Sárkánylovas edzőpálya

Nem vagyok biztos abban, hogy tényleg megért. Sokkal másabb, mint én. Sokkal határozottabb. Képes döntést hozni egy efféle helyzetben, amíg én... Ide-oda vándorolok ezen a téren, hol készen arra, hogy menjek, hol gyáva módon a maradás mellett döntök. Igaz, némileg próbálom ésszel átgondolni a helyzetet. A sérülésem miatt csupán arra lennék jó, hogy lassítsam azokat, kik elmennek. Velem nagyobb lenne a lebukás veszélye, ugyanakkor még belegondolni is szörnyű abba, hogy nem teszek mást, minthogy itt ücsörgök és várakozok, lesve, hátha visszaküldenek egy hírnököt, vagy hátha ők maguk térnek vissza. Az egész csapat, épségben.
- Már holnap? - kérdezek vissza, egészen halkan.
Talán meg sem hallotta, amit mondtam, miként számomra is eléggé halknak bizonyult visszacsengése. Ép karom sérült vállamra vándorol. Idegesen hajtom le fejem, miközben ujjaim a rajtam lévő kötésre szorulnak. Szorongatott tagom végei ökölbe szorulnak egy pillanatra, miközben lehunyom szemeim nyugtatás gyanánt. Lassan kezd körvonalazódni, mi bánt engem valójában. Egyre több apró darab kerül az összképhez, mihez az is hozzátartozik, hogy időt akarok nyerni magamnak. Ahhoz, hogy jobban legyek és mehessek. Hogy ne kelljen itt ücsörögnöm, akárcsak egykoron, mikor még a lovasságnak csupán apró részeivel voltam tisztában. Igaz, valószínűleg most sem tudok mindent. Örülhetek, ha a felénél valamivel többet. Teljesíteni az utasításokat, lőni az ellenséget, védeni a lakosságot és társainkat. Eddig úgy éreztem, bőven elég ennyit tudnom, de most... Megint csak a "de".
Váratlanul ér hirtelen közelsége. Mikor megérzem érintését államon, eleget teszek a késztetésnek és felemelem fejem, karom közben visszaejtve testem mellé. Csupán némán figyelem a rám meredő kékségeket, nem tudva szóhoz jutni. Túl sűrűn nem fordul elő velem ilyesmi, s még ha itt nem is arról van szó, ami első pillanatban eszembe jut, nem tagadhatom, hogy szokatlan. Főleg tőle. Ígérete elhangzásakor résnyire nyílnak ajkaim. Szólnék, de nem tudom pontosan, hogy mit kellene mondanom. Azt, hogy nem hiszek neki? Vagy hogy nem kellene ilyesmit ígérgetnie? Eltávolodik, mire bármit is mondhatnék. Artes mindvégig minket figyelt. Érzem kíváncsiságát kötelékünkön át. Meglehet, hogy némi izgatottság is bújik benne, majd egy kevés csalódottság a távolodás miatt. Én azonban fellélegzem kicsit. Halk sóhajt eresztek meg, jóformán csak kieresztve a tüdőmben felgyülemlett levegőt, szép nyugodtan.
- Miért pont nekem ígérsz ilyesmit? Nem én vagyok az, akit magaddal viszel - állapítom meg.
Az, hogy így kimondtam, megrettent. Olyan valóságossá válik így, mint még soha. A tény, hogy maradnom kell, miközben fogalmam sincs, hogy mit kellene csinálnom.

A valóság üressége úgy magába szippant, hogy észre sem veszem, hogy válaszol. Csupán csendben figyelek magam elé, azon töprengve, mit kellene kezdenem magammal, most, hogy tudom, biztosan itt maradok. Ezzel még szembesülni fogok néhányszor, úgy érzem. Egészen addig, míg el nem mennek, hogy aztán arra kelljen rájönnöm újra és újra, hogy itt maradtam. Kellemetlen, nehéz érzés telepszik mellkasomra. Nyomja, akár egy kő, mi rá nehezedik csontjaimra, hidegségével hűtve bőrömet. Artes morrant egyet fejemben, s elsuttogja nekem Lysanthir szavait, ekkor biccentek egyet némán. Jól teszi, hogy elmondja másoknak is.
A sajnálkozásra felkapom fejem. A befejezetlen mondat számtalan kérdést hagy maga után, nem hagyva nyugtot meginduló agytekervényeimnek. Mit sajnál? Mit sajnálhat egy ilyen helyzetben? Azt hiszem, nem ismerem annyira, hogy erre konkrét választ mondhassak, viszont úgy érzem, hiába kérdeznék vissza. Ha szívesen elmondaná, vagy rám tartozna, minden bizonnyal nem szakította volna félbe magát.
- Ha annyival elintézhetném, hogy azt mondom, "Meg fogok gyógyulni", már rég semmi bajom nem lenne - felelem hasonló mosolyt megejtve.
Igen. Akkor alighanem már az útra készülődnék magam is, csakhogy efféle csodák nem léteznek. Úgy tűnik, várnom kell, bár azért remélem, hogy elkövetkezendő napjaim nem csak ebből fognak állni. Abba bele is őrülnék, ha nem tehetnék semmit. Artes feltápászkodik és közelebb lépked hozzám, látva, hogy a másik páros készülődik, vagy legalábbis emberi tagja. Én szintén őket figyelem, miként szedik össze magukat.
- Nem, persze...  - kezdek bele válaszomba- Azért pihenjetek is egy keveset. Nem lenne jó, ha kimerülten indulnátok az útra. És ne felejtsetek el vigyázni egymásra! - mosolyodom el.
Hogy is haragudhatnék rájuk azért, mert előre néznek? Sokan mások is hasonlóan cselekednek, én viszont... Nem is tudom. Úgy érzem, megragadtam. Hogy egyetlen helyen toporgok, mintha nem lenne semmi dolgom. Jobban mondva, érzem, hogy lenne jobb elfoglaltságom, de nem tudom, hogy mi az. Mintha csak egy parancsra várnék, amit teljesíthetek.