Ahogy némán végighallgatom Namirát és könnyedén eltűröm a gondoskodását, kissé megnyugszom. Örül a szívem, hogy a lány megértette, hogy Forlumir mit szeretett volna mindvégig. Nem szakítom meg a mondandóját, annyira őszintén beszél hozzám, mintha már ki tudja, mennyi ideje lennék a társaságában. Hihetetlen, hogy képes ennyire bízni egy olyan emberben, aki folyton veszélybe sodorja magát. Miután végighallgatom, nem szólok semmit a nyilvánvalóan pozitív beszéddel kapcsolatban. Elmosolyodok egy pillanatra, nagyon örülök neki, hogy így alakult.
- Nos... igen. Valóban harcba keveredtem, ilyenben még sosem volt részem. Éppen az erdő túloldalán jártam, amikor egy ismeretlen alak, mondhatni rám rontott. Sok harcot megéltem már, de amit az az... ember művelt, olyanhoz még nem volt szerencsém. Már ha ember volt egyáltalán.
Megérintem a kitisztított sebet, mélynek tűnik első tapintásra.
- Bizonyára láttál már karddal küzdő embereket te is, hiszen tanonc vagy. Minden fegyvernemnek külön-külön forgatási technikája van, melyeket hosszú évek alatt lehet csak teljesen elsajátítani, amihez szakértő mester is kell. A tőr gyors és határozott, a rövid kardokhoz lendület szükséges. Ez a maszkos illető egy hatalmas pallost forgatott elképesztő technikával.
Utólag belegondolva talán az első adandó alkalommal menekülnöm kellett volna, amint felismertem, hogy csekély esélyekkel indulok, de nem tudhattam, hogy ki az igazi célpont.
- Talán nem hiszel nekem, de ha láttad a karddal való edzéseket, akkor ő bizony úgy forgatta azt a hatalmas pengét, mint más, képzett harcos a rövid kardot. Talán őrültnek nézel, de annak ellenére, hogy az életemre tört, elismerem a képességeit, akárki is legyen ő. Megérdemli a tiszteletet akkor is, ha az ellenségem.
Bár annak ellenére, hogy aki ellenség, az többnyire ellenség is marad, úgy vélem, hogy az ellenfelednek is meg kell adnod a tiszteletet, ha tisztán és becsületesen küzd.
- Mivel Mavregar ismer és tudja, hogy nekem nagyjából mennyi idő szükségeltetik egy-egy harc során a végkimenetelre, ezért a huzamosabb időtartam miatt jött is értem és elvitt az erdőn egy tisztásra, messze az idegentől. Idáig már azért jöttem gyalog, hogy ha esetleg ő volt a célpont és a fickó sárkányokra vadászik, ne lehessen esélye őt megtámadni. Bár ellenezte a dolgot, elküldtem őt egy félreeső szegletbe, ahol meg tudja védeni magát, ha baj történne. Amint látod, ezt kaptam az arcomra, mielőtt a társam jött volna. Igazán hálás lehetek neki, amiért megmentette az irhámat, valamint ha nem térek ki időben a kard elől, akkor nem lennék itt.

Amikor bebizonyosodik, hogy valóban harcról volt szó, méghozzá ennek az erdőnek a túloldalán, minden jókedv és megkönnyebbülés tovaszáll. Kiszolgáltatottságérzet lesz úrrá rajtam, még a levegőt is máshogy veszem, ezért pedig csak még idegesebb leszek.
Bólintás tőlem a válasz. Igen, láttam már kardokkal küzdeni másokat, még úgy is, hogy nekem még arrafelé semmi keresnivalóm és valószínűleg nem is lesz. A kicsi tőrök pontosan megfelelnek majd nekem, azokat mesterien megtanulom majd szépen dobálni és meg is volnánk. Addigra talán majd a bonyolultabb légi manőverek is sikerülnek majd...
-Pallost -félig kérdezem, félig pedig mondom, mert elég hihetetlen, még akkor is, ha jócskán tisztában vagyok már a ránk leselkedő veszélyekről könyvekből és feljegyzésekből.
Amikor eljut a fülemig, hogy hihetetlennek hatóan bánik a pallossal, úgy érzem, ott kellett volna lennem, hogy azonnal elvigyem onnan Thiosst. Egy olyan segítőkész, megbízható és hozzám közelálló embernek nem eshet semmiféle bántódása. Semmi. Még egyetlen vágás sem. Olyan sem, ami most a férfi arcán van.
Haragomat Thioss felnőtt, komoly, érett látásmódja oszlatja szét. Bólintással adok neki igazat. Hogyne volna nyilvánvaló, hogy másokat is tisztelni kell? ...Na jó, ezt inkább nem mondom ki.
-Ó, szóval így állunk. Remélem, megkaptad tőle a magadét. -nézek rá komolyan és kicsit mérgesen- Nem szabadna ilyen felelőtlenül az életeddel játszanod. Buta. -mondandómat inkább megkönnyebbülés színezi, mint düh, így biztosra veszem, hogy Thioss nem veszi majd illetlenségnek ezt a hangnemet- Mindenesetre szerintem logikusan és jól cselekedtél. Ha sárkányvadász, lehetett nála valami olyan ásványkincs és valószínűleg, ha kém is volt esetleg, tisztában van vele, hogy mi van az erdőn túl. Nem akartad, hogy bárkinek is baja essen, igaz? De majdnem a nyakadat szegték...
Erős késztetést érzek rá, hogy megöleljem, mint az anyámat, amikor újra láttam, de inkább nem teszem meg. Egyrészt, mert nem tudom, mire vélné, másrészt, mert azt sem, a sárkánya mire vélné, ha érezné, hogy hozzányúlok a sebkezelésnél jobban, harmadrészt pedig, mert fogalmam sincs, hogyan kellene éreznem magam ilyen információk birtokában. Az erdő és annak nyugtató hatása a múlté. A varázs elmúlt, vissza a valóságba. Egyre inkább azt érzem, innen minél hamarabb menni kéne.
Mindhármunknak.

Teljes mértékben meglep a lány reakciója, hiszen éppen az imént mondtam, hogy megtámadtak. Ott a sebhely az arcomon és tudja, hogy nem hazudnék neki. Ennél több bizonyíték mi kellene még? Értetlenül pillantok rá, mintha meg se hallotta volna, hogy nem én voltam a vadász.
- Namira, figyelsz te rám? Éppen az előbb említettem, hogy rám támadtak. Eszem ágában sem volt, hogy ennyire közel harcba bocsátkozzak. Azért jöttem erre, mert reméltem, hogy megtalállak valahol a környéken.
Való igaz, amiatt indultam el, hogy láthassam és megkérdezhessem, hogy haladnak a tanulmányai. Elég sok időnek tűnt, amióta sárkánylovasként voltam Mavregar társa, így már a hiányérzet és a tiszteletadás miatt jutottam arra a döntésre, hogy látogatást teszek a lánynál.
- Éppen beléd is botlottam, bár a helyzet nem éppen szerencsés, elég csak rám nézned. Mindenesetre már érdekelt, hogy hogyan alakul a tanulmányi helyzeted és Forlumirral való kapcsolatod. Bár sejtésem szerint így mindkettő nagyon jól alakul. Ennek örülök.
Elpillantok abba az irányba, amerre társamat küldtem, talán elő kellene hívnom a rejtekéből. Azonban ha az az ismeretlen még itt ólálkodik és...
Te jó ég... Mennünk kell!
Mintha villám volna, olyan hirtelen villan az agyamba a lehetősége annak, hogy itt van valahol a közelben és bármikor támadhat. Magamat meg tudnám védeni, tudnám húzni az időt, ha engem támad meg, de ha Namirát célozza meg, aki sejtésem szerint még nem elég képzett egy olyan szintű harcoshoz képest, azt sosem bocsátanám meg magamnak. Elkerekedett szemekkel nézek a lányra és gondolatban Mavregart hívom, akármilyen kockázatos is a lehetőség.
- Mennünk kell, erre most nincs idő! Ez az... ember talán itt lehet a közelben és veszélyben lehetünk miatta!
Az erdő felé fordulok, közben hallgatom a szél zúgását, amiben mindig felismerem Mavregar szárnycsapásainak hangját.
Amíg nem ér ide, nekem kell megvédenem Namirát!
Nem merem megkockáztatni, hogy esetlegesen miattam baja esik a lánynak, így inkább felkészülök a legrosszabb eshetőségekre. Nem ismerem az idegent, talán a képességeit sem a mesteri kardforgatáson kívül, nem bízhatom a véletlenre a szerencsénket, hogy nem jött erre.

-Én... -próbáltam valamiféle magyarázattal előállni arra, hogy gyakorlatilag fel sem fogtam a támadás szó hatalmas, sokrétű horderejét. Thioss valószínűleg életveszélyben volt vagy még van is, ahogyan most már én is.
Szedd már össze magad! Nem haragszik rád. Nem haragszik rád! Nem haragudhat...
Szavai megnyugtattak. Jó volt hallani, hogy nem gondol tehetségtelennek és rossz embernek, egyúttal fájdalmas volt néznem azt a vágást, amikor néha felpillantottam rá. Máskülönben magam elé bámultam még mindig. Valami nem volt rendben. De mi?
Ki kellett találnom valamit, elvégre olyan figyelmetlen és erőtlen voltam, hogy a nyilvánvalót sem voltam képes felfogni. Megtámadták. Valamit biztosan akartak tőle vagy a társától, esetleg eltenni őket láb alól, hogy...aztán megtámadhassák a tanoncokat?!
Nem. Biztosan nem lehet olyan komoly a dolog. Zsebembe gyűrtem a vizes rongyot. Mintha mi sem történt volna, gondolkodni kezdtem, mit is mondhatnék neki, miért vagyok ilyen szétszórt és bánatos, ha már egyszer végre minden rendben. Mondhatjuk. Talán...
-Mi... -na igen, nem volt túl jó ötlet a véres, vizes szövetet visszagyűrni a nadrágomba. Most aztán jól átázott, ráadásul fogalmam sincs, honnan jött az az eszement ötlet, hogy visszategyem.
Ahogy leereszkedett a kezem a testem mellé és ismét felnéztem, hogy bocsánatot kérjek, minden szó az ajkamra fagyott. Thioss tekintete, az arca, a testtartása ijedt és merev volt, mint valakinek, aki egy rémálomból ébred.
-Thioss! -kiáltottam, amikor végre én is elhittem az egészet. Veszélyben vagyunk. Kétségbeesést éreztem, legszívesebben folytattam volna a beszédet, hogy megnyugtassam magam és eltereljem a figyelmem egy óriási, villogó, vérbe mártott pallos képéről, de...
Ahogy a férfi az erdő felé fordult, ahogy nézett, ahogy koncentrált, megértettem, hogy Mavregart hívja. Akkor, abban a pillanatban rohamozott meg az igazi, leplezetlen, hátborzongató félelem és magamban ezerszer hálát adtam, amiért soha nem terveztem, hogy légivadász vagy közelharcos leszek. Éreztem, ahogyan lábam remegni kezd és felkaromon felállnak az apró szőrpihék, szépen sorjában, kényelmetlen feszültséget keltve, pont, mint amilyen helyzetben mi voltunk. Várni. Figyelni. Nem hibázni. Mert az életed is múlhat rajta.
Nem! Túlreagálod! Mert mindig is gyáva voltál! Az egész nevetséges viselkedésed egy merő gyávaság! Mindenkit bántasz, aki fontos neked, mert nem vagy képes megvédeni magad és élvezed, ha mások figyelmében biztonságra találsz! Közben pedig egy mocskos kis haszonleső vagy...
Éreztem, ahogyan a szemem sarkából kigördül egy parányi könnycsepp.

- Sssst! Halkan!
Teljes mértékben megértem Namira hirtelen jött félelmét, de igyekszem megnyugtatni őt.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Ne engedd, hogy a félelem a hatalmába kerítsen, mert akkor elvesztél.
Magamhoz húzom, hogy megnyugtassam, majd a szemébe nézek. Hangomba nem keverek szigort, nehogy még jobban megijedjen a helyzettől, ami tapasztalatom szerint nem lenne túl rózsás. Ahogy mélyebben beletekintek a szempárba, szinte érzem, ahogy retteg attól, ami történhetett volna és ami még megtörténhet. Talán én ijesztettem meg ennyire, de nem leplezhetem előle, hogy az ellenfelem milyen erővel bírt.
- Segíts nekem és figyeld te is a környéket. Bízom benned.
Elengedem a lányt és árgus szemekkel figyelem a környezet rezdüléseit, hátha olyasmit veszek észre, amit normál körülmények között rendellenes. Mavregart még nem hallom, bár sejtettem, hogy kell egy kis idő neki, amíg ideér. Messzire küldtem és akármennyire is jól repül, ő sem érhet el idáig néhány pillanat alatt.
Hol bujkálsz? Gyere elő!
Nem kiáltom el ezeket a szavakat, hiszen ha biztonságban vagyunk még, ezzel automatikusan lebuktatnám kettőnket. Nem. Azt nem lehet.
Félek a helyzettől, de nem magam miatt. Itt van mellettem az a lány, akinek segítettem annyi időn keresztül és nem akarom, hogy bármi baja essen. Nem a segítségnyújtás a legfőbb dolog ebben a pillanatban, sőt, máskor sem, hanem az, hogy Namira fontos nekem és eljött az ideje, hogy megvédjem, ha kell. Sokat köszönhetek neki és a családjának, meg kell hálálnom ezt valahogy. Nélkülük talán túl sem éltem volna eddig.
Mavregar... Kérlek, siess!
Nagyon jól tudom, hogy a jégsárkány nem haszonállat és megvetem azt, aki annak képzel egy sárkányt, de most nagy szükségem van a segítségére.
Szárnysuhogás!
Elég volt csak gondolnom rá és hosszú perceknek tűnő idő alatt már hallom is társam jellegzetes hangját.
Itt vagyok már, mi történt? Nagyon messzire küldtél, de igyekeztem, ahogy tudtam. Az ott... Namira?
A sárkány még a magasból is észreveszi a megrettent lány félelmét.
Nincs időnk csevegni, veszélyben van. Talán az az alak még mindig itt ólálkodik valahol. Le tudsz szállni?
Itt nincs elég hely nekem, de nem messze a patak partján van egy nagyobb tisztás, oda kellene elmennetek. Siessetek, mert igazad lehet. Figyeljetek oda mindketten!
Meg sem várva lovasa gondolatát, elrepül az említett irányba, tudja, hogy mi a helyes döntés.
- Namira, gyere velem, Mavregar itt nem tud lejjebb ereszkedni, nemhogy leszállni.
Kezemet nyújtom a lány felé, nehogy a rohanás közepette leszakadjon tőlem az erdőben. Mavregar még tesz egy kört, jelezvén, hogy valóban nincs messze az említett tisztás. Persze ezzel őrszemlét is tart kettőnk fölött.

Thioss viselkedése és szavai önmagukban nem voltak elegendők ahhoz, hogy végre észhez térítsenek. Egyszerűen túlságosan féltem, hogy nekem is látnom kell, amitől ő ennyire megrémült és ideges lett. Továbbra sem változott bennem semmi. Ugyanolyan idegtépően festhettem, mint eddig, mert rám nézett és...
Megölelt.
Úgy éreztem magam, mintha újból otthon lennék, ahol legelőször találkoztunk. Hálásan néztem a szemébe, mozdulatlanul élveztem minden pillanatot, amíg minden figyelme rám irányult. Biztonságot árasztott a közelsége és szerettem volna neki is elmondani, de nem találtam a szavakat, csak elmenni akartam volna innen, de annak tudatában, hogy Mavregar épen maradt, nem mertem volna közölni saját sárkányommal, hogy nem fogadtam szót és most a segítségére szorulok.
Sokkal, de sokkal szomorúbb lenne, mint Thioss volt, hogy nem figyeltem rá. Ezt nem tehetem meg vele. Azok után végképp nem, mennyi fájdalomra adtam okot eddig is...
-Jó.
Csak ennyi volt végül, amit mondani tudtam, miután a férfi eleresztett. Szégyent éreztem. Mert nem tudtam tiszta fejjel gondolkodni.
Thiossnak háttal foglaltam el őrszem pozíciómat, majdnem teljesen a patakocska partjánál. Nagy levegőt vettem és szépen lassan megszüntettem tagjaim remegését. Lélegzetem minimálisra csökkent, ahogyan arra törekedtem, hogy minél halkabb és árulkodóbb zajokat meghalljak. Minden rajtunk múlott, ezt pedig határozott indoknak tartottam arra, hogy bármit megtehessek célunk érdekében.
Bár nem tudok elég jól harcolni és jelenleg semmi sincs nálam, a pusztakezes küzdelmem legalább nem egyenlő a nullával.
Annak idején szegény megboldogult apám és én küzdöttünk egy kicsit a veteményes mellett, hogy megtanítson megvédeni magam a tolvajok vagy netán egyéb alvilági emberek áldozatául esésétől. Hát,...most úgy tűnik, meg kell mutatnom, mit tudok.
Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam magamban, meghallottam a jellegzetes hangot, amely repülő sárkány közeledtét jelezte. Minden fajtának és mindegyiknek külön-külön más volt ez a hang, de a alap jellemzőit soha nem felejtem el. Alig telhetett bele egyetlen percbe és Mavregar nagyobbacska madárrá törpülve megjelent felettünk az égen. Csillogó kék pikkelyei száz és száz irányból verték vissza a napfényt, és talán én voltam az egyetlen személy az egész világon, aki -zavarodottságának köszönhetően-, még ebben a pillanatban is gyönyörűnek találta a látványt.
Thioss hangjára ismét a férfi felé néztem, meg is fordultam, hogy lássam az arcát. Bólintva eleget tettem kérésének, szó nélkül felé nyújtottam a kezem és felkészítettem magam a rohanásra.
Most nem eshetek el véletlenül sem.

A lány elfogadja a kéznyújtásomat és érintésére mosolyogva rápillantok.
- Gyere, Mavregar sem időzhet itt sokáig, hiszen a sok fa miatt kevesebbet lát, mint mi.
Siessetek, mert ha valaki felbukkan, nem tudok a sűrű erdő miatt károk nélkül megóvni titeket.
Nem válaszolok neki, tudja nagyon jól, hogy már felé tartunk.
Hihetetlen, hogy még ilyenkor is képes egy erdő épsége miatt aggódni.
A rohanás közepette hátraszólok Namirának.
- Mavregar le tudott szállni és egyelőre nyoma sincs senkinek. Ne a patak partján, hanem az erdő szélében menjünk, hogy ne lehessünk könnyű célpontok.
Az erdőn keresztül megyünk, nem lenne jó ötlet nyílt terepen haladnunk.
Amint ideértek, indulunk vissza a kiképző központba. Namira ott lesz a legjobb helyen és egyébként is figyelmeztetnünk kell legalább az ott lévőket.
Mintha nem csak a neki célzott mondataimat értené, annyira tudja, hogy mire gondolok. Már kiképzésünk alatt is szoros volt köztünk a kötelék és ha lehetett, még szorosabb lett néhány év alatt.
Namira kezét nem engedem el és próbálom úgy irányítani a nagy iram mellett, hogy elkerüljön mindennemű botlásveszélyt vagy sérülést. Bízom benne, hogy ezeket önmagától is elkerülné, de valószínűleg ahhoz nincs hozzászokva, ami most történik. Néha-néha hátratekintek, hogy ha a lány fárad, lassítsak a tempón.
- Ne haragudj, de jelenleg ez a legjobb megoldás. Ha kiértünk a tisztásra, te szállj fel először Mavregar hátára, segíteni fog neked benne, ha szükséges.
Kissé hosszabbnak tűnik az erdőben futva, mindenfélét kerülgetve ez a menekülés, de Namira most az én felelőssége és ez mindig így is lesz.

Némán engedelmeskedve húzódtam be a sűrű lombok és bozótos takarásába, amely bár jelentősen csökkentette előrehaladásunk tempóját, csaknem lehetetlenné tette, hogy eldobott pallosa vagy e durva terephez gyenge nyilai célt érjenek...
Egyszerűen nem voltam képes valahogyan is nevén nevezni azt az embert. Csak Ő volt. Ő, akitől életemben először testközelből félnem kell. Ha egyedül lettem volna, már régen elvesztettem volna a fejem. Fogalmam sem volt, normális-e, ahogyan éreztem, ahogyan viselkedtem, amit tettem, a pánik miatt, de most nem is érdekelt. Teljes szívemből vedtem volna Thiosst és Mavregart, egyidejűleg viszont mélyen el is rejtőztem volna egy nagy fa odvában.
Akaratlanul is megszorítottam Thioss kezét. Minden második szó, ami az erdei rohanás alatt eszembe jutott, a félelem volt és ettől csak mégjobban éreztem, hogy félek. Talán soha semmitől nem féltem még ennyire. A Rhoantán tett látogatásomkor sem... Azt hiszem, félek a haláltól...
Thioss alkalmanként hátranézett és ezért mérhetetlenül hálás voltam neki. Nem szégyenteljesen hálás, mint máskor, ha idegentől kaptam segítséget, inkább amolyan természetesen hálás. Megnyugtató volt, hogy törődik velem.
-Jól van. -préseltem ki magamból egy leheletnyi hangerejű választ, miközben azt latolgattam, vajon Mavregar mekkorára nőhetett, ha mostanra Forlumir is igazán nehezen fért be az anyám teraszának kétszárnyú ajtaján.

Amint ritkul az erdő, megpillantom a csillogó, kék pikkelyeket és Mavregar is észrevehetett minket, mert rögtön a mi irányunkba néz. Az utolsó néhány méteren már nem lehet probléma, legalábbis ebben reménykedem. Szívem szerint mondanám Namirának, hogy rohanjon, ahogy csak tud, hogy minél előbb Mavregar védelmében lehessen, miközben én hátrébb maradok figyelni a lehetséges veszélyre, de nem ismerem az ellenfelemet, nem tudhatom, hogy egyedül van-e vagy talán csapdákat állított a környéken.
Nem hiszem, ő vérre ment, nem tudnám igazán elképzelni, hogy csapdákat építene.
Érzem, ahogy a lány megszorítja a kezemet, nem erősen, inkább bizalmat adóan. Hazudnék magamnak, ha azt gondolnám, hogy nem félek, mert most igenis van félnivaló. Nem egyszerű tolvajról vagy banditáról van szó. Időközben kiérünk a tisztásra, majd gondolatommal Mavregar-hoz szólok.
Elbírod kettőnket, ugye? Namirát magam elé ültetem, úgyhogy majd óvatosan, légy szíves.
A sárkányból értetlenkedő morgás tör fel.
Szerinted miért nem tudtam leszállni ott, ahol voltatok? Mintha nem tudnád, hogy mekkora vagyok.
Elnevetem magam a helyzet ellenére is, valószínűleg aki alaphelyzetben látna így, bolondnak nézne.
Újra hátrapillantok a lányra, már nem kell figyelnem a kiálló gyökerekre és az aljnövényzetre.
- Úgy lesz a legjobb, ha előttem ülsz, úgy majd tudlak fogni. Valószínűleg van egy csekély méretkülönbség Forlumir és Mavregar között, úgyhogy így lesz a legjobb. Ha szeretnéd, felmehetsz a szárnyán, elbír kettőnket is, de ha neked úgy jobb, a mancsában emel majd fel. Ne aggódj, nem szorít meg.
A sárkányhoz közelítve, majd végül odaérve még feltűnőbben látszik, hogy Mavregar miért választotta a távolabbi pontot a landoláshoz.
- Nos?
Várakozóan pillantok a lányra, akinek elsőbbséget adtam a sárkányomra való felszállásra.

A tisztás látványa egyfajta groteszk biztonságérzettel töltött el, talán Mavregar miatt és talán amiatt, hogy mondhatni, ismerem őt, ahogy lovasát is. Azonban ott lebegett előttem egy láthatatlan erőtér, a tisztást körbelengve, mint egy lehetséges célponthalmaz, amely csak arra várt, hogy Ő találatot kezdeményezzen.
Valamiért jó volt őket együtt látni, így egészen olyan volt, mint régen, amikor ez az incidens még a kanyarban sem volt... Hálásan fogadtam Thioss pillantását és bátorkodtam valamiféle számomra szintén groteszknek tűnő mosollyal felelni, mert valahonnan sejtettem, valami olyasmi játszódhatott le sárkány és lovasa között az imént, mint amibe én szoktam csöppenni néhanapján.
Ekkor Thioss megszólalt, én pedig kíváncsian, kissé pedig azt hiszem, félve néztem rá.
-Csekély...? -kérdeztem meglepődve.
Mavregar egyáltalán nem volt olyan kicsi, mint Forlumir. Mondom, egyáltalán nem. Egyszerűen hihetetlennek tartottam, még abban a percben is, hogy valaki így megváltozhat, ha néhány hónapig nem látom.
-Nem mászkálok a szárnyára. -jelentettem ki komolyan és ellentmondást nem tűrően- Azt akarod, hogy megrándítsam?
Kétkedve néztem előbb magamra, aztán a férfire, hogy ilyen eszementség egyáltalán eszébe mert jutni. Persze nem haragudtam rá, tudtam, hogy valójában ő is szörnyen ideges és soha, de soha nem ártana a társának.
Mosolyt villantottam rá, amolyan bocsánatkérésfélét, majd azon nyomban kirohantam a legszélső fák elé, ott megálltam hallgatózni, ezután pedig amilyen gyorsan tudtam, szaladtam egyenesen a jégsárkány felé. Odaérve körülkémleltem, mint valami életét féltő mezei állat és bólintottam Mavregar felé.
-Remélem, te nem sérültél meg.
Azzal a taglejtéssel mondtam ezt, amelyikkel Forlumirnak szoktam jelezni, hogy Namira elfoglalja a fedélzetet, és még én néztem furcsán, amiért rájöttem a hibámra. Éreztem, ahogyan a vér az arcomba fut és menthetetlenül elvörösödöm. Csak remélni tudtam, hogy a sárkány lesz oly szíves és elnézi ezt egy ázott, csatakos öltözetű, szégyenben úszkáló lánynak, ez alatt pedig azt értem: Thioss nem tudja meg.
Már így is elrontottam mindent...Ez nem az én napom. Otthon kellett volna maradnom és gyakorolni. Igen, ...ezt kellett volna.

A sárkány mintha elmosolyodna a lány gesztusán, majd szelíden tartja a markát, hogy felemelhesse őt a hátára.
Milyen aranyos, amikor elpirul!
Mosolygok a gondolattal átvitt kijelentésen és egyet kell értenem Mavregar véleményével.
Ő mindig ilyen aranyos. Ezen nincs mit csodálkozni.
Ó, csak nem?
A sárkány felém fordítja nagy fejét és érdeklődően pillant rám.
Ilyenkor szeretem, hogy nem tudsz beszélni.
Mosolyomat továbbra is megtartom, de Namirának így fogalma sincs, hogy sárkány és lovasa fejében éppen mi zajlik le. Bár ezt valószínűleg Mavregar is tudja, szép lánynak tartom Namirát, bolond is lennék, ha nem látnám annak.
- Menjünk, ne időzzünk itt sokáig. Célpont a kiképzés helyszíne. Valószínűnek tartom, hogy kissé meglepődnek majd, amikor odaérünk, de nem tehetünk mást.
Még aggódik is értem, pedig látom, hogy rettenetesen fél. Ugye nem komplikáltad túl és nem mondtad veszélyesebbnek az illetőt, mint amilyen valójában?
Nézz az arcomra, Mavregar. Ilyen helyen sosem szoktam sérülést szenvedni. Ha nem jöttél volna, talán már nem is láthatnád.
Sárkányom csak mordul és enyhén bólint egyet, néma egyetértéssel igazat adva nekem, hogy a veszély valós volt és talán most is az.

Kissé megalázottnak éreztem ugyan magam, de hálás voltam, amiért nemsokára kikeveredhetek ebből a rémálomból és megint a kiképzőhelyen lehetek, lehetőleg Forlumirral, aki, nagyon remélem, meg fogja engedni, hogy ma éjjelre megágyazzak magamnak az oldalához...
Óvatosan másztam bele Mavregar tenyerébe, ami, bár nem volt olyan nagy, mint egy Közelharcosé vagy Légivadászé, így is biztosan meg tudott tartani engem.
Most mi van... Észrevettem, hogy nevetnek, hogyne vettem volna? De vajon rajtam?
Lehorgasztott fejjel foglaltam el a helyemet és igyekeztem olyan mozdulatlan lenni, hogy fel se tűnjön, hogy létezem. Valószínűleg sokáig ültem volna még ott ilyen szoborábrázattal, ha Thioss nem szólal meg.
-Meglepődnek?... Legjobb tudomásom szerint, ha erről bárkinek is szólnunk kell, valaki nem meglepődni, hanem engem elevenen megnyúzni fog inkább... Kérlek, ne mondjuk el neki! Kérlek, Thioss. Tudom, hogy utóbb úgyis rájön, de...ne most, amikor minden olyan jó volt.
Tudtam, hogy őszinte lehetek vele. Ezt már bizonyította. Most már az sem érdekelt, ha kinevetett, hiszen minden oka megvolt rá, nevetséges voltam. Mindegy. De ez az, amit nem engedhetek megtörténni. ...Persze más kérdés, el tudom-e zárni az emlékeim olyan helyre, ahol Forlumir nem találja meg.
-Nem mondtam semmit inkább. Ne haragudjatok. Nem kérhetlek arra titeket, hogy falazzatok, ráadásul olyasmiben, amivel azonnal le fogok bukni. Inkább csak menjünk innen, de gyorsan. Még egyszer bocsánat, ma valahogyan nem vagyok a régi. Sajnálom.
Lehorgasztott fejjel bámultam Mavregar egyik különösen csillogó pikkelyét, nemsokára lehunytam a szemem és gondolatban biztonságos helyre próbáltam képzelni magam. Olyan helyre, ahol nem hibázhatok.
Hmm, talán ezért látok csupa ürességet.
Akaratlanul is elmosolyodtam.

Mavregar újabb mély hanggal emeli hátára a hozzá képes kis termetű lányt.
Mintha félne, hogy rosszat tett. Nem szabadna itt lennie?
Éreztem, hogy valamit titkol, de azt mondta, hogy nincsen semmi baj. Valami mégiscsak van.
Rutinosan megválasztva magamnak az utat, ösztönszerűen mászok fel sárkányom hátára és derekánál átkarolva igyekszek biztonságba helyezni Namirát. Talán nem tetszik neki a megoldás, de ha nem akar leesni, így lesz neki a legjobb. Nincs hozzászokva ekkora sárkányhoz. A füléhez hajolok és halkan, de számára még érthetően kérdezek tőle.
- Mit titkolsz el, Namira? Mégsem úgy van, ahogy mondtad? Mindenesetre ez a helyzet egyáltalán nem csak ránk tartozik, ugyanis az az illető mindenkire veszélyes, főleg a tanoncokra, akik messze nem olyan képzettek, mint ő. Tudniuk kell legalább a tanítóknak, hogy nem is annyira messze tőlük valaki talán betörhet oda és szörnyű következményei lehetnek a dolognak.
Bár nem tudom, ki a célpontja a maszkosnak, de nem tartom kizártnak, hogy sárkány és sárkánylovas egyaránt veszélyben lehet. Biztosan lehetnek olyanok, akik fel tudják venni vele a versenyt, de ők nem a kiképzés helyszínén vannak.
- A társad fülébe úgyis eljut minden és szerintem jobban haragudna rád, ha elrejtenéd előle, ami történt, mintha rögtön tudomást szerezne róla.
Sóhajtok, mert nem akarok rosszat senkinek sem.
- De rendben... nem mondom el neki. Én biztosan nem, de ha tőled tudja meg, hogy hol voltál és a közelben mi történt, az lesz a legjobb.

Thioss érintésétől ezúttal kirázott a hideg. Ez pedig nem annak a jele volt, hogy hirtelen már mást gondolok róla, sokkal inkább annak, hogy valamit nem csináltam jól. És valóban... visszagondolva a szavaimra, meglehetősen önzőnek tűntek, sőt, mocskosul önzőnek. Elszégyelltem magam.
-Nem úgy gondoltam. Soha nem kívánnám mások kárát a saját kedvemre. Soha, de soha. -hátranéztem a férfire- Nem titkolok semmit, egyszerűen csak nem kaptam engedélyt, hogy kijárjak, pont az ilyesmik miatt. Eddig soha nem hittem Forlumirnak, de végig igaza volt. Azt hittem, csak azért csinálja ezt az egész...szigorúságot, mert nem tetszik neki, ahogy viselkedem. Bele sem gondoltam, hogy ennyire aggódik és kiborít, hogy ostoba voltam. Megérdemelném, hogy itt hagyjatok.
Nem akartam többet mondani, inkább szégyenembe burkolózva vártam az indulást. Thioss és Mavregar külön-külön sem voltak összehasonlíthatóak velem, nemhogy együtt. Értelmük, tapasztalatuk és bölcsességük messze túlszárnyalta az enyémet. Ekkor jutott először eszembe, miért én kellettem és miért nem valaki más, aki sokkal okosabb, kezelhetőbb és nagy szíve van. Bármelyik nővérem hamarabb különb társa lehetne annak a sárkánynak akár egy éven belül is. Miért én? Én nem vagyok senki. Csak bántok másokat és csodálkozom, hogy nem szeretnek.
-Az én kötelességem elmondani neki, mint társa. Ne haragudj, Thioss, ne haragudj, Mavregar. Tényleg sajnálom. Gondolom, nem ezt vártátok tőlem.

Sárkányom hitetlenkedve fordítja pillantását Namirára, de gondolatát nem közli velem. Ezek szerint nem voltam elég halk ahhoz, hogy ne értse, amit mondok. Bár belegondolva menetszélnél is meghallja, ha mondok valamit... Sejtem, mire gondol, ő is elhűlt a lány kijelentésén.
- Hogy mi? Namira! Ezt hogy képzelted?
Igyekszek visszafogni a hangomat, de annyira hihetetlennek tűnik ez az egész, hogy éppen a normál beszédhangom tetejéig tudom csak lecsillapítani. Megdöbbenésemben lazítok a lány védelmében összekulcsolt karjaimon, képtelen vagyok elhinni, hogy tiltás, sőt egyenesen Forlumir aggodalma ellenére elhagyta a helyét.
- Még ha valakivel jöttél volna, akkor sem értenék egyet azzal, amit csináltál. És ha te voltál a célpont? Ebbe így utólag belegondoltál?
Csak arra tudok gondolni, hogy Forlumir és közte egyáltalán nincs rendben minden és emiatt szeretett volna magányt keresni az erdőben.
De ez nem mentség, ha nem jövünk, talán már nem is élne!
Egyszerűen képtelen vagyok többet mondani neki, a döbbenet mintha kiszorítaná ehhez belőlem a levegőt. Csak egy utolsót szólok.
- Mavregar, induljunk...
A szokásos hirtelen emelkedés miatt újra enyhén megszorítom Namira derekát és a szemem sarkában megjelenik egy kis könnycsepp.
Miért...
Nem szólok többet, de nem haragból, hanem fájdalomból. Nekem nem kell szót fogadnia, de arra, aki annyit aggódik érte, legalább rá kellene hallgatnia. Bele sem merek gondolni, hogy mire érkezhettünk volna a patakhoz Mavregarral.

A hang a fejemben fájdalmas volt és rettenetesen csalódott. Éreztem az elfojtott dühöt és mérhetetlen szomorúságot is, az egész pedig olyan volt, mintha megmérgeztem volna a lelkét.
Én. Akit jobban szeretett mindennél.
-Namira! Válaszolj! Most azonnal válaszolj!
Csend... Semmit sem tudtam volna mondani. Semmit. Abszolút semmit. Még azt sem, hogy bocsánat.

Gondolataim a felszállás után olyan erővel hatottak, mint a szembeszél ereje. Képtelen vagyok őket elrejteni Mavregar elől, mindent hall, ami lezajlik a fejemben.
Hidd el, Thioss, én sem értek egyet vele, sőt. Nagyon megütött, hogy Namira kimerészkedett a nyilvánvaló veszélyek ellenére is. Nem vette számításba, hogy nem lehet elég óvatos. Erre te vagy a példa.
Igen, tudom. Nem fér a fejembe, hogy egy ilyen rendes és tisztességes lány miért csinált ekkora meggondolatlan lépést.
Érzem, ahogy a lány megszorítja a kezemet, mintha bocsánatot szeretne kérni, de szavakban nem tudja kifejezni. Érzem magamon a pillantását és a szemébe nézek.
- Soha többet ne csinálj ilyet, értetted? Rendben, rám nem kell hallgatnod, ha nem akarsz, de ott van a családod és Forlumir. Egy sárkány lelkének is rettentően fáj, ha a társa elhagyja, gondolj bele Forlumir helyzetébe.
Jómagam Mavregarral igen ritkán veszek össze, de csakis olyan esetben, amikor nehéz és súlyos döntést kell meghozni. Minden alkalommal megbánom, ha bántom egyetlen szóval is, mert nem érdemel szidalmazást. Két eléggé különböző eset vagyunk bizonyos szemszögből, de tudunk kompromisszumokat kötni.
- Amint visszaérünk, ne habozz. Ne akard, hogy Forlumir csalódott legyen, mondj el neki mindent. Ennyit igazán megérdemel.
Néha úgy érzem, mintha más és más sárkánylovasom lenne, olyan személyiséged van.
A sárkány újra megereszti azt a jellegzetes és talán kissé furcsa mosolyát.

Tudtam és világosan érzékeltem, hogy Thioss sokkal inkább aggódik és zaklatott, mintsem mérges volna, mégis, Forlumir sürgető és nyomasztó jelenléte gondolataimban minden tettemet megakadályozta. Annyira féltem, annyira elveszettnek éreztem magam a sokféle fájdalommal és bánattal körülvéve, hogy azt sem tudtam, az enyémek-e az érzéseim. Sárkányom, ahogy várt és várt rám, egyszer csak elnyomott magában mindennemű érzelmet, s csak a szívből jövő aggodalom és mérhetetlen szeretet áramlott át a minket összekötő láthatatlan hídon hozzám.
Akkor értettem meg, mi zajlott le benne mindössze néhány perc alatt. Realizálta, hogy elszöktem, megtagadtam a kérését, akaratlanul hatalmas veszélybe sodortam magam és mindezt egyetlen délután leforgása alatt. Mégis, olyan volt, mintha a tudatával simogatna.
-Ne félj, drága, megyek már! Úton vagyok. Tudom, hogy nem vagy egyedül, de elmegyek érted, jó? Csak ne félj. Ha bárki egy ujjal is hozzád ér, megígérem, hogy a gyengélkedőn köt ki, mielőtt őrizet alá helyeznék. Na, ne aggódj már, nincs semmi baj. Minden rendben lesz.
Most nem szidott meg, mint máskor, most nem vont kérdőre semmit, pedig ha tudta volna, hogy én éppen erre vágyom, valószínűleg megteszi. De semmi. Miért is hagyom, hogy idejöjjön? Hiszen neki is veszélyes.
Ahogy lassan eleresztettem Thioss kezét és halvány, de megkönnyebbült mosolyra húzódott a szám, éreztem, hogy ismét képes vagyok mozogni, rendesen lélegezni és már magam mellé sem kémleltem félelmemben. Beletelt ugyan néhány pillanatba, de egy gyors hátranézés után végre kinyitottam a szám.
-Köszönöm. Köszönöm mindhármótoknak.
Forlumir szürke kontúrjai hamarosan gőzerővel közeledtek a halványkék égen. Nagyon igyekezett, valószínűleg, őt ismerve arról akart megbizonyosodni, valóban sértetlen vagyok-e.
-Nézzenek oda, csak egy percre csukódik le a szemem és te előkerítesz két jó barátot a semmiből. Ejnye! - fejezte ki élőben is meglepődöttségét, tudatomban éreztetve, hogy ezt a kijelentést Mavregar is hallja.
-Korai lenne még örülni a viszontlátásnak, ne haragudj. Sürgősen szólnunk kell mindenkinek a veszélyről. -ennek ellenére rámosolyogtam, majd újból hátranéztem Thiossra.

Érzem, ahogy a lány, elengedi magát, nem olyan feszült, mint előtte volt.
- Nem kell köszönnöd semmit, teljesen véletlenül futottunk beléd. Az ott... ezt nem hiszem el.
Mavregar velem egyetértve megrázza a fejét, amint észreveszi a közeledő sárkányalakot.
Forlumir? Mit keres itt? Neki sem szabad csak úgy elmennie ide-oda.
- Forlumir, mit csinálsz te itt? Nem elég, hogy Namira veszélyben lehetett, még te is megjelensz?
Alapvetően örülök neki, hogy viszontlátom, de az, hogy önként elindult a veszély kellős közepébe...
Ha Namira nem mondott neki semmit, akkor azért jött, de ha tud az eseményekről, felelőtlenség volt tőle. Ránézek a lányra, aki mintha várakozóan tekintene rám vissza.
- Te hívtad őt ide? Nem említetted neki, hogy mi történt?
Továbbra sem akarok haragból beszélni, de kezd sok lenni, ami történik.
Hagyd most, Thioss, ezt majd megbeszéljük, ha leszálltunk. Lassan odaérünk, kapaszkodjatok.
Mavregar kissé előre dől, hogy lassan csökkentse a magasságot és szárnyával némi lassítást is belevisz a metódusba. Namirát jobban magamhoz ölelem, hogy véletlenül se csússzon meg a pikkelyeken. Rápillantok Forlumirra, akinek a fejében ki tudja, mi jár, talán éppen a helyzet súlyosságáról konzultál társával.

-Hogyne jöttem volna?! Akkor is jövök, ha az egész Altaren rokonság távoli unokatestvérestül, utolsó halvány rokoni kapcsolatostul körülötte legyeskedik! És azt is add át, kérlek, hogy miért: Azért, mert az ÉN lovasom vagy. Ha veszély fenyeget, igenis itt a helyem.
Sárkányom olyan élénk, enyhe dühtől hullámzó gondolatokat küldött felém, hogy azt hittem, nem is Thioss az üzenet címzettje. Való igaz, most az egyszer egyáltalán nem volt igaza ilyen szempontból. Én már tudom, mi miért van, ő pedig nem. Mindenesetre szomorúan néztem rá és megismételtem, amit neki üzentek, majd folytattam a gondolatátvitelt.
-Honnan tudtad, hogy veszélyben voltam? Hiszen nem éreztelek és te sem érezhettél. Láttam, hogy alszol.
-Én soha nem zárlak ki téged. Akkor sem, ha...véletlenül -ennél a résznél kicsit mosolygott- szem elől tévesztelek. Mikor fogod fel végre, hogy a saját életemnél is fontosabb vagy? Jaj, Namira. Azt hittem, ezt már megtanultad.
Thioss ekkor tette fel a világ legjogosabb kérdését ebben a helyzetben. Annyira jogos volt, hogy fájt. Mégis neki volt igaza. Megint óriásit hibáztam...
-Én... ő tudta már, nem mondtam neki semmit. Nem akarom, hogy baja essen, de tudod, nálunk ő a... főkapitány. Én csak egy tiszt vagyok, azt teszem -legalábbis próbálom-, amit Forlumir jónak lát.
-Dehogy vagy tiszt! Ejnye, Nami, ugye nem gondoltad komolyan? ...Tényleg így érzel?
Ám válaszolni már nem maradt több lélekjelenlétem, mert Mavregar leszállni készült. Hálásan, ámde kényelmetlenül fogadtam Thioss segítségét és azt vártam, mikor mehetek végre valami csendes és sötét helyre gondolkodni. Vagy büntetni magam a butaságaim miatt.

Felvonom a szemöldököm az elhangzottakon, kissé furcsállom Namira meglátását kettőjükkel kapcsolatban.
- Sárkány és lovasa között nincs alá- vagy fölérendeltség, aki mégis így érez, az rosszul teszi. De most nem is ez a lényeg, amint odaérünk, el kell szórnunk a lehetséges veszély morzsáit és készenlétben kell lennünk. Tény, hogy vannak tanítók és képzettebb lovasok is a terepen, de nem lehet mindenre felkészülni. Az is lehet, hogy vannak társai, nem tudhatjuk látatlanban.
Bár senki mással nem találkoztam a pallost lóbáló egyénen kívül, fenntartom magamban, hogy talán van kísérete is.
- Ó és Forlumir... Remélem nem haragszol, hogy Namira nem veled repül. Gyorsan kellett cselekednünk, remélem megérted.
Jogosnak érezném, ha a sárkány némi haragot érezne miattam, hiszen normál esetben egy lovas nem ül fel más sárkány hátára.
Nem hinném, hogy ilyen helyzetben azon agonizál, hogy elvették tőle a társát egyetlen hossz erejéig, de jól teszed, hogy belegondolsz ebbe.
Végtére is, az én ötletem volt és meg sem kérdeztem Namirát, hogy ez neki vagy Forlumirnak bántó lenne vagy sem.
Mavregar csak némán bólint egyet, utalva ezzel gondolataim helyességére.
Mellesleg téged sem kérdeztelek arról, hogy mást felengedsz-e a hátadra.
Eszem ágában sem lett volna várni a kérdésedre, le is hordtalak volna érte, ha ilyen pillanatokban feltettél volna ilyesmit nekem. Nem egyértelmű, hogy főleg Namirának megengedem zokszó nélkül? Ne feledd, hogy mennyit köszönhetsz neki és a családjának. Nekem is hálát kell nekik adnom, hogy gyakorlatilag megmentették azt a merész fejedet.
Az utolsó mondatra elnevetem magam, de Mavregarnak igaza van. Nem véletlenül van az, hogy szinte gondolkodás nélkül elvittük Namirát a patak mellől.

Valahogyan abban a helyzetben egyáltalán nem éreztem Thioss szavainak súlyát a szívemen. Talán azért, mert már túl sok minden mást tartottam számon, amelyekért egyenként vezekelnem kellett. Ott volt például meggondolatlanságom, faragatlanságom, szívtelenségem és az egész, ahogyan Forlumirhoz viszonyulok. Lopva ránéztem. Ő végig engem figyelt, egyetlen másodpercre sem nézett félre, végig ott repdesett Mavregar körül és féltő tekintettel társította a boldogság és megkönnyebbülés érzését ...mindössze amiatt, hogy semmi bajom.
-Mit akarsz tenni, Thioss? -kérdeztem aztán egészen halkan, miután hátranéztem egy pillanatra.
Forlumir egyetértően felmordult Thioss hozzá intézett mondandójára.
-Teljes mértékben elnézem eme nagylelkű tetteteket... feltéve, ha Namirának jó, hogy megérinted. -tette hozzá, majd gondolatban felnevetett.
-Nagyon vicces... Tényleg. -válaszoltam enyhe szemforgatás kíséretében- Mintha nem tudnád, hogy nélküle leesnék.
Forlumir teljesen komolyan szólalt meg újra, egyáltalán nem volt már vicc, amit beszélt.
-Ne haragudj. Nem szabadott volna elaludnom. Ha folytatjuk a gyakorlást, soha nem élted volna át ezt. Sajnálom, Namira, bocsáss meg, kérlek.
-Jól vagy? Mintha nem lenne rendben valami. És egyébként is, ilyesmiért ki a fene kérne bocsánatot? Nekem kellene a lábaid előtt térdelnem! Nem vettem észre semmit, abszolút semmit, amit áldoztál értem, ez volna a legkevesebb. Ne esedezz itt nekem, te buta! -szóltam rá kissé elérzékenyülve és egyben erélyesen is, miközben elmosolyodtam, és éreztem, ahogyan könny szökik a szemembe- Túlságosan fontosnak tartod, hogy engem megvédj. Nem szabad ennyire magad elé helyezned, hiszen te is ugyanúgy élsz, létezel, lélegzel, mint én. Légy szíves, ne csinálj butaságot, Forlumir. Ha folyton megóvnál, nem tudnék semmit megtanulni, tudod?
-Igen. Ahogyan azt is tudom, mi a helyes. És neked igenis szükséged van rám és arra, amit teszek, mert éveken keresztül bántottad magad. Saját magad ellen lázadtál a legjobban és hosszú-hosszú idő, mire rendbe jössz. Egy ilyen nemes célért bármiben segítenék neked, mert tudom, hogy mennyire jó ember vagy.
Mélyről jövő sóhaj és rettenetes bűnbánó érzés volt válaszom, semmi egyéb. Igaza volt és azt is tudta, hogyan segíthet rajtam. Hihetetlen volt belegondolni, hogy mindössze kétéves.
Mintha egy bölcs remetével beszélnék. Elmosolyodtam.
Thioss nevetésére még szélesebb vigyorral néztem elejébe a leszállási hadműveletnek és előre elterveztem, hogy háromszor is keményebben fogok edzeni, mint eddig valaha is tettem.
Forlumir megnyugtató, lelkemet szelíden simogató érzésekkel táplálta tudathidunkat, hogy az utolsó csepp feszültséget és rossz érzést feloldja bennem. Szépen lassan végre összeszedtem magam, ekkor pedig mondott még valamit, valami utolsót így leszállás előtt. Valamit, amire örökké emlékezni fogok.
-Soha ne esedezz a lábam előtt, Namira Altaren.

- Egyelőre nem látok tovább és nem is akarok tovább látni a lent lévők biztonságba helyezésénél. Mindenképp kell valaki, aki elmegy a városba segítségért. Nagyon remélem, hogy nem fognak őrültnek nézni, amiért gyakorlatilag riadóztatom a környéket.
Már egészen jól kivehető a pálya minden részlete, látszanak az emberek alakjai is.
- Namira, téged Forlumirra bízlak. Megtennéd, hogy szólsz valakinek, aki hírt a városban és értesítenéd az edzőpálya vezetőségét is a dologról? Addig én a levegőben lévőknek szólnék, hogy vonuljanak le a terepről. Ha megosztjuk a feladatokat, eredményesebbek leszünk.
Mavregar elmosolyodik a terven a komolysága ellenére is.
Nocsak. Még a végén kiderül, hogy valamiféle hadvezér vagy. Mindenesetre ha Namiráék ebbe beleegyeznek, rögtön indulhatunk a figyelmeztetéssel.
Mivel tudom, hogy milyen egyénnel állunk szemben, közel sem féltem Mavregart vagy magamat annyira, mint Namirát. Nagyon megrémíthettem szegény lányt és az a legkevesebb, ha biztonságos helyen tudom őt. Forlumirnál jobb védelmezőt nem is találhatnék neki, ehhez kétség sem fér.
Rápillantok a lányra, majd óvó hangon szólok hozzá.
- Ne hagyd el megint Forlumirt, kérlek. Ő tud téged a legjobban megvédeni bármitől, te is tudod. Erős sárkány, de belepusztulna a fájdalomba, ha bajod esne.
Bár tudnék más sárkányokkal is beszélni gondolati síkon, hallhatnám Forlumir válaszát a következő kérésemre, amit már hangosabban ejtek ki.
- Forlumir, vigyázz erre a lányra, ne kószáljon el megint.
Megengedek egy mosolyt magamnak, ami a teljes bizalmamat jelképezi a fiatal sárkány felé.
- Nem bocsátanám meg magamnak, ha bármi baja esne. Így is az az érzésem, hogy ha nem cselekszünk időben, már megtörtént volna a baj, ami miattam esett volna meg.
Való igaz, könnyen előfordulhatott volna, hogy a maszkos a nyomomba ered és útközben valahogy rátalál Namirára. Bele sem merek gondolni a következményekbe.

-Valóban ez lesz a legsürgősebb feladatunk, jól látod. Nem tudom, ki mehetne el, hiszen a tanoncoknak mondhatni tilos össze-vissza mászkálni.
-Hmm, tényleg? Akkor te, szívem, mit csináltál?
-Ezt majd este megbeszéljük. -feleltem amolyan sértődött-kislány-akinek-elvették-a-babáját hangon és gyorsan megejtettem felé egy rövidke mosolyt, majd folytatni készültem a Thiossal megkezdett gyors haditerv-egyeztetést.
-Ha annak néznek, majd Mavregar rendet teremt. Az emberek, bár hajlamosak pánik idején meggondolatlanul és furcsán viselkedni, megfelelő kiállással hallgatni fognak rátok. Én bízom bennetek, biztos vagyok benne, hogy képesek vagytok rá.
Bámulni kezdtem a sok keményen dolgozó alakot odalent, majd a kevésbé aktívakat is és akaratlanul ismét elfogott a bűntudat, bár most sárkányom csírájában elfojtotta néhány bátorító gondolattal és egy képet is mellékelt hozzájuk néhány héttel korábbról, amikor az egyik tanárom megdicsért a repülés terén elért fejleményekért.
-Elvállaljuk, nem lesz gond. Forlumir egészen jó futásban, gyorsak leszünk. Nagyon sok múlhat néhány percen is.
Forlumir elismerően bólintott, majd szárnycsapások gyors egymásutánjával lejjebb ereszkedett egy kicsit, éppen, hogy csak néhány emberlépésnyit egy hatalmas fa irányába, amelynek élénk zöldes levelei a szélben vihar idején félelmetes hangot adtak, egyébként pedig igazán kellemesnek találtuk az alatta való árnyékot hőség idején. Talán arra volt kíváncsi, hol tud majd leszállni.
Thioss újabb megszólalása által kavart heves érzelemhullámot sárkányom ezúttal nem csökkentette le. Ekkor kezdtem érteni, mit jelent a, hogy sosem hagy el, mindig figyel rám, érez, akkor is, ha én egyáltalán nem vagyok tudatában a jelenlétének. Játszi könnyedséggel és mérhetetlen tisztelettel kezelte mindenemet, amit gondolataim általa a mi közös valóságunknak határoltak körül. Sosem próbált hozzáférni olyasmihez, amiről érezte, nem szívesen nyilatkoznék.
Mélyen a szívemen éreztem Thioss szavait, s egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne nézzek rá a vállam fölött. Megpróbáltam teljes szívemből rámosolyogni és megmutatni, hogy komolyan vettem, amit mondott, de nem éreztem túlságosan hatásosnak. Talán egy kicsit még mindig zavart voltam, talán nem tudtam elhelyezni magamat hirtelen, mindegy. Akkor csak egy dolog volt lényeges: tekintet és arcjáték nélkül, eredeti helyemre visszafordulva szépen lassan megsimítottam az engem védelmező kart, remélve, hogy a férfi maradéktalanul megérti üzenetemet.
-Számíthatsz rám, Thioss. -felelte neki Forlumir, akkor is, ha tudta, hogy a férfi nem értheti őt. Helyette egészen emberi módon alkalmazta az arcmimikát, hogy határozottan kiegészítsen bármit, amit én esetleg átadok neki- Nem fogom hagyni, hogy bántsák. Előbb teszi ki valaki a bőröm a tisztaszoba falára. És én kísérteni fogok a...
-Ha még egyszer meghallok ilyesmit, én... nagyon csúnyát fogok tenni! Buta, buta, buta!
-Ha megtörtént volna, én megkeresem és neki addig jó, ameddig nem teszem meg. Akkor nem érdekelne, mennyivel erősebb nálam, van-e nála sárkányölő fegyver vagy nincs, hord-e magánál abból az átkozott...növényből. Ha arra gondolok, hogy megsebesülsz vagy elrabolnak túsznak, annyira eluralkodik rajtam a harag, hogy képes lennék érted megölni bárkit abban a szent percben. És most, meg fogom akadályozni, hogy erre sor kerüljön.
Büszkén bólintottam neki. Tényleg szívből büszke voltam rá.
-Nem vagy hibás, Thioss. Nem a te lelkeden száradt volna és eszedbe ne jusson még egyszer ilyeneket mondani! Mind a kettő befejezi a butaságot egyszer és mindenkorra, és tessék koncentrálni! Ez nem játék, nem érünk rá hibáztatni magunkat. Mások sorsa a tét, hát tegyünk valamit.
Elhatározottan előre dőltem Mavregar nyakán, hogy csökkentsem az ellenállást és már azon gondolkodtam, mit fogunk útba ejteni először.