Külső, belső leírás

Ez a 175 cm magas, sötét hajú, kék szemű nő, mostanra nem igazán tudja, mit akar az élettől. Előre lépni? Túlélni? Mindezek egyszerű szavak, mik cselekedetek sorozatát idézik elő, a megnevezett cél elérése érdekében. A bosszún már réges-rég túljutott, s bár ideje legjavát a száműzöttek szigetén tölti, szívesen látogat vissza egykori otthonába. Ha feladata nem is követelné meg tőle, valójában akkor is visszavágyna néha, puszta nosztalgia kedvéért. Talán ez az, mi még tartja benne a parányi jóságot, mitől vélhetően jobb lenne megszabadulnia. Őt nem űzték el, nem haragszik rájuk igazán. Kikre valaha neheztelt, azok sem élnek már, így egyetlen dolog van, mi azon az oldalon marasztalja, ahol van. A bűntudat. A tény, mennyi mindent tett, mennyi embert, vagy sárkányt leölt. Tudja jól, hogy már nincs visszaút, az ebből adódó feszültséget pedig igyekszik értelmetlennek tűnő harcokkal és ivással csillapítani, amellett, hogy teszi, amivel megbízzák és próbálja élvezni azt az életet, ami megadatott számára. Akármit kell elvégeznie, sikervágyából nem ad alább. A parancsot végre kell hajtani, bukás nem megengedett, legyen szó kémkedésről, emberei felügyeléséről, vagy bármi másról.
Állandóan vívódik saját magával. Parancskövetésével, harcolási vágyával, vagy a vissza-visszatérő agresszióval, mi az évek alatt húsába ivódott. Ezzel szemben áll bűntudata, leplezett kedvessége, miről oly sokan tudnak, mégis oly kevesen. Múltjába nem szívesen avat be másokat. A száműzöttek között majdhogynem csupán egy ember van, ki tud valódi okairól, az pedig vezére, nem más. Az az ember, ki felé hűséggel tartozik, ellenkezzen az bármennyire egy kis részével.

Előtörténet

Meg akartam ölni. Elsődleges célommá vált tőröm szívébe mártani, majd alaposan megforgatva benne a pengét, lyukat vájni mellkasába, ugyanakkor nem ezzel kezdődött. Sokkal inkább azzal, hogy egy szövetségesnek vélt thidiai patkány, halálos nyilat lőtt sárkányom mellébe. Lesry lelke szinte azonnal elszállt testéből, mi pedig a magasból hulltunk alá a földre. Legalábbis ő. Engem egyik felderítőtársam elkapott, majd leszállt velem eltávozó partnerem mellé, mialatt én magamhoz tértem elvesztésének fájdalmából. „Véletlen találta el…” Na persze! Mégis honnan került elő egy sárkányokra halálos vessző? A francokat véletlen! Tajtékoztam, levágtam volna, mint egy disznót, elszórva a csatatéren, de meggátoltak benne. Egykori fivéreim és nővéreim karjaimra tapadtak, majd jókora ütést mérve fejemre, tehetetlenné tettek, rövid időre szertefoszlatva fortyogó dühöm. Az azonban nem hagyott alább egy pillanatra sem. Alighogy magamhoz tértem, vérét követeltem energiasárkányom gyilkosának, ki akkorra már… meghalt. Végrehajtották rajta helyben az ítéletet, helyettem. Elvették tőlem a jogot, hogy megbosszulhassam lelkem elvesztett felét. Ekkor döntöttem úgy, hogy elhagyom a falut. Nem száműztek, vagy kergettek el. Egyszerűen leléptem, nem bírva tovább ott maradni. Gyűlöltem őket, sajgó szívvel, eléggé ahhoz, hogy olyan lépésre szánjam el magam, mit nem tudom, hogy bánok-e. Ha kérdezik, azt mondanám, nem. Természetes, hogy nem. Hogy is bánhatnám azon döntésemet, hogy elmentem és csatlakoztam a száműzöttekhez?
Eleinte sodródóként tengettem napjaimat. Találkoztam emberekkel, figyeltem, hallgattam őket és megtaláltam a módját annak, hogy harcos legyek. Előképzettségemmel nem okozott nagy nehézséget a fegyverek forgatásának elsajátítása. Inkább volt számomra némi ismétlés, mintsem tanulás. A napok hetekké, majd hónapokká váltak, én pedig jó időre elveszítettem az idő fonalát. Jól éreztem magam. Tombolhattam, élhettem dühömmel, s nem kellett hozzá más, minthogy parancsokat kövessek. Ezzel nem is volt semmi bajom, míg csak embereket kellett ölni, később azonban olyan feladatokat kaptam, mik sokkal nehezebbek voltak ennél. Sárkányellen használatos alapanyagok beszerzése, vagy épp egy-egy sárkány megölése, egy kisebb csoporttal. Jobban szerettek szem előtt tartani, ezért Randoll emberei közt kaptam helyet, aminek nem örültem túlságosan. Nem az edzés keménysége, vagy az alak kinézete riasztott, sokkal inkább az nem tetszett, amit tapasztaltam vele kapcsolatban. A másik kettőben legalább láttam valamit. Valami olyat, ami azt mutatja, nincs teljesen elveszve, de ő…
Öt éve voltam az elűzöttek között, mikor megelégeltem azt a batár pasast. Nem folyamodtam cselhez, az nem az én világom. Egyszerűen kihívtam őt, ő pedig elég nagyra tartotta magát ahhoz, hogy megküzdjön velem. Beismerem, nem sokon múlt. Kis híján nyakamat szegte, jó ideig gyengélkedtem a párbaj után, de valahogy lenyomtam. Magam sem tudom, hogy sikerült. Inkább lehetett öngyilkos kísérletnek mondani próbálkozásom, mintsem magabiztos cselekedetnek, ugyanakkor úgy voltam vele, hogy vagy ő, vagy én. Egyikünknek mennie kellett, és ő volt az, aki távozott, egyúttal az élők sorából is. Ezt követően tudta meg a száműzöttek vezére történetemet. Elmeséltem, hogyan fosztottak meg bosszúmtól, kicsinyes döntéseikkel, ahogyan azt is, hogy valójában nem űztek el. Meglátta benne a lehetőséget. Nem kellett mást tennem, csak nyugodt szívvel visszatérni a szigetre, mondván, hogy hiányzott. Néhány nap alatt összeszedni az információkat, majd távozni, jobban mondva, hazamenni.
Egyszerű feladatnak tűnt, még számomra is, azzal azonban nem számoltam, hogy mit fogok érezni, ha odaérek. Egyszerre tört rám minden. Rájöttem, hogy egyáltalán nem haragszom. Tisztában vagyok vele, hogy magam miatt állítottak meg akkor. Aztán ott voltak, sőt, mai napig ott vannak… A megölt emberek és sárkányok terhe. Az elpusztított tojások súlya. Minden… Úgy éreztem, nincs jogom ott lenni. Öt év után visszatértem, de legszívesebben az első ott töltött perc után elmenekültem volna, ha nem lett volna feladatom. Egyedül új kötelességem tartott ott, egészen addig, míg haza nem tértem… Haza? Ilyesmi már nem létezik számomra. Azt hiszem, egyik oldalra sem tartozom igazán, mégis azt választom, ami jobban fáj. Oda térek vissza, ahol sötét vér kezdte áztatni kezeim. Ez tart már két, keservesen hosszú éve, miben meglepő, de mégis vannak boldog pillanataim.