Külső, belső leírás

Magas, 187 cm, erős testalkatú, viszonylag vékony, de izmos férfi. Haja és szakálla fekete, enyhén szürkül. Bőrszíne arabos, bár némiképp fakult a sok idő miatt, amit föld alatt töltött. Fizikális ereje korával együtt nem csökkent, sőt a wardok energiájának köszönhetően még erősebb, gyorsabb és ügyesebb is, mint egy átlag férfi, körülbelül egy rendszeresem edző harcos szintjén áll.
Nem túl beszédes, de figyel beosztottjaira. Szigorú, de igazságos, ha nincs oka, akkor nem büntet, de ha okot adnak neki rá, kegyetlen is képes lenni. Mindennél jobban kötődik a wardokhoz, hisz ők váltak a családjává. Legfőbb célja a sárkányok legyőzése, nem feltétlen kiirtása, csak minimálisra redukálása. Erőss jellem, nehéz elbizonytalanítani vagy feldühíteni, ha valakinek mégis sikerül az utóbbit, nem dühöng, hanem csendesen, számítóan vesz megtorlást. Jó stratéga, gyorsan átlátja a helyzeteket, és dönt. Győzni akar, de mindig okosan, nem híve a fejvesztett, sok emberáldozatot követelő harcoknak. Nem áldoz fel fölöslegesen életeket, és az ellenséget se öleti meg, ha esetleg maga mellé tudja azt állítani. Célja az uralkodás, nem a vérengzés.

Előtörténet

Egyszer volt, réges-régen, olyan korban mire már a legöregebb könyvek se emlékeznek, egy olyan birodalomnak, mit nevét már a kövek is elfelejtették, mikor az én apám uralkodott. Hatalmas császár volt, olyan dicső kit azóta sem láthatott a kontinens, és én az ő fia. Egyetlen gyermeke voltam, szeme fénye, dicső örököse.
A krónikák cirkalmas, színes betűkkel jegyezték fel születésem napját, és minden alattvaló dicsőítő éneket zengett, miközben én anyám melléből először fogyasztottam erőm kezdeti forrását. Édesanyám gyönyörű nő volt. Hosszú, dús ébenfekete haja, akár a legsötétebb bársony, úgy lobogott a szélben, szeme a sivatag csillagsövényes éjszakai égboltja volt, ajka az élettől duzzadó vérpiros gyümölcs, alakját pedig bármely istennő irigyelhette volna. Apám nagyon szerette őt, és hiába nem adott neki rajtam kívül más gyermeket, nagy becsben tartotta bölcs tanácsai és éles esze miatt.
Atyám születésem után hatalmas hódító hadjáratokba kezdett, hogy még nagyobb birodalmat hagyhasson rám. Csaták előtt megparancsolta katonáinak, hogy az én nevem kántálják, ők pedig boldogan teljesítették kérését, hisz igazságos, bölcs uruk volt, és örömmel öntötte el szívüket, hogy császáruk és fia dicsőségéért küzdöttek. Igaz erről én mit sem sejtettem, csak pólyám rugdostam, zokogtam, nevettem, és a kisdedek ártatlan álmát aludtam.
Szépen cseperedtem. Már korán látszott, hogy magas, erős testalkató férfiú leszek egykor, kire bármely apa büszke lenne.
Először anyám és bölcs tudósok okítottak. Olvasásra, írásra, számolásra, költészetre, hangszerjátékra, tudományokra és bölcselkedésre. Később mikor elég erőssé váltam, hogy elbírjam a kardot, a pajzsot, a lándzsát és az íjat, atyám nagyvezíreit bízta meg fegyveres képzésemmel. Mindig jól teljesítettem. Igaz a tudományok iránt nem tanúsítottam nagy érdeklődést, de annál szívesebben hallgattam öreg bölcsek gondolatait, olvastam szép költeményeket, vagy edzettem a testem az arra kiválasztott újoncokkal. Atyám azt vallotta, hogy egy jó uralkodó nem fél katonái között élni, velük harcolni és barátjukká válni. Így hát nem veteránokkal és öreg vezírekkel küzdöttem, hanem fiatal, velem egykorú katona növendékekkel.
Tizenhat éves koromra már magas, jó vágású fiatalemberré értem. Atyám és anyám nagyon elégedett volt velem.
Egy nap hívatott császárom, és parancsba adta, hogy költözzek a barakkokba.
- Fiam. Úgy ítéltem itt az ideje, hogy még jobban megismerd katonáid, azon népnek fiait, kiket egykoron a te feladatod lesz megvédelmezni. Ezentúl a barakkokban fogsz lakni! Egy tető alatt fogsz hálni, egy ételt fogsz enni, egy port fogsz nyelni és egy folyóban fogsz fürödni azokkal, kik majdan alattad fognak szolgálni. Ám nem csak annyi lesz a feladatod, mint nekik. Míg nappal velük fogsz gyakorolni, amint leszáll az éj Ramanasur, Taraf és Alahr nagyvezírekhez mész, kik stratégiára, taktikára, tervezésre és harcászatra fognak téged okítani. Csak akkor térhetsz majd nyugovóra, mikor ők úgy ítélik, hogy aznapra eleget tanultál, s kérdéseikre bölcsen feleltél.
- Értettem atyám. És mikor térhetek vissza hozzád?
- Mikor úgy ítélem meg, hogy készen állsz, de nem hamarabb, minthogy megélted volna a huszadik nyaradat.
Nem ellenkeztem atyám döntésével, szándéka világos volt számomra, és megértettem fontosságát.
Másnap már a barakkokba is költöztem. Nem vittem magammal sok holmim, csak a szigorúan szükségeseket. Megkaptam minden felszerelést, amit a többi újoncok, egyenruha, könnyű bőrpáncélzat, kerek pajzs, lándzsa, handzsár és egy tőr.
Így hát megkezdődött a sok éves kiképzés. Szorgalmasan edzettem nappal, napszállta után pedig hallgattam apám tiszteltben álló nagyvezíreinek okítását.
Eltelt a négy év. Még jobban megerősödtem, képességeimmel kitűntem a többiek közül, igaz ezt el is várták, hisz atyám is remek harcos és hadvezér volt. Végül hívatott magához. Úgy jelentem meg, mint katona. Bő, szellős egyenruhám, mit tökéletes a sivatagi léthez, könnyedén lebegett, sárga és bordó színei tökéletes harmóniában voltak a palota homokszín falaival és császárom címerét viselő nagy vörös zászlókkal. Oldalamon pedig ott lógott a handzsárom, nem ugyan az, mit a kezdetekben kaptam, ez egy egyedi, az én számomra készített fegyver volt. Pengéje a birodalom legjobb kovácsainak munkája, acélja a legerősebb, mit valaha is látott a világ, díszítését pedig öreg, régi titkokat és technikák ismerős mesterek munkája volt.
Büszkén álltam atyám el és tisztelegtem. A négy év alatt míg nem láttam, mert megtiltotta, hogy lássam, ahogy az édesanyámmal való találkozást is, dús, fekete hajába ősz tincsek keveredtek, hajánál is sötétebb szakálla nagyobb lett, egészen hasáig leért, de alakja mit sem változott, ha lehet még tekintély parancsolóbb volt, mint annak előtte. Éjfekete szemében büszkeséget láttam, elégedett volt velem, egyetlen fiával és trónörökösével.
Felállt. Régen istennek láttam a halandók között, mikor felállt trónjának emelvényén, most nem láttam az istent, csak egy hatalmas hadvezért, kinek örömmel vallottam, hogy fia vagyok.
- Látom férfivá értél.
- Igen atyám. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy elvárásaidnak megfeleljek.
- Majd a csatatéren kiderül, mit is tanultál az elmúlt négy évben. Fiam, hadba indulunk! Karemar császára hadat üzent nekünk, mondván, hogy vissza akarja foglalni a területeket, miket még az előző uralkodótól hódítottam el. Meg kell mutassuk neki, hogy senki nem támadhat ránk így könnyedén, és porrá zúzzuk birodalmát.
- Értettem atyám. Örömmel szolgállak majd téged ebben a háborúban.
Atyám tesztelni akarta képességeim, és egy egész ezredet osztott be alám. Az ezredben azok a férfiak szolgáltak, kik velem egyszerre kezdték a kiképzést, mindegyikük nevét tudtam, úgy ismertem őket, akár ha a testvéreim volnának, így hát a felelősség még nagyobb volt rajtam. Nem névtelen katonákat, egyszerű bábokat vezettem, hanem hús vér embereket, kiknek családjuk és álmaik voltak.
A csatákat egymás után nyertük. Császárom meg volt elégedve vezetői képességeimmel, és a nagyvezírek is csak dicsértek. Én még sem éreztem örömöt. Katonáim közül sokat meghaltak, és én mindegyikünknek saját kezemmel szórtam az első marék homokot a sírjára, és beszédet mondtam nyughelyüknél. Atyám azt mondta, hogy igen bölcs cselekedet ez tőlem, de ne engedjem, hogy elmémet és szívemet megfertőzze a gyász és sajnálat, mert akkor majdan nem tudok megfelelni a vállamra nehezedők feladatoknak.
Végül elértünk egészen Karemar tengerparti fővárosába. Seregeink fáradtak voltak, számuk megfogyatkozott, de nem annyira, mint ellenségünké, ki csúfos vereséget szenvedett arcátlanságáért.
Már egy hónapja pihentünk a csodás kilátással bíró palotában, mikor atyám úgy rendelkezett, hogy térjek vissza a fővárosba, hogy intézzem a nép ügyeit, és felkészítsem a várost az ő visszatérésére.
Lóháton több hétig tartott volna az út, így hát magam köré gyűjtöttem legjobb embereim, és hajót kértem atyámtól, hogy azzal utazzam a fővárostól kétnapi járóföldre lévő kereskedővárosunkig. Rendelkezésemre bocsátotta a városban található leggyorsabb hajót, amit az itt előzőleg uralkodó senki egy igen ügyes és messzi vidékről érkezett csempésztől kobzot el. A kapitány pedig maga volt a csempész, ki szabadságáért cserébe hajlandó volt engem és embereim, a lehető leghamarabb eljuttatni Ankraba.
Az azt követő napon, hogy apám elrendelte az indulásom, már készen is állt minden. Gyorsan dolgoztak a matrózok, így a napkeltével együtt indultunk útnak.
Harmadik napja voltunk a tengeren, már eltávolodtunk annyira a partoktól, hogy ne lássuk a szárazföldet. Még sosem jártam ilyen messzire a nyílt vízen, így hát lenyűgözött a fenségessége a hatalmas kékségnek. Az éjszaka azonban hatalmas vihar kerített hatalmába minket. Úgy hánykolódtunk a vízen, mint holmi falevél, mikor gyermekkoromban palotának medencéjében játszottam, s hullám keltésével mulatattam magam. A kapitány ordított, a matrózok emberfeletti kitartással próbálták kordában tartani a hajót, én pedig csak álltam a tatfedélzeten és kémleltem az őrjöngő sötétséget. Hirtelen ordítás zökkentett ki a megnyugvásba, mivel elfogadtam végzetemet, hogy ez a gyönyörűség fogja a vesztem okozni, és többé nem láthatom hazám. Csak az fájt, hogy nem láthattam még egyszer atyám és anyám, és nem mondhattam köszönetet a férfiaknak, kik bátran harcoltak mellettem, hisz azt hittem, még visszatérek.
A hajó a következő pillanatba nekicsapódott egy sziklának, és oly könnyedséggel tört ketté, mint gyermek kezében egy pálca. Utolsó emlékem, hogy belezuhanok a vízbe, és valami erősen megüti a fejem.
A szél fülsüketítő üvöltést hozott felém. Azt hittem a túlvilági fenevadak ordítását hallom, akik eljönnek, hogy megegyék halandó testem, s felszabadítsák lelkem, vagy, ha arra nem érdemes, együtt emésszék el porhüvelyemmel. Ám ekkor megéreztem a szörnyű fájdalmat a fejemben, ami egyértelmű jele volt, hogy még élek. Elvégre is eleget szenvedünk földi létünk során, hogy a túlvilágban már ne kelljen fájdalommal harcolnunk. Ismét meghallottam a szörnyű hangot, így hát kinyitottam a szemem, és nagy nehezen feltápászkodtam. Ekkor láttam meg a két matrózt, kik számomra ismeretlenek voltak, de hála az égnek túl élték a vihart. Ők is felfigyelhettek a hangra, mert mocorogni kezdtek, majd nemsokára fel is keltek. Némán tudomásul vették sorsukat, majd rám néztek. Láttam parancsot, vagy legalábbis utasítást várnak, hogy mi tévők legyenek. Nem töprengtem sokáig, emellett éhségem is feltámadt, hát megindultunk a hang irányába.
Hamarost olyan látvány tárult elénk, mi megcáfolta gondolatom, hogy még mindig élek.
Egy óriási, fekete fenevad sínylődött, egy még hatalmasabb, szárnyas, gyíkszerű lény alatt. A két matróznak rémületében földbe gyökerezett a lába. Engem viszont hajtott a tudásvágy, mit még fiatal koromban ültettek el bennem mestereim. Óvatosan közelebb sétáltam az állathoz. Közelebbről vettem csak észre, hogy testének azon részei, miket ér a nap, mintha égnének. Gyengén, de mégis. Valószínűleg ez okozott olyan hatalmas fájdalmat, ami miatt ordított.
Egész testemben remegtem a félelemtől, de valami azt súgta, segítenem kell az állaton. Méretei alapján biztos voltam, hogy könnyedén széttép, ha úgy tartja kedve, de reménykedtem benne, hogy, mint más vadak is, inkább hálás lesz, és elmenekül.
Egyedül meg sem bírtam mozdítani a szörnyet, mi maga alá temette. Végül a két matrózt magamhoz intettem, kik ugyan vonakodva, de engedelmeskedtek a parancsnak. Együttes erővel sikerült kiszabadítani a fekete, farkas szerű lényt. Ahogy meg tudott mozdulni, egy sötét zug felé iramodott, és ki sem jött onnan.
Nem messze a halott szörnyetegtől találtunk egy magasabb sziklát. Úgy gondoltuk tökéletes lesz, és talán itt nem is kerülünk útjába egyik furcsa lénynek sem.
Amint leszállt a sötétség, minden megváltozott. A fekete ordashoz hasonlók falkában tűntek fel a közelünkben, és nemsokára a szárnyas gyíkhoz hasonló lények is megjelentek a levegőben. Szörnyű csatározás vette kezdetét. A fekete lények úgy cikáztak, mint holmi sötét villámok, a repülő szörnyek pedig tűzet, jeget és hasonló természeti erőkkel sújtották a földet, reménykedve, hogy támadásaik célt érnek. Egy tűzcsóva eltalálta az egyik matrózt, a másikat pedig egy fekete fenevad sodorta el, és nyakát szegte.
Felkészültem a halálra. Rövid időn belül másodjára. Ám úgy tűnt az istenek nem akarják még, hogy eltávozzam. Egy fekete lény hirtelen mellém termett, könnyedén a hátára kapott, és már suhantunk is.
Egy sötét barlangba vitt. Azt hittem meg fognak enni, de nem tették meg. Nemsokára tele lett a barlang farkas szerű árnyakkal, és ekkor feltűnt négy hatalmas fehér is. Egy hang szólalt meg a fejemben. Először azt hittem megőrültem, majd rájöttem, hogy erről szó sincs. Az egyik lény szólított meg. Elmondta, hogy kik ők, és, hogy a lények, akikkel harcoltak, a sárkányok, ma éjszaka legyőzték őket. Börtönük lesz ez a barlang, egészen addig, amíg valaki meg nem töri az átkot.
Nem tudtam az idő telését követni, de lassan elkezdtem legyengülni. Ezt a lények, kikről kiderült, hogy magukat wardoknak hívják, észrevették. Nem értették mi történik velem, mert, mint kiderült, nekik nem kell táplálék, elég, ha sötétségben lehetnek, és abból merítik erejüket. Mikor már közel álltam a halálhoz, az a szörny, akit megmentettem, mellém heveredett, és nemsokára úgy éreztem, mintha valami hatalmas erő venné birtokba a testem. A saját életerejéből adott nekem a szörnyeteg, annyit, minden erejét nekem adta, ő pedig füstté változott.
Ezek után a többi is tisztelettel bánt velem. Lassan befogadtak maguk közé, és minden nap tápláltak, saját energiájukkal. Nemsokára már közéjük tartoztam. Sok dolgot megtanítottak nekem az ő világukról. Idővel már képes voltam könnyedén beszélni bármelyikükkel, úgy, hogy nem kellett a szám mozgassam, és láttam, amit ők. Elmondtak mindent a sárkányokról. Megtanítottak harcolni, ami még nehezebb volt teljes sötétségben, úgy, hogy magamat csak az ő szemükön keresztül láthattam. De szorgosan tanultam.
Már rengeteg időt töltöttem velük, mikor a négy fehér egy kéréssel fordult hozzám. Azt akarták, hogy legyek én a vezetőjük. Úgy ítélték meg, hogy méltó vagyok rá, emellett olyan dolgokat tudok, amiket a sárkányok nem, és talán győzelemre vezethetem majd a fajuk, ha valaha is kiszabadulunk börtönünkből. Én elfogadtam.
A testem öregedett. Az ő szemükön keresztül láttam magam. De nem tudom mennyi idő telhetett el. Lehet csak pár év, de a wardoktól megtudtam, hogy az ő energiájuknak köszönhetően akár örökké is élhetek. Csak reménykedem benne, hogy még láthatom majd a napfényt, és bosszút állhatok a sárkányokon, amiért ide zárták testvéreim és engem.