Évszázadok óta egy hatalmas, kígyószerű szörny él a végtelen tenger mélyén. Sárkányokat megszégyenítő a nagysága, ám szárnya nincs, helyette uszonyok díszítik, kékesen csillogó pikkelyes testét.
Senki se tud többet annál, minthogy óriási termetű, éles fogaival sárkányokat is képes megsebesíteni, pikkelyei olyanok, mint az acél, semmi nem fog rajta és persze, hogy kegyetlen vadász és nem kímél egyetlen eltévelyedett hajóst sem.
Azonban nem mindig volt Mowor ilyen vad.
A legenda szerint az istenek azért teremtették, hogy őrizze a tengerek élővilágát, a vízfelszín csendjét és vigyázzon a tiszta szívű kapitányokra. Akkoriban csak a békét megzavaró csatázók hajóit juttatta víz alá és persze a kalózokét, ha az útjába akadtak....
Egy nap azonban az egyik királyság ura maga szált hajóra, hogy meglátogasson pár királyságán kívül eső szigetet, hogy uralma alá vonja. Gyönyörű lánya addig könyörgött, hogy végül ő is velük tarthatott a hosszú útra.
Napok óta tengeren voltak, valószínűleg idegen vizekre sodródtak, eltévedtek.
Senalyn hercegnő egy éjszaka kiállt a hajó orrán a korlátra és honvágyát szélnek eresztve énekelni kezdett. Gyönyörű hangját a víz alatt elhaladó Mowor meghallotta és felúszott a felszínre, hogy megnézze kié ez a csodálatos hang. Amikor meglátta a hercegnőt teljesen elvarázsolta a látvány és a hangja persze.
Senalyn meglátva a szörnyet azonnal apjához szaladt. Egy rövid beszélgetésből Mowor kiderítette, hogy eltévedtek. Felajánlotta a segítségét a lányért cserébe. A király nem akart belemenni, de tudta, hogy Mowor nélkül sosem jutnak haza. Odaígérte hát a lányt, de tervet szőtt, hogyan menthetné meg egyetlen utódját.
A tengeri sárkány útba igazította a hajót, még segített sodorni is, hogy gyorsabban elérjenek az ismertebb helyekre. Megérkezve a kontinens közelébe, kérte Mowor, hogy most már hagy vigye a lányt, de a király annyit mondott, meggondolta magát, aztán tüzet nyitottak a tengeri szörnyre, nem sejtve, hogy pikkelyei keményebbek, mint az acél, így esélyük sincs ellene.


Mowor éktelen haragra gerjedt és rátámadt a hajóra és utasaira. Percek alatt szétrombolta a gyönyörű vitorlást. Úgy gondolta, hogy a lányt kimenekíti a süllyedő hajóról és így magával viheti rejtekhelyére, ám az egyik katona - akivel Senalyn románca már hetek óta alakult - védelmezni akarta a hercegnőt, ám így mindketten a tengerbe fulladtak.
Hetek múlva, amikor már kezdett gyanús lenni az embereknek, hogy királyuk nem ért haza, keresésére indultak.
Amikor napok múlva útjuk keresztezte Moworét és meglátták a legendás szörnyet, rögtön őt kezdték gyanúsítani a király és lánya haláláért.
Csak egy hajó menekült meg Mowor haragja elől, s ők hazaérve beszámoltak mindenről. Kihirdették hát a tengeri kígyó megölését!
Mowor nagyot csalódott az emberekben, immár senkiben sem bízhatott.
Bár vadászata lassanként feledésbe merült, hiszen sosem tudták kioltani életét, ő már nem védelmezte az eltévelyedett hajósokat, sokkal inkább a mélybe taszította őket, ahogyan ők is a mélybe húzták inkább és nem adták át neki a szépséges Senalyn hercegnőt.

Azt rebegik, hogy Mowor közeledése előtt a hullámok elcsitulnak és lágyan elkezdik ringatni a hajókat, majd erre a lassú ütemre a távolból felcseng Senalyn lenyűgöző dúdolása, mely figyelmeztetni próbálja a hajósokat a szörnyeteg közeledtére....

Hogy mindez igaz-e vagy sem? Ezt sosem fogjuk megtudni. Csak az bizonyosodhat meg Mowor létezéséről, aki egyszer találkozik vele. De ezt a találkozást inkább jobb elkerülni, hiszen semmi esélye egy egyszerű embernek a tenger urával szemben....

Mesék tömkelege szól a csodálatraméltó és gyönyörű hercegnőről, kit a sárkányok hercegnőjének neveznek. Vajon a mesék igazak? Valaha élt ezt a ámulatba ejtő szépség? A sárkányok többsége hallgat róluk, a többiek pedig csak, mint legenda emlegetik. Mégis, valamiért a történetek annyira magával ragadják az embert, hogy este a csillagokat bámulva, a tenger hullámainak zenéjét és a szél által megtáncoltatott levelek susogását hallva egyszerűen képtelenség arra gondolni, hogy ez mind csak mese. Mindenesetre ezt nem tudhatjuk biztosra, így kénytelenek vagyunk elfogadni, ezek csak emberszájról emberszájra terjedő, a képzelet által szült történetek
Amirilae, a sárkányhercegnő legősibb története így szól.

Az ember lábát még nem tette ki a kontinensről, épphogy csak kóstolja az életet. A népek még egyek, a hegyek ölelte völgyek lakói, kik összetartók, s harmóniában élnek a körülöttük lévő élő, s holt természeti lényekkel.
Ím napfény uralja a tájat, zöld fű teríti be a mezőt, pillangók táncolnak a színes virágok felett, s mindezt öreg fák sokasága őrzi délről, északról és keletről. Nyugat felé a fűszőnyeg lassan felszakadozik, majd puha, bársonyhomok veszi át a helyét, melyet pár lépésnyire odébb a fehér habokkal díszített tenger simogat minduntalan, fáradhatatlanul.
Amirilae, a király egyik lánya járja ezen területet. Kicsi még, csak játszani kószált el, ám maga sem gondolta miféle kesze-kusza jövőbe lohol bele, amikor egy kis gyíkot kergetve lépkedett a part felé.
Dadusa kifáradva áll meg a fák sokasága előtt, gondolván úgyis belátja már a mezőt, leülhet egy kicsit. Rosszul tette ezt, ugyanis csak egy pillanatra fordította el a tekintetét, a kislány már el is tűnt. Rohant is utána azonnal, de se jobbra, se balra nem találta a szőke kisgyermeket. Útja a királyhoz vezetett, 50 botütés, ám ez nem segített a tényen, hogy a kis Amirilae eltűnt. Katonák, nők és férfiak, de még gyerekek is a gyermek keresésére indultak, remélve, talán nyomára lelnek, de semmit nem találtak.

Amirilae kábulatából egy barlangban ébredt. Furcsamód nem érzett ijedtséget, nem érzett félelmet, szívét melegség öntötte el. Ám a látvány, ami elétárult, ahogy felült a hideg kövön, hosszú percekre elnémította.
Soha nem látott lények vették körbe. Hatalmasok voltak, akár egy sok éves öreg tölgy, fényes pikkelyek borították mindet, akár egy krokodilt és óriási szárnyaik voltak, amekkora még egy sasmadárnak sem volt.
A lány felállt, majd közelebb lépkedett a számára ismeretlen lényekhez. Mindközül a legnagyobb, s amelyik legelöl állt, lehajtotta a fejét, mire Amirilae lassan felemelte a kezét, hogy megérintse.
Mintha valami érthetetlen erő robbant volna, az érintés hatására erős fény gyúlt a két test között, a hercegnő testére pedig aranylevelű indák fonódtak, majd pár pillanat múlva a lány kábultan zuhant a földre.


Napok teltek el, amíg a kis hölgy aludt, s kipihente azt a sokkot, amit az érintés hatására átélt. Amikor felébredt óvatosan felült, körülnézett, majd lassan felállt. Végignézett karján, majd egész testén, s tudomásul kellett vennie, hogy nem álmodott. Az aranyszínű indák leveleikkel szorosan rá voltak tekeredve tagjaira, kemények voltak, mint a kő és szinte bele voltak olvadva a bőrébe.
Előbb lassú, majd egyre gyorsabb léptekkel elindult a fény forrása felé, kifelé a barlang mélyéről. Kiérve ugyanazok a lények fogadták, melyek pár nappal ezelőtt, ám egészen máshogy viselkedtek. Egytől egyik, amelyik rápillantott, az abban a szent pillanatban meghajolt, de olyan mélyen, hogy fejük a földet érte.
Amirilae percekig csak ámult maga elé, s nem értette mi történt vele. A legidősebb fekete lény ezt látva a zafírkék szemekben, felemelkedett és odalépett az alig 16 éves lányhoz.
~Te vagy a kiválasztott. ~ szólalt meg mély, zengő hangján, amely csak a lány fejében zúgott. Az első szavak sajgó fájdalommal jártak, így meg kellett fognia a fejét pár pillanatra, de aztán ez el is múlt egy kis idő után.
~A Sors úgy akarta, te légy a mi hercegnőnk. El kell feledned régi életed, s a jövőd nekünk ajándékozni, hogy mi a kezedbe adhassuk életünk, sorsunk, szívünk. Te leszel a védelmezőnk, az útmutatónk. Életed mostantól örök, szárnyaid majd a levegőbe repítenek, hogy onnan figyelhesd nemzedékeink döntéseit, s ha úgy látod egy rossz döntés bajba sodorja fajunk leszállhass közénk, hogy, mint legbecsesebb bárányaid, a helyes irányba tereld őket.

Miután a fekete lény befejezte, újra meghajolt, de figyelte a lányt, várta mit tesz most. Amirilae percekig csak állt egy helyben, s próbálta örökre magába zárni ezt képet, amit maga előtt látott. Nem értette még egészen, mi a feladata, miért pont ő és milyen lények is ezek, de ahogy szép lassan végignézett az összesen és jól átvizsgálta mindet, szép lassan kezdte átjárni szívét valamiféle melegség.
Nem mondott semmit, csak előrelépett szép lassan a fekete sárkányhoz, végigsimított az orrát, majd az állánál fogva felemelte a fejét, majd ment a következőhöz, annak is felemelte a fejét és így tovább, majd a végén már futva közelítette meg a szárnya lényeket, arcát pedig mosoly ékesítette.
Amikor végigért az összes pikkelyes lényen hatalmas szél támadt, mely durván belekapott a hajába, ruhájába. A lány körvonalai lassanként eltűntek, majd Amirilae helyén a szélben táncoló, aranyszínben csillogó levelek tűntek fel, melyek a hegy teteje felé szálltak. Ott aztán összeszedődtek, s a hercegnőnek emléket állítva egy gyönyörű fehér virágú rózsabokorrá alakultak, melyen, míg a sárkányok sorsa helyes úton halad, időjárástól függetlenül minduntalan virágzik, ám ha a sárkányok bajban vannak, levelei és virágai hervadni kezdenek….

A kontinensen, a tengerparton egy katona lelt rá a hercegnőre, aki akkor még élt, ám pontosan abban a pillanatban, amikor lelke megérintette a fekete sárkányt, a parton fekvő szőke lány szíve dobogása örökre abbamaradt.
A katonát könnyeit visszatartva a tenger felé pillantott, s ekkor ruhájába kapott a szél, mellyel együtt a lány csilingelő hangja is a partra ért.

~Vidd a hírt Apámnak, ó nemes katona! Ne féltsen, ne szomorkodjon! A lelkem örökké él, s nemes célt szolgál!

A Hold fénye mindent megvilágított a sárkányok szigetén. Békés, csendes éjszakának tűnhetett ez a mai, ám aki egy kicsit jobban körülnézett, az láthatta, hogy a sziget mélyén lévő barlangrendszerek vérben úsznak. A sárkányfiókák halálsikolyai egészen a tengerpartig elhallatszódott, szüleik kétségbeesett csapkodásai pedig akkora port kavartak a barlangokban és akörül, hogy az messziről jól látható volt, nem beszélve a tűzről és a villámokról, amivel a betolakodókat akarták elkergetni.
Azokban az időkben járunk, amikor még ember és sárkány nem ismerte egymást, csak a egy-egy árny vagy furcsa jelenség, illetve a gyerekek elszabadult fantáziája súgta azt, hogy ezen fenséges lények talán mégis élnek ezen a csodálatos világon. Az emberek legnagyobb része a kontinensen élt, akik viszont elvándoroltak, azok is csak a környező kis szigetekig jutottak. Régen volt ez, már nagyon-nagyon rég.
Rhoantán megszámlálhatatlanul sok árny kerülgette a barlangok bejáratát és mind arra várt, hogy jól lakhasson. De kik ezek az árnyak és tulajdonképpen mit akarnak a sárkányoktól, hiszen elég nagyvad jár-kel az erdő mélyén, ami zsákmányul szolgál a ragadozóknak.
Ezek a lények a wardok. Hatalmasra nőtt, fekete szőrű farkasok, melyek szeme vörösen izzik a sötét éjszakában. Régóta élnek már a szigeten, ám a falka olyan nagyságúra nőtt, hogy nagyobb területre vágyik.
A sárkányokra támadtak és már napok óta pusztítják ezen nemes lényeket jól összeszervezett csapatmunkával, ahogyan a farkasok általában támadni szoktak. Több száz sárkánykölyköt és jópár idősebb szárnyas pikkelyest is lemészároltak csak azért, hogy elfoglalják az egész szigetet és örökre elűzzék a tűzokádókat és társakat. Na meg persze a különösen nagy tápértékkel rendelkező és különlegesen sok energiát adó sárkánytojás sem az utolsó, amiért a wardok a náluk jóval nagyobb lényekre támadtak.


A napokig tartó és véres csatázás közepette az ellenfelek észre sem vették, hogy számukra ismeretlen lény, az ember hajójának darabjai csapódtak a sziget szikláinak. Az kontinens egyik királyának felfedezői épp a tengert járták, amikor nagy viharba keveredtek, s sajnos hajójuk odaveszett a legénység nagyrészével együtt. Hárman másztak partra, mondanom sem kell, teljesen kimerülten. Minden esetre megérték a reggelt, s ekkor felfedező útra indulhattak eme ismeretlen szigeten.
Nagy volt a csend, mintha lakatlan szigetre értek volna. Egy farkas vonyításaira lettek figyelmesek, s mivel éhesek voltak, azonnal az egyértelműen segítségért könyörgő állat hangja irányába indultak. Amint megpillantották, szinte elakadt a lélegzetük. A farkas háromszor akkora volt, mint a náluk megtalálható "rokonai", illetve szemei vörösek voltak, mintha vérben úsztak volna. És ez mind semmi! Az állat egy hatalmas sárkánytetem lába alá volt beszorulva, és emellett azon testrészei, melyeket nap érte, szinte égtek, füstölögtek.
Percekig álltak ledöbbenve az ifjú vándorok, ám az egyik megsajnálta a vadat és két társa segítségével megmenekítette. A farkasszerű lény egy árnyékot adó, sötét helyre rohant, ahol kivárhatta az éjszakát.
A nap további része csendesen telt, csak tanakodtak, találgattak milyen helyre is kerültek és egyáltalán a saját világukban vannak-e még.
Sötétedésig tanakodhattak csak, ugyanis ekkor elszabadult a poklok pokla. Újra elindult a mészárlás, a értelmetlennek tűnő öldöklés.
A három fiatal nagyon rossz helyen akarta eltölteni az éjszakát, épp kereszttűzben és sajnos kettőjüknek ez lett a veszte. A harmadik férfit egy farkas mentette meg és innentől ő közéjük tartozott. A falka tagja lett. Híre ment a bundások között a tettének, és mivel megmentette egy társuk életét, tartoztak neki.

Réges rég történt ez, többszáz éve.... Talán igaz sem volt. De hogy mi lett a csata vége?
Elmondom azt is.

A sárkányok hada végül győzelmet aratott a bundás négylábúak között és az a hír járja, hogy az egyik szomszéd sziget barlangjai mélyére zárták be őket egytől egyig. A kaput, mellyel lezárták a barlangtermet, csak sárkány nyithatja ki, ám ez már oly rég volt, hogy talán rá sem találnának...

Az ifjú, ki a szőrös had mellé csapódott, ugyanúgy a bezárták és a sárkányok abban reménykedtek, soha többet ilyen kétlábú nem jelenik meg a szigetükön...

A sárkányok hasonlóan értelmes lények, mint az emberek, így sejthetjük, hogy nekik is megvan a saját kultúrájuk, vallásuk és egyéb ilyen szokásaik. Ám hiába a sok sárkány és sárkánylovas kapcsolat, ők annyira védelmezik zárt közösségük szokásait, hogy alig tudunk valamit ezekről a dolgokról. Az emberek mellé szegődött szárnyasok talán nem is tudnak annyi mindent a saját kultúrájukról, mint Rhoantán maradt társaik, hiszen fél életüket az emberek társaságában töltik. Nem tudhatjuk biztosan.
Morzsányi információkat azonban el-elejtenek előttünk, ezért is mesélhetek most nektek a sárkányok "kaszásáról", Torburaqh-ról és világáról.

A sárkányok elárulták, hogy nálunk nincs külön hely a rosszul teljesített lelkeknek és a jól viselkedett lelkeknek, hanem minden egyes elpusztult társuk lelke ugyanarra a helyre költözik és jó ideig ott is marad, hiszen ki kell pihennie az élet fáradalmait. Minden sárkány életének van egy célja a földön, s ha ezt nem teljesíti, akkor újjászületik és nem vándorolhat át a másvilágra. Ha a Torburaqh-ok új célokat tűznek ki, akkor a már jó ideje pihenő lelkeket küldik vissza a földre. A sárkányok sosem kételkednek a torburaqh-ok döntéseiben, hiába van keserves életük, hiszik, hogy ennek is fontos szerepe van egy nagyobb cél elérésében, amelyet a torburaqh-ok állítottak eléjük.
De kik vagy mik azok a torburaqh-ok?

Ezek a lények az ősidőkből származó sárkányok lelkei, kik már több ezer célt teljesítettek útjuk során, s végül elértek egy olyan állapotot, amitől feljebb már sárkány lelke nem léphet. Többféle torburaqh is létezik, de mindegyikük egyenrangú, mind felé kijár ugyanaz a magas szintű tisztelet.
Vannak a fehér torburaqh-ok, kik az "Érintetlen világ" őrei, emellett ők azok, akik kitűzik azokat a célokat, melyeket a sárkányoknak teljesíteniük kell. Ezek a teremtmények hatalmas termetűek, világító, tiszta fehér színűek, szárnyaikat tollak díszítik, szemeik pedig égszínkékek békés tekintettel. Olyanok, mint az angyalok.
Egészen más szerepük van a fekete változataiknak, akik azért léteznek, hogy a halott testek lelkeit átsegítsék a másvilágra. Ők már sokkal ijesztőbben néznek ki, pedig semmi oka egyik léleknek sem a félelemre. Feketék, mint a szén, testük csontvázszerű, fejükön hegyes szarvakat viselnek, szemeik pedig világító fehérek.

A Torburaqh (direkt van nagybetűvel) az, akit a haldokló lény maga előtt lát, s majd végleg elhagyva a testet ő fogja végigkísérni egy másik világra vezető úton.

Élt egyszer egy ifjú, kit hajtott a hév és a hírnév szerzés. Bármit megtett volna, hogy nevére örökké emlékezzenek, de ő csak egy egyszerű katona volt.
Az ifjú járta a világot, katonaként parancsra ölt és gyilkolt, sok ember vesztette életét miatta. Azonban ő nem ilyen hírnévre vágyott, féltek tőle. Sok ember elítélte, de ő nem ezt akarta. Megijesztette saját véres árnyéka és saját múltbéli tettei.
~Ez lennék én? Ez akartam lenni? Vagy ilyenné tettek engem? Hogy történhetett ez meg velem?~
Nem volt szerető családja, gyerekek körülötte, de a nevét tovább akarta valahogy adni és ezt csak a család útján lehetett elérni. Egy feleség se maradt meg mellette, hisz goromba és vad volt. Egy vad vadászkutyavá tették őt, akit csak egy ideig lehetett egyik úrnak is magához láncolni, mert utána a láncát eltépte és tovább állt egy nagyobb lehetőség és hús után áhítozva. A katona egyetlen ellensége önmaga volt, a saját büszkesége és nagyratörő vágyai.
Egy nap sárkányok támadtak meg egy országot, és hősként indult felszabadítani a királyságot. Az ország királya egy zsarnok volt, aki alatt szolgált egykor ifjabb korában a harcos. Féltek az emberek, ahogy e földre lépett.
- Tényleg szabadító lenne ez a gyilkos? - beszélték egymás közt a föld gyermekei.
Nem fordult vissza, hisz hős akart lenni. Legyőzni egy nagy gonosz teremtést, egy sárkányt.
Elindult pusztítani, hogy minden tojással végez és minden sárkányt elpusztít egymaga, hisz az idők során hatalmas harcossá vált.
A hegyekben bolyongott, hogy megtalálja a sárkányok lakhelyét. Gyönyörű tájakra tévedt, olyanokra, ahol egy ember se járt azelőtt. Megpihent a hosszú útja közben egy patak mellett. Ivott a forrásból, melyből sose ittak még emberek.
Darmaton nevet kapta a  sárkányoktól a tiszta vizű hegyi patak, amelyet az ifjún kívül sose ízlelt más halandó ember.
Mély álomba merült, ahol álmában sárkánnyá vált. Egy furcsa alakká, akit a sárkányok nagy meghajlással üdvözöltek.
~ Üdv néked idegen. ~ Egy hatalmas fekete sárkány szólt az ífjúhoz.
~ Látom megzavarodott a leked, Galdar, hadd segítsünk rajtad.~  Szólt egy másik zöld, nagy és hatalmasabb sárkány.
~ Galdar? Ki az a, Galdar? Miért lennék megzavarodva? ~  kérdezte sárkánnyá vált ifjú a sárkányokat miközben körbenézett.
Egy füstbe burkolózott szürke sárkány szólalt meg a háta mögül.
~Megmutatjuk, Galdar. ~  Mindegyik sárkány hirtelen egyszerre kezdett tüzet fűjni, jeget és vizet, savat köpni, éles hangjukkal süketíteni, egy másik hang pedig álomba merítette,  egy újabba.
Magát látta a katona, ahogy egy feldúlt városba áll sok hallott ember halmán. Körülötte vér és  füst, és s szélben megtépázot szakadt fekete zászlók állnak.
Az égből visszhangzott egy hang.
~Ez a te műved. ~
Térdre rogyott, bánatában a férfi fegyverét eldobva kezébe temette az arcát.
~ Tudjuk, hogy mit tettél. Légy új ember!~ szólt a hang.
~ Hogy lehetnék új és jobb ember? ~ kérdezte értetlenül a férfi maga elé bámulva, hisz az ellensége saját maga volt.
~ Átformálhatunk téged, de csak egy feltétellel. Győzz le egy embert. ~
~ Rendben. ~ felelte a harcos.
Felállt,felvette kardját és továbbment a harc mezőn. Egy ember állt vele szemben a távolban. A katona tudta hogy az, akit a sárkányoknak le kell győznie. Ahogy közeledett ismerős alakot fedezett fel benne. Saját magát látta. Önmaga ellen kellett harcolnia.
Nehéz küzdelem volt. Egyszer megvágta önmagát harcközben és a vágás rajta is megjelent. Iszonyúan fájtak az ütések, amit önmagára mért harc közben a katona, hisz ellenfele ütései rajta jelentek meg.
~ Hogy győzhetem le magam? ~ kiáltotta az ég felé már fáradtan, de senki nem válaszolt neki.
Hiába sebezte az ellenfelét, így magát is sebezte. Egy ötlete maradt, saját magán ejti a halálos sebet és így ellenfele is velehal.
Ezt kérik a sárkányok, haljon meg. A kardja hegye a melkasához tette és a kardjába dőlt. Ezzel meghalt ő is és az ellenfele is.
A patak mellett ébredt, éjszaka volt, de egy titokzatos egy tűz lobogott mellette.
~Meghaltál, hogy új ember lehess. Mostantól a Galdar nevet viseled.~ Egy sárkány hangját hallotta fejében, aki az éjszaka árnyaiból kilépett a tűz fényére, majd több is megjelent.
Áldást adtak azon az éjszakán Galdarnak és új ember lett.
Galdar ezek után sok jót tett és igazságot osztott az emberek körében. A sárkányok bölcs döntéshozó erejét kapta meg.
Ő lett az első követ, aki igazságot és békét próbált hozni az emberek közé.
A követeket a vadsárkányok tisztelik, hisz mind Galdartól kapják a nevüket és ez kölcsönös mind a mai napig.
Sok legenda fűződik hozzá még, amik a követek hagyományaiban benne vannak.
Azt mondják a kardja az igazság kardja, amit a sárkányok készítettek neki. Perirth ősi nyelven igazságot jelent, ez lett a neve a kardjának. Egyszer se ölt a Perirthtel, hisz nagy harcos volt egykor a kard nagy erővel bírt ölés nélkül is. Az idők folyamán eltűnt a Perirth, de a nagy szükségben egy követ megtalálhatja ezt.

Élete végén Galdar sok jóslatot adott melyek közül már jó pár beteljesültnek mondanak, de még mindig létezik sok jóslat melyet soha nem sikerült megfejtenie egy követnek sem.
Az utolsó jóslatát halálos ágyán jegyezte le a tanítványa.

A sárkányok lelke mind egy helyre kerül és e lelkek néha-néha visszatérhetnek. Van ki előbb van ki később. A cél érdekében akkoriba a varázslat és bűntelen emberek tovább éltek, mint mostanában. Ha visszatérnek elfelejtik egykori tetteiket, ez történt egy  Hybayt nevű sárkánnyal is. Hybayt valahol mélyen mégis emlékezett, hogy nem oly rég volt itt neki egy jó barátja, az ifjú Qisas, akinek a társaságában jól érezte magát öregkorában. Kapcsolatuk hasonlított a sárkánylovasok és sárkányok kapcsolatára, de ez mégis más volt. Most fiókaként felkereste őt, de nem találta Qisast sehol. Végül a halálos ágyán találta meg a férfit. A fiatal sárkány nagyon bánatos volt, hogy oly kevés időt tölthettet együtt vele, így megfogadta azt, hogy soha nem engedi el és ő is vele hal. 
A halál egyszerre jött el értük, Torburaqhot látta a fiatal Hybayt és az öreg Qisas is. 
Ezt jelnek vélte Hybayt és felvette öreg barátját és elrepült vele egy furcsa helyre, ahova a Torburaqhja vezette. Sosem látott, ismeretlen csarnokba érkeztek. 
Nem tudta mit csináljon barátjával, hisz tudta, hogy az emberi lelkek sosem kerülhetnek a sárkányok lelkeihez. Qisas lelke lassan halványodni kezdett és akkor Hybaytnak támadt egy ötlete. Egyesüljön az ember a sárkánnyal és a sárkány az emberrel. Qisast meghatotta e szeretete, amit barátja  felé tanúsított. Ő is így akarta, hogy barátságuk mindörökre megmaradjon és ne veszítse el Hybayt. Egy hatalmas fává alakultak át, melyet sok néven hívnak. Valaki a Sors fájának, valaki az Örökség fájának hívja. Egy ágán egy arany és egy gyémánt gyümölcs terem, s ahány ága van annyi arany és gyémánt gyümölcs van rajta.

Ezzel egy pillanatban jött létre a sárkányok és lovasok erős szövetsége. Ebben a pillanatba kelt ki egy ifjúnak először egy sárkánytojás. Hogy miért jött létre e szövetség? Már senki se tudja. Ez Qisashybayttól kell megkérdezni, az ő csarnokukba kell egyszer eljutni, hogy megtudjuk erre a választ. 

Ki juthak el Qisashybayt mezejére azt senki nem tudja. Talán az egyszerre meghalt sárkányok és lovasok, hogy örökké együtt legyenek és ha kell akkor közösen indulhassanak vissza az élet körforgásába. 

Van még egy másik legenda is e fáról, hogy egyszer a halált kijátszva egy hatalomra éhes lovas, aki mellesleg még varázsló is volt Qisashybayt tövéből ellopott három darab aranytojást, amiről azt mondják arany Torburaqhok voltak, akiknek a társuk még nem született meg, de erről majd egy másik alkalommal mesélek.

Egykor a királynak megbetegedett a fiatal és szép lánya. 
Szomorú lett a királyi pár és a család, mert jóságos volt a lány, akit sokan szerettek. A lány bátyjai mindent megtettek húgukért, s elmentek messzi országokba, hogy gyógyírt találjanak a betegségre. Tudósokat, gyógyítókat hoztak, volt aki ritka csodatévő növényeket hozott a távoli földekről, de egy se segített rajta. A család kezdte feladni a reményt, és az országban már lassan a hercegnő halálára készültek.
- Hamarosan meghal. - mondogatták az emberek.
Egy ifjú lovag, ki titkon szerette a lányt és a lány is őt, hallott egy messze tájon híres fáról, ami képes minden betegséget meggyógyítani. A reményt nem adta fel, hogy a szerelme meggyógyulhat, így hát elindult és elhajózott a messzi nyugati szigetekre, hol csodás, furcsa, különös és nagyon veszélyes lények, emberek, növények élnek. Ezekről csak rémhíreket hallott mindenki. Sosem tért senki se vissza a nyugati szigetekről. Talán Mowor a tengeri szörny gyomrában végezték vándorok.
Hajóján a legénységen voltak kalandorok, pénzre éhes matrózok, akik mind a nyugati kincsek miatt jöttek el otthonukból. A lovag öccse is ott volt a hajón, mert bajtársként fegyverhordozóként ott akart testvére mellett lenni a legnagyobb küldetésnél ami a családjuknak hírnevet hozhat. 
Több nap hajózás után kikötöttek egy szigeten, ahol emberek laktak. 
A lovag több falusitól kérdezett erről a fáról, de sokan nem válaszoltak a kérdésre, féltek és ajtókat vágtak be a fényes páncélzatú lovag előtt, aki a szerelmét akarta megmenteni.
Utoljára egy öreg javasasszonyhoz kopogott be az ijfú és az öccse, aki kedves vendéglátói szeretettel várta őket.
Nála vacsoráztak, és vacsora közben sok mindenről szó esett. Azt is megtudták, hogy egy másik szigeten találják meg a keresett fát, amit jobb elkerülni, mert azt a halál szigetének nevezik az itt lakók.
Hatalmas kövekkel borított hamu és tufa hegyek, kopár vidéken kell keresztül küzdenie magát az embernek, hogy megtalálja az élet fájának gyümölcseit.
Másnap a hajó kifutott újra a tengerre, ahol még egy napot hajóztak a halál szigetéig. A legénység legtöbb tagjának nem fűlött a foga ehhez a szigethez, így a két testvér egyedül ment el és kereste meg azt a barlangot hol megtalálhatják az elixírt. Nem sokára egy fekete folyóhoz értek ami egy barlangba folyt be és egy üres csónak állt a barlang szájánál, így a két ifjú beült és együtt indult meg a sötétségbe, ahol órákon keresztül sodorta őket a hatalmas folyó a hegy gyomrába.
A hegy belsejében elkezdett lassan felderengeni előttük valami. A folyó egy hatalmas barlangi tóba torkollott bele és innentől kezdve eveztek a fényforrás felé, amely nem más volt, mint az élet fája. A hatalmas sötétségben egyedül ez fénylett, gyönyörű,  ezüstös fényárban. A parton fennakadt a csónak és a ifjú vándorok lépésről lépésre közelítették meg a fát, ami alatt egy szárnyas kanca feküdt. 
~ A fa a gyümölcséért nagy árat kér. Életet életért. ~ mondta a pegazus a fiatal lovagoknak. 
A két testvér megtorpant a szavak hallatára, dönteniük kellett. Kell-e a gyümölcs vagy sem? 
Az öcs tudta nagyon jól, hogy bátyja mindenáron leszakítja szerelme miatt azt az édes aranyszínű almát. Így nem volt más választása, mielőtt bármit is megbeszélhettek volna, elrohant a fához és letépte a gyümölcsöt, így életét abban a pillanatban ki is lehelte. 
Az ifjú lovag leborult a testvére mellé, aki érte feláldozta magát. Fiatal volt az öccse és nem tudta a lovag, hogy él-e egyáltalán kedvese még. Talán oda se ér a hajóval és nem tudja megmenteni a  hercegnőt, a szerelmét  sem és így testvére áldozata hiábavalónak bizonyul. 
- Miért kellett ezt tenned testvérem? Miért? -búslakodott hangosan a lovag.
A kanca megszólalt:
~ Hogy megmentsd leendő feleségedet a haláltól, szállj fel rám, hadd repítselek el téged hozzá, hogy öcséd halála ne legyen értelmetlen.~
A lovag felállt, eltette az arany gyümölcsöt és felszállt a lóra, aki ezüstös üstökével az egész barlangot bevilágította. 
Repültek a tengerek felett, egészen az ország közepéig, amíg a hercegnő betegágyához nem értek. A gyümölcs nektárjának egy kis cseppjétől jobban lett a hercegnő, majd a többi csepptől még jobban és jobban, míg teljesen fel nem épült. 
A király hálája jeléül a hercegnőt feleségül adta a lovagnak és így  tényleg nem veszett oda a lovag öccsének áldozata.
A család növekedett és dicső lett, ahogy kellett és ezt a fiatal öcs áldozata miatt történhetett meg. Életet életért, mennyi életet teremtett az öccse a lovagnak? Sokat, számosat.

A fa gyümölcsének magjait a lovag elültette, ha nem is gyógyító erejéről lett híres a magvakból kikelt fa, hanem gyümölcséről és gyönyörű virágairól. Számos esztendeig a család emlékezetében ott élt a lovag öccsének tette. 
A szárnyas ló is a lovaggal maradt és egy alkalommal a kanca megellett és olyan kiváló harci mént senki se látott, mint ami abból a paripából vált. 
A család sosem felejtette sem a lovat sem a fát, mi új életet adott a hercegnőnek és a lovagnak. 
A címerükben élt tovább a testvér szelleme, mert a lovag szerette testvérét  és azt akarta, hogy ne csak ő, hanem minden utóda emlékezzen erre az áldozatra, így a család pajzsos címerén egy Pegazus ágaskodik az élet fája előtt.  
Életet életért! lett a család jelmondata is. 

Egykor még létezett varázslat a földön, amikor a sárkányok békésen éltek együtt az emberekkel. 
A mágusok is békések voltak és a rend őrei voltak. Azonban egyes varázslók hamar kapzsik és hataloméhesek lettek. Egy nagy mágus rájött a varázslat egy kis titkára, hogy a sárkányoktól ered a mágia a földön. Elkezdték rabigába hurcolni őket, az értelmes és nagy tudású bölcs sárkányokat. Majd minden országot maguknak akarva a királyokat és országaikat is elkezdték meghódítani. Egy hatalomtól megrészegül varázsló mindenkinél veszélyesebb lett és ezt egy ember se merte soha kétségbe vonni.
Nem sokáig tűrték meg a varázslók pusztítását. Ekkor terjedt el az a hír hogy egy titokzatos helyen járt egy varázsló -ki a halálból is visszatért-, ahonnan három arany tojást hozott el. A világ legerősebb mágiája, ami létrehozta őket, s ez a feltétel nélküli szeretet volt. Nem sokan hittek a mende-mondákban, de a legapróbb termetű sárkányok, akik az hajnalcsillag és az aranyló nap színében  tündökölnek, igen. Ezek a sárkányok sosem választottak maguknak emberi társat, de a keseredésük végső órájában, magukhoz hűen bölcs vezető embereket választottak maguk mellé. Ezeknek az embereknek elárulták saját hatalmuk titkát. Nem a tűz és jég fúvásról voltak híresek, hanem hatalmuk a gondolatok módosításában állt és a kívánságok teljesítésében.
Ha talán tudták volna a mágusok, hogy a legkisebb sárkányoknak van e legerősebb hatalmuk, már rég elpusztították volna a világot, de nem tették, hisz a hatalmas tűzsárkányok és impozáns méregsárkányok ereje sokkal kecsegtetőbbnek tűnt, mint a kis apró termetű hajnalsárkányoké.
A gondolatok irányítása, a telepátia minden gyenge akaratúnál bevált.
A királyok és igaz vezetők hadseregeket toboroztak ezekkel a sárkányokkal és felvették a harcot az elnyomás nagy ellenségeivel, a varázslókkal. 
Hatalmas háborút vívtak és  a küzdelemben milliók vesztek oda.
A hajnalsárkányok aggódtak a szóbeszéd miatt, hogy az ellopott és még ki nem kelt aranytojásokban pihenő sárkányok egyszer csak a varázslat segítségére kikelnek és káoszt hoznak el a világra a hatalmas varázsló kezében. Már a sárkányok urának nevezte magát e zsarnok varázsló.
Egy herceg élt akkoriban, akit népe szeretett, addig míg el nem jött a rossz idő az országára is. Ő is azok közé tartozott, aki mellé egy kis hajnalsárkány szegődött. 
Nem akarta a népét úgy irányítani, hogy egy telepata sárkány az akaratát népére kényszerítse. Hisz annak ellenére, hogy nem hittek benne és eltávolodtak tőle félelmükben  feltétel nélkül szerette a népét és hazáját és bármit megtett volna értük, hogy újra azt a örömteli népet lássa maga előtt, akit régről ismert. 
- Drága sárkányom, azt mondtad, hogy kívánságokat is tudsz teljesíteni. 
- Tudok, ifjú hercegem, de a kívánságoknak ára van, néha nagyobb, néha kisebb, amit meg kell fizetni. - válaszolta az apró termetű sárkány.
- Akkor az én kívánságom az, hogy az emberek kezében többé ne legyen mágia, kopjon ki a világból és így ne tudjon senki se nagyobb hatalmat birtokolni, annál amekkorára született.
A sárkány hatalmasat fújt és csillogó porként elhamvadt, amelyet egy kósza szél tovább repített és belengte az egész világot. 
A hajnal sárkányok megérezték a kívánságot és a herceg előtt meghajoltak és kérését teljesítették. Az emberek véréből kihunyt a mágia lángja és sárkányok is kisebbek lettek. Telt múlt az idő, a zsarnokok elbuktak és az igazságos királyok, uralkodók kora jött el, akik megtanulták a kis hajnalsárkányoktól(, aki egy szempillantásra eltűntek az életükből), hogy legyenek jó uralkodók.
A herceg is már királya lett népének, akik ismét szerették őt.  Egy nap a király szerelmes lett egy nőbe és a nő is belé. Megülték az esküvőt és a nász éjjelén álma volt a királynak. A hajnalsárkányok királynéjával találkozott. 
- A kívánságnak ára van, mi is fizettünk, s most te jössz. -Fúj egyet a sárkány, csillámló por kavargott a király körül. 
A király hirtelen felébredt, mellette királynéja szenderült még álmában. A hang nem csillapodott. A kívánságnak ára van.
- Ha ára van a kívánságnak, akkor, ha elveszitek azokat kiket, legjobban szeretek, inkább saját magamat adom helyette és engem vigyetek magatokkal.
A királyné arcára egy csókot adott a király búcsúzóul. A királyné és nem sokkal később a király is elkezdett változni, sárkánnyá változni. Hatalmas aranyló sárkányokká változtak. Hasonlóak lettek az egykori hajnalsárkányokhoz, de termetük sokkal nagyobb volt.
- Megfizetted az árat, hercegem.
A két sárkánynak kicsi volt a szoba és a kastélyból nagy rombolás útján kitörtek. A romos kastélyban őrizték a szerzett három aranytojást, de azok  eltűntek. Ki tudja hova? A szóbeszéd azt mondta hogy vissza kerültek a meg nem született tojások mellé, de valaki azt mondta hogy a királyné lenyelte és a gyomrában őrzi a születésük idejéig. 

Soha nem láttak egy hajnalsárkányt sem ezek után. Soha nem meséltek történeteket a sötét korról, miben a mágiát rossz célra használták.  A sárkányok tanultak a hibáikból és az embereknél ezek a feledés homályába merültek. 
A sárkányokban valahol szunnyad a varázslat, de csekély, csakúgy mint mostani méreteik.
Azt mondják, még léteznek a herceg utódai, aki a nagyobb méretű hajnalsárkányok. Ők a nagy királyok sírjait őrzik és ezek a királyok kapnak először fényt a naptól, ezzel is tisztelegve bölcsességük és meglátásaik előtt. 
Valahol fent ragyognak haláluk után ezek a sárkányok a csillagos égen az esthajnal csillag mellett, hogy a saját fajuk királynéját, a kívánságok úrnőjét körülöleljék.