Ma szokatlanul meleg nap van, így kifejezett megkönnyebbülés Cora hátán néha-néha átvágni a felhőkön, hogy a nedves levegő lehűtsön.
Már megint nem foglak látni egész nap? - kérdezi fanyalogva drága sárkányom, miközben megközelítjük az Efenlior szigeteket és lassan ereszkedni kezdünk.
Ezt még el kell intéznem, utána pár napig nyugton leszek.. - ígérem és előredőlök a nyeregben, hogy megvakargathassam Cora nyakát, mire dorombolásszerű hangot hallat.
Mindig ezt mondod - horkan fel, majd bedől oldalra és megcéloz egy kisebb facsoportot, tisztással a közepén.
Cora ott marad, békésen összetekeredve, mivel a lakatlan szigeten nem igen kell tartani számottevő veszélyforrástól, én pedig elindulok körbenézni. Igazából csak reménykedek benne, hogy Lyanna éppen olyan kedvében van, hogy a szigeten bóklásszon, mivel ezúttal semmi kedvem a száműzöttek szigetére menni. Múltkor kisé forró lett a talaj a lábam alatt, így egy ideig hanyagolni tervezem azt a környéket.
A fák között bóklászva keresek nyomokat, majd a parti sziklás rész felé indulok, mikor egy óra múlva sem találok semmit.
Már éppen kezdeném feladni, mikor egy ág reccsen mögöttem, és hirtelen egy fának lökve találom magam, nyakamon pengével. Egy pillanatra komolyan megrémülök, nem számítottam a váratlan támadásra, mire Cora a tisztáson felkapja a fejét és felbődül. Nem kell rágondolnom, érzem, hogy felemelkedik és úton van felém. A fák meghajolnak a sárkány szárnya által keltett szélben, mikor végre felfogom, hogy kicsoda a támadóm.
- Vedd már le ezt a szart a nyakamról! – lököm el a kezét, még mielőtt a sárkány előbukkanna felettünk, de elkéstem, Cora bevágódik mellénk a sziklás talajra, karmai alatt megcsikordulnak a kövek és olyan hangot hallat, hogy még az én ereimben is meghűl a vér egy pillanatra.
Lyanna felé pillantok, tudom mennyire gyűlöli a sárkányokat a múltja miatt, és próbálom menteni a menthetőt. Cora hangját túlkiabálva próbálom elküldeni a sárkányt, mielőtt még minden esélyem elúszik arra, hogy Lya meghallgasson és segítsen.
- Elég legyen! – szólok rá a sárkányra, majd engesztelőbb hangon, már csak gondolatban teszem hozzá: Semmi bajom, csak meglepett, ennyi az egész.
- Sajnálom, nem fog bántani – biztosítom a lányt és nagyon reménykedek, hogy nem fog faképnél hagyni, még mielőtt meghallgatna.

Nem tudom hogyan, de valami isteni csoda folytán sikerült meggyőznöm anyámat arról, hogy márpedig én hasznos lehetek számukra ezen az expedíción, így, bár csak a dadusom folyamatos felügyelete alatt, de eljöhettem velük ide, erre a fantasztikus szigetcsoportra.
A kiruccanás lényege a következő, már ha jól értettem mindent, hogy felfedezzük a szigeteket és olyan helyet keressünk, ahová át tudunk szép lassan és észrevétlenül települni. Meg persze az sem lenne hátrány a vezérnek, ha olyan ébenfekete kőre akadnánk, amely átüti a sárkányok páncélját.
Hát gondolhatod, nekem eszem ágában sem volt ebben segíteni nekik. Én személy szerint egy szökési lehetőséget láttam a dologban. Bár nem tudom, hogy egyedül innen hogy tudnék eljutni Kysppie szigetére, de mivel oda semmiképp nem vinnének el, így ez tűnt az eddigi legjobb tervnek.
Igyekeztem csendben lenni és jól viselkedni, csinálni azt, amit mondanak. Kis termetem jól jött nekik egy-egy szűk helyen, ám ügyetlenségem miatt sok otrombaságot vágtak a fejemhez. Nem egyszer kerültem a sírás szélére, persze ez nem volt újdonság, de próbáltam maximálisan a saját kis titkos tervemre koncentrálni. Dadusom ezerrel figyelt, szóval szerintem sejtette mire készülök.
De szerencsére ő is csak emberből van, így eljött az a pillanat is, amikor egy pár percre el tudták vonni a figyelmét. Ki más lett volna, ha nem az izmos Ragnar? De ez lényegtelen... Ahogy tudtam eloldalogtam mellőle, majd kiválasztva az indákkal legsűrűbben benőtt útvonalat, futni kezdtem.
Mire észrevették, hogy nem vagyok velük, már viszonylag messze jártam, de nem állhattam meg, hiszen ilyen affért nem engedhetnek meg maguknak és tudtam, meg hallottam is, hogy jönnek utánam. Pici lányka létemre nem futottam túl gyorsan, az bizonyos, hogy a sűrű erdő ágai és indái között sokkal fürgébben át tudtam bújni.
Csak futottam, futottam és már nem is törődtem semmivel. A karcolásokat, vágásokat észre sem vettem, ha hasra estem azonnal felpattantam és haladtam tovább. Alig kaptam levegőt, de menekültem tovább... meg akartam szabadulni tőlük örökre... még akkor is, ha a családomat is hátra kell hagynom....

Csak rohantam és kapkodtam és estem és keltem. A lényeg az volt, hogy ne érjenek utol és végre megszabaduljak tőlük. Inkább itt halok éhen, minthogy ezeknek segítsek, vagy köztük éljek. Én felnézek a sárkányokra és tisztelem őket, semmi esetre sem ölnék meg egy ilyen gyönyörű lényt. Egy gyilkos családban felnőni pedig különösen pusztító számomra.
Amikor az erdő mélyén futottam mindenféle akadályra számítottam, épp csak egy emberire nem. Talán ez volt az oka annak, hogy ügyesen belerohantam a pont velem szemben haladó nőbe. Szerencsére el voltam fáradva és már nem haladtam olyan gyorsan, hogy a koccanás nagy kárt okozzon bennem. Visszapattantam a nő lábáról és seggre ültem előtte. Annyira gyorsan történt és annyira a menekülésre koncentráltam, hogy alig fogtam fel ki ez vagy mi ez és hogy nekirohantam.
Felnéztem rá, majd feltápászkodtam és az első gondolatom az volt, hogy menekülni, menekülni, MENEKÜLNI! De nem lett volna kivitelezhető, sokkal gyorsabb nálam, meg el is fáradtam.
-Én... őő... én... - csak ennyit tudtam eleinte kipréselni magamból, miközben léptem hátra pár lépést.
Nem tudtam ki ez a nő. Lehet, hogy száműzött, lehet hogy kysppie-i lakó, de az is lehet, hogy csak egy egyszerű vándor. Most akkor mi a jó válasz a kérdésére?
-Én csak a dadusom elől menekültem. - ez részben igaz is. Annyi csak ami lemaradt, hogy az egész echwardra-i népség elől igyekeztem megszökni.

Miután feltápászkodtam a földről csak megszeppenve néztem rá nagy bociszemeimmel és nem tudtam mitévő legyek. Megijedtem, mert idegen és féltem, mert vissza akart küldeni a többiekhez. Ha az előbb nem is akarták levágni valamelyik kezemet, akkor ha most visszamegyek biztosan nem fognak megdicsérni a szökési kísérletemért. Ami, tegyük hozzá, már nem az első próbálkozás.
Végighallgattam a nőt, de amikor befejezte összeszedtem a bátorságom és megvetettem a lábam.
-Nem megyek vissza! - válaszoltam morcosan, de nagyon határozottan. Ha a saját szüleimnek nem engedelmeskedek, akkor miért tegyem meg, amit egy idegen mond? Lehet, hogy fiatal vagyok, de megvan a magamhoz való eszem.
-Hagyj inkább békén! Menj vissza egyedül, ha annyira akarsz! - kicsit megnyílt a csőröm, de úgy éreztem, hogy már úgy is mindegy. Inkább egy medve egyen meg, minthogy a dadusom mellett nőjek fel.
-Egyébként meg a sárkányok nem vadak! Te semmit sem tudsz róluk! - mondtam továbbra is határozottan, s ebből egyértelműen látszott, hogy nem vagyok sárkányellenes. Sőt!
Bár azt nem lehetett mondani, hogy én sokat tudok róluk, de az ágyam alatt lévő fellazult palló alá rejtett sárkányokról könyveket sokszor elővettem és tanulmányoztam, ha senki nem látta.
Mielőtt Karyn válaszolt volna, én fogtam magam és kikerülve őt, folytattam utam... mielőtt még rám találnak...