Sinéad Aynwer

Halványlila fogalmam sincs, hogy kerültem én a négy fal közé. Állítólag éjjel találtak a lépcsőn sírva. Azt hitték, már aznap este elveszítenek, hisz a lázam alig lehetett levinni. Még máig is csodának tekintik azt, hogy itt járkálok. Alig lehettem pár hetes, gyanítom, anyámat mihelyst kiengedték a kórházból, ő lepakolt ide. Persze ez csak feltételezés, az egyik a sok száz közül. Nyugi, a többi se szívderítőbb ennél.
Mindenesetre, itt kezdődött meg az életem, ebben az árvaházban. Büszkén mondhatom, hogy az itt eltöltött hét év alatt, az összes zugát ismerem, igen, a titkos folyosókat is, ahol általában Kida nénéik járkáltak, hogy megnézzék, valóban alszunk-e. Sose aludtunk.
Persze, most jöhetnek a tévképzetek, hogy árvaház jujj, milyen gyerekek kerülnek ki onnan, és az összes egy selejtes Twist Oliver, de nem. Sőt, az árvaházban töltött évek voltak életem legjobbjai. Mindig volt kivel játszanom, és bár csak kevés édességet kaptam, de kaptam. Mindig volt kaja az asztalon, és komolyan az vesse az első követ a nevelőkre, aki nem várja el a gyerekétől, hogy legalább maga körül takarítson. Nem voltunk láncra verve, nem kellett alantas munkát végeznünk – leszámítva, mikor a szobánk katasztrófa övezetté avanzsált át -, és még az igazgató is irtó jó fej volt.
És mégis nyolc éves koromban, búcsút kellett mondanom ennek a helynek. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot. Már reggel elég kényelmetlenül éreztem magam, mikor abba a nagyon csinos, de annál kényelmetlenebb ruhába tuszkoltak. Befonták a hajam, és masnit kötöttek rá, holott mindenki tisztában volt vele, ezt mennyire utálom. Emlékszem, le kellett mennem a lépcsőn, aztán mikor nyílt a nagyajtó, a lehető legbájosabb mosolyommal fogadni az érkezőket.
Joshuatól már első pillantásra kirázott a hideg, és le kellett szegnem a fejem, mikor elém ért, mert esküszöm, hogy nem bírtam volna megállni, hogy ne kiabáljak rá, ne bámuljon már úgy, mint egy kötözött sonkát szokás a hentesnél. De tudtam, mire megy ki a játék, és életemben először imádkoztam – mindhiába –azért, hogy ne engem vigyenek magukkal.
De mégis, a férfi rám mutatott, és úgy ejtette ki azt a két szót, mintha ő maga lenne az Atyaúristen, és a világ legnagyobb szívességét tette volna. „Ezt visszük!”. És igen, az elkövetkezendő nyolc évben más se voltam, csak „ez”. Tojtak arra, hogy van nevem, méghozzá igen szép nevem, amit csak a nyakamban lógó medálnak köszönhetően nem felejtettem el. Kínkeserves nyolc év volt. Soha nem éreztem magam ennyire senkinek, ennyire megalázva, és ennyire mocskosnak. Persze, volt eszem, tudtam, hogy az árváknál még a hajléktalanok meg az alkoholisták is egy fokkal feljebb állnak a képzeletbeli létrán, de nem gondoltam volna, hogy egy embernek ennyire nem lenne szíve. Minden éjszakát a szobámban sírva vészeltem át, és könyörögve, legyen ennek vége. Igen, mert szobám az volt, kint a csűrben, amit egy elnyűtt matrac, amit már kidobni készültek, és egy függöny képezett, mégis válasszanak el a mellettem lévő tehenektől. Igen, nálam még őket is jobban becsülték, pedig én fejtem őket nap, mint nap. A házba sose tehettem be a lábam, az egyetlen szerencsém, hogy Ian, a szakács sose feledkezett meg rólam, így legalább éhen nem haltam, bár a naponta rám ülő fáradtságtól gyanítom, észre se vettem volna, ha meghalok.
Egészen tizenhat éves koromig bírtam ezt. Aznap, mikor Joshua részegen jött haza, mert sikerült nyélbe ütnie egy nagy üzletet, én nem számítottam arra, hogy ilyen korán érkezik. A konyhájukban talált, mert bevallom, sokszor beszöktem enni a maradék sütiből. Nem volt boldog. Életem első pofonját zsebeltem be akkor, de ami utána történt, még rosszabb, csak a reflexemnek, na meg a kezemben lévő tortaszeletelő késnek köszönhetem, hogy megúsztam azt, amitől még a legkeményebb nő is retteg.
Átfutottam a csűrbe, nem törődve a kiáltásokkal, se a fenyegetésekkel, összepakoltam a kevéske holmim, és a mólóig futottam. Nem gondolkoztam, akkor a helyzet nem engedte ezt meg, felszöktem az első indulni készülő hajóra. Az útról semmire nem emlékszem, akkor először tudtam nyugodtan álomra hajtani a fejem, persze miután a sokk elmúlt. Mire felkeltem, már ezen a szigeten találtam magam. William Aynwer volt az, aki megbökdöste a tizenhat éves énem… és ő az is, akit két éve csak apámnak hívok, és minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy a sziget egyik legjobb fegyverkészítője.

Üdvözöllek a szigeten, Sinéad!
Nagyon örülök, hogy végül közénk sodort a Sors, hiszen egy ilyen keserves gyerekkor után kijár a normális élet. Itt lesz részed nyugalomban és kalandokban egyaránt!
Nagyon tetszett az előtörténeted, hibát nem találtam benne, így elfogadlak!
Foglalj avatart, aztán nyomás játszani!
Rowen