Ahogy kiléptem a kabinból, azonnal Rowenbe futottam, de most szerencsére nem szó szerint. A látvány, amit nyújtott, azonnal elfojtotta a torkomba szökött szavakat, és éreztem, hogy a pír lassan felkúszik arcomra.
Nagyon reméltem, hogy nem túl feltűnően elemeztem felsőtestének minden pontját, és majdhogynem erőszakkal kellett levennem a tekintetem róla, hogy a szemébe nézhessek. Azonnal eszembe jutott az éjjel történtek mire, olyan szinten elszégyelltem magam, hogy inkább csak lehajtottam a fejem és a hajópadlót bámultam.
- Igen - sóhajtottam kérdésére. A többire nem reagáltam, megértettem. - Csak kérek egy pillanatot - mondtam, majd visszamentem a kabinba, ahol elkezdtem körbe-körbe forogni. Valamit ki kellett találnom, hiszen szoknyában nem úszhatok. Hamar belegabalyodna a lábam, és nem vagyok olyan jó úszó, hogy meg tudjam tartani magam, ha ez a rengeteg anyag magába szívja a vizet.
Lassan levettem a ruhámat, ami alatt ott volt az alsó ruha. Abban még tudok is úszni, de így is hosszú volt a szoknya része, de ha csak leszakítom, akkor a lábam...
Éreztem, hogy már megint égővörös leszek és kapkodva vettem a levegőt is. Oké, egy férfi teste mindennapos egy ilyen helyen, de a nők nem mutogatják csak úgy a lábukat, kivéve persze a bordélynál. De én nem vagyok OLYAN lány.
Végül belátva, hogy nem most van itt az ideje azon gondolkozni, hogy mit szól Rowen, hiszen biztosan sok női lábat látott már.
Egy kis szenvedés után a jobb lábamnál felszakítottam az anyagot, majd a balnál egy csomóba fogtam és átkötöttem, hogy úszás közbe ne zavarjon, de azért ha partot érünk, le tudjam engedni és azért takarjon valami. A köpenyemet a kezembe fogtam, majd kiléptem. Nem néztem Rowenre, nem akartam látni a tekintetét. Nagyon zavarba voltam, hiszen az oké, hogy sok nőnek láthatta és érinthette a lábát, de nem az enyémet.
Odasiettem a hajó széléhez, ott pedig letekintettem a vízre.
- Menjünk! - sietettem a férfit, hogy minél hamarabb a vízben lehessek már. Két nagy levegőt vettem, felkészültem az ugrásra, majd kicsit sem kecsesen elrugaszkodtam, hogy alig pár másodperc után, körbeöleljen a sós víz.

A víz csípős hidege, azonnal remegésre ösztönözte a testem, de amint meghallottam, hogy Rowen is csobban, egyből tempózni kezdtem a vízben, hogy minél hamarabb partot érhessünk. Nem bántam, hogy Rowen nem úszott mellém, így aránylag nyugodtan tudtam az úszásra koncentrálni. Bár minduntalan vissza-visszaemlékeztem a múlt éjszakára, állandóan próbáltam ráerőltetni magam, hogy nem erre kellene gondolni ilyenkor.
A partra érve, azonnal leengedtem szoknyámat, majd a szintén vizes köpenyemet meg a vállamra dobtam, az legalább nem tapad úgy a testemre, mint egy második bőrréteg, plusz nem is átlátszó a víz miatt.
De a lényeg, hogy túléltem az úszást.
Csendben követtem Rowent egyenesen a barlangig. Könnyedén bejutottunk, de még akkor sem szólaltam meg, mikor Rowen elterült, hogy ő most bizony alszik.
Egy darabig ültem a magam szikláján és próbáltam kitalálni, mégis mit csináljak. Vizes ruháimnak köszönhetően eléggé fáztam is, de tüzet nem akartam gyújtani, hiszen idebent megfulladnánk tőle, odakint meg gyorsan felfedezhetnék a füstöt.
Végül halkan felálltam és kimentem a barlangból. Kerestem egy olyan zugot, ahol a nap élesen süt, majd oda leültem. Élveztem, hogyan melegít fel a homok és nap. Egy apró fadarabbal rajzolgatni kezdtem a homokba, közben gondolataim messze szálltak. Egészen anyám és öcsém közös cellájához. Féltem attól, amit odabent fogok látni, ha eljutunk odáig.
De gondolataimból sírás és nők, férfiak hangja hozott vissza  valóvilágba. Halkan, ahogy csak tudtam felálltam, és felmásztam a legközelebbi sziklára, amire rálapulva lestem, hogy mi is történik nem is olyan messze.
Három férfi vezetett négy nőt, akik nagyon menekülni akartak. Ijedség, harag és gyűlölet söpört rajtam végig. Hirtelen Rowen hajója felé pillantottam, ami pont takarásban volt, szerencsére, de ha ezek ilyen közel portyáznak, akkor bizony itt sem vagyunk száz százalékos biztonságban.
Egy pillanatra átfutott az a gondolat elmémen, hogy felébresztem Rowent és kiszabadítjuk a nőket, de aztán csak lassan lecsúsztam a sziklán és leülve meredtem magam elé. Próbáltam gyorsan összeszedni azokat, amik ez ellen szólnak és mi mellette.
Tanácstalan voltam.

Nem tudom meddig ülhettem még ott pro és kontra gondolataim kuszaságában, mikor arra lettem figyelmes, hogy már nem hallom őket, hogy már biztosan messze járnak. Így már nem láttam értelmét szólni Rowennek.
Halkan visszamentem a barlangba és próbáltam valamivel elütni az időt, de sajnos csak a gondolataim voltak olyan érdekesek, hogy tompítsák az időérzékem. Végigfutottam életem eddigi pillanatait, amik közt volt jó és rossz is.
Gondolkoztam a sárkányokon, a lovasokon és... Rowenen.
Észre sem vettem, hogy pillantásom elég sokszor téved az alvó férfira és igen nehezen tudok elszakadni tőle. Bár kérdések tömkelege uralta elmém, amik mind róla, és körülötte forogtak, még sem akartam rájuk igazi választ. Még nem.
Egy kis időre én is elbóbiskolhattam, mert mikor magamhoz tértem, már jócskán lemenőben volt  a nap. Rowen is akkor kezdett ébredezni, így gyorsan összeszedtem magam.
Kérdéseire bólintottam, majd megráztam a fejem. Igaz, hogy már egy napja nem ettem, de nem ment volna le egyetlen falat sem a torkomon. Láttam azokat a nőket, hallottam, hogyan beszéltek hozzájuk a száműzöttek és attól tartottam, hogy talán az öcsémmel és az anyámmal is így bánhattak. Bár akkor sem volt tökéletes bánásmódban részünk, míg én is a fogjuk voltam, mégis a gondolat, hogy míg én ott voltam a másik szigeten, ők ezek a körülmények közt szenvedtek... Szörnyű.
- Ami azt illeti, itt nem messze hallottam nőket és férfiakat. Biztosan újabb zsákmányként hozták őket a szigetre - húztam el a szám nem tetszésemet kimutatva. - Szerintem indulhatunk, mert míg a börtönökhöz érünk, jócskán besötétedik.
Álltam fel, jelezve, hogy komolyan gondoltam, majd Rowen elé álltam.
- Milyen fegyverek vannak kéznél? Tudunk valamivel védekezni, ha megtámadnának? - kérdeztem, miközben kikerülve a férfit, kimentem a barlangból. Csuklómra kötött fekete szalaggal összefogtam a hajam, hogy ne zavarjon, majd a csukját ismét az arcomba húztam. Ha meg is látnának, nem lenne szerencsés, ha azonnal felismernének.
Végül, lassan csak elindultunk, amint sikerült mindent előkészíteni. a terv az maradhat az utolsó pillanatra.

Rowen szavai egy pillanatra ellenkezésre ösztönöztek, de be kellet látnom, hogy igaza van. Még inkább összeszorult erre a gyomrom. A tudat, hogy talán több fogoly lehet, de nem menthetjük meg mind, meghátrálásra késztetett. Így nem akartam már ezt az egészet, mégis az öcsém és anyám képe, ami felderengett előttem, löketet adott. Ha nem is most, de biztosan visszajövök a többiekért. Addig pedig tanulni fogok. Megtanulok bánni a kardokkal, tőrökkel, bármivel, hogy leszámolhassak ezzel a bandával. De most csak a családom a fontos.
Csak bólintottam, majd vázoltam, hogy mire lenne szükségünk. Igaz, fél éve nem jártam itt, mégis nagyon jól emlékszem a börtönökhöz vezető útra és tudom, hogy nem kevés őr áll ott. Ha fegyvertelenül megyünk, azonnal végeznek velünk.
Nem kellett sokat várnom Rowenre, de sajnos rossz hírekkel tért vissza, mégis kaptam egy tőrt.
- Nem lehet olyan nehéz - néztem rá egy biztató mosollyal, miközben eltettem a fegyvert a csizmám szárába. Nem igazán tudtam volna máshova rejteni.

Tényleg szépen besötétedett, mikor a városhoz értünk. A szívem egyre jobban zakatolt, a kezeim remegtek. Alig bírtam elhinni, hogy tényleg itt vagyok, hogy újra látom ezt a helyet. Düh és félelem kerekedett bennem, amit nem igen tudtam palástolni.
- Nem kellene előbb kieszelni valami tervet? - suttogtam Rowennek, akinek valószínűleg már volt használható terve, csak velem felejtette el közölni. - Nem mehetünk csak úgy oda.
De végül csak megmutattam az irányt, és reméltem, hogy nem egyből a vesztünkbe rohanunk, legalább a családomat tudjam biztonságba, utána felnégyelhetnek.

A sötétség jó barátként vont körbe minket, és így akadálytalanul jutottunk be a cellákhoz. De ugyebár, ott is állt két őr, akiket valahogy el kellett hallgattatni, különben nem jutottunk volna közelebb. Kérdőn néztem Rowenre, hátha van valami jó ötlete. Megszólalni nem akartam, mert akkor egyből lebukhatunk.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen bejutunk a börtönbe. Odabent a jól ismert látvány fogadott, de még mielőtt elkapott volna a tényleges rettegés, azonnal keresni kezdtem az öcsémet, de persze nem olyan könnyű, mikor két őr is bekerül a képbe.
Csuklyám még mindig a fejemen volt, nem akartam, hogy felismerjenek, mert még mielőtt megtalálhatnánk a családomat, fel is használhatják ellenünk. Nem kockáztathattam.
Riadtan néztem Rowenre, de nem hiszem, hogy sokat láthatott volna az arcomból, ezért még inkább lejjebb hajtottam a fejem. Az őrök nem voltak ismerősek, talán újabb emberkék csatlakoztam a száműzöttekhez.
Rowen könnyűszerrel leszerelte az egyiket, mire majdhogynem tátott szájjal néztem rá, de csak sikerült, hogy nem most van itt az ideje a csodálásnak. A másik férfi vonakodva, de azért átadta kulcsokat, de amint elfordultam, hogy máris megyek megkeresni a családom, már ugrott is utánam. Soha nem tudtam, hogy jó reflexekkel rendelkeznék, ezért is lepett meg, hogy szinte ösztönösen fordultam meg és hajoltam el a kardja elől. Ám ezzel csak az volt a baj, hogy a lendület lesodorta a fejemről a csukját, és egyenesen a férfi szemébe nézhettem.
Nem ismert fel, de nem messze tőlünk egy ismerős hang elsuttogta a nevem. Oda akartam menni hozzá, megnézni, hogy van, kiengedni, de az az átkozott nem hagyott.
Gyorsan lehajoltam és kihúztam a Rowentől kapott tőrt a csizmám szárából és védekezően emeltem magam elé.
Látva az ő karját és az én kis tőrömet, nem kellett zseninek lenni, hogy tudjuk, nem sok esélyem van, vagyis inkább semmi, már ha a harctudásomat is nézzük.
Patthelyzet.
Megölni nem kellene őket, elég, ha csak egy időre elalszanak, ami pont elég, hogy eltűnjünk.
Gyorsan kalkuláltam, majd levettem a köpenyem. Bár még mindig idegesített, hogy egy szál alsóruhában vagyok immár három férfi előtt, de ez volt most a legkisebb gondom.
- Egy életem, egy halálom - sóhajtottam, majd előre hajolva, egy fél bukfenccel a férfi mellé kerültem, aki éppen le akart csapni. Ahogy felegyenesedtem a tőröm végével, egy óriási csaptam a tarkójára, mire megtántorodott és eldőlt.
Elkerekedett szemekkel meredtem a kiterült férfira, majd örömittasan néztem fel Rowenre, remélve, hogy mindent látott. Azért nem semmi ez egy udvarhölgytől.
Végül aztán, csak rájöttem, hogy nincs idő nagy arcoskodni, így fogtam ez elejtett kulcsokat és már mentem is ahhoz a cellához, ahol az előbb az öcsém hangját hallottam.
- Ó te jó ég! - nyögtem, amint kinyitottam a nyolcadik kulccsal, majd mind aki elvesztette lábai  felett az uralmat, beleborultam öcsém nyakába. Alig bírtam visszafogni a könnyeimet, csak szorítottam magamhoz. - Mennünk kell, vár ránk egy hajó. Anya merre van? Melyik cellában tartják?
Hirtelen engedtem el, majd sürgetően kifelé kezdtem húzni. Gyorsan el kell tűnnünk, még mielőtt jön az őrségváltás, vagy ezek magukhoz nem térnek.
De öcsém megragadta a karom, mire azonnal rákaptam a tekintetem. Nem szólt, de szemeiből áradó szomorúság, azonnal tudtomra adta a szörnyű igazságot.
- Nem - mondtam nagyon halkan. - Az nem lehet.
Éreztem, hogy lassan kezdenek gyűlni a könnyek a szemembe, de most nem foglalkozhattam ezzel. Mennünk kellett!
Ránéztem Rowenre, arcomról a fájdalom olyan szinten leolvasható volt, hogy tudtam, nincs értelme rejtegetnem. Gyűlölet, harag és fájdalom kelt életre bennem egy azon időben. Bosszúért kiáltott a lelkem. Most rögtön bosszút akartam állni anyámért.

Arcomról az öröm egy pillanatra eltűnt, mikor megláttam az elvágott torkú fickót és kissé elhűlve meredtem rá. De mint minden másnak, ennek sem volt itt az ideje, hiszen az öcsém, még mindig ketrecben volt. Nem is akartam tovább az ipsével foglalkozni, inkább rohantam, hogy nyissam a cellát.
Öröm, bánat, düh egyvelege telepedett mellkasomra, ami azonnali cselekvésre ösztönzött. Meg akartam bosszulni anyám gyilkosát, meg akartam bosszulni mindent, amit velem és a családommal tettek.
Rowen ölelése még inkább könnyeket csalt a szemembe, de nem tudtam ellökni magamtól. Jól esett, és úgy éreztem, ott is akarok maradni életem végéig. A biztonságos karok közt, ahol nem talál rám a fájdalom a gyűlölet, a szomorúság. Annyira jó lett volna megállítani az időt, hogy így maradhassunk, de a fájdalom a gyász érzése marcangolt, ami nem illett ebbe a képbe.

Szorosan fogva öcsém kezét, vezettem magam mellett. Látszott rajta, hogy fáradt. Lefogyott és sebek ékesítették a testét. Jól láttam ott, ahol nem a ruhája el volt szakadva. Rossz bőrben volt, és majd meghasadt a szívem látva őt így.
A szívem a torkomban dobogott és most csak az öcsém miatt nem mentem neki az első őrnek akit láttam. Mintha nem is azért fognám a kezét, hogy magam mellett tudjam, hanem azért, hogy kapaszkodhassak belé. Hogy ne tegyek ostobaságot.

Ügyesen kijutottunk a faluból, látszólag észrevétlenül, de nem lassíthattunk, hiszen nem sok kell, hogy az, akit én leütöttem magához térjen és értesítse a többieket. Már nagyon megbántam, hogy nem követtem Rowen példáját és nem vágtam el a torkát. Megérdemelte volna.
Hangtalanul haladtunk a partig, ahol immár az ismeretlen sziklák, furcsa körvonalban rajzolódtak ki a sötétben előttünk.
Ahogy a partra értünk, azonnal az öcsémhez fordultam.
- Jól vagy? - kérdeztem aggodalmasan. - Most úsznunk kell. Képes leszel rá? - kérdeztem és szememmel végignéztem rajta, bár nem sokat láttam a sötétben.
Csak hetykén bólogatott, mire nagyot sóhajtottam és Rowenre néztem.
- Minden rendben lesz, mehetünk, majd mellette úszom - mondtam és jeleztem, hogy menjen előre, mi biztosan lassabbak leszünk készítse elő a hajót.
Szerencsére, tényleg bírta az úszást, de többször meg kellett állnunk, pihenni. Sebeit csípte a sós víz, hallottam, hogy többször felszisszen. Ám, mikor a hajóra értünk, azonnal beküldtem a kabinba, hogy pihenjen le és mikor már biztonságban tudtam az ágyon, lassan becsuktam az ajtót és nagy sóhajjal a hajóorrba mentem, hogy ott leülhessek.

Végig öcsémen tartottam a tekintetem, ahogy lassan becsuktam az ajtót, majd egy nagy sóhajjal megfordultam és elindultam a hajó orrba. Nem erre számítottam, mikor elindultunk. Igazából magam sem tudom, igazán mire, de erre biztosan nem. Örülnöm kell, hogy Niel jól van, hogy él, bár ki tudja, milyen szörnyűségeken kellett túlmennie, míg én, a másik szigeten éltem. Furdalt a lelkiismeret, a szégyen, hogy nem lehettem vele, hogy nem vigyázhattam rá és anyára.
Anya...
Milyen régen is mondtam ki ezt a szót, és már nem is fogom, soha többé. Hihetetlen tud fájni, mikor elveszítesz valakit. Egy olyan személy, aki igazán közel állt hozzád, aki részese volt életed minden percének. Mintha egy darab vele halt volna belőled. Mintha lezárnál valamit magadban, ami eddig hozzá volt kapcsolható, ami ő maga volt. Fájdalmas, szomorú, és nehéz. Nagyon nehéz.

Észre sem vettem, hogy miközben az orrban ültem, még a könnyeim is eleredtek. Rowen hangja hozott vissza. Megtöröltem elázott arcom, szipogtam egy párat, és közben bólogattam.
- Igen - mondtam ki halkan, és egy vérszegény mosolyt is küldtem felé. - A fő, hogy ő él és már biztonságban van - néztem a kabin irányába, és újabb könnyeket töröltem le az arcomról. - Nem is tudom, hogyan köszönjem meg neked, Rowen - most a férfira néztem. - Egy áruló vagyok, de te mégis itt vagy, segítettél kimenekíteni az öcsém. Örökké hálás leszek neked. - Egyik kezemet az övére csúsztattam, és ha hagyta megszorítottam. Talán azért, hogy bizonyítsam, teljes mértékig megbízok benne, vagy talán azért, mert érezni akartam, hogy nem vagyok egyedül. Magam sem tudom, de akartam azt az érintést, még ha el is utasítja.