Norina Righini

Minden egy 20 évvel ezelőtti hűvös téli napon kezdődött, mikor édesanyám a várt egy gyermek helyett kettőt hozott a világra. Azt hiszem akkor a szüleim voltak a világ legboldogabb emberei két okból is. Az első az, hogy anyám túlélte a szülést, a második pedig az, hogy mi is túléltük, ugyanis a gyógyítók nem sok esélyt jósoltak ennek.
Körülbelül hat-hét évig éltünk boldogságban, mi négyen, aztán beütött a krach. De mielőtt folytatom, és rá térek a dolgok lényegére el kell mondanom egy fontos információt, miszerint apám, bizonyos Nolan Righini sárkánylovas volt, ennek okán elég ritkán láttuk őt, de értékeltük azokat az estéket, esetleg egész napokat, amikor velünk volt. Tudtuk, hogy veszélyes, amit csinál, anya nem egyszer panaszkodott nekünk, hogy mit meg nem adna, ha az apánk nyugdíjba vonulna, de utána mindig hozzátette, hogy tudja; imádja azt, amit csinál, így sosem szakítaná el tőle. Valamint, ilyenkor mindig nyomatékosan közölte velünk, hogy ha megnövünk, varrónők, szakácsnők, árusok vagy valami hasonló foglalkozású emberek leszünk, mert ő nem fog minket engedni sárkányokon lovagolni és hasonlók. A nővérem Lilith és én ilyenkor természetesen bólogattunk, de csak egyikünk - pontosabban Ő - gondolta komolyan, én nem. Már akkor lenyűgöztek azok a hatalmas és gyönyörű pikkelyes teremtmények, melyek fölöttünk repkednek és óvnak minket a bajtól. Természetesen anyának ezt sosem mondtam, éreztem, hogy felzaklatnám vele. De most térjünk is vissza a történet főszálára.
Szóval olyan hat, hét évesek lehettünk, mikor egy hideg, szeles őszi este halk kopogást hallottunk. Még most is tisztán emlékszem a jelenetre, Lili és én a kandalló előtt játszottunk, anya pedig a vacsorát főzte. Mi a nővéremmel meglepve néztünk össze, elvégre édes szülőnk nem említette, hogy bárkit is várna vendégségbe.
Persze minden gyerek a legjobbat akarja gondolni, így gyorsan kitaláltuk, hogy biztosan a szomszéd szabóasszony hozza át a kislányát már megint, mivel akkor várta harmadik gyermekét és legkisebb lányát alig bírta kezelni. Így visszagondolva bárcsak a szomszéd lány lett volna, akiből már nagyon elegünk volt, azonban nem így alakult. Néha még most is fel-felcsendül a fülemben halk, mégis fájdalmas sikkantásra. Erre a momentumra, már mi sem maradtunk a meleget és akkor még biztonságot adó tűz előtt, hanem felpattanunk és bebújtunk az ajtófélfa mögé, ahonnan mondhatni panorámával ellátott kilátás nyílt az előszobában állókra.
- Ezek sárkánylovasok - suttogtam egyből a mellettem állónak, mikor megláttam, hogy kik is vannak a házunkban. Persze, ezt minden bizonnyal Lilith is tudta, ha másért nem azért, mert a három férfiből álló csoport élén apa legjobb barátja állt.
Ők voltak a rossz hír hozói, a híré, ami megváltoztatta az egész életemet. Ugyanis apa eltűnt. Állítólag napokig keresték, de nem találták meg sem az ő, se a sárkánya holttestét, így arra a következtetésre jutottak, hogy a vízbe zuhantak és mivel apának tűzsárkánya volt, több mint valószínű, hogy ott is maradtak.
Ez a hír az egész családot megrázta, főleg anyát és engem. Természetesen a nővérem is szerette apánkat, de ő mindig is anyásabb volt, én lógtam midig Rajta és a sárkányán (persze csak képletesen), mikor itthon volt, én voltam az, aki ha ketten voltunk mindig azért könyörögtem, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer vigyen magával, de sosem tette. Mindig azt mondogatta, hogy majd egyszer együtt fogunk repülni, ha megnőttem és olyan leszek, mint ő.

Felálltunk. Végül mind a hárman megbirkóztunk a tényekkel és éltük tovább az életünket, mindenki a maga módján. Anya a tagadott, sosem beszélt a történtekről, sosem mondta ki, hogy apa meghalt, de azt se mondta, hogy él. A nővérem sírt, gyászolt, majd élt. Talán ő dolgozta fel a leghelyesebben a dolgokat, úgy, ahogy azt egy normális embernek kell. És hogy mit csináltam én? Eleinte, mint valami lelencgyerek csak jártam a szigeten lévő erdőket, dombokat és figyeltem az eget, hátha megjelenik, hátha kiderült, hogy minden csak tévedés volt, de ez sajnos nem történt meg.
Tízévesen keveredtem életemben először utcai verekedésbe. Meg kell mondjam jól helyben hagytak, azt hiszem, hogy az orrom is eltört, de nem bántam, mert akkor, apa halálhírének a bejelentése óta először úgy éreztem, hogy élek. Anya persze nagyon dühös volt, szobafogságra is ítélt, de ez nem segített. Ezek után már ösztönösen kerestem a bajt, ami meg is talált. A második és harmadik alkalommal is pórul jártam, de meglepően gyorsan tanultam, egy idő után már tudtam hasznosítani az olyan tulajdonságaimat, mint a kis termetem és a vékony alkatom, valamint a gyorsaságom.
Ebben a mondhatni áldatlan állapotban teltek el az évek, egészen addig, míg be nem töltöttem - töltöttük - a tizennégyet. Számomra egyértelmű volt a teendőm, jelentkeztem lovas tanoncnak, azonban erről anya és a testvérem csak később értesültek. Őszintén; így visszamenőleg édesanyám javára írom, hogy korábban sosem ütött meg, pedig megérdemeltem volna, azonban azon az estén, mikor bejelentettem, hogy mit is tettem és mire is készülök akkora pofont kaptam, hogy a fal adta a másikat. Nem védekeztem, nem ellenkeztem, csak lehunytam a szemem és hallgattam anyám már-már hisztérikus szavait, melyek lényege az volt, hogy hogyan vagyok képes ezt tenni vele, azok után, ami a férjével történt. Nem mondtam neki semmit, csak hallgattam.

Végül minden könyörgés és kérlelés ellenére elmentem tanoncnak. Az első évben két dolog is kiderült. Az első; hogy a kardokhoz semmit nem értek, egy ilyen fegyverrel a kezemben inkább magamra vagyok veszélyes, mintsem az ellenségre, valamint az is kiderült, hogy ezzel szemben az íjakhoz és a közelharchoz - amiben ugye már volt „egy kis” tapasztalatom - kifejezetten tehetséges vagyok. A második évben, mindent megtanultam, amit a sárkányokról tudni kell, majd jött a várva várt harmadik év, mikor is sok tanonccal és az oktatóinkkal együtt áthajóztunk a szigetre. Most is emlékszem a borzongásra, ami akkor futott végig rajtam, mikor a sárkány lakta területre léptem. Céljaim voltak és úgy mentem oda. Lehet, hogy furcsán fog hangzani, amit mondok, de én egy méregsárkányt szerettem volna, az volt az álmom, vágyam, mindenem, azonban ez nem jött össze. Bár, annyi vigaszt se kaptam, hogy esetleg valaki más meg kedvel nem. Tizenhat évesen kissé letörve, tojás nélkül tértem haza. Azt követően két év múlva megismétlődött ez az eset, azonban akkor már valamilyen szinten számítottam rá, de azért még bizakodtam. Aztán eljött a mostani 1254-es év. Éreztem, vagyis inkább reméltem, hogy ez a változás éve lesz és így is lett, bár nem tudom milyen tekintetben. Már minden fészket végigjártunk, én megint ott álltam, üres kézzel, a boldog, tojásukat szorongató tanoncok között, mikor jött egy ismeretlen gyerek, eszeveszetten üvöltözve, hogy talált új sárkányokat, vagy mi a csudákat. Mindenki meglepve nézett rá, majd miután sikerült lenyugtatni értelmesen elmagyarázta, hogy mit hol és hogyan talált. Persze, mindenki kétkedve nézett rá, de azért követtük őt. Nem tudom, hogy a társaságból kit lepett meg legjobban, mikor a gyerek megmutatta nekünk a vízsárkányokat. Megjegyzem, nem volt túl szimpatikus a kinézetük, mert túl vékonyak, kissé megkérdőjeleztem, hogy hogyan tudnának felemelni egy embert. Azonban az oktatók elragadtatva a felfedezés nagyságától beparancsoltak mindenkit a barlangba. Ahol teljesen véletlen értem hozzá egy tojáshoz, ez egész úgy történt, hogy megbotlottam és megtámaszkodtam valamiben, ami közvetlen ez után elkezdett rázkódni. Hát így találtam rá a sárkányomra.
Ennek már lassan hat hónapja. A kis Mirto - igen, ez a neve - három hónapos, és iszonyat aranyos. De nincs minden rendben, legalábbis velem, újabban van egy rögeszmém, mi szerint apám él, csak elrabolták a lázadók. Nem tudom, hogy jött, de az biztos, hogy hiszek benne és még egy jó darabig hinni is fogok, egészen addig, míg meg nem bizonyosodom az ellenkezőjéről.

Üdv itt, Norina!
Karakterlapodban nem találtam semmit, amibe bele kellene kötnöm, így elfogadlak. Kíváncsian várom, hogyan folytatódik történeted, hiszen elég izgalmasnak ígérkezik. Foglalj avatart és vesd bele magad a játékba