Külső, belső leírás

 Rorien 180 centiméter magas, a súlya hetven kilogramm körül mozog. Viszonylag izmos, bár nem annyira, hogy ezzel kitűnjön külsőre, a sárkánylovasok között legfeljebb átlagosnak számít a testalkata. Szőke haja és kék szemei vannak, a bőre világos színű. Szinte soha nem lehet borostásan látni, ez és az arcszerkezete együttesen gyerekes külsőt kölcsönöznek neki. Az első, külső alapján történő véleményformálás után az emberek kifejezetten ártatlannak és békésnek látják. Általában egyszerűen öltözik, kerüli a díszes megjelenést. A jobb combján van a sárkányával kötött kapcsolatának jele, ami égésnyomra hasonlít. Hiányzik a kisujja a bal kezéről.

Rorien az egyik legudvariasabb és legengedelmesebb tanonc, ami különösen a sárkánya mellé állítva tűnik ki. Ennek ellenére egyáltalán nem csendes vagy visszahúzódó, sőt, viszonylag jókedvű és bőbeszédű, és mivel általában nem tűnik úgy, hogy próbál szándékosan talpat nyalni, annyira nem is idegesít másokat, hogy mindig minden rendben van nála. Kizárólag akkor büntetik meg, ha valaki másról kellene elmondania valamit: soha nem hajlandó beárulni másokat, bár általában javasolja nekik, hogy vallják be ők maguk, hogy mit csináltak. A legtöbben megbízhatónak és segítőkésznek ismerik.
Viszonylag intelligens, bár annyira nem művelt, és bár szorgalmasnak mondható az élet sok területén, kevés időt szán olvasásra: ha intellektuális kikapcsolódásra vágyik, általában festeni vagy faragni próbál, inkább magáért a kikapcsolódásért és az alkotás öröméért, mint bármiféle más okból, ritkán vár belőle hasznot vagy elismerést: az új tárgyai általában dekorációként végzik a házában vagy egy barátja polcán. Sok időt tölt a sárkányával, és a szabadideje jelentős részét szánja arra is, hogy a közelharcot gyakorolja, általában lándzsával.
Bár viszonylag könnyen szerez új barátokat, Rorien talán legnagyobb hibája, hogy éppen ilyen gyorsan megneheztel másokra, és nagyon nehéz kiengesztelni utána. A sárkánya talán az egyetlen kivétel, akinek mindent megbocsájt különösebb erőfeszítés nélkül (azt is inkább azért, mert pontosan ismeri az érzelmeit és ő ritkán csinál bármit, ami igazán feldühíteni). Különösen akkor tud gyorsan megneheztelni valakire, ha az lenézően vagy kegyetlenül viselkedik, bár viszonylag könnyen meg lehet sérteni közvetlenül is, azt pedig soha nem bocsátja meg, ha bántanak valaki számára fontosat vagy becsapják.
   

Előtörténet

 Mindig kicsit elromlik a kedvem, amikor társammal gondolatokat cserélünk. Szeretek csak heverni vele egy fényverte tisztáson éjszaka, gondolatokat, érzéseket és emlékeket adni és kapni, de mégis, mindig találok valamit, ami elveszi a kedvem tőle, hogy túl sokáig folytassam. Nem arról van szó, hogy romlott lenne, vagy hogy viszolyognék. Szeretem őt, jobban, mint azokat a gyilkos víztől megtisztított túlsütött halakat, mint a vékony sárga csíkot a naplemente és az éjszaka között, jobban, mint a veszélyt hozó déli szeleket, jobban, mint bárkit vagy bármit ezen a világon. Az rontja el a kedvem, hogy mindig találok valami újat, ami lángra lobbantja a gondolataimat, mert egyszerre érzek haragot és rémületet, ha belegondolok, miféle szörnyűségekre képesek az emberek.
Amikor kirepesztettem a kemény tojáshéjat, Rorien Kemberwett volt az első, akit megláttam. Nem értettem akkor még bonyolultabb dolgokat, talán csak az enni, fáradt, kellemes, kellemetlen volt az, amit képes voltam feldolgozni. A lovasom ekkoriban nem mutatott nekem túl sokat, csak pár érzelmet, emlékképet kaptam tőle: egy emléket, amikor ő biztonságban volt, egy kandalló mellett ült, valaki énekelt neki mindkettőnk számára elhalványult szavakat úgy, hogy csak a dallam maradt meg, és éreztem a meleget és a szeretet, amit ő érzett. Valószínű az édesanyja volt, nem emlékszik már rá ő sem: sem arc, sem szavak nem maradtak belőle, csak a szövegét vesztett dal, a meleg, és a furcsa biztonságillat, amire pontosan már lovasom sem emlékszik.
Sokkal idősebb voltam, talán már egy évesnél is több, amikor Rorien mesélt az életéről a sziget előtt. Apja Thidia lovagja volt, akihez leginkább a remény érzelme volt köthető egyszer. Ez az érzelem egyre elhalványult, már csak egy csonka emlék van belőle. Neki van arca: középkorú férfi enyhe ráncokkal puha emberbőrén, kék szeme alatt vékony kardnyom, szőke hajába és kecskékére hasonlító szakállába már belemart az elmúlás. Páncélba bújt, kezében nagy kardot fogott, arcán ígérő mosollyal tette kezét utoljára félárva lovasom vállára, mielőtt felült a lovára, felrakta feketemadaras dísszel ellátott sisakját, és megindult egy háborúba. Hátrahagyta Rorient egy vélt barátnál, és bár megígérte neki, nem tért vissza. Érzem, ő is tudja már, hogy meghalt, de a reménykedés csonkja még mindig karcolja néha.
Csak nemrégen láttam benne azt az ösztönös kétségbeesést, ami arra késztet, hogy reményt keress, próbálj túlélni, ha mindened elveszett. Érzem a bűntudatát, ahogy elvesz dolgokat, amik nem hozzá tartoznak, a lehangoltságát, ha valaki elutasította a kért segítséget, a végtelen hálát minden hozzávetett kenyérhéjért. Kilenc, legfeljebb tíz lehetett akkoriban, ezért nem adta fel, mert nem tudta, hogy évtizedek várnak még rá így valószínűleg. Mint a vak, szárnyaszegett fióka, aki nem is tudja, micsoda szenvedés az élete, csak az érdekli, hogy élhessen még.
Érzem a rettegést, amit a lovasom érzett gyermekkorában, amikor nem mozgott elég gyorsan, és egy kemény marok rászorult a karjára. Folyamatosan, lassan nőtt, mint a kitörni készülő vulkán minden pillanattal, az enyhülés azonban mégsem érkezett, sem a fogdában, sem a bíró előtt. Érzem a csúcspontját pont azelőtt, hogy a hideg fém a rönkre csapott, leszakítva egy apró darabot Rorien apró testéből. Emlékszem a furcsa, természetellenes látványra, amit a rönkön szétfolyó piros csermelyt ontó kéz okozott, amitől épp egy leheletnyire hevert csak az a kicsi ujj. Kevés más érzelem van meg tőle közvetlenül arról a napról, sokkal inkább elnyomja a saját értetlenségem, amivel sokszor az emberek előtt állok. Persze tudom, hogy nem minden ember ilyen.
Látom a rengeteg gyilkos vizet még most is magam előtt, ahogyan Rorien látta a királyi hadihajón aznap. Mindig mondja, hogy az a hajó délre tartott, nem nyugatra, hogy ő azért állt be a legénységbe, mert ez volt az egyetlen lehetősége élelemhez jutni lopás nélkül, de én mégis mindig tudtam, hogy akkor hozzám indult. Kicsi volt az esélye annak, hogy azt a hajót széttépi az a vihar, hogy pont abban a csónakban lesz, ami egyedüliként túléli a vihart, hogy pont a megfelelő helyre tartó kereskedőhajó veszi fel. Túl sok a véletlen ahhoz, hogy higgyek benne, hogy véletlen volt. Soha nem is hittem a véletlenekben igazán. Furcsa gondolat, hogy pár ember szerint véletlen lehet az is, hogy mi vagyunk az ég urai, és nem a galambok. Abszurd gondolat.
Rorien kicsit szomorúbb és félénkebb volt, tele bizonytalansággal, amikor tizenhárom évesen idekerült. Félve merte megkérdezni azt is, hogy maradhat-e, kaphat-e bármilyen munkát, éppen ilyen óvatosan kérdezte meg azt is egy év múlva, hogy beállhat-e a lovasok közé, és szinte elszégyellte magát, amikor páran segítettek neki építeni egy egyszerű faházat. Az önzetlenség és a barátságosság addig nem volt az élete része, amibe szomorú belegondolni. Azután lettek barátai, és mire kikeltem, már jóval magabiztosabb ember volt, hátrahagyott szinte minden rosszat, amit behozott a kontinensről, a nagy gyilkos víz másik oldaláról.
A születésem megváltoztatta az embert, akivel összekötöttem a sorsomat. Azt hiszem, az adta meg neki a magabiztosságot, a felelősségtudatot, amit mindig hiányolt magából, és ahogyan az helyes lovas és sárkány között, egymást kezdtük el húzni a fizikai és szellemi nagyság felé. Megvoltak a nézeteltéréseink, a dolgok, amiket helytelenítettünk a másik döntései között, viselkedésében, sokszor megvannak még most is, de ez soha nem akadályozta, hogy közeli, szoros kapcsolatunk legyen. Nem tudom, hányan mondhatják el magukról a mi korunkban, hogy nem titkolnak semmit, az elméjük minden része nyitott a társuk előtt. Valahogy nem érzem, hogy van bármi, amit el kéne titkolnom előle, amit szégyellnem kellene vagy ne értene meg, és ő sem érzi így. Sokat gondolkoztam rajta, hogy létezik-e tökéletes bármiben: mindig arra jutottam, hogy nem, de ha létezne, a legközelebb az állna hozzá, ami kettőnk között van. Ez, és a felhőtlen déli napfény nyár elején.