Majd szinte vele együtt tekintettem sárkányomra aki picit meg emelte kérdőn a fejét, nem figyelt ránk hagyta hogy szórakoztassuk egymást míg ő meg érdemelt pihenőjét töltené. Majd vissza tekintettem Atmora akit mosolyogni láttam.
-Na csak sikerült elérni hogy mosolyog. nevettem egy kicsit, majd újra bátorító beszédbe kezdtem, nem tudom mit érek el vele de láthatóan szüksége van valakire aki támaszt nyújt neki.
-Ne ad fel ilyen egyszerűen Atmor, tudom nehéz amit most érzel. Álltam meg egy levegő vételre miközben Dreyndra fejét a sziklára emelte, épp csak egy karnyújtásnyira Atmortól. Meg rémültem elsőre, nem csodálkoznék ha Atmor is hasonló kép reagálná le.
-Csak nyugodtan Atmor, simogasd meg nyugodtan, imádja ha a fejét simogatják. Mosolyogtam nyugodtabban Atmorra, majd folytattam eredetileg tervezett monológomat.
-Tudom hogy hatalmas rajtad a teher, elhiszem hogy nehéz meg birkózni ezzel, de ha nem magadért legalább a lányaidért próbáld meg. Tudtam hogy olyan területre lépek amelyre egyáltalán nem lett volna szabad, sőt azon se lepődnék meg ha Atmor egyszerűen felállna és elsétálna most.
-Ha valakiknek, nekik szükségük van rád, erősnek kell lenned miattuk, szükségük van rád jobban mint gondolnád. Meg is akadtam hiszen ki fogytam a szavakból, nem is igazán tudtam hogy miért mondtam ezt, de reméltem nem tettem vele semmi rosszat.

Biztatásba kezd, és már épp felelnék rá, tagadni kezdeném, hogy ez könnyű vereség volt, amikor a sárkány óriási feje megmozdul
(nagy ég, milyen fürge!)
mire a széles, ezüstszürke pofa megtorpan a könyökömnél, én már ösztönösen oldalra rándultam. Az egész családom közeli kapcsolatot ápolt a sárkányokkal mindig is; egyedül nekem nem volt sok közöm hozzájuk. Azért szerettem őket mindig. Pont, mint az embereket.
Óvatosan emelem föl a kezem, a szokottnál hevesebb szívverést visszanyelve, mintha nem tudnám, hogy a lény pontosan érzi így is - kristálygömb méretű szemében nyugodtság ül, hosszúkás szembogara olyan tintafekete, mint az embereké.
A tenyerem finoman súrolom a pofája oldalához, a járomcsontjánál, ahol a macskák a legjobban kedvelik az ilyesmit. Aztán a széles orrán nyugtatom egy kicsit.
- Sajnálom, Dreyndra. Elpusztulhattatok volna.
Elengedem a sárkányt, noha félig-meddig attól tartok, a tenyeremen marad a bőre káprázatos ezüstje.

Amit Varianna mond, az a leginkább kétségbeejt: sötéten pillantok rá, és a szívem mintha kellemetlenül megdagadt volna. Tudom, hogy erősnek kéne lennem: én is tudom. Sokszor mondják, légy erős; légy erős a szerelemért, a családért, a becsületért, a hazádért. Azt viszont még soha senki nem tette hozzá, mitévő legyen az, aki gyenge. Akiben ez soha nem is volt meg.
A fenti tanács a hősöknek szól, de a nagy bölcsek sosem mondanak semmit a senkiknek. Mitévő legyen, aki erőtlen és önző?
Mihez kezdjek én?
Lehúzom a hűlőfélben lévő halat a nyársról, és odakínálom Dreyndrának.
- Az anyjukra lenne szükségük - szólok csendben, a sárkányt nézve, noha a válaszom a lovasának szól. - Liaty és Ranwe sárkánylovasok, Varianna. Őket ideköti a hűségük és a szívük. Te is tudod. Nem választhatnak az otthonuk és köztem, és soha nem is kérhetném tőlük. Felnőttek. Már nem az enyémek - tápászkodom fel, kerülve a tekintetét. - Hanem a szigetéi. Köszönöm, hogy meghívtál a tüzed mellé. Mindkettőtöknek.
Ideje menni.

Csendben hallgatom végig Atmor szavait, aki még mindig sárkányomat nézve közölte velem gondolatait. Igazából nem tudtam mit kéne mondanom avagy hogyan, végül a saját kapcsolatom apámmal jutott eszembe újra. Meg szólalni akartam amikor Atmor megköszönte vendég szerettem, ez meg akasztott abban amire készültem bár elkezdem mondandóm.
-Tudom hogy lovasok, de ez nem változtat azon a tényen hogy a családodhoz tartoznak, nem tudom milyen érzés egy gondoskodó apával felnőni. Itt álltam meg remélve hogy Atmor még figyel rám távozása előtt.
-Atmor... Csak még annyit mielőtt indulsz, ha bármikor szükséged van egy meleg helyre, ételre, vagy csak egy emberre akivel beszélhetsz bármikor felkereshetsz az otthonomban, úgy is a falú legszélén található, senkinek se tűnne fel ha vendégként fogadlak. Tettem egy utolsó, talán jelentéktelen gesztüst Atmor felé de azt akartam hogy tudja, van akire még számíthat.
-Jó utat minden esetre, és köszönöm Atmor. Köszönök el tőle miként felállok eddigi helyemről s Dreyndra hatalmas nyakát végig simogatva jelzem neki hogy ideje indulni. Ő maga Atmort nézi s egy mély bólintással köszöni meg neki a kellemes időtöltést és törődést, majd ahogy Atmor egyre inkább távolodik ő még mindig követi őt szemével majd meg töri a csendet.
-Remélem nem esik semmi baja, s látjuk még a közeljövőben. Csak elmosolyodok sárkányom gondolatán, miközben eloltom a tüzet és össze pakolok.

- Én köszönöm.
Belemerülhetnék a gondolatkavalkádba, amelyet a szavai zavartak föl bennem, de beérem annyival, hogy biccentek felé. Akármennyire is nemeslelkű volt tőle ez az egész, végül mégiscsak választania kell neki is, és egy sárkánylovas mindig a szigetet választja. Nem közösködhetem velük, akkor sem, ha makacsul ragaszkodnak hozzá, hogy ebből nem származna hátrányuk.
De nem is fognak tudni sokáig.
Nekem ugyanis meg kell keresnem a lányomat.

Sosem fordítottam túl nagy figyelmet arra, hogy észrevétlen maradjak itt, a semmi közepén, most azonban, hogy egy ideje magam mögött hagytam őket, nyugtalanító érzés fog el. Hirtelen nagyon is ráébredek az engem körülvevő természet zajaira, a levegőt nehezítő párára, a madarakra mindenfelől...
És van itt még valami. Tudom. Érzem.
Csendben kerülöm meg az előttem magasodó tiszafaliget vaksötét gubancait. Nem tetszik valami bennük; talán csak képzelődöm, de sosem lehet tudni. Elég, ha eljutok a házba, ahol korábban éltem, aztán meg sem állok Thidiáig.

Nem igazán siettem a pakolással, majd miután már majdnem végeztem Dreyndra még mindig Atmort nézte aki már látó határon kívül volt az emberi szemnek.
-Utána akarsz menni hogy megy bizonyosodj biztonságba eléri a célját mi? Mondom ki hangosan amit gondolok s Dreyndra csak egy bólintással jelzi szándékát.
-Menny, de ne lásson meg. -Tudom tudom a te méreteiddel ez szinte lehetetlen, ha végeztél a gyakorló pályán várlak. Mosolyodtam el ahogy sárkányom a levegőbe emelkedett s úgy követte Atmort, remélve hogy a sűrű erdő elrejti őt az emberi szemek elől.

Végül magam is meg indultam, pont abba az irányba amerre az imént Atmor is indult, nem ez volt a legrövidebb útvonal vissza a faluba, viszont ezen az úton biztosan találhatok néhány gyümölcsöt amit fogyasztani lehet. Csak indulásnál vettem észre hogy kardom a földön maradt míg a többi holmi már Dreyndránál volt. Vállat vonva erősítettem a kardot öltözetem oldalához s elindultam magam is.