Igazi kishercegnő vagyok ha épp nem vagyok tettől talpig koszos a munka miatt. Szőke hullámos hajkoronám és kék szemeim vannak és általában mosolygok. Kissé talán hebehurgya vagyok néha de remélem ezt még kinövöm. Imádok beszélgetni majdhogynem bár miről, viszont ha úgy érzem hogy valakinek még hasznát tudom venni azt jobban becsülöm. Néha sajnos kihasználok másokat de ezt próbálom úgy tenni hogy kölcsönösen előnyös legyen a dolog. Ami sajnos nem mindig sikerül. Viszont jóindulatú vagyok és próbálok pozitívan állni mindenhez és mindenkihez.

A családom ugyan egyszerű, de cseppet sem átlagos. Apukám lovakkal foglalkozik. Lovakat tenyészt és képez ki. A vevőköre igen nagy. A környező szigetekről szinte mindenki tőle vásárol. Édesanyám pedig bába, aki igen nagy ismeretségi körrel rendelkezik és aki ismer mindenkit a környéken.  Sokan azt hinnék hogy ilyen szülőkkel mindenki ismer. De nem. Nyolc testvérem van. Négy fiú és négy lány. Természetesen én vagyok a legkisebb. Ugyan Sosem szűkölködtünk igazán én mégis mindig úgy éreztem mintha semmim se lenne. Az összes ruhám régebbe valamelyik testvéremé volt. A játékaim is kopottak és sok töröttek. Szintén rám maradt darabok. A testvéreim ugyan kedvesek, de mégiscsak én vagyok a legkisebb. Vagyis a munka oroszlánrésze az enyém. Ha valakinek veszekedni támad kedve az velem üvöltözik. A fontossági sorrendben én vagyok az utolsó és a „piszkáljuk a legkisebbet” még mindig menőnek számít nálunk. Szeretem a családomat és az állatokat. Gyakran segítettem apának. A gyerekekkel is jól bánok ugyanis anyunak is sokszor volt szüksége segítségre. A műmosolyt is jól begyakoroltam hála a testvéreimnek ennek ellenére néha rettenetesen érzem magam. Magányos vagyok. Kicsi korom óta hallottam meséket a sárkánylovasokról akik álmaim hősévé váltak.  Ennek ellenére sokáig még csak fel sem merült bennem az ötlet hogy lovas legyek. Valamiért mindig kiálltam a  védtelenek mellett. Nem tudom miért, talán ösztönből. Egyszer csúfolták az egyik kislányt.  Nem lehetett sokkal fiatalabb nálam. Én mindössze 10-11 éves lehettem, de kiálltam érte. Megvédtem. Még a csúfolódó fiúkkal is összeverekedtem. „Olyan vagy mint egy hős!” Ez a mondat valahogy megragadt bennem és ezért döntöttem úgy hogy beállok tanoncnak. Másfelől egy kis önzőség is lehet a dologban ugyanis szeretnék végre valamit ami csak az enyém és senki másé. És a testvéreim orra alá tudnám dörgölni.  
14 évesen beálltam tanoncnak. A következő két év úgy telt el hogy szinte észre sem vettem. A képzést élveztem és itt végre kiemelkedtem a tömegből. Mindenki felfigyelt rám. Barátkoztak velem. Segíteni akartak. Hercegnőnek éreztem magam közöttük. Bevallom kissé elszaladt velem a ló ugyanis sokukat kissé kihasználtam. Segítséget, korrepetálást kértem. Praktikákat tanultam el tőlük amiket később hasznosíthatok és nem igazán adtam cserébe semmit.  Sok  energiát fektettem a tanulásba, és ugyan csak sokat a társadalmi életemre. A kapcsolatok építésére. Többé nem akarok az a senki lenni aki otthon. És itt van végre a lehetőség. Eltelt a két év. Nemsokára utazunk a sárkányok szigetére. Vajon érdemes vagyok rá? Nem tudom. De itt a lehetőség hogy végre valaki lehessek.