Van az az embertípus, amelyik ki tud borítani. Amikor az elkényeztetett jellem megmutatkozik, annál nincs gusztustalanabb. Ugyan beleszülettek, de tudnának mit kezdeni vele. Én egyszerű gyerekként korán megtanultam, hogy nem azok az igazi értékek, amit az ilyen családok képviselnek, hanem azok, amelyeket a saját erényünkké kovácsolunk. Nem vagyok egy egyszerű eset én magam sem, jól tudom. De nem mondtam sosem, hogy egy kellemes fickó vagyok. Ez van, ilyenné edzett az élet. Sosem kértem, hogy legyen egyszerűbb az út, de nem is tartottam igényt arra, hogy nehezebbé tegyem a magam számára.
Akkor sem állnék meg, ha azonnal válaszolna. Érzem azt, hogy most betelt az a pohár, ha valamit szeretne még, akkor visszavesz magából és megtanul alkalmazkodni. Azt hiszem ez elengedhetetlen lenne, legalábbis amíg velem jön. Bennem volt még pár perce, hogy ebéd nélkül elmegyek, de lecsillapodtam. Borítottam magamra még egy adag vizet - persze a ruhámat már nem eláztatva újra, ha megszáradt -, hogy a csutakolás után ne legyek annyira ló és izzadtságszagú. Ha sokszor nem is úgy tűnik, van igényem saját magamra és nincs igaza abban, amit mondott. Lehúzom a kupa vizet, tekintetemet pedig automatikusan rá szegezem, ahogy leül velem szemben. Nocsak, elég hamar eldöntötte, mit akar. Kíváncsiság csillan a szemeimben, miközben a kupát leteszem magam elé. Csöndben hallgatom a véleményét, olykor hümmögve. Érdekes egy megközelítés, és kellően ravasz hozzáállás, hogy megpróbál alkudozni. Okos, ezt eddig sem firtattam. Egyszerűen csak olyan egyéniségek vagyunk, akik nem férnek meg igazán egymással.
- Akkor azzal is tisztában vagy, hogy nem normális, ha szabályokat kell hozni. De az eddigiek alapján nem tudunk sem együtt dolgozni, sem megegyezni. - válaszolom rögvest az első megjegyzésére. Majd lepillantok az erszényre, ahogy azt szóvá teszi. Igen, a másik pont ami rettentően zavar. Úgy követelőzik, hogy csináljam ezt és azt, ha már kifizet, holott ezt nem előre kapom tőle. Nem nyúlok utána, a kezem nyugodtan állapodik meg az asztalon elfektetve magam előtt keresztben. A további mondandójára hezitálva figyelem a vonásait. Nem szólalok meg azonnal, csak miután szusszantok egyet.
- Az eszedet legalább használod. - nem, ezt cseppet sem gúnyosan mondom, szimplán megállapításképpen.
- Nem bízom el magam, tisztában vagyok a képességeimmel. Kellően sok év van magam mögött, hogy értsek a stratégiához és felmérjem a helyzetemet. Nem mondanám, hogy rosszul járnál. De... okos nő vagy, látom rajtad, hogy próbálsz kiskapukat fenntartani magadnak. Én viszont most nem engedek. Most én vagyok abban a helyzetben, hogy szabályokat hozzak, hallgass végig és ne szakíts félbe. - látom rajta, hogy nem tetszik neki, kinek tetszene egy ilyen kijelentés?
- Először is borzalmasan zavar, hogy folyamatosan a pénzzel zsarolsz, történjen bármi is. A pénz nem egy eszköz arra, hogy ugráltass, a pénz jutalom, már legalábbis az én értékrendem szerint. Szóval ha ezt így folytatod tovább, inkább ne keserítsük tovább egymás életét, nekem van megélhetőségem, feltalálom magam. Te viszont sokkal rosszabbul jársz, ha megválok tőled, ezt mindketten tudjuk. - keményen ütnek talán a szavaim, de csak az igazat mondom.
- Elviselhetetlen vagy néha, folyamatosan becsmérelsz, elégedetlenkedsz, mint egy rossz királykisasszony, aki az ideáljához mér engem. Nem egy a világunk, ezt nagyon jól látod. De mielőtt kinyitod a kicsi szád, próbáld átlátni az én helyzetemet, én ehhez szoktam hozzá. Szükséges rossz, ez van. A szavaid ellenben nem érdekelnek, csak olykor átlépsz egy határt, amikor kizökkentesz a béketűrésből. Ha változtatsz, én is máshogy állok hozzád. Tudod, te kérsz tőlem szívességet, akkor te tedd meg az első lépést. Amikor szükséges, úgyis megvédelek, az elején is megtettem, még akkor is ha annyira nem is te érdekeltél, hanem a vacsorám, amit tönkre tettek. Jelen esetben nem tartalak többnek annál, hogy csak gondolatban ábrándozz a vívásról. Ahhoz erő kell, ami nincs meg benned, így mégis hogy tanítsalak? Bottal? Hallgass rám és csináld azt amit épp kérek tőled, nem foglak mások előtt megalázni, nem vagyok olyan fajta. És most mindezt őszintén mondtam, becsüld meg. - vonom fel végül a szemöldökömet. És csak miután elmondom az álláspontomat, akkor nyúlok az erszényért.

Különösnek tartom ezt a beszélgetést, talán most először érzem azt, hogy tényleg kész végig is hallgatni és meghallgatni az esetleges érveimet. Nem zökkenek ki a beszédből, mindazonáltal én észreveszem, hogy egy pillanatra feszültté válik, tördelni kezdi a kezét, pedig látom a tekintetén, hogy figyel. Vajon ténylegesen is a szavaimra figyel, vagy valami eszébe jutott ami nyugtalanítja? Ezt már nem fogom én megfejteni, nem ismerem annyira. Viszont arra mérget vehet, hogy alaposan kifejtem a meglátásaimat és a véleményemet erről az egészről. Akkor is őszintén elmondom, ha esetleg megsértődne. De meg kell jegyezzem most azt sem csinálja. Mint ha tényleg ő is kellően komolynak érezné ezt a helyzetet, hogy ezzel belátja, tényleg túlment egy határon. De én magam sem fogok belevágni a mondandójába, ahogy ő sem tette. Az első megjegyzésére azért megeresztek egy kétkedő mosolyt.
- Én nem nevezném "kapcsolatnak" azt az állapotot, hogy rám akaszkodtál. - most gondoljon egy utolsó seggfejnek, tényleg így volt. Megtehettem volna, hogy ott hagyom, aztán kezdjen valamit az életével. Amit akar, bánom én. De nem így lett.
- Azt hozzátenném mielőtt egy utolsó bunkónak elkönyvelsz, hogy nem hagytalak ott, sőt egy jó ideje elviselem, amilyen vagy. Nem ütöttelek meg, sem azt nem mondtam, hogy menj el. - megint kortyolok a kupa vízből, de azonnal nem rakom le, elgondolkozva hallgatom tovább.
- Kivetnivaló abban van, amikor ténylegesen is megfeledkezel a kiszolgáltatott helyzetedről és idegesítő elkényeztetett fruskaként kezdesz viselkedni, mint ha én csak az egyik testőröd lennék. Leszögezem, nem vagyok a testőröd, sem a felvigyázód, sem senki olyanod, akinek kötelessége érted akár a kisujját is mozdítani. Persze jöhetsz itt a pénzzel, de vajon ki fog addig tartani, amíg én úgy látom, hogy megtanítanálak egy kis kardforgatásra? Ha hisztis vagy, igen is érzékeltetem veled, hogy mit hanyagolj. - ebben nem látok változtatnivalót. Talán idővel nem fogom leoltani, ha már levetkőzi ezt az idegesítő viselkedést, amit otthonról hozott magával. Persze nem a legtisztességesebb módszer, de velem sem bántak kesztyűs kézzel. Miért tennék én másképp? Mert nő? Akkor ne akarjon megtanulni kardot forgatni.
- Tudod sokszor az élet maga a legjobb tanítómester, én magamat eszköznek tekinteném abban, hogy megváltozz. Ahhoz pedig elengedhetetlen a kritika, még ha nehezen is viseled. Ez van. - azért tudatosítom benne is, hogy nem mondok ellent a változásnak és hogy abban az esetben letennék arról, hogy folyamatosan őt becsmérelem.
Felveti, hogy én nem az a fajta zsoldos vagyok, aki eladná még az anyját is. Miből vonta ezt le? Csak úgy ez alatt a röpke idő alatt levonta? Az anyámat momentán még el is adnám, de csak mert sosem állt ki mellettem, hogy én mást szeretnék, mint amire apám szánt. De egy jóízű nevetést kivált belőlem.
- Azért tanuld meg kiismerni az embert, mielőtt bármit megállapítasz. Velem talán szerencséd van, de ismétlem, csak talán. - nem adom meg neki a lehetőséget, hogy elbízza itt nekem magát, még a végén semmiben nem fog változtatni és minden az eddigiek szerint fog zajlani.
- Tudod mi történne akkor, ha finomkodnék? Nem változna semmi. Te ugyanúgy nem jutnál előre, én pedig nem tudnálak igazán a lényegre megtanítani. Mindent az alapoktól kell kezdeni és nincs kegyelem. Én is számos olyan cselekedeten estem át, ami talán megalázónak tűnt az adott helyzetben, de később már beláttam, hogy mi mire volt hasznos. Nem áll szándékomban téged eltaposni, egyszerűen csak nem bírod ha lekezelő szituációba kerülsz, azt pedig szokd meg, hogy én ilyen vagyok... nyers. - lepillantok a kenyérre, amit közben csipkedni kezd. Nekem is eszembe jut, hogy már idetették mellém a tányér vacsorámat, amit most magam elé húzok és tunkolni kezdem bele a hozzá járó kenyeret is.
- A kovácsot majd te elintézed magadnak, annál jobb fegyverszakértőt úgysem találsz. Én értek a fegyverhez, de csak ahhoz, ami nekem lett készítve, azt ismerem igazán. - nem leszek most úriember, félig tele szájjal kezdek el magyarázni neki arról, hogy ez az egész hogy működik, bár csak gyanítom, vagy remélem, hogy nem mondok ezzel újat. Már ha tényleg annyira ismeri a családja férfitagjainak szokásait.
- Mindenesetre nem fogsz sokáig kardot fogni, értelemszerűen a megélezett kést sem használod egészen addig, amíg meg nem tanulod a helyes használatát mondjuk egy tompán. Veszélyes.

Megleptem? Mivel? Kíváncsian felvont szemöldökkel fürkészem a tekintetét. Nem mondok semmit, megvárom, amíg kényelmesen hátradől. Na, mivel leptem meg? Hogy ezeket gondolom? Ugyan, azzal nem lephettem meg, hisz minden mozdulatomban, a viselkedésemben és a szavaimban is benne van, miféleképpen tekintek rá. Végül csak értetlenül ráncolom össze a a szemöldökömet. Oké, mi? Nem nézte volna ki belőlem, hogy nem beszélek nagyon? Jó, értem én, hogy nem foglalkozok azzal, milyen az öltözetem és nem is igazán vagyok az aki betartja az illemet, de ebből ő tényleg azt vonta le, hogy olyan vagyok mint egy buta melák tulok, aki nem beszél, csak bunkó és udvariatlan? Akaratlanul is elfog a röhögőgörcs, de visszafogom. Oké, ez a nő a mai nap vicce.
- Nem terveztem lyukat beszélni a hasadba. De eddig is elég közlékeny voltam, ami azt illeti. Többet tudok annál, hogy csináld, kuss, én beszélek. - csóválom meg a fejem, miközben odébb tolom a tálat. Ezt már inkább leöblítem csak a korsó vízzel, ezzel pedig lenyelem a röhöghetnékemet is. Én komoly vagyok, tényleg, figyelek.
- Miért, nem tartasz parasztnak? Eddig nem rejtetted véka alá, hogy túl nyers és tahó vagyok. Minden bizonnyal van még ott más is a tarsolyodban. - nem vagyok egy lovag, viselkedésileg még inkább. De az nem azt jelenti, hogy a másik véglet lennék. Persze aztán ki tudja, lehet rosszul gondolom. Róla megvan a véleményem, ez ellen nem is szólok semmit. De azt, hogy féltékeny lennék, cseppet sem helytálló.
- Mire legyek féltékeny? Rád? Nézz magadra, megvédeni sem tudod magad. Akkor sem cserélnék senkivel, ha felajánlanák a királyi kincstárt érte. Kétkezi dolgos ember vagyok, aki nem vágyik semmilyen pompára. - bár nem ártana kezdeni magammal valamit, egy tisztes ház jól jönne asszonnyal.
Folytatja a magyarázását, amire már én is karba teszem a kezeimet. Csak figyelem, hogy kioszt, jobban mint eddig mindenféle próbálkozással. De hagyom neki. Egy ponton rájövök, hogy már nem is bosszant inkább, hanem szórakoztat. Pedig nem ittam semmit, hogy jó kedvem legyen. Nyitnám is a számat válaszra, de helyette nevetéstől dőlök egy kissé előre és mosolyodok inkább végül el.
- Tudod, ha folyamatosan udvariaskodok, akkor nem fogom egyáltalán komolyan venni, hogy téged tanítanom kéne. - el is képzeltem magam előtt a képet, ahogy felajánlom neki a kardot, egy "parancsoljon kisasszony" megjegyzéssel. Nem tudom mennyire lenne irreális az összkép, ha utána meg ott hadonászik, mint egy esetlen lányka.
- Nem leszek finomabb, amíg te is csak követelőzni tudsz. Egyszer majd csak hallgass egy napot és inkább figyelj mint szájalj. Ugyanis nem rosszat akarok neked, hanem hogy lásd, hogyan kell a világhoz állni ha kiszolgáltatott helyzetben vagy. Nem férnek bele a finomkodások és ezt szokd meg. - teszem hozzá teljesen gúnymentesen. Cseppet sem vagyok bántó, sem pedig elutasító. Csak a meglátásomat tettem közzé.
Megint enni kezdek persze, közben meg továbbra sem rejtem véka alá a véleményem. De hogy ő is ezt kezdi el csinálni és hozzá még jól ki is figurázza a helyzetet, azzal nem csak hogy magamra ismerek, de ezúttal már nem tudom visszatartani a röhögést. Csak figyelem minden egyes megmozdulását, végül az asztalra csapva elnevetem magam. Egy ideig nem is jutok levegőhöz. Aztán...
- Roppant szórakoztató a kisasszony, ha szabad ilyet mondani. - kezdem ugyanolyan alakoskodva, ahogy azt tette ő az imént tele szájjal. Majd egy kis mosollyal hátradőlök.
- Azt tudd, hogy nem, ennek ellenére sem fogom vissza magam. Ilyen vagyok. Tudom moderálni magam, de amennyire nem szükséges, nem teszem. Mégsem udvarolok neked és még csak lovag sem vagyok, hogy figyelembe vegyem az etikettet. Szokd meg, hogy van ilyen élet is. Kemény, dolgos, de sokat lehet tanulni. És én foglak is tanítani, ha eljött az ideje. Pénzen nem lehet megvenni a jó modort, azt ki kell érdemelni. Ez az én ajánlatom, élj vele, vagy sem. Ha pedig nem tetszik, keress más katonát magadnak, aki feleennyire megtanít. Vagy menj haza. - mondom mindezt kis mosollyal és már állok is fel, hogy menjek a dolgomra. Ha már itt vagyunk, mi sem jobb egy teli hassal való szundinál, nem igaz?

Orinnak


Jó sokat jöttünk, de ugyebár most pihenünk, mindez annyira nem számít. Nem sietünk sehova és holnap sem fog kelleni az erőnk feltétlenül, így nem sajnálom, ha  elfáradunk. A csontjaim már nem a régiek, fél óra futás után már kicsit sajognak a tagjaim, jó, hogy itt ez a tó.
~Na, elég futás volt?
Kérdezem, ahogyan a tisztásra érünk.
~Tudod, néha elgondolkodom azon, hogy ha ti emberek ilyen törékenyek vagytok, mi miért nem lettünk uralkodó faj már régen...
Kapom a választ, de azért az ő szuszogása is azt jelzi, hogy kellően bemozgatta magát. Így lépünk ki a part közelébe, az utolsó fák gyűrűjéből. Voilir egyből a vízhez siet. Szeret fürdeni így a tavasz derekán. Én pedig körbenézek, hátha meglátok valakit, vagy valakiket, akik érdekesnek tűnnek.

Walhirnak

~Érzed ezt Kril?~
~Mire gondolsz?~
~Víz van a közelben. Ilyen hőségben jól fog esni egy kis pihenés a tóparton.~
~Legalább én is lehűthetem magam picit.~
A tó partjához érve odarohantam, és arcomat a friss vízbe nyomtam. Krilah farkát finoman belelógatva hűtötte le testét. Nagyon jól esett. Nem is tudom pontosan mikor mosakodtam utoljára. Ezután hátradőlve lógattam a lábam, és élveztem a tó adta nyugalmat, és a pázsit kényelmét.

Orinnak

Voilir kishíján már a tóban van, mikor megtorpan. Ez közelebbre pillantva egyértelművé válik. Pár lépésre balra ugyanis egy idegen lovas, mellette pedig sárkánya. Mindketten kényelmesen heverésznek, Voilir pedig éppen az ő mókájukat igyekezne elrontani.
~Szólj nekik!
Sárkányosan fellengzős a hangnem, mégis tudom, hogy ez egy kérés, mert ugyanezt megtehetné ő is, csak irtózik a kapcsolatoktól. Sóhajtok, mely inkább morranás, majd torkomat tisztítva lépek az elhevert lovasra, hogy fentről a képébe beszélhessek.
-Szép napot, Lovas!
Kezdem illendő megszólítással, hiszen ez a legalapabb tisztelet, melyet egy másik sárkány hátán repülőnek megadni illik, még ha ránézésre nem is egyidős.
-Voilir mindenképpen szeretne fürdeni, csak arra kérlek, ne ijedjetek meg, és egy pillanatra biztos, ami biztos húzódjatok ki a vízből!
Várok egy keveset a válaszra, majd leginkább a tettekre, hiszen egy meglett energiasárkány vízbe merészkedése nem várt dolgokat eredményezhet, fő a biztonság. Persze nem biztos, hogy ezzel a két pihenő is így van. Addig, míg várunk, legyen ez akár csak egy pillanat, vagy egy perc, kicsit áttanulmányozom a sárkányt és lovasát is, hátha valami jól irányzott első benyomás alapján megtudhatok valamit róluk, mert bár nem sok lovast ismerek erre úgy igazán. Sok az ifjonc, kinek csak arcát láttam, szavát nem hallottam, neki az arca sem a legismerősebb, noha mintha már láttam volna valahol.

Walhirnak

Épphogy csendes pihenőmet elkezdtem, és végre kényelembe helyeztem magam, lépteket hallok, melyek egyre csak felém és jeges felé tartanak. Kivárom mi történik, kihasználva az alkalmat szemem és testem pihentetésére. Kezemet lassan az íjam felé nyújtom, mintha csak mély álomba szenderülve nyújtóznék. Már majdnem elértem mikor...
-Szép napot, Lovas!
Szemem óvatosan kinyitom, és egy öregember bámult egyenesen az arcomba. Hirtelen nem tudtam mihez kezdjek. A támadáson járt az eszem, de nem tudhatom, hogy ő milyen szándékkal jött.
-Magának is öreg!- nyögtem ki enyhén frusztráltan, ugyanis nem vagyok hozzászokva, hogy idegenek bámulnak az arcomba.
-Voilir mindenképpen szeretne fürdeni, csak arra kérlek, ne ijedjetek meg, és egy pillanatra biztos, ami biztos húzódjatok ki a vízből!
-Ki az a Voilir?
~A sárkánya Orin. Nem vetted még észre?
~Oh képzeld nem, mivel az öreg itt van az arcomban!~ mordultam rá teljesen oktalanul jegesre. ~Bocs nem akartam...
-Persze... csak nyugodtan... úgyis lassan indulni készültünk. - fordultam vissza az idegenhez. Midőn rájöttem, hogy nem támadó szándékkal érkezett, így már nyugodtan válaszoltam neki. Közben lassan végigmértem tetőtől talpig.

Orinnak

No hát, ha már így összejöttünk, kapok is egy kellemes bókot.
~Öreg a nénikéd térde kalácsa.
Szóban persze csak morranok egyet rá.
-Nem olyan vén, mint hinnéd fiacskám.
Tudom le ennyivel, aztán fél szemmel Voilirre pislantok. Már majdnem belemászott a tóba, most még iszik csak cseppet.
-Nem elüldözni akartalak titeket, csak...
Szavaimat jól ismert zizegés és pár pillanatig tartó sistergés szakítja meg.
-Vigyáztam, elnézést!
Szól elmében mindenkihez a környéken Voilir mikor már csak smaragdszín feje látszik ki, az is távolodván.
-Szóval, egy energiasárkány izgatottan tud gondokat okozni a vízparton. De innentől már biztos a helyzet.
Kicsi szünetet tartok. Ha már vizslatnak, én is visszabámulok. Aztán meg ott a sárkány is. Nem túl ismerősek, de azért annyi beugrik, hogy az én időmben voltak tanoncok. Amíg Voilir úszik érdeklődhetek is felőle, azt úgyis szeretik a tojáshéjasok.
-Melyik osztagba kerültél be végül?
Kérdezem kezdésnek. Ránézésre légiek lehetnek, de persze az öreg szem is hazudhat, ahogy öregszem.
~Jó szóvicc Wal.
Ez azt jelenti, hogy a Fogatlan Zöldség társam már megint a fejemben ólálkodik vészhelyzeten kívül.
~Voilir... Hess, kifelé, szerezz inkább halakat.
Pár pillanat csenden kívül kintre igyekszem semmit sem mutatni belőle.
-Kevesen vannak itt. Emlékszem, a mi időnkben az összes tanonc ide járt pancsolni.
Hümmögök fel még a bemutatkozatlan Orinnak címezve szavaimat. De kezet nem én fogok nyújtani, a lovas illem a fiatalok bemutatkozásával kezdi ugyanis, még ha én is szólítottam meg, akkor is.

-Persze... persze értem, az energiasárkány veszélyes vízközelbe. Egyébként örvendek a szerencsének, a nevem Orin.- nyújtottam kezem felé, megmutatva jó szándékom.
-Ő pedig itt a barátom Krilah.- Kril egy óvatos fejbiccentéssel üdvözli az öregembert.
-Én nem vagyok katona. Miután végeztem külön vonultam, és azóta vándorlok össze-vissza, és próbálok minél több embernek segíteni. Majd ha megkeresnek akkor talán elgondolkodok rajta.
Kicsit jobban felzaklatott ez a kérdés, mint gondoltam volna. Nem vagyok a beszélgetéshez hozzászokva mióta nem vagyok otthon, csak Krillel szoktam, de vele valahogy mégis más.
-Megmondaná, hogy egy magafajta ember mit keres itt a tónál?
Kérdezősködtem hátha kihúzok belőle valami információt ami még jól jöhet nekem.

A válaszára jobb szemöldököm lassan, önkéntelenül felhúzódik. Kevesen lesznek lovasok úgy, hogy aztán elhagyják a köteléket. Ő pedig itt egy a sok közül. Kezet adok neki azért én is.
-Walhir Rahom. Kérdésedre válaszolva pedig pihenünk itt egy keveset. Nagy utat tettünk meg. Azt meg mégis hogy értetted, hogy magam fajta? Az ember már békésen meg se öregedhet anélkül, hogy kinézzék?!
Most, hogy túl vagyok a bemutatkozáson érdemes rákérdeznem nekem is további dolgokra. Előtte viszont jobb, ha erről Voilir is tud.
~Lehet, hogy kitaszítottak Voilir, gyere ki lassan.
~Záptojásból keltek volna ki? Akkor miért mond olyat, hogy "barát"?
~Lehet, hogy csak álca, láttunk már rosszabbat is, nézd végig azt a másik sárkányt rendesen.
Ideje is utánajárni.
-És mi volt az oka, hogy nem maradtál a sziget lovasai között? Csupán a katonaság gondolata ilyen riasztó?
Kezdek a barátságos kihallgatásba. Az ember soha nem lehet eléggé résen.
-Megtaláltátok a helyeteket a világban?
Aztán jön a számomra legérdekesebb kérdés.
-A megkeresésük pedig szinte biztos vagyok benne, hogy megvolt még annak idején, vagy tévednék?
Kivételek persze mindig vannak. Ezt pont én és Voilir tudhatjuk a legjobban, de azért mégis, olyan fura lenne pont itt és pont most.

-Bocsánat... nem úgy érettem, csak érdekes, hogy maga nem valami katonai rend legtetején irányítja a dolgokat. Pedig a tapasztalatai és a kora alapján eléggé ezt képzelné az ember, és ehelyett itt pihen a természet lágy ölében a sárkányával.
Záporoztak rám a kérdések, és hirtelen nem tudtam melyikre válaszoljak.
-Igazából nem tudom miért nem maradtam. Akkor úgy éreztem, hogy a családommal kell bepótolnom a kihagyott éveket, viszont mikor láttam őket, és észrevettem, hogy szeretnek, de már megszokták hiányomat, így eljöttem.
Kezdtem el a kis monológomat, egyben tudtam, hogy ennyi mindent nem kellene elmondanom magamról. Láttam Walhiron a meglepődés jeleit.
-A katonasággal annyi bajom van, hogy nem szeretem ha valaki olyan akar ugráltatni, aki semmit nem tett le az asztalra. Plusz van egy olyan problémám, hogy én nem szeretek parancsokat teljesíteni. Már gyermek koromban se fogadtam szót, és nem leszek valami hatalmi háborúnak a bábja.
Fakadtam ki magamból egyszerűen elmondva a tényeket.
-Viszont már kezdünk Krillel unatkozni, így cselekszünk és várunk, hogy felfigyeljenek.
Magyaráztam tovább és tovább amíg, a hasam mordult egyet.
-Maga nem éhes? Gyújtsunk tüzet aztán süssünk egy kis halat mit szól?
Tettem fel az ajánlatot neki.