Amirra Sul

Kysppie szigetén születtem éppen 23 éve. Egykeként éltem szerető családban, de amint járni tudtam mindig megoldottam, hogy ne legyek egyedül. Nem voltam rossz gyerek, csak picit akaratos, amit inkább céltudatosságnak neveznék. Szüleimnek eleinte nem okoztam fejfájást, amíg fel nem nőttem annyira, hogy rájöjjek, a családi birtokon kívül is mennyi érdekes dolgot fel lehet fedezni, illetve amíg ki nem tudtam menni egyedül is.
Hamar barátokra leltem, akikkel sülve-főve együtt voltunk. Iskolában vagy iskola után, teljesen mindegy, de megállás nélkül együtt voltunk és egy idő után már nem csak a városban bontottuk a rendet, hanem a környező területeken is, mint például az erdőben. Persze nem voltunk annyira rosszak, hogy állandó panasz legyen ránk, csak épp annyira, amennyire egy gyerek banda megteheti.
A társaság úgy, ahogy volt, tökéletes volt, de volt egy srác, Narakhin, aki az összes gyerek közül a legjobban közel állt hozzám. Vele aztán tényleg állandóan együtt lógtunk, le sem lehetett vakarni egyikünket a másikról.
Én sosem vágytam hősies életre, ám ő igen. Mindig eljátszottuk kint a réten a sárkánylovas és bajba esett lány történetét. Persze a csók akkor még a "fúúúj" kategóriába tartozott, így csak az akciót játszottuk el mindig.
Aztán a játékból pár év után valóság lett. Félig-meddig. Ő sárkánylovasnak jelentkezett, amiben én támogattam is, mert ő volt a legjobb barátom. Mindig segítettem neki tanulni, felkészülni a vizsgára és én integettem legtovább, amikor elindult a hajójuk Rhoanta szigetére. Körülbelül egy hét múlva sárkánytojással tért haza, amit én olyan kitörő örömmel fogadtam, hogy elmondani sem tudom. Nagyon örültem a sikerének, talán jobban is, mint a szülei.
Azonban ezzel a szép nappal elkezdett lezárulni a kettőnk barátsága, minden megváltozott.
Egyre kevesebbet találkoztunk, egyre kevesebbet foglalkozott velem és napról napra egyre hülyébb kifogásokat talált ki.
Ezt eleinte én nem vettem észre, csak a hiányát éreztem, de akkor még drukkoltam neki, hogy minden rendben menjen a sárkányával és sikeres lovas legyen.
A sárkány kikelése után még rosszabbra fordultak a dolgok. Ők csak kettesben voltak hajlandóak játszani, mert a sárkánykölyök bizalmatlan, vagy valami ilyesmit mondott... a lényeg, hogy szépen lassan én egyre inkább kimaradtam az életéből, amit ő talán észre sem vett, mert neki ott volt az a nyomorult dög.
3 évig tűrtem ezt körülbelül. Aztán egy nap annyira összevesztünk, hogy minden eddigi felgyülemlett haragomat és elfojtott dühömet rázúdítottam, majd elhatároztam, hogy nekem nincs is rá szükségem, hogy nekem egyetlen pasira sincs szükségem és szálljon le mindenki rólam. Akkor még a többiek azt hitték ez csak egy ideiglenes állapot nálam, de nem. Annyira bántott, hogy Nar egy ilyen mély barátság után egyszerűen csak eldobott, hogy amikor meghallottam, hogy a lázadók hajója új szigetre indul, én egyszerűen csak felszálltam. Vissza sem néztem. Mindent és mindenkit magam mögött hagytam, hogy új életet kezdjek.
A szüleim? Nem igen értettek velem egyet, amikor elmeséltem, hogy nekiestem Narnak. Ők hiányoznak egyedül, mert rájuk tényleg csak abban a pillanatban voltam pipa... de már nem megyek vissza!
Echwardra szigetén megtanultam az íjászat mesterségét és hogy hogyan kell a kést jól forgatni. Nem vagyok kifejezetten gyilkoló hajlamú, de ha kell, nem ijedek meg egy ilyen feladattól. De talán nekem nem is igazán a gyilkolás itt a feladatom. Elcsábítani pár lovast és megtudni titkaikat vagy csapdába csalni őket... az az igazán nekem való feladat! Carax általában ilyeneket is bíz rám. Hát ez a jelenlegi helyzetem. Nar sokszor eszembe jut, de ilyenkor mindig újra rájövök, hogy jó, hogy eljöttem Kysppieről...

Üdv, Amirra!
Nagyon tetszett a karakterlapod! Sajnálom, hogy így alakult a barátságod, és, hogy emiatt elhagytad az otthonod, de hát, ilyen az élet. :DNem is tartalak fel tovább, menj, foglalj avatart és már kezdheted is a játékot!