"- Nem látom őket!"
Igen, az első emlékem... Egy akaratos kis srác, aki apja ölében ül és közben izgatottan mutogat a felhős égre. Húsz évvel ezelőtt, azon a szokatlanul borús estén örökre megváltozott az életem. Azon az estén két hatalmas szárnyas test szelte át a felhőket és igázta le az égboltot őrjítő sebességgel és hang orkánnal. Négy évesként leírhatatlannak éreztem minden szívdobbanást és lélegzetvételt, amíg a két mesebeli lény ádázul harcolt a viharos égboltért. Nem sok dolgot tudok felidézni magam előtt, de arra a fejemet tenném, hogy akkor éreztem először: én is ott akartam lenni. Én is repülni akartam és én is szárnyakról álmodoztam, amikkel áttörhetem a gomolyfelhőket és megláthatom a csillagokat.

A szárnycsapások egyre hangosabbá váltak. Miközben a két hatalmas lény egyre közeledett házunk udvarához, addig apám felállt és jobb kezemet fogva egy gyengéd rántással felkapott a földről. Földbe gyökerezett lábakkal vártam érkezésüket. Amikor masszív lábaikra ránehezedtek és szárnyaikat délcegen hátrafeszítették, félelmet éreztem. Erősen megszorítottam apám kezét, aki bátorságra ösztökélt azzal, hogy rám mosolyogva mutatott rá a hozzá közelebb álló sárkányra.
- Ő Simrûnstor, a legjobb barátom. - majd jobb kezével a jégsárkány mögött álló, visszahúzódóbb sárkányra mutatott. - Ő pedig a párja, Gildar'wraduum. Egy napon, amikor elég érett leszel hozzá, te is megfogod találni a legjobb barátodat és akkor a félelem csak egy elhalványuló emlék lesz, amit azelőtt éreztél, hogy áttörted volna a látóhatárt...

---

Sokáig nem jött el az a bizonyos nap, az évek viszont kegyetlen sebességgel teltek. Négy évesen találkoztam először sárkányokkal és már akkor eldöntöttem, hogy életem hátralévő részét az ő megismerésükre fogom rászánni. Ahogy telt az idő, egyre többet tudtam meg családunk múltjáról, amit nevezhetünk mindennek, csak békével telinek nem. Édesanyám és édesapám sárkánylovagok voltak, ahogy nagyszüleik is. Családunk tagjai harcoltak és estek el a flaouron-iak elleni háborúban és részt vettek az összes Kysppie elleni csatában. Fiatalon belém nevelték a család és a haza szeretetét, a tradíciókkal és sárkányokkal szembeni tiszteletet.

Ahogy tinédzserkorba léptem, engem is magával ragadott saját korosztályom buzgósága és hajlama a csínytevésre. Az iskolába beiratkozva rövid időn belül új barátokra tettem szert, nem beszélve a riválisokról, akiket kötelességemnek éreztem minden órában, minden percben és minden másodpercben emlékeztetni, hogy ki a legjobb az iskolában. Mielőtt nyaktiló alá való egoistának tűnnék, kiegészíteném a fenti sorokat: mindent egymásért tettünk. A banda, amit alakítottunk, volt felelős környékünk gyerekes pimaszságainak kilencvenkilenc százalékáért. Egyetlen lány volt a "klubunkban", akire úgy tekintettünk, mint fellebbezhetetlenül teljes tag. Őt évekkel később én üldöztem el magam elől...

Amirra volt az a társ, akire mindig számíthattam. Ő volt az, akivel pólyásként együtt totyogtunk, akivel együtt tanultunk meg gügyögni, majd később szavakat formálni és megértetni magunkat a másikkal. Ahogy nőttünk, úgy fejlődött barátságunk is. Bármikor hívtam, ő ott volt és soha nem mondott nemet. Együtt másztuk meg a számunkra legmagasabb fatörzseket, ugrottuk át a leghosszabb patakokat és folyamokat. Éjszakánként együtt bámultuk a végtelen eget és ilyenkor mindig a küszöbön álló kiképzésemről beszélgettünk. Most, "felnőtt" fejjel jövök rá, hogy mit veszítettem azzal, hogy éveken keresztül konokul egy falat húztam magunk közé. Saját világnézetem kialakításával elértem, hogy elhagyja Kysppie-t és idegen földre lépjen, ahová akkor még nem követhettem. A mai napig remélem, hogy közös életünk egyszer újra folytatódhat és bocsánatot kérhetek tőle mindenért...

---

Tizennégy évesen jelentkeztem a kiképzésre. Szüleim jóvoltából már évekkel korábban elkezdhettem az edzés enyhített verzióját, ami kimerült a fakardokkal történő párharcban és kezdetleges íjjal történő céllövő próbálkozásaimban. A tényleges kiképzés első hónapjához képest az enyhített verziót inkább nevezném játéknak, mintsem rendes edzésnek, olyan brutális volt a stílusváltás.

A kitartástudat, amit belém neveltek, meghozta a gyümölcsét és az első két évet sikeresen teljesítettem. Tizenhat éves koromban felszállhattam arra a hajóra, ami Rhoanta-ra vitte kis sárkánylovas tanonc csoportunkat. Százhatvanöt centiméteres magasságom, arcomba lógó tincseim és a kék kalandor sál, amit édesanyám kötött a nyakamba indulás előtt, ma megmosolyogtatnak, de akkor remegő lábakkal köszöntem el Amirra-tól, sőt!, még arra is emlékszem, hogy fiatalságomtól és a dicsőségtől fűtve megpróbáltam megcsókolni, de ő - nagy szerencsémre - pont elfordította a tekintetét, így nem kellett egész úton azon aggódnom, hogy mit gondolhat rólam. Mielőtt útnak indultunk volna, egy tölgyfából faragott nyakláncot adott a kezembe és sok szerencsét kívánva nyomott egy csókot az arcomra. Azt a bizonyos nyakláncot a mai napig a nyakamban hordom.

A szigetre érvén külön csoportokra osztottak fel minket. A csoportok felváltva látogatták meg Rhoanta barlangjait. Bíztam benne, hogy elsőként a jégsárkányok barlangját látogatjuk meg és nagy szerencsémre így is lett.
Nem szeretném részletezni; mindenkit kikészített idegileg a procedúra, főleg azokat, akiknek végig kellett nézniük a szerencséseket, akiknek a jelenlétére már reagált egy-egy sárkánytojás. Mondhatjuk, hogy én is azok között a szerencsések között voltam, én ugyanis az első nap végén találtam meg a kiválasztottamat. Jobban mondva, ő talált meg engem.

Dwin'drûthrdal

Határtalan örömöt éreztem, mikor a kis sárkánytojás mozgolódni kezdett érintésemre. Nemcsak örömöt, de büszkeséget is éreztem, hogy egy napon valóban átrepülhetem az égboltot egy olyan baráttal, aki alkalmasnak talált arra, hogy megoszthassa velem a testét, a lelkét, a gondolatait, egyszóval mindenét. Rá kellett jönnöm, hogy egy sárkány kikeltése, felnevelése sokkal keményebb munka, mint amilyennek gyerekfejjel elképzeltem, de mindvégig tudtam, hogy megéri a fáradtság és csak arra a napra vártam, amikor sárkányom végre kidugja a fejét és megjelöl.

Az Örök Hűség napján Dwin'drûthrdal kibújt mélykék színű tojásából. A látvány leírhatatlan volt. Íriszei a hófúvást, a jégesőt idézték meg előttem, pikkelyei tengerkék és a legtisztább szűzhó színében kápráztak, penge vékony és tűhegyes fogait összecsapta. Mielőtt felocsúdhattam volna a döbbenetből, már meg is történt. Nem emlékszem a részletekre, csak arra, hogy jobb karom először zsibbadni, majd égni kezdett. Az erek elszíneződtek; mintha barlang alatti forrás jéghideg vize haladt volna végig egész testemen, én pedig a megrázkódtatástól behunytam a szemem és minden erőmet összeszedve próbáltam eszméletemnél maradni. Húsz perc rángatózás és szenvedés után kinyitottam a szemem. Jobb kezem artériái egészen a hajlatokig elszíneződtek és fájdalmasan lüktettek - három héten keresztül, az elszíneződés pedig életem végéig megmarad.

---

- IGEEEN!
Nem tudom elhinni, hogy tényleg megtörtént. Repülünk! Dwin szárnycsapásaival folyamatosan fokozza a tempót, nekem pedig meg sem kell szólalnom, látja rajtam, hogy elememben vagyok. Hat évet kellett várnom arra, hogy a saját sárkányom hátán lovagoljam meg a szelet, most pedig mind a ketten üvöltünk, én szavakat, ő pedig zafírkék lángokat az előttünk elterülő végtelen térbe.

A Dwin-nel közös éveink rengeteg kihívást, megpróbáltatást és veszélyt hoztak magukkal, de tudom, hogy az igazi kaland még csak most kezdődik el!

Üdvözöllek, Narakhin!
Engem ér a megtiszteltetés, hogy elfogadjam ezt a kiváló adatlapot! A történet, az írásstílus mind nagyon megfogott, élvezettel olvastam az előtörténetedet.
Őszintén örülök, hogy közénk sodort a Sors és nem a száműzöttek felé. Remélem a megsértett Amirrát is vissza tudod egyszer csábítani a zöldebb szigetre.
Foglald le az avatarod, aztán már mehetsz is játszani!
Ja és... én is igényt tartanék majd egy játékra veled!
Rowen