A támadás óta csendes, sokkalta visszahúzódóbb egyéniség lett, mint ami gyermekkorában és a város támadása előtt volt. Arca beesett, szakálla megnőtt, csak úgy, mint a sötétbarna haja. Tenger kék szemei bizalmat sugároznak annak, aki belenéz, testalkata erős - köszönhetően annak, hogy sokáig farmer volt, majd után beállt a városi őrségbe -, magassága 180 centiméter, súlya 94 kilogramm.
Viselete - ha éppen nem a páncéljában van, amit az  Utor városi őrségnél leszolgált ideje alatt kapott -, akkor egy egyszerű, sötétzöld tabardot és rá egy kék-zöld árnyalatú, skót kockás lepedőt teker.

Utor városában, egy átlagosnak mondható, vigadós és beszédtől hangos városban születtem meg, Cedwyn Krogham atyám, Elian Krogham egyetlen fiaként. Nővéremmel, Ceana Kroghammal csak egy rövid ideig éltünk együtt, ami nagyjából tizenöt évet foglalt magába, egészen addig amíg 23 éves korában férjhez nem ment és elköltözött a családunktól és a neki megszokott, városi környezetből átlépett a valódi felnőtt korba.
Atyámmal nagyrészt földet műveltünk és a megtermelt gabonát, tejet, bőrt és ruhaanyagot eladtuk a vásárokon és az arra járó, időközben letelepedett nomád népeknek, akik főként ungorok, magorok és ugjurok voltak. Akkoriban a nomád népek valamiért szokatlan vándorlásba kezdtek, minden földet bejártak, kereskedtek és volt, ahol letelepedtek - illetve volt, ahol a letelepedésért harcoltak, vagy a zsákmányszerzésért. Jurtában laktak, rengeteg lovukkal, szép asszonyaikkal és egyéb patás állataikkal tudtak velünk kereskedelmi, társadalmi kapcsolatokat tartani, avagy ha úgy adta a sors, akkor még védelmet is kínáltak az adott városnak.
Ezért adódott, hogy a város embertani összetételében igen vegyes képet mutatott. Az ungor, magor és ugjur kereskedők keresettek voltak továbbá a gyönyörű fémmegmunkálási adottságaik miatt, de nem csak arannyal és ezüsttel lehetett nekik fizetni. Családommal rendszeresen üzleteltünk ezekkel a lovas nomád népekkel, akik ezt meghálálva tarsolylemezeket, bőröket, prémeket, lovat adtak nekünk, amiket mi tovább tudtunk adni a városi kereskedőknél.
Egyszóval: meg volt, jól ment a sorunk, az addigi életem teljesen rendben volt. Mikor elértem a huszonöt éves kort, úgy döntöttem, hogy a családi házamból elköltözvén a város másik felében próbáljak magamnak szerencsét. Rendhagyó módon - édesanyám nagy aggodalmára -, beléptem az utori városi őrségbe, hogy a földművelésen kívül valami egyéb hasznomat is láthassa a társadalom. Mindig is örökmozgó típus voltam, egy helyben sosem szerettem állni és várni, hogy majd körülöttem történjen valami.
A városi őrségnél alapos kiképzést kaptam a közelharcból, pajzzsal és karddal jól tudok harcolni, ám kétkezes kard az talán még ennél is jobban a kezemre állt. Méretemet tekintve, a nehéz páncélzat és a kétkezes kard párosítás sokakat megdöbbentett elsőre, mivel leginkább egy lovagra hasonlítottam, nem pedig egy városi őrre, akik leginkább csak buzogányokkal, baltákkal és kardokkal voltak felszerelkezve, illetve lándzsákkal és hajító kopjákkal.
Érdekességként, egy magor ismerősömtől, Tugurántól megtanultam az íjászat és az ő népének legendás harcművészetét, a lovasíjászatot is. Persze, nem voltam belőle egy vérprofi, sosem leszek olyan jó lövész, mint az évszázadok óta ebből a harcmodorból megélő nomád népek fiai és lányai. De az őrségnél minden harcmodorra kapóak voltak a népek, mivel tudták, hogy minél több harci technikát használnak, annál változatosabb és sokoldalúbb ereje van a város védőinek az ellenséggel szemben. Hasznunkra is vállt..

Egyik éjjel - vagy talán kora hajnalban -, a városi őrséget egy azonnali riadó, magas fokú készültségi parancs ébresztette fel az álmából. Minden ember, minden harcra képes embert azonnal a fegyvertárba intettek, teljes harci felszerelésben kellett pár perc alatt a falakon lenni, hogy a hirtelen jött ellenségtől megvédjék az ellenséget.
Elsőnek a város körül letelepedő nomád törzsekre gyanakodtak, ugyanis az utóbbi időben egyre kevesebb jurta volt a város keleti felén, többen arra gyanakodtak, hogy a régóta tervezett, város elleni támadásukat most hajtják végre.
Azonban amint kinéztünk a falakon, láthattuk, hogy a nomádok táborát is ugyanúgy érinti a káosz és a zűrzavar. Legtöbben a falakon belül akartak menedéket keresni, az ellenség elől, akik már majdnem elérték a falakat. Nem tudtuk, hogy ki az és miért jön, de látszólag az ereje hatalmas lehetett.
A város - a nomád jurta tábor példáját követve -, hamarosan egy élő méhkassá változott a sok rohangáló embertől és őrtől. A városnak pillanatok alatt kellett felfegyverkeznie, felkészülnie a hirtelen rá rontó ellenségre, akinek még csak a számát sem tudta. Az egyesült nomád csapatok és a városi őrség négy teljes órát várt a rohamra, vagy legalább arra, hogy az ellenséget megpillantsa.
A kiküldött nomád felderítők egy hatalmas, állig felfegyverzett hadseregről adtak hírt, akik a hatalmas mennyiségű gyalogság mellett feltételezhetően nehézlovassággal és ostromgépekkel is rendelkeztek. Hamarosan a híresztelések beigazolódtak, a fekete zászlók és a vassisakok felvillantak a hajnali fénynek a sugaraiban, láthatár pedig kisvártatva egy város felé özönlő "embermassza" terítette be. Zászlók lobogtak, fények csillantak a sisakokon, pajzsokon, kardokon, fejszéken és minden olyan fémen, ami az ellenség birtokában volt. Látszólag a hadsereg nem támadt, de a városban mindannyian tudták: itt egy ostrom fog kialakulni.
A város nemese, Lord Eardic tárgyalást kért a helyi hadvezértől a város és az ellenséges hadsereg közötti területen, amit ott a "senki földjének" neveztek. A hadsereg vezetője, híresztelések szerint egy meg nem nevezett uralkodó csatlósa volt, ám nem nevezte meg. A hadsereg vezetője Derrick hadvezér volt, céljáról annyit tudtak a falakon belül lévő emberek, hogy a város az. A város elpusztítása, porig rombolása, hogy majd azután a következő város is erre a sorsra jusson.
Természetesen Eardic a tárgyalás előtt követeket küldött a fővárosba, hogy a hírhedt Sárkánylovasok segítségét kérje. Három nap múlva meg is érkezett a küldöttség, méghozzá két sárkánnyal és a lovasával a hátán. Azonban akkorra már késő volt a városnak, ugyanis saját szememmel láttam, hogy az érkezésük előtti napon beomlanak a falak.


- El.. El a falaktól! Pajzsfalba verődjetek!! - üvöltötte Rudrik őrmester, aki a szakaszunknak a vezetője volt. Gyakorlatilag ő tartotta bennünk a lelket, már egy jó másfél napja. Mióta az ostrom elkezdődött, az eddig ismert békés világ a saját szemünk láttára omlott össze egy szempillantása alatt. Ilyenkor az emberben megfogalmazódik a kérdés, hogy ennyi fölösleges küzdelem után minek tovább élni, hogy egy szempillantás porrá legyen az a sok tapasztalat, szeretet és jó, amiért küzdöttünk.
A fal előtt a pajzsokkal rendelkező katonák egyenesen, jól begyakorolt lépésekkel sorfalban álltak, hogy a mögöttük lévő társaikat jól védvén akadályt képezzenek a rájuk rontó katonáknak. Nagyjából ötven ember között voltam én is, mint egy egyszerű városi őr, aki most a saját városa megmentéséért küzd. És a saját életéért is egyben.
A pajzsok mögül szorosan kitüremkedtek a hosszú lándzsák, amik hamarosan egy lándzsasort alkotva, fenyegetően meredtek a közeledő ellenség szemébe. A phalanxot mindenképpen tartanunk kellett, nagy volt az esély arra, hogy ha elbukjuk a védelmet, akkor a város keleti fele teljesen odavész és újabb területeket veszítünk. Hiába voltunk sokan, szervezetten, a nagy részünk még soha életében nem harcolt még hús vér ember ellen, sokan csak a pénz miatt vállalták a városi őrséget. Nem gondoltak abba bele, hogy egyszer ennek a napnak is el kell jönnie.
A lándzsások mögött voltak az íjászok, ezek közé tartozott a barátom is, Tugurán. Mivel az íjászok - és a védők egy része is-, inkább a falakon voltak, hogy gyengítsék az ellenséget és támogassanak minket, az nem falakon lévő íjászokat nagyrészt a nomád harcosok tették ki, akik leginkább az íjnak a mesterei voltak, nem a pajzsé és kardé. Akadt közülük nagyon jó vívó, de nem ez volt náluk a fő harcmodor.
- Készüljetek, fiaim! - ordította el magát az őrmester, majd ő is beállt a pajzsfalba. Hamarosan meg is pillantottuk az ellenséget, akik csak rohantak és rohantak a pajzsfalunk felé. Rudrik őrmester felemelte a kezét, majd ökölbe szorította, ezzel jelt adva az íjászoknak, hogy aljazzák fel az íjaikat, tüzelésre készen. Amikor elérkezettnek látta az időt, akkor elordította magát:
- Tűz!
Nyílzápor zúdult az ellenséges katonákra, akik közül sokan mint egy sündisznó, úgy estek el, sokan pedig a pajzsuk mögé húzódva próbálták túlélni a halálos nyílzáport. Azonban a nomádok ügyességének köszönhetően - és a visszacsapó íjaik erejének -, a pajzsok ezek ellen mit sem értek, gond nélkül mentek át a fán és a vaspáncélon egyaránt. Hamarosan az előttünk lévő tér megtelt halottakkal, ám azokat mindjárt véres péppé aprította az ellenség újabb emberáradata, akik befelé zúdultak az ostromgép lyukasztotta falon.
Mikor a hús és a lándzsahegy találkozott, azt a hangot sosem tudtam kiverni a fejemből. Ordítások, halál hörgések, vér, hányás, vizelet és ürülék szaga töltötte meg a levegőt, és azon a napon - és még utána is -, nem nagyon éreztem mást, a fejemben is csak az elesettek hangjait, jajveszékelését hallottam.
A lándzsafal nagyon sokáig aprította az ellent, a pajzsfal pedig szilárdan tartotta magát a várszomjtól őrült ellenséggel szemben. Amikor elérkezettnek látta az időt az őrmester, akkor jelt adott nekünk is, nehéz páncélos embereknek - verőlegényeknek neveztek minket -, hogy támadjuk oldalba a katonákat. Egy emberként fordultunk mi, verőlegények az ellenség irányába és ordítva nekirontottunk az ellenségnek. Acél találkozott hússal, acél acélt ért, penge testet vágott, buzogány fejet zúzott és volt, ahol kéz testet szakított.
A káosz és az őrület szinte örömében táncolt, ahogy látva azt, hogy az ember a saját embertársának beleiben gázol és csurom véresen, néhol megcsonkítva küzd az ellenséggel. Fejek, karok, lábak hullottak, a hangzavar elviselhetetlen volt.


A következő nap is ugyanez volt, ám ott már megváltoztak az erőviszonyok: kora hajnalban a sárkányok megérkeztek, a védekezést átfordult ellentámadásba. Háromezer ember és két darab sárkány és lovasa rontott rá a megtizedelt, rossz terepen lévő ötezer emberre.
Mintha csak tükröt tartottunk volna nekik. Úgy történt minden velünk, ahogy velük történt tegnap, persze majdnem minden rosszal is egybevéve. Ismertük ugyan a terepet, de csak egy oldalról tudtunk támadni a csata elején, nem voltunk képesek oldalról menve bekeríteni őket, nem tudtuk kihasználni a nomád harcosok adta lehetőségeket. Csak nyílzáport zúdítottunk rájuk és a pajzsfal mögött vártuk, hogy rohamra induljunk, avagy magát a halált vártuk.
Ekkor jöttek a sárkányok. Az égből jöttek megsegíteni minket, és azonnal a harcba vetették magukat. Ahogy láttam a pajzsfal mögött kikukucskálva, az ellenséges sereg oldalát megbontva lehetőséget adott nekünk, hogy a nomádok oldalról megkerülve az ellenséget zűrzavart okozhassunk nekik.
Meg is látván a lehetőséget a kapitányunk - akinek nem tudtam a nevét -, azonnal parancsba adta a nomádoknak, hogy bal szélen a résnél sebesen rohanjanak be és kapják hátba az ellenséget. Több sem kellett a nomádoknak, azonnal ki is használták az előnyt, amit kaptak. Megkerülve az ellenséget, a gyorsan mozgó, lovasíjász egységek könnyedén elbántak az utánuk loholó nehéz páncélba öltözött lovagokkal. Utánuk jöttünk mi is.
Azonban az ellenségünk tartogatott egy meglepetést számunkra, pontosabban a sárkánylovasok számára: dárdavetőket.
Egy hirtelen pillanatban csapott le az egyik sárkányra, majd rögtön a másikra is tűzparancsot mondott.  A dárdák amint a levegőben voltak, a meglepetés erejét magáénak tudva húst találtak.
Egy sárkány - egy zöld pikkelyes sárkány -, egy pillanat múlva megállt a levegőben, majd a tömeg közé zuhanva halottan feküdt el. A másik sárkány - egy sötétszürke - , még sokáig a levegőben maradt és támogatott minket, amíg mi szépen lassan kezdtük felőrölni az ellenséget.
Ám a sötétszürke sem úszta meg sérülés nélkül: a jobb szárnyát egy dárda találta el, amitől kénytelen volt leszállni a harcmezőre, hogy ott vegye fel az ellenséggel a harcot. Mint nem sokkal utána kiderült, ez volt a veszte a lovasának: egy eltévedt nyílvessző véget vetett a sárkánylovas életének.
Éppen a támadóseregünk közepében voltam, amikor láttam, ahogyan a feldühödött sárkányt senkit nem kímélve, dühtől elborultan lángtengerré változtatja az előtte lévő embermasszát. Barát és ellenség vegyesen volt közötte, így mindenki jobbnak látta eltávolodni a közeléből és inkább másik ellenfelet, fedezéket keres magának.
A sárkány egy élő hegyként ugrott rá több emberre, hogy összelapítva őket újabb lángcsóvával árassza el az ellenséget. Karmai és fogai mint a kardok, úgy szelték az emberi húst és páncélt egyaránt, senki sem menekülhetett egy sárkánynak a haragja elől. Ha valaki a sárkány szájában kötött ki,a kkor már semmit sem tehetett az ellen, hogy el pillanat múlva széttrancsírozva, kettészelve avagy széné égetve terüljön el a földön.

Következő nap már a csata mocskát takarították el a városlakók és a katonák egyaránt. Az ütközet keserű győzelemmel zárult a védők javára. A becslések iszonyatos emberáldozatokról beszélnek, a védők közül háromezer katona és kétezernél is több lakos és még nyolcszáz nomád. Az ellenség közül ezer fogoly és hétezer halottat számláltak, közéjük tartozott Derrick hadvezér is, állítólag egy, a sátra előtt elhaladó csapat húzott karóra.
A várost védők oldalán, az elesettekhez kellett még két sárkánylovast és egy sárkányt jegyezni, akik Utar városa közben vesztették el az életüket. Testüket a fővárosba szállították, hogy ott egy hét múlva a gyászszertartásoké legyen a város, három napig.
Jómagam, a családom és még a barátom, Tugurán is túléltük az ütközetet. Tugurán társam egy vállsebbel én pedig egy lábtöréssel és ezernyi kisebb sebbel megúsztam a halált.
A város ezek után még évekig nem heverte ki az ostromnak a fáradalmait. A népesség egy pillanat alatt leapadt, csak úgy mint a gazdaság, ezáltal az export. Még mindig egy nagyon igényes városnak számított Utor, azonban már koránt sem volt olyan fényes, mint egykoron, a Vérmezei csata ideje előtt - így nevezték el a szörnyű eseményt.
A rá következő pár napban a város folyamatosan ürítette ki magából a csata mocskát, azonban a lakóit is kezdte elveszíteni. Sokan kényszerültek otthonuk elvesztése miatt elvándorolni a környékről, néhányan pedig akik bátrabbak voltak, csatlakoztak a nomádokhoz. Tugurán barátomtól is itt köszöntem el. Én is elvándoroltam a városból, nem maradt már itt sok mindenem, ami ide kötne. A családomtól is elbúcsúztam nem rég, így ő velük a város is értékét vesztette már számomra.
- Jó utat, barátom. - mondtam neki, miközben átöleltem őt. Tugurán egy mosollyal és egy erős szorítással viszonozta ezt.
- Az út hosszú lesz számomra. - mondta. - Remélem, hogy neked jó sorod lesz ezután.
- Az hal meg utoljára, nem? - nevettem. Ekkor észrevettem, hogy a menet mögött, a dombon a csatában látott sárkány üldögél és éppen a menetet nézi, ami hosszasan kígyószik a messzeségbe. Tugurán észre is vette ezt.
- Nézed a böstiát?
Kisvártatva válaszoltam neki.
- Igen. Nem rég veszítette el a lovasát, minden bizonnyal szomorú lehet emiatt.
- Egy ember sem vidám, ha elvesztette valakijét. - mondta.
- Igen, ez azonban valahogy más. - mondtam. - Olyan.. mintha minket nézne.
Mintha csak a szavaimat akarta volna igazolni, a sárkány éppen ránk nézett. Tugurán is észre vette ezt és félő pillantásokat vetett a sárkányra, majd egy pillanat múlva elnevette magát és a fejével rám nézett.
- Értem már mit akar. - mondta.
- És pedig?
Tugurán rám mutatott. Nem értést színleltem, ám nagyon is jól tudtam, hogy mit akar ezzel mondani nekem. A sárkány valamiért újra választott valakit, ám ezúttal nem lovast, aki megüli őt. Vajon miért lehet ez?
Tugurántól elköszöntem végleg. Mikor már csak a lovának a hátát láttam és még talán az ő kezét, ahogy felém integet, akkor mentem oda a dombhoz, hogy bebizonyosodjak Tugurán barátom igazáról. Sosem csalódtam az ő szavában, mindig is az igazat mondta nekem. Amit ő megjövendölt, az az esetek nagy részében úgy is lett a későbbiekben. Most sem volt ez másképpen.

A dombot oldalirányból közelítettem meg, hogy csak kevesen láthassák azt, hogy mire is készülök. Mikor felértem a dombra, a sárkány felém fordította a fejét, hogy szembenézhessen velem. Több percig csak álltunk és tanulmányoztuk egymást, míg nem megszólaltam:
- A csata téged is megcsonkított. - mondtam. A sárkány csak pislogott egyet, gondolom ez lehetett a válasz. Szobor mereven néztem őt, ő is engem.
- Nekem a városom, neked a lovasod veszett oda. - mondtam. - Az élet mindig azt veszi el tőlünk először, ami nekünk a legkedvesebb, a legfontosabb. Ezzel megedzi az emberi lelket, hogy a későbbiekben már könnyebben viselje a veszteséget.
A sárkány nem mozdult. Megint csak pislogott egyet a hatalmas szemeivel, majd fújtatott egyet. Ez kissé megrendített engem.
- Engem már nem köt ide semmi. - néztem a városra és az abból kivonuló, messzire kígyózó sorra. - Elmegyek innen, messzire, hogy magam mögött hagyva ezt a helyet új földeket fedezzek fel és, hogy új életet kezdhessek.
A sárkány morgás szerű hangot hallatott magából. Híresztelések szerint a sárkányok képesek a gondolataikkal beszélni az emberekhez, így ennek fényében teljesen tanácstalan voltam, hogy miért nem válaszol nekem. Vagy miért csak így.
Egy percig csak néztem a sárkányt. Sok mindenen keresztül mehetett, még ha ez az idő, amióta a csata elmúlt, nagyon kevés is. Egy lovast, aki mellett egy egész gyermekkort lehúzott, egy egész könyvet lehetne írni kettejük kapcsolatáról ami egy pillanat alatt megszakadt. Egy egész gyermekkor, a tanulás, a közös beszélgetések, a közös élmények mind-mind már csak a múlté lesznek.
Ez nem olyan, amit csak így el lehet felejteni. Ez egy ember számára csak egy szót idéz elő a fejében: bosszú.
- Hm. - mosolyodtam el lágyan. - Talán mégsem csak világot látni megyek majd.
A sárkány morgott egyet, mintha azt mondaná: hát mi mást? Bár, a magamfajta halandó bármit beleláthatott ebbe a morgásba. Én viszont tudtam, hogy azt jelentette, amire gondoltam.
- Neked a lovasod, nekem a városom. Ez, akárhogyan is nézzük, érték volt és.. az is marad számunkra. Az ellenségeink pedig még nem pusztultak el, az ökle még csak meg sem sérült. - mondtam. A sárkány érdeklődéssel figyelte a szavaim, a szeme pedig felcsillant. Mintha tudná, hogy mit akarnék mondani.
- Az ellenségem már meg van. Grawar emberei ellen megyek, hogy pontot tegyek ennek a tettnek a végére. Ennyi áldozat, ennyi vér és szenvedés.. nem maradhat megtorlatlanul. - mondtam. - Velem tartasz?
A sárkány egy pillanatig nézett rám, de úgy tűnt, már meg van a válasza. A csöndet egy szárnylebegtetés törte meg, amit utána egy égbe kiáltott, hangos, dobhártyát szaggató üvöltés.

Tartan nem ismerte korábban a Sziklát, így nem sokat tud a korábbi természetéről. Leginkább csak a mostani, csendes és visszahúzódó természetéről tud levonni következtetéseket, illetve a közös beszélgetésekről a tűznél, éjjelente.
Annyi bizonyos, hogy Szikla korábban egyáltalán nem volt barátságtalan, sem pedig visszahúzódó. Kíváncsi természetű sárkány volt, szinte mindenkivel barátkozhatott aki arra járt amerr ő is, egészen addig amíg a lovasa meg nem halt a Vérmezei csatában.
Tartant kedveli, ám nem tekinti lovasának. Tartan pedig hű társként és barátkénmt gondol Sziklára, akivel lassan két hónapja, hogy együtt utaznak. Szikla pikkelyei sötétszürkék, testalkata igen szívós, hangja - ami a torkából jön -, igen mély.