Engem nem hat már meg, hogy valaki itt haldoklik mellettem. Teljesen megszoktam ezt a látványt már, ami valahol elkeserítő. Nem kellett volna így történnie, de amilyen hitvány világban élünk, ahol a kapzsiság az úr, sokszor csak az tartja az embert ép eszénél, ha dolgok felett egyszerűen csak lehunyja a szemét. Nem tesz semmit, mint ha meg sem történne. Érzéketlenné válni lehet egy pillanat de évek is. A harcos már bőven lát annyit, ami mellett csak az menti meg a becsavarodástól, ha látja a szépet és a jót is. Én már nem igazán, inkább csak az örömöm keresem a világban. A pillanatnyit, mert minden múló.
Hümmögve reflektálok a válaszára. Várható volt, hogy nem bántotta őt még senki. Egy igazi elkényeztetett nő, aki idekint csak botladozik. Nem is értem mit keres idekint, ahol bárki vagy inkább bármi veszélyt jelenthet rá. Ráadásul ahogy látni lehet menten bele is sétált az első veszélybe.
- Miért nem megy egy ilyen kisasszony haza? Sokkal nagyobb biztonságban van, mint idekint egyedül. - már a nyerget szíjazom a lóra, amikor ezt kérdezem tőle. Hallani lehet még a fickó halálhörgését, majd azt is, ahogy végül elhallgat. Én a holmijaim felé fordulok, felveszem az inget, ami már talán megszáradt, noha nem sokat segített a foltjain a víz, de legalább verejtéktől mentes immár. Talán szereznem kellene már másikat, jó ideje ebben a holmiban vagyok.
- Zsoldos volnék. A magam ura. - pillantok rá féloldalt. Tudom, hogy ilyenek ezen a szigeten nem igazán vannak, csak azok a délceg harcosok, akik egy pikkelyhegy hátán ücsörögve hencegnek többnyire. Sokan ezt teszik, mikor a magam fajtát meglátják.
A nyereg alá illeszthető táskát csapom a vállamra, amikor megállok. Rossz ötlet volt, mert így a nő csak nekem csapódik.
- Megtenné, hogy leül egy pillanatra? Útban van, ha úgy szaladgál utánam, mint egy kiskutya. - nem rivallok rá, csak kifejezem a nemtetszésem. A kérdése hallatán pedig csak felnevetek. Ezt ugye nem gondolta komolyan? Hogy majd még velem is jön... így is elég felfordulást csinált itt nekem. Jó yízű nevetés hagyja el a torkom és nem is rejtem véka alá, mennyire jól szórakoztat a kérdése.
- Szóval nem. - nézek rá felvont szemöldökkel, kétkedő pillantással. Nem gondolja, hogy majd a nyakamba veszem mint egy koloncot.
- Felejtse el, menjen haza és éljen boldogan. - a táskát végül a nyereghez viszem és felszíjazom alá. Én már készen is állok, így felülök csak a lóra.

Nem firtatom tovább, miért nem mehet haza. Biztos csinált valami olyat, ami miatt kitagadhatják, vagy egyszerűen csak nem szerethetett odahaza valamit. Talán nem fogadott el valamit, ki tudja. Fogalmam sincs, hogy ezen a szigeten miféle szokások vannak, mit kell egy asszonynak megtennie, hisz itt még a nők is katonák, ahogy láttam. De nem is érdekel igazából semmi sem, ami ehhez a helyhez köthető. A helyiek furcsák, a sárkányoktól pedig tartok. Igazából tényleg csak megpihenni vagyok itt, mielőtt tovább indulnék.
Vállat vonok csak a válaszára, arra koncentrálok inkább, hogy mindent elrakjak. Talán lehet legközelebb úgy kéne szétpakolnom, hogy ha valami baj beütne, elég legyen csak felpattanni a lóra. Ezek itt csak banditák voltak, hetedrangú lókötők. De ki tudja mikor futok bele igazi kardforgatókba, akikkel szemben lehet én már kevés lennék egyedül. Nem tetszik az, ahogy reflektál arra, hogy mi a hivatásom. Nem tudom eldönteni, hogy megvetéssel mondta-e mindezt vagy sem, ugyanis nem figyeltem az arcát. Mindenesetre különös számomra. Azt súgja valami, hogy ennek a nőnek amúgy be nem áll a szája, most pedig túlságosan is szűkszavú. De nem is érdekel sokáig, mert ahogy megszerzek mindent ami fontos és az enyém, már pattannék is a lóra. Megállok a mozdulatban, egyik lábam ugyan a kengyelen, de a másik visszahuppan a földre. Meglepetten pillantok rá. Mit ne mondjak, elszánt.
- Úgy hiszem valamit nem értett tisztán. Azt mondtam, hogy menjen haza és nem azt, hogy jöjjön velem. Felőlem lehet akármennyi pénze, akkor sem érdekel. Harcos vagyok és nem pedig nőkre vigyázok, mi nem jönnénk ki túlságosan jól. - pillantok rá. Akarja a halál, hogy koloncként a nyakamba vegyem. Ahogy azonban tovább beszél, csak még jobban elkomorul a tekintetem. Oké, nem viccel, sőt nagyon is komolyan azt akarja, hogy elvigyem. Jó, lássuk csak... ha itt hagyom, az tényleg felelőtlenség. Na és? Ő keverte saját magát bele, nem az én saram, ha baja esik. De ugyanakkor valahol motoszkál bennem, hogy ha most itt hagyom, nem fog sok idő eltelni, hogy megtalálják. Az a három fickó is visszajöhet még erősítéssel.
- Tudja mit? Elviszem egy darabon, ahonnét aztán hazajut. Igen, hazaviszem, hogy ne essen bántódása idekint egyedül. De semmi többet hallani nem akarok sem a fizetségről, sem pedig arról, hogy tanítsam. Még az a husáng is rosszul állt a kezében. Higgye el, magának egy csecsemő való a kezeibe, nem pedig fegyver. - és ezzel a lendülettel fel is ülök a lóra. Aztán hogy lássa, komolyan mondtam az iméntieket, lenyújtom a kezem felé, hogy ha elfogadja, felhúzom a lóra magam mögé.

Látom nem jutott el a tudatáig az, hogy nem az érdekel mennyi a pénze, hanem hogy végre elmenjen. De nem, inkább már nem is mondok rá semmit. A nők néha kissé értetlenek, vagy csak nem akarják direkt megérteni, amit mondani akarok nekik. Mindegy, arra bármelyik jó, hogy magaménak tudhassam az élvezeteket. Nem véletlenül találkoztam még olyan asszonnyal, aki teljesen megfelelő lenne a számomra. Csak az ilyen kotnyeleskedő, magáról többet gondoló, kalandvágyó leányzókkal.
Hallgatom, amit mond, talán nem is új, hisz számtalan ilyennel találkoztam már utam során. Ha az ember nem egy helyben mozgolódik, akkor számos olyan személyt és történetet ismer meg, amelyek nem hétköznapiak. Sok nő nem tudja, hogy hol a helye, ki akar törni, világot akar látni, valaki akar lenni. Ahhoz már születni kell, hogy valaki legyen, vagy a férje mellett megcsinálja a szerencséjét. De az ilyen nők csak a bajt találják meg, semmi mást. De tudja mit? Legyen...
- Elviszem akkor egy városba, csak ne csacsogjon ennyit. - sóhajtok végül. Ha valamit irtózatosan gyűlölök, az az amikor valaki nagyon de nagyon sokat beszél a semmiről. Ő nekem annak tűnik, aki még a semmiről is képes lenne órákig beszélni.
Úgy fest nem igazán volt bölcs döntés felhozni neki a nézeteimet, mert most akkor kikéri magának. Látom a háborodást a szemében, hallom a hangjában és azt is érzem, hogy hosszú lesz ez az éjszaka.
- Ahonnét én jövök, ott ha tetszik, ha nem, ez a norma. Ez a természetes, hogy a nők nem lesznek lovagok, nem törnek hatalomra. Elérhetnek amit csak szeretnének, de csakis a saját térfelükön. A férfimunkát meg hagyják meg a férfiaknak. - mondom újfent el a véleményem. Én igen is így gondolom és nem rejtem egy pillanatra sem véka alá ezt az egészet. Megragadom a kezét és felhúzom magam mögé. Az erszényt csak szó nélkül elteszem, ha már egyszer úgy döntöttem, hogy nem hagyom itt.
- Azt ne maga állapítsa meg mikor mire van szükségem. Ami pedig a vihart illeti, az előbb vagy utóbb utol fog érni minket útközben. Nem hiszem, hogy lenne itt a környéken akár csak egy fogadó is, ahol megszállhatnánk. Különben is, magát itt igen könnyen felismerhetik, jól sejtem? - persze közben elindulok, a ló pedig engedelmesen indul meg előre egy kényelmesebb ügető tempóban.

Hosszú út elé nézünk, hosszú és borzalmasan nehéz útnak. Hogy miért? Számítok rá, hogy egész úton idefelé be nem áll majd a szája, hogy majd izgalmasabbnál izgalmasabb és idegesítőbbnél idegesítőbb témákkal rukkoljon elő. Ő az a fajta, aki szeret cseverészni, nem is értem miért jött el egyedül otthonról. Talán neki is elmentek otthonról.
Azért tartsa is magát ahhoz, hogy majd megtesz minden tőle telhetőt azért, hogy ne kergessen az őrületbe a folyamatos beszélgetéssel. Ezért is nem nősültem meg, még egyelőre sokkal kiélvezhetőbb a magány, mint a cserfes nők társasága. A zsoldos lét sosem kecsegtetett semmiféle könnyed meggazdagodással, korai megállapodással. Sokan vannak olyanok, akik az előtt elesnének egy csatában, mielőtt valahol ott hagynák a kezük nyomát. Kicsit talán tartok ettől én is, de nem érzem sem azt, hogy hátrányban lennék, sem azt hogy kifutottam az időből. Jól van ez így.
- Az élvezet. A többit nem szeretném tudni. - ha már ő dorgál, attól még nem fogok másképp véleményezni.
-Én ezt tartom helyesnek, az asszony jó helyen van otthon, el van tartva, van fedél a feje fölött és nem bántják holmi banditák úton útfélen. - nem kicsit teszem a célzást az iménti incidensre. Szerintem teljesen fegyvertelenül kész öngyilkosság volt elindulnia. Én pedig csak véletlenül estem az útjába. De lehetett volna másképp is...
Ahogy felpattan mögém, mélázva pillantok fel az égre. Így is úgy is megáztam volna, kérdés, hogy tele hassal fák alatt kevésbé lenne zavaró, mint így éhesen, lovon ülve. És egy bosszantó nőszeméllyel a hátam mögött.
- Akkor bizony marad a végtelen égbolt alatt. Mondja csak, ázott már meg úgy, hogy sokáig nem volt lehetősége sem ruhát cserélni? - kérdezem kíváncsian, de sejtem, hogy szélsőséges időjárásnak még nem volt kitéve. Félő, ha megfázik, vihetem is haza. Bár az nekem cseppet sem előnytelen,e neki talán annál inkább.
- Akkor a kis barátaival nem kell foglalkozni. Ellenben kéne valahol fedél alá vonulni, hacsak nem szeretné, ha ledöntené a hidegben valami nyavalya.

Miért mire gondolt, majd baldachinos ágyban fog ébredni miután jól kipiheni magát? Nem is értem néha a nők képzelgéseit, magasan a levegőben röpködnek a csapongó gondolataikkal. Azért sem tartanak ott, ahol mi férfiak.
- Én nem egy herceg vagyok, aki minden jót megad magának, rossz lóra szállt akkor fel. - persze nem lassítok, csak tájékoztatom a tényekről, amikről talán nem is kellene normális esetben. Ha szerencsénk van, találunk fogadót, találunk egy olyan helyet, ahol nyugalomban, az időjárás viszontagságaitól távol is tudnánk meghúzni magunkat. Nekem sem minden vágyam odakint maradni, sőt bármit is gondoljon rólam, arra is igényes vagyok, hogy alkalomadtán lemosakodjak. Mennyire jól jött volna, ha már sikerült volna meggazdagodnom, lenne egy hatalmas házam, birtokom, egy asszony, cselédek... Nem kellene ennyi mindennek nekikezdenem még.
- A családja bizonyára ismeri ezt a környéket, jobban is mint én. De ha tud erre egy fogadót, akkor ne tartogassa magában. Járt már valaha is a városa falán kívül, távolabb a hozzátartozóitól? - kérdezem immár egykedvűen. Van egy sanda gyanúm, hogy nem igazán. Különben nem keverte volna magát sem bajba.
A bemutatkozására hátra sandítok, ahogy érzem a mocorgást. Egy hófehér kézfejjel találom szembe magam, amit csak tanácstalanul megrázok.
- Ha nem gond nem csókolok most kezet. Ne vegye faragatlanságnak, csak nem fogok megfordulni. - mondom ahogy el is eresztem a kezét. Nem is a gyeplővel lenne gond, de elég nehézkes minden felszereléssel együtt megfordulni.
- Dragomir vagyok a Falstrom családból. - bár nem hiszem, hogy mond ez valamit neki. Úgy vettem észre, hogy ezen a szigeten nem igazán ér valamit, ha valaki egy jó módú családból származik. Még én magam sem fejtettem meg igazán, hogy itt mi szerint lehet hírnevet, tisztességet szerezni, amivel elnyerik a lakók elismerését. Gondolataimból a spontán letegezése húz vissza, meg amit mond.
- Mi mióta lettünk ennyire jóban, kisasszony? - pillantok hátra a vállam fölött rá. Nem áll csak úgy a számra ez, a kurtizánokat szoktam csak így leszólítani, de nem a tisztességes nőket. Vagyis csak sejtem, hogy az és nem egy bűnöktől roskadozó nőszemélyt cipelek magammal.
Végül sikerült fogadót találni. Eleredt az eső, már kezdtünk bőrig ázni, amikor megpillantottam a lámpás pislákoló fényét. Nem volt kérdés, hogy megálljunk-e. Én is jobban érzem ilyenkor magam odabent. Hosszas elidőzés után megpróbáltam az inget is kimosni amennyire lehet. De az köztudott, hogy a vért nem igazán szedi ki semmi. Sebaj, legalább tiszta lett. Külön szobát kértem magamnak, addig is talán lesz egy kis nyugtom, ha már szereztem egy potyautast.
A vacsora már kész, csak ahhoz le kell menni a fogadóhoz. De frissnek érzem magam, tisztának, ráadásul nem is fázom. Kikérem a tál vacsorát, aztán egy üres asztalhoz viszem. Nincsenek sokan a fogadóban, de fél füllel hallom, hogy miről beszélnek. Semmi érdemleges, csak valami ünnep...

Ez a nő mérhetetlenül pimasz és le merem fogadni, hogy pokolian élvezi is a beszélgetéseinket, ami igazából nem áll másból, mint hogy túllicitáljuk egymást. Ha külső szemlélő látná, bizonyára bolondnak nézne minket. De ez a nő borzasztóan idegesítő, pedig nem is olyan régóta van velem. Vagyis akaszkodott rám... Nekem nincs annyira szükségem az ő pénzére, mint neki rám és a segítségnyújtásomra. Zsoldos vagyok, nem hős lovag... De legalább beismeri, hogy valóban elkényeztetett és nem ide ki való. Vissza kellene vinnem az urához, mert a józan ész ezt diktálja. De ahogy látom a helyzetet, előbb dőlne a kardomba, mint hogy sikerrel járjak az út során. Meg azt sem tudom, hol keressem azt a férfit. Így szép lehetőségek elé nézek. Vagy lenyelem a megjegyzéseit és elviselem, vagy előbb vagy utóbb kénytelen leszek megütni ha már valami nagyon sok lesz tőle. Nem túl szép lehetőségek, de nem én kerestem fel, hogy csatlakozzon hozzám. Mindegy is, egy kellemes fürdő remekül eloszlatja mindazon borúlátó gondolatomat, amik legalább annyira körbelengenek, mint az esőfüggöny a fogadót.
Visszagondolva a közelmúltban történtekre, vagy az út hátralévő részére már kevésbé kapom fel a vizet. Nem tűnik annyira rossz társaságnak, ha nem hisztérika. És mikor nem hisztérika? Ha megkapja amit szeretne. Nehéz dilemma. De legalább az úton csöndben volt aztán és mikor utolért minket a felhőszakadás, nem nyavalygott percenként, hogy esetleg elázik. Egy kis eső mindenkinek jót tesz, tisztítja a bőrt a kosztól.
Nagyban kezdem belapátolni az ételt, amikor ő is megjelenik. Szembetűnően más az öltözete. Új ruhája van, míg én visszavettem azt, amiben eddig is voltam. Ugyan egy kissé vizes... de annyi baj legyen vele. A vacsora gyorsan fogy, látszik, hogy borzasztóan éhes voltam. Ez pedig lássuk be több lesz mint az a nyamvadt nyúl lett volna, ami fél fogamra talán elég. Elég is a nézelődésből, nem szemrevételezni jöttem ide, hanem enni. Le is pillantok az ételre, aminek már csak az alját kotrom ki a kenyér héjával. Jól esik, friss, laktató, látszik, hogy házias nő főzte.
- Üdv. - köszönök én is neki kissé halkan. Ez inkább a csalódottságomból fakad, hisz épp most fogyott el az étel. Az erszényre fogok, előveszek valamennyi pénztallért belőle és számolgatni kezdem.
- A fürdő a mellékes jó dolog. Odakint is fürödnénk most. - jegyzem meg, majd fel is kelek az asztaltól.
- De a legfontosabb a teli bendő. - ezzel pedig el is indulok az újabb tál ételért, amit jól megrakatok, hogy aztán azzal meg egy jókora fél kenyérrel a karom alatt visszatérjek az asztalhoz.
- Ennél csak rosszabb lesz az út. Meg mégis hová vigyelek? - kérdezem tétován. Nem akar még mindig ráállni a szám a tegezésre, de erőt veszek magamon. Tanácstalan viszont továbbra is vagyok, mert fogalmam sincs, hogy tudnám a legegyszerűbben lerázni őt. Arról azonban nem feledkezek meg, hogy ismételten nekilássak a vacsora elpusztításának.

Tudtam, hogy övé lesz az utolsó szó. Meg az utolsó utáni is, az már egyszer tuti. Szóval inkább nem firtatom. Mindig kezdem azt érezni, hogy ez a nő nem fog számomra újdonságokat mutatni és mégis sikerül. Csak tudnám hogy... Mindegy, nem akarom sem kiismerni, sem megismerni. Majd valamikor egyszer ketté válnak útjaink és megszűnik ezzel együtt a probléma is, ami vele jár csupán. Lassan kezdem el kanalazni az ételt, hisz nem akarom hogy elfogyjon. A beszélgetésünk mégis kezd olyan fordulatot venni, ami nekem nem tetszik. Nem akarom megtanítani. Nem és nem. Nem kicsit reflektálok rá egy leheletnyit hevesen, de mentségemre szóljon, hogy valóban teljesen hülyeségnek tartom, amit szeretne. Nem gondoltam, hogy majd végig velem lesz, sőt nagyon remélem, hogy a könnyes búcsú mihamarabb eljön. Most mégis ahogy végignézek rajta, hitetlenül rázom meg a fejem.
- Nem való neked a kard, mondtam már. Most őszintén, el tudnád bírni? Lőni tudsz, remek. De azon kívül, hogy megszerzed a vacsorádat, nem sok hasznát fogod venni. Közelharcban majdnem annyit ér, mint ha nádpálcával hadonásznál, aminek megfaragták a végét és átüti a bőrt. - mondom végül még egyszer megismételve önmagam. Hihetetlen, hogy milyen elképzelései vannak mindennel kapcsolatban és ennek tetejében én mindezzel asszisztáljak is mi? Már épp kezdeném folytatni a vacsorát, amikor a második falatnál megtorpanok. A kanalat visszasüllyesztem a tányérba és rá meredek.
- Csak mert katona vagyok, nem azt jelenti, hogy nincsenek érzéseim. Más, hogy teljesen fölöslegesek harc közben vagy épp olyan parttalan kommunikációnál, mint veled. Természetesen mert nő vagy, okkal mondok csupa olyan dolgot, amik inkább jó tanács, mint aggódás. Nem féltelek semmitől, mert tudom, hogy ha valamit a csöpp agyadba veszel, akkor úgyis belevágsz. Csak szólok, hogy nem jó, amit csinálsz. Az a kontinens pedig nem a te játszótered, ha ide valósi vagy. Egy sárkány sem lesz ott, ellenben lesznek vágyaktól fűtött pofátlan férfiak, akik a tisztességet még csak hallomásból sem ismerik. - ismét visszatérek az ételhez, lassan kimerek még egy falatot, miközben a hozzá kipécézett kenyérméretet tépem le, hogy aztán jóízűen elfogyaszthassam hozzá.
- És még egyszer mondom, a közelharcra tanítást pedig felejtsd el.

Nem igazán fűlik a megtanításához fogam, még akkor sem ha amúgy remek érveket hoz fel. Döntse el, megvédjem, vagy megtanítsam? Én legszívesebben megtehetném hogy egyiket sem választom. Sőt megtehetném, hogy másnap reggel amilyen korán csak lehet felébredek és lelépek. Ezzel úgy hiszem ő maga is remekül tisztában van. Vagy legalábbis gondolom...
Mondandóm után mégis meglepetten veszem tudomásul, hogy ezek alapján nincs tisztában vele. Természetesen jól jön a pénz, de nem vagyok rá szorulva. Ellenben ő annál is inkább rám. Szóval inkább csak be kéne fognia és meghúznia magát, jobb esetben.
- Nem érzem kihívásnak, de annál is inkább badarságszaga van. - pillantok rá komoran. Nincs kedvem immár tele hassal vitázni vele, mert ahogy látom elég eltökéltnek tűnik.
- De azt megmondom neked, hogy itt a környéken közel és távol ennyire jó kardforgatót ritkán fogsz találni. Vedd csak baráti jó tanácsnak, ha már ennyire a barátod lettem. - teszem hozzá. Engem kifejezetten zavar, nem vagyunk semmilyen meghitt sem bizalmi viszonyban ahhoz, hogy így beszélgessünk. Nincs tán fél napja sem, hogy megismertem és rám erőltette magát. Azért a sör említésére egy félmosolyt meg is eresztek.
- Aztán bírd is a piát, mert ettől bizony aludni fogsz, mint a tej. - én már kortyolok is bele hosszasan az italomba, hogy alaposan a korsó fenekére nézzek. Ha van alkohol, én bizony élek a lehetőséggel, hogy ihatok bőségesen. ki tudja mikor jön el a pillanat egy újabb arany nedű elfogyasztására. Más kérdés persze, hogy akármelyik parasztházat meglátogathatnám, úgy hírlik itt a szigetlakóknak nagyon felvitték a dolgukat.
- Mondok még valamit. Lehet, hogy hasznos dolog lőni, de közel sem olyan hatékony, mint egy kard. Ételt szerezhetsz magadnak, lesből lelőhetsz valakit. De vajon élesben menne? Ha épp pár lépésre vannak, rád támadnak és nincs másod, mit teszel?

Még a nap fel sem kelt, én már ébren vagyok. Általában nem szoktam sokáig húzni a lóbőrt, nem szeretem eltétlenkedni a napomat. Az ember nem gondolná, hogy mennyi dolgot kell sokszor megcsinálni. Márpedig ez így van. Elterveztem, hogy ha már itt ragadtunk a kisasszony jóvoltából, akkor szétnézek a környéken. Még mindig egy belső hang azt mondogatja, hogy hagyjam itt a fenébe, csak akadékoskodik. De nem vagyok én olyan fajta, aki csak úgy odébb áll. Ez az egyetlen szerencséje. Tegnap alaposan összebalhéztunk, pontosabban ő megsértődött, én pedig felkaptam ezen a vizet. Persze a kis hercegnő még mindig úgy hiszi, hogy minden úgy lesz, ahogy ő azt elképzelte. Nem vagyok sem a szolgálója, sem a talpnyalója, hogy mindenben a kedvére tegyek. Örüljön, hogy arra nagy nehezen rábólintottam, hogy jó, maradok. Bizisten majdnem eljött az a pont, amikor úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha lelépek. Végtére is, mi tart vissza? Nem kötődök hozzá, semmi közöm hozzá...
Áh... hagyjuk inkább, nem tipródok rajta. Ledobom a lábaimat a földre és nyújtózkodok egyet az ágyon ülve. Azért kényelmes volt, kicsit el is szoktam az ilyen puha fekvőhelytől. A földön aludni nyilván sokkal kényelmetlenebb, próbáljak bármilyen pozícióban feküdni is. De nem sír a szám miatta, én választottam ezt az életmódot. A hivatásom... magamra kapom a tegnap frissen felvett ruhát, a nadrágomra felcsatolom az övet és már indulok is le. A hajammal nem foglalkozok, széna így is, meg úgy is. Talán már vágnom kéne a hosszából, hisz kellően megnőtt és meleg. Majd valamikor arra is sort kerítek. Odalent még senki nem lézeng, csak a tulaj pakolja bőszen a székeket. Talán felmoshatott az imént. A fogadóban csönd van, még valószínűleg senki nem érkezett meg. Leülök az egyik asztalhoz és a fogadóssal kezdek beszélgetni az épület körüli teendőkről. Néha eltűnődök, hogy mennyire egyszerű életet is élhetnék, de nem tudnék egyszerűen csak hozzászokni, feleségül venni egy falusi parasztlányt... nem az én asztalom. Közben elkészül a reggeli, amit frissen, gőzölögve rakok le magam elé. Az emberek odafentről lassan szállingózni kezdenek és már javában reggelizek, amikor Leanna is megérkezik. A reggeli is megsavanyodik a számban, ahogy belegondolok, hogy megint kezdődik a nyaggatás. Nem baj, tartom magam a teendőkhöz.
- Neked is jó reggelt. - pillantok rá, miközben egy újabb adag kását lapátolok a számba. Egy fogadóban nem is várok jobb reggelit, laktató ez. Némi kenyérrel még egészen el is megy.
- Nagyszerű, én is így gondolom. - mindjárt jobb kedvem lesz már csak a gondolattól is, hogy ugyanazon helyre gondoltunk. Bár azt kétlem, hogy ugyanarra a cselekedetre is. Sebaj, majd megbékél. Újabb falatot lapátolok a számba, miközben az asztalra könyökölök.
- Mert most épp nincs tele züllött alakokkal. Bizonyára a közelgő esemény miatt fokozták az őrjáratokat, ilyenkor nem tűrik meg sehol sem a kétes alakokat. - hozom tudtára mi lehet a dolog mögött. Ez is ugyanolyan fogadó mint a többi, ha nem rosszabb. Ő pedig nagyon álomvilágban él, ha úgy gondolja, hogy a végtelen kedvesség határtalan ideig tart.
- Na és hogy aludtál puha párnák között? - kérdezem tőle én is egy leheletnyi gúnnyal megfűszerezve, ha már ő direkt így kezdte a beszélgetést.

Nos úgy fest mint aki kialudta a dühét. Nagyon helyes, nincs kedvem ma vitát folytatni egyáltalán vele. Márpedig továbbra sem vagyok olyan kedvemben, hogy nekiálljak kardforgatásra tanítani. A jelenlegi helyzet vázolása közepette nem tudja elkerülni a figyelmemet, mennyire hamar termeli be azt a reggelit. Szinte pillanatok alatt eltünteti, hozzá képest én elég lassan eszek.
- Az ingemmel nincs semmi probléma. Még mindig nem az urad vagyok sem más hozzátartozód, hogy emiatt fájjon a fejed. Miért ilyen fontos neked ez az esemény? - nem válaszolok undok módon, ez még tőlem a kimért, egy picit talán szórakozott válasz így reggel. Teljesen nyugodt vagyok a helyzethez képest a célozgatásai ellenére. Tegnap már feltehetőleg felkaptam volna a vizet, mára ezt persze kipihentem alaposan. Meg hát... csak kíváncsi vagyok, mégis mi vonzza annyira egy ilyen helyen, ahol mást sem csinálnak, csak vigadnak.
- Jobban élveztem volna egy nő társaságát is, ha már kaptam egy puha ágyat. - nem kertelek, férfiből vagyok és vannak szükségleteim, amik néha éreztetik hatásukat. Ha pedig ez neki olyan téma, amiről nem igazán beszél vagy tabu téma, akkor így járt. Nem fogok csak az ő kedvéért szép szavakba belecsempészni mint valami szégyenlős kamaszfiú. Voltam én is olyan még nagyon régen, de az az időszak már régestelen rég elmúlt.
Egy picit meglepetten konstatálom, hogy amint megeszi a reggelit, már pattan is fel. Tényleg kimegy az istállóhoz. Ahogy elhagyja az asztalt, sóhajjal veszem tudomásul, hogy ma csak még jobban pörög, mint az elmúlt időszakban bármikor. Megeszem a maradék reggelit, lehúzom hozzá a kupa bort, majd fogom a padnak támasztott kardomat és kimegyek. Igen... ki az istállók felé. Nekem alapvetően is tervem volt itt tevékenykedni, kapóra jön talán, hogy ő is kijött.
- Hát akkor nosza, ne vesztegessük az időt. - letámasztom a kardot az egyik baknak, én pedig a lovamhoz lépek. A fogadós alaposan kitett azért a pár aranytallérért amit kapott tőlem azért, hogy megetesse a lovat. Még most is bőségesen van előtte. De most ne egyen, eddig megtehette. Megfogom a szárat és eloldozom a gerendától. Aztán csak kivezetem az állatot a féltetősen fedett rész alól. Megáll az, ott is, amíg visszaindulok némi csutakoló eszközért, addig ő vígan legelészni kezd egy helyben.

Mi mást tennék, mint figyelmen kívül hagyom a véleményét? Már kezdek rájönni, hogy az lenne a legjobb, ha nem is reflektálok az élcelődő megjegyzésére. De majd ha humoros kedvemben leszek, talán kap néhány gúnyos visszavágást is. Csak lazán, ja, nekem meg nincs idegzetem folyamatosan hercegnőket pesztrálgatni. Mert ő itt annak számít, egy elkényeztetett kislánynak.
Nem is baj, hogy rögtön a lóval kezdek el foglalkozni. Kivezetem, kap egy kis simogatást, gondosan végigmérem, hogy mire lenne szüksége egészen a füle hegyétől a hátsó fertályáig, majd a paták állapotát is egyesével meglesem. Ugyanis nekem elég kellemetlen dolog, ha már sántít. Megelőzni sokkal költségmentesebb, mint aztán eladni, vagy vonszolni ne adj isten épp egy teljesen elhagyatott helyen, aminek több mérföldes körzetében sincs egy áldott kovács sem. Sokkal nyugtatóbb ezzel foglalkozni, mint holmi ünnepekkel, sárkányokkal, és mindenféle népségekkel. Mondtam már, hogy gyűlölöm az ilyen népcsődületeket? Mindig van valami baj, vagy épp én magam csöppenek bele egy slamasztika kellős közepébe. Túl unalmas is lenne enélkül egy ünnepség, nemdebár?
Vetek rá egy pillantást, látom, hogy szemez a kardommal... persze, ne is álmodjon arról, hogy megtanítom majd pont azzal a nemes fegyverrel kardot forgatni. Cöhh, hogy is mondta, ha kevesebbet morgok talán összeszedek valakit innen? És még neki vannak kívánságai. De semmi baj, majd most én fogom lelohasztani azt a lelkesedést az arcáról. Határozott de nyugodt lendülettel indulok meg a közeli kúthoz, hogy a vödörbe teli friss vizet engedjek. Csak erővel meglódítom a kereket, had csobbanjon a vödör. Majd ahogy hallom, hogy csattan és halk bugyborékolás közepette elnyeli a sötétben megcsillanó víz, már húzom is fel. Aztán leemelem a lánc végéről és elindulok vissza a ló felé, mégis teszek egy kis kitérőt Leanna felé.
- Mondjuk ezzel itt. - adom is a kezébe a vödröt, ahogy felteszi a kérdést. Látom rajta, hogy nem vágja egyből mit szeretnék, így aztán csak elmosolyodok.
- Én magam is inas voltam a kezdetek kezdetén, a kardforgatást ki kell érdemelni. - huncut mosollyal, fürkésző tekintettel pillantok rá, majd el is lépek tőle, hogy a felszerelést felnyaláboljam. Vagy alkalmazkodik és beletörődik a dologba, de felőlem meg is sértődhet, el is dobhatja a vödröt. Legfeljebb húzok fel ismét vizet, nem nagy ügy.
- Szóval? - pillantok rá kérdőn, segít-e végül, vagy sem, én előszedem a csutakoló eszközöket.
- Legalább a ló miatt nem kell aggódnod, ő bizony csillogni és villogni fog az ünnepségre. - na nem mint ha oda beviszem, majd valahol a környéken kikötözöm. De ha játszani akar, akkor játsszunk a szavakkal. Nem vagyok az az egyszerű ember, aki az ilyet csak úgy kihagyja.

Azt az utóbbi napokban sikerült levonnom, hogy Leanna az átlag nőknél sokkal de sokkal vehemensebb. Nem tudom, hogy megnevelni nem sikerült-e vagy egyszerűen ilyen, de ha valakit fél perc alatt ki lehet borítani a béketűrésből, akkor az ő. Amikor felvázolom neki a helyzetet, hogy miképp képzelem el én azt a gyakorlást, a szemeiben már meg is látom azokat a szikrákat. Dacos, makacs nő, aki cseppet sem hagyja, hogy szórakozzanak vele. Számomra valóban szórakoztató lett volna a csutakolást nézni, de tényleg csak azt akartam alkalmazni, amin én magam is átmentem. Ki kellett azt a kardot érdemelnem, nem volt mese. Máskülönben egy lóval való foglalkozás megerősít, hisz azért olykor vissza kell tartani, a vödör pedig annak aki gyenge, nem könnyű. Figyelem, ahogy elindul, furcsa érzésem támad. Nem, ez így túl simán megy, nem ellenkezik, nem visszakozik, mosolyog... gyanús, hogy erre csak úgy mosolyog, olyan túl negédes, én az előbb láttam valamit a szemében... de ahogy felém fordul, már érzem, hogy valami történni fog.
Sok mindenre számítok, de arra nem, hogy majd a vizet a nyakamba önti. Hirtelen lep meg, a víz hideg és hirtelen nyitom ki a számat, mint ha levegő után akarnék kapni, majd ahogy a ruhám alá csordogál, megborzongok. Nem esik jól, de még nagyobb a döbbenet, ami kiül az arcomra. Ezzel tény, teljesen meglep. De mégis mit képzel magáról? Nem vagyunk sem olyan viszonyban, hogy ezt csak úgy megtehesse, sem pedig hogy ilyen formában alázzon meg. Mert ez az, megalázó. Ezek után még komolyan azt várja hogy majd megtanítom? Nem jutok szóhoz pár pillanatig, aztán faképnél hagy. Hitetlenkedve figyelem, ahogy elvonul. Most igazán ráfért volna egy istenes pofon, hogy tudja, hogy ezzel most túlment egy határon. De nem, majd kap mást. Fogom inkább csak a vödröt és megint megtöltöm. Jobb lesz mindkettőnknek - főleg neki - hogy most ne szívjunk egy közös levegőt. Így aztán csak lecsutakolom a lovat, ahogy azt az elején is terveztem. Telik az idő, én egy kissé sokáig is foglalkozok az állattal, de szívesebben vagyok most itt. Kezdek elhatározásra jutni, miszerint vagy megmondom neki, hogy mit merre, meddig, vagy pedig szépen elválnak útjaink. Nem érdekel, hogy fizet, ha fizet, azért fizessen, mert azzal elvállalja azt is, hogy tanítsam. Meg sem érdemli, komolyan. Tény, hogy én is elég pofátlan voltam, de nem aláztam meg teljes valójában, ő pedig megtette ezt velem, mint ha a kutyája lennék. Nem, ezt én nem tűröm el, főleg nem egy nőtől.
Amint visszaérek a fogadóba, már javában kész az ebéd. Amint belépek, az étel mennyei illata lengi be a helyet, amire a gyomrom nagyot kordul. De most ez nem érdekel. Fogom az erszényét, amit kaptam tőle, miközben tekintetemmel őt keresem. Szándékomban áll visszaadni neki, nem vagyok rászorulva. Őt a fogadós felesége mellett találom meg, így határozott léptekkel indulok meg felé, majd ahogy odaérek a pulthoz, az erszényt már ejtem is le az asztalra.
- Nem kérek sem a pénzedből, sem a rátarti viselkedésedből. És döntsd el, hogy mit szeretnél, elfogadod a szabályaimat és talán később valamikor megtanítalak az alapokra, vagy fel is út, le is út, tanítson az aki akar. - tisztában vagyok vele, hogy könnyebb a másodikat választani, de ha van egy csepp esze, akkor nem keres egy nyikhajt, aki ki tudja mennyire vív jól. Én tisztában vagyok a saját képességeimmel, ahogy azzal is, hogy át tudom adni az ismereteimet. Nem várom meg a választ, gondolkozzon rajta csak nyugodtan. De láthatta rajtam, hogy nem viccelek, a vonásaim komorak. Az egyik asztalhoz lépek, leülök oda és a tőlem nem messzi lerakott kancsóból töltök ki egy kupába vizet.