Jólesik, hogy Namira nem löki el a kezem, sőt, az ölelésemből ahelyett, hogy kibontakozna, megerősíti azt egy viszonzással. Ha tehetném, soha többé nem akarnék rajta kívül senki mást a közelemben tudni, annyira jó érzéssel tölt el, hogy velem van. Szeretem őt átkarolni és védelmezni. Tudom, hogy a két sárkány figyel minket és Mavregar büszkesége egy szemernyit sem hagy alább, azonban Forlumir gondolatairól jelenleg semmit nem tudok.
Nincs mit megköszönnie, ez csak az igazság.
- Rendbe tudod hozni és ezzel szerintem Forlumir is egyetért.
---
- Hahh! - horkantok egyet, ami szinte megvetően hat - Átalakítom a te berendezésedet, ha ilyesmit gondolsz. Mintha nem tudnád, hogy a lovasaink igaz érzelmeit mi is érezzük. Ha nem érezném, amit Thioss, akkor is tudnám, hogy Namirát legfeljebb akkor hagyná el, ha meghalna.
Meglehetősen sokat voltunk távol Namiráéktól, így érthetőnek tartom, hogy Forlumir nem ismeri túlzottan Thioss ezen oldalát. Akármennyire is ostobának tűnik néha, az érzései mindig erősek és megingathatatlanok. Volt már rá példa, hogy összekaptunk valamin, de amikor újra helyrejött köztünk minden, mintha száz tűvel szúrták volna a szívét, amit én is éreztem.
---
- Naplementét? Remek ötlet!
Enyhén szorítok az ölelésen, annyira boldog vagyok tőle, hogy Namira ilyesmire gondol.
- Tudok egy nagyon szép helyet, ahol szerintem tökéletesen ráláthatunk majd. Nem csak katonai célokra jó, amit Mavregarral csinálunk.
Mikor megüti fülemet az utolsó mondat, megsajdul a szívem.
- Ígéred, hogy nem leszel bánatos? Ó, Namira... Ez nem szégyellnivaló, ha bánatos vagy, akkor igazán ember vagy. Ne szégyelld, ha bánt valami, ez nem olyan dolog, amit takargatni kell.

Thioss felsőruházatába mélyesztettem az arcom és hallgattam sárkányaink szárnycsapásait felettünk. Néhány járókelő, közöttük az egyik úr, aki édesanyám mellett lakott, feltekintgetett az égre, hogy megcsodálja a két sárkányt. Természetesen az utóbb említett személy nem hagyta figyelmen kívül azt sem, hogy egy férfit ölelek, de nem szerettem volna rejtegetni sem azt, amit éppen csináltam, sem pedig azt, hogy kivel. Forlumir helyeslően morajlott elmémben, majd heves izgatottsággal, nevetve hozzátette:
-Segíts, Mavregar át akar rendezni! Szólj rá!
-Mit mondtál neki, hmmm? Kis buta.
Magára hagytam a saját gondjaival. Úgyis tudtam, hogy a jégsárkány, bár nagyobb és idősebb nála, sosem bántaná. Felemeltem a fejem, szorítottam egyet Thioss hátán a kezemmel, majd eleresztve őt, végigsimítottam az arcán.
-Igen. Már tudom. Köszönöm.
---
Hát ha kis buta vagyok, és így állunk, akkor tessék. Gyakorlatilag leutánoztam Mav nem sokkal ezelőtti mozdulatait és ezúttal én zúdítottam port az ölelkezőkre. Igazság szerint kicsit korainak tartottam, hogy Namirának párja legyen, de ha már így alakult, nem volt mit tenni. Visszafordultam Mavregar felé és tréfásan az arcába vicsorogtam.
-Csak próbáld meg! Nem vagy te túl fagyos velem? Ideje lenne kicsit felmelegedned, nem gondolod? -lenéztem az aprócskává zsugorodott Namirára és levetkőztem a humoros oldalam, persze csak egy kis ideig- Tudod, hogy soha nem gondoltam a Lovasodat kéjhajhásznak, Mavregar. Rendes ember, olyasvalaki, aki oldalán el tudnám képzelni az én Namirámat. Figyelmes, türelmes, érzékeny és a vak is látja, hogy a tűztől is megvédené a Lovasom bármi áron. Nem úgy értettem. Csak..., őszintén, kicsit aggódom.
---
Amikor Thioss szorított az ölelésen, önkéntelenül becsuktam a szemem. Nem érdekelt, hogy újabb adag port kaptunk a nyakunkba, sőt, bevallom, most még rá sem néztem izgatott és boldog sárkányomra. Kíváncsian vártam, miféle hely lehet az, amelyről olyan szépnek látni a naplementét.
-Tudom. -elmosolyodtam és kinyitottam a szemem, amelybe könnyek gyűltek, nem csak a portól- Fogalmad sincs róla, hogy most mit mondtál nekem, Thioss.

Reagálni sincs időm Forlumir szemtelenkedésére, szinte azonnal belekezd a komolyabb témába.
- Természetes, hogy aggódsz, én is ezt tenném. Talán az egész hirtelen jönne, de Thioss sosem kapkodott el semmit. Ismeri már Namirát nagyon régóta és ha kialakult benne a szerelem, óvatosan engedi azt szabadjára. Igyekszik elkerülni, hogy esetleg megbántsa a Lovasodat, ezért valószínűnek tartom, hogy annál több, amit most látsz, nem igazán fog történni egy ideig. Tény, hogy tudtommal nincs semmi, amivel tönkretehetné Namira lelki világát, de mindenképp szeretné minél épebben megőrizni azt. Emiatt képes lenne bármeddig várni.
---
- Csak azt szeretném, hogy boldog légy. Ha a szavaim elegek ehhez, akkor én is boldog leszek.
Szinte fel sem tűnik, amit Forlumir alkotott, Mavregar elég gyakran büntet engem mindenféle általa kavart viharral. Néhány járókelő arcán mintha dühöt és elégedetlenséget látnék meg a két sárkány attrakciói miatt, de ez jelenleg cseppet sem érdekel. Nagyjából semmi nem érdekel. Akire szükségem van, a karjaim között bújik hozzám és ha tehetném, így maradnék vele életem végéig.
- Ha úgy akarod és kettesben szeretnél velem lenni, semmi akadályát nem látom.
Mavregar halk, dorombolás szerű hanggal kísérve suttog az elmémbe.
Részemről rendben, szinte zavarónak érzem magam itt jelenleg, úgyhogy szívesen magatokra hagylak titeket. Forlumirral majd Namira megbeszéli ezt.

Szavak sem kellettek hozzá, hogy megértsem, mire vágyik Namira. Minden egyes pikkelyemben éreztem, hogy szó szerint egyre jobban szereti azt a férfit és szépen lassan felismeri, hogy nagyon is tetszik neki. Komoly maradtam volna, de a szintén porral betemetett járókelők morcos arckifejezése miatt alig tudtam megmaradni Mavregar mellett a levegőben. Legszívesebben leszálltam volna és az arcukba vigyorgok, de alaposan meg is lepődtem magamon, hiszen soha, de soha nem akartam még rosszat az embereknek. Egyáltalán rosszat tettem én velük...?
Mavregar szavai megnyugtatóak és igazak voltak, ennek ellenére még mindig ott motoszkált bennem valami, de egyelőre elvetettem.
-Úgy látom, különválnak útjaink a Lovasainkkal. Mit szólnál hozzá, ha ameddig ők ketten egymást szorongatják, mi kerítenénk magunknak valami ebédre valót?
---
Éreztem, hogy szépen lassan piros leszek, mint egy paradicsom, de nem eresztettem el. Bizsergető, kellemes melegség járta át a mellkasom és úgy éreztem, ott a helyem, Thioss karjai között.
-Igen. A szavaid elegek ehhez. -feleltem neki egészen halkan, közben Forlumir érzéseit tanulmányoztam.
Akármennyire is elfeledkezhettem volna róla most egy kis ideig, nem akartam megtenni, pont most, amikor végre minden rendbe jött. Éreztem, hogy néhány percig vívódik az emberekkel, de nem találtam benne problémát. Fiatal volt még, voltak dolgok, amiket saját magának kellett tudni megítélni. Többek között azt, megéri-e porral beteríteni a Lovasát, ha utána így bámulnak rá a járókelők.
Mindenesetre nem szerettem volna kétségbe ejteni azzal, hogy szó nélkül elsétálok.
-Forlumir. Egy kicsit...maradhatok még vele egyedül?
-Hamarabb tudtam, hogy mit akarsz, mint te. -felelte nekem gondoskodóan és tudatával megsimogatta az enyémet- Menj csak, drága. Érezd jól magad. Hívj, ha bármi baj van.
Elképesztő volt, mennyire képessé vált arra, hogy a csemetéjét nevelgető édesapa szerepét magára öltse. Néha belesajdult a szívem, mert a kedvességéért is csodáltam őt. Sosem voltak még fiókái, sem párja, és nem értettem, hogyan lehet valaki ennyire odaadó.
Mosolyogva visszafordultam Thiosshoz, bár észre sem vettem, hogy egy ideje már felfelé tekintgettem. Mosolyogva néztem a férfi arcát, majd ismét megszólaltam.
-Tudsz valami csendes helyet itt a városban? -majd kisvártatva hozzátettem- Ne haragudj a tea miatt. Mindjárt kifizetem neked. Tényleg nem szándékosan lettem olyan... Még így is van kedved velem lenni?

Elnevetem magam a szorongatás kifejezésen, bár igaz, ami igaz, ez már tényleg szinte annak hat. Lassan már el sem tudom képzelni, hogy ők ketten soha nem látják egymást. Ha mégis megtörténne, az engem is megviselne. Thioss az évek során minden szabadidejét Namirának adta, az áldozat itt nem helyénvaló szó. Számára a lány egy ajándék volt az életben és Namira szemmel láthatóan ugyanezt érzi a Lovasommal szemben. Sosem számított, min kellett keresztülvergődnie és mit kellett elviselnie, Namirára akkor is szakított időt, amikor valójában be volt táblázva az ideje. Ellenezhettem volna, de akkor saját magammal ellenkeztem volna minden alkalommal. Tudtam, hogy nekik szükségük van egymásra és ezt sosem bántam. Egyiküknek sem ment semmilyen kárára ez a kapcsolat, így nem panaszkodhattam. Megtalálták egymásban a boldogságot, és aki ezt el akarja venni tőlük, annak velem kell számolnia. Akkor lennék igazán dühös, ha valami nagy fejes - vagy csak azt hiszi, hogy az - beleszólna a dologba. Na azt már nem. Forlumirra pillantok, aki valószínűleg ugyanúgy nekiesne bárkinek, aki bele mer szólni ebbe a csodába.
- Remek ötlet, tudsz egy erre alkalmas helyet? Nem jártunk egy ideje túl sokat errefelé, nem tudom, mi változott és mi nem.
---
Érzem, hogy Mavregar ismét kettesben hagy engem Namirával. A zár most még jobban sikerül, a sárkány már ráhangolódott az érzelmi hullámokra. Nem mondott a továbbiakban semmit, szimplán csak megértette, hogy most nekünk erre van szükségünk és minden kérdés nélkül szívességet tett kettőnknek. Megsimogatom Namira mosolygó arcát, ami szinte ragyog az örömtől és boldogságtól.
Bárcsak örökké így láthatnám.
- A tea nem lényeges, most veled foglalkozok. Csendesebb környék inkább külsőbb területeken van, ha gondolod, sétáljunk egyet. Közben is beszélhetünk, ha szeretnéd, annál tartalmasabb lesz a gyaloglás.