Talán egy hét telt el a thidiai katonák ocsmány hátbatámadása óta, de ki számolja a napokat? A szomorúság, boldogtalanság és a gyász ott ül minden házban és nem akaródzik távozni. Addig nem, amíg a kérdések válaszokat nem kapnak és az, aki mindezt elérte meg nem bűnhődik tetteiért. Az emberek szívében mélyen a gyűlölet és harag is megtelepedett így a már egyébként is levert város lakói oktalanul is képesek egymásnak esni bántó szavaikkal. Persze nem mindenkivel van így, néhányan próbálnak javítani a siralmas helyzeten. Így van ez a két napja megválasztott új városvezetővel is, aki a mai napra gyűlést szervezett a városiaknak és valamiféle közös gyászolást is megpróbál rögtönözni, hogy együtt búcsúzhasson el a város azoktól, akiket szeretett. Nairen Kanelon, a város új feje már a Közösségi házban várakozik, mire megérkeznek az első lakók, kik kimerészkedtek a házukból. Nehéz időszak ez mindenki számára, de Nairen reménykedik benne, hogy egy hét magányos gyász után mindenkinek jó lesz közösen búcsút venni a halottaktól, s ezek után érdemes lesz megbeszélni, hogy mi várható a jövőben. A mai reggelen ugyanis elindult egy maroknyi sárkánylovas a kontinensre, hogy kiderítse mi folyik Thidia falain belül, s nem véletlenül szervezte ezt a gyűlést Nairen erre a napra. Míg pár bátor lovas a város jövőbeni épségéért harcol és tárgyal, Nairen sem kíván szomorkodva a házában ülni. A tenni akarás pedig biztos, hogy nem csak benne dolgozik....
A fenébe is, felderítők vagyunk!!! -morogtam vissza gondolatban. Mint az tőlünk várható volt, az első adandó alkalommal összekaptunk. Egyszerűen éreztem, hogy Thidiába kell mennem, nekem is segítenem kell Lovas társaimnak nyomozni, erre Forlumir kijelentette, hogy nem hajlandó engem elvinni az idegen országba. Napok óta otthon ültem, mert szokásomhoz híven rosszkor voltam rossz helyen és egy tülekedésben leütöttek, aztán egy kisebb méretű tömeg áthajtott rajtam. Nem esett komolyabb bajom, csak zúzódásaim voltak, de édesanyám hajthatatlan volt, feküdnöm kellett, forró teát innom és nem csinálhattam semmi értelmeset. Erre a bizonyos szempontból fogságnak nevezhető állapotomra Forlumir is vigyázott. Mivel kicsi volt, könnyűszerrel összehúzta magát annyira, hogy átférjen a nagyobb ajtókon, úgyhogy éjt nappallá téve ott szobrozott mellettem, vállalva a kockázatot, hogy a testvéreim gyermekei esetleges látogatásukkor addig fogják nyúzni, ameddig takarodót nem fújnak nekik. Hálás voltam neki, ezért az áldozatáért is, habár haragudtam rá, amiért nem engedett el Thidiába. Kapcsolatunk egyáltalán nem volt nevezhető kiegyensúlyozottnak az elmúlt két évben, amit teljes egészében csak nemrég láttam be, ennek ellenére...igen hamar vitára került a sor. Persze tudtam, hogy miért csinálja, én is féltettem őt és azzal is tisztában voltam, hogy még nem vagyok elég erős, mert kettőnk közül csak ő vette komolyan a gyakorlást. Ördög és pokol... -fújtattam és keresztbe tettem a kezem a mellkasomon, miközben azzal küzdöttem, hogy ne nyeljenek el a párna-és takaróhalmok azon a helyen, ahol az ágyamnak kellett lennie a szobámban. De már nem voltam benne biztos, hogy valaha is viszontlátom ettől a sok... Igen, felderítők vagyunk, így van. De idehaza is van mit felderíteni, Namira, hidd el nekem. -felelte, s éreztem, hogy kezd ideges lenni. Elég megviseltnek tűnt. Ugyan nem tudtam elképzelni, miket hallhatott más sárkányoktól, hogyan kezelték társaik elvesztését, hogyan működött az ő kifinomultabb kommunikációjuk, de nekem is volt szívem. Nekem is rettenetesen fájt, hogy olyanok haltak meg egy héttel ezelőtt, akiknek még élniük kellett volna. Nagyon sokáig. Megadóan leengedtem a kezem és megpróbáltam kibontakozni édesanyám gondviselésének kézzel fogható jeleiből, de sárkányom óvatosan megakadályozott és hozzám tolta a fejét. Nem aludtál. -mondta korholóan- Pedig édesanyád kérte. És én is kértem. Finoman simogatni kezdtem a pikkelyeket a szeme alatt és szigorúan próbáltam ránézni, már amennyire azóta mertem, amióta rájöttem, hogy pokollá tettem az egész eddigi életét. Sok kiváló ember és sárkány halt meg. -válaszoltam szelíden, haragomat teljesen elengedve- Láttam, hogy te sem pihentél. Egyikünk sem tudott. De remélem, nincsen szándékodban emiatt eltiltani a gyűléstől. Végigsimított a hajamon, ahogy akkor szokta, amikor reggelente felébreszt, aztán hagyta, hogy feltápászkodjak és elkezdjek készülődni.
Ma van az indulás napja. Ahelyett, hogy elköszöntem volna azoktól, akik elmentek, inkább azt próbálgattam, hogy jelenleg mennyire vagyok képes. Egy lövés, majd még egy, csakhogy közel sem annyira pontosak, mint korábban. Karom folyamatos remegésén nehéz úrrá lenni, ennek ellenére kikényszerítek magamból egy harmadikat is. Mellé. Úgy tűnik, ez még mindig nem megy, hiába szeretném. Artes gondterhelten figyel mögülem. Minden egyes sajgásomat saját bőrén tapasztalja, de nem szól miatta. Tűr, engedve, hogy saját magam jöjjek rá arra, mennyit bírok. Csak lassan, apránként. Már annak is örülhetek, hogy egyáltalán képes voltam ellőni az utolsó vesszőt. Karom leeresztem, úgy nézem az ujjaimmal tartott íjat. Karyn íja. Nehezebb, mint azt eleinte képzeltem. Nem maga a test, sokkal inkább az érzelmek, mik hozzá kötődnek. Nem engedhetem meg magamnak, hogy sokat hibázzak vele, ha már egyszer odaadta nekem. Azt mondta, össze kell szednem magam addig, amíg vissza nem tér, hát megteszem. Legalábbis azon vagyok. Másik kezemmel végigsimítok a faragott díszítésen, aztán társamhoz fordulok. Mára ennyi volt, még más dolgunk is akad, méghozzá szép számmal. Tanulnom kell, miként segíthetek a sárkányok gyógyításában, tennünk kell egy kört a sziget körül őrjárat gyanánt, és ott van a gyűlés is, ami hamarosan kezdetét veszi. Szívem szerint inkább itt maradnék, miként a távozók elmenetelekor is távol maradtam. Nem lett volna erőm végignézni, hogyan hagynak engem hátra, miközben ők megindulnak a válaszok után. A végén még képes lettem volna jégsárkányommal utánuk eredni. Na persze, ha hagyta volna, amire szemernyi esély sincs. Én mások miatt aggódom, ő azonban miattam. Ez a nagy különbség kettőnk között. Enyhe sóhajjal szabadulok meg a bennem felgyülemlett levegőtől. Újdonsült íjamat hátamra véve indulok meg partneremhez, majd szállok fel hátára, készen arra, hogy részt vegyünk a gyűlésen, elvégre most az következik. Le kell róni a tiszteletemet halott társaim előtt. Igaz, nem hiszem, hogy sokat számítana, hol teszem meg. A gyász mindenhol jelen van, anélkül is, hogy egyetlen helyre összpontosítanánk. Ezért is tervezek valahol hátul maradni. Hadd menjenek a többiek előre, hadd foglaljanak helyet az idősek, vagy a komolyabb sebesültek. Az ajtó mellől hamarabb el is mehetek, mikor vége van. Így is teszek. Amint a közösségi házhoz érünk, csendesen üdvözlöm a jelenlevőket, majd egyszerűen a falnál megállok. Artes odakint figyel, néhány másik sárkánnyal együtt. Olykor még az égbe is emelkedik, csak hogy megbizonyosodjon arról, jelenleg semmi gond nem lehet. Tényleg itt kellene lennünk? Erre kellene időt szánnunk? Sokaknak szüksége van rá, de nekem... Máshol lenne a helyem. Valahol az égen, vagy az erdőt járva. Akárhol, ahol tehetem azt, amire kiképeztek, ahelyett, hogy önkéntesen fuldokolni kezdek az elkeseredés tengerében.
Nairen mellett voltam, vagyis inkább mondanám azt hogy a háta mögött helyezkedtem el. Csöndben néztem a tömeget, ami lassan gyűlt össze és tényleg tömegnek mondhattam. Voltak lovasok, egyszerű emberek, tanoncok. Fiam, az itthon maradt fiam érkezett meg mellém és jelentette be, hogy Karyn is elhagyta a szigetet. Egy mosoly ült ki szájam szélére és megveregettem a vállát. - Köszönöm, fiam. - mondtam halkan rátekintve. Másik fiam elment, mint anya aggódtam érte, hisz már csak ők maradtak nekem. Egyben büszke voltam rá, hogy el megy és a terveit megvalósítja. Ezek a hetek, kimerítettek sok mindenkit. Ahhoz, hogy én most itt álljak az kellett, hogy az elmúlt bő egy napban otthon a családi fészek melegében pihenjek. Így rengeteg hírről lemaradtam nagy káromra. Egy fontos dolog volt, ami miatt kikeltem az új vezető, akinek a megválasztását én is támogattam. Ki kell mellette állni. Egyre hangosabbak lettek az emberek. Nem nyüzsgő volt, mint a méheké inkább morajló, mint a tengeré. Egy-egy gyermek sírás hallatszott a terem egyik részéből. Érezhető volt. Éreztem, hogy komorságba burkolóznak a szigetlakói. Félnek, egyes arcokról ezt olvastam le. Mások kétségekben gyötrődnek. Mandzsarion valahol fent száll és körzött. Pásztázta környéket, mert neki ez megnyugvást jelentet, hogy legalább engedem, hogy fentről vigyázzon rám. Mint egy őrszem úgy volt az egeken a társam.
/A nyugalom megzavarására alkalmas mondatok következnek./ - De miért? ~ Azért mert nemet mondtam. - De miért? ~ Mert semmi értelme erről beszélni. - De miért? ~ Mert ezzel csak feltépnéd a régi sebeket. Részemről a dolog le van csukva. - Azt úgy mondják, helyesen le van zárva. ~ Mindegy akkor sem akarok a dologról többet hallani punk tum. Néha napján Anar’alah nagyon csökönyös tudott lenni, talán azért mert nőstény sárkány és néha nem úgy tekintett rám, mint egyik harcos a másikra, hanem mint anya a kölykére. egy egyszerű kérdést tettem föl, aminek ő hatalmas feneket kerített. Azt akartam csak megtudni, hogy a régi énem, ami kicsit kapzsi és beképzelt volt szerinte át ált volna a támadók oldalára, ha szép összeget ígérnek neki. Ő erre nagyon mérges lett és nem volt hajlandó válaszolni hiába kérleltem. Ő nála senki sem ismert jobban így csak ő tudhatta milyen gaztetteket forgattam a fejemben. Milyen különös, hogy mindentől igyekeztem megszabadulni, ami a régi énemre emlékeztetett azonban ezt valamiért tudni akartam. Sajnálatos módom az én sárkányom csökönyös volt akár egy szamár, ha valamit a fejébe vett ahhoz ragaszkodik. Tán egy kívülálló úgy gondolhatta volna, hogy nem időszerű ostobaságról vitatkozni azonban nagyot tévedne. Amíg így békésen veszekedtünk addig sem gondoltunk arra a hatalmas veszteségre, ami nemrég ért bennünket. Egy kisebb csapat elindult a kontinensre, hogy megtudja miért is támadtak ránk. Tán nekem is velük kellett volna mennem ám valami oknál fogva maradtam. Anar’alah bezzeg ment volna szívesen, hogy megmutassa, azoknak az ostobáknak mi jár, a gyilkosoknak azonban a bosszú nem segít semmin. Nem hozza vissza a halottakat és össze sem forrasztja a megtört szíveket. Erre a bölcsességre természetesen csak évekkel később tettem szert akkor viszont egy belső sugallat hatására cselekedtem. - Vajon minket is meggyászol valaki? ~ Tessék? ~ Kicsit megzavarta ez a hirtelen témaváltás. - Ha mi haltunk volna meg talán mi miattunk is gyászba borulna a környék. ~ Ne beszélj badarságokat. Természetesen sokan hiányolnának. De most azért ilyenek, mert sokan távoztak. - És ez nem természetes. ~ Így van. - Mesélted, hogy a halál az élet része nemlétezik az egyik a másik nélkül azonban egymás gyilkolása értelmetlen. Idő előtt ér véget. Vajon ha nem lennének, emberek tán békésebb lenne a világ? Nem lenének háborúk sem gyűlölködések. ~ Ki tudja? Azonban ma nagyon különös vagy Reed. Nem szoktál ilyen dolgokról gondolkodni. - Ez igaz, lehet, hogy a levegőben van valami. –e rre Anar’alah beleszimatolt a levegőbe, amit én nem bírtam ki mosolygás nélkül. Ne menjünk, nem lenne jó elkésni. Szép lassan elkezdünk cammogni a megbeszélt helyszín felé a megemlékezéshez. Egyeseknek talán furcsa volt, hogy sétáltunk és nem repültünk egyszerűen nem volt kedvünk röpködni. Rendkívül lehangoló volt látni azt a sok hitehagyott embert. Bizonyára azt gondolták velük semmi rossz nem történhet, mert lovasok vigyáznak rájuk. Saját bőrükön kellett megtapasztalniuk, hogy mi védelmezők sem vagyunk mindenhatók.
Csak tegnap tértem vissza Efenliorról, s ahogyan számítottam is rá, meg is rohamoztak az emberek. Voltak, akik elítéltek azért, mert a káosz ellenére magányra vágytam, hogy kitisztulhasson a fejem. Ha már ekkora űrt hagyott maga után társam, legalább legyen rend és tisztaság benne. Az kis Lea, egyik tanoncunk szülei majdhogynem rám törték az ajtót tegnap este, hogy kikérdezzenek mit miért és hogyan gondoltam az elmúlt napokban és mit tervezek a jövőre. Nem volt egy kellemes beszélgetés, de nem haragszom rájuk. Sokan a lovasok közül viszont azért látogattak meg, mert szerették volna, ha eljövök a gyűlésre. Nem voltam épp olyan hangulatomban, hogy nagy közösségbe menjek, de előbb vagy utóbb úgyis muszáj lesz, plusz nem ártana felszólalnom is pár szó erejéig. Szóval igent mondtam. Reggel megint az üresség fogadott. Nem tudtam megszokni, hogy nem hallom többé Morth mogorva, mély morgását a fejemben. Felkeltem és összeszedtem magam, megpróbáltam tűrhető külsőt varázsolni magamra. Elhanyagoltam magam az utóbbi napokban, de nem szeretném, hogy ez lássák sárkánylovasok. Ahogy elindultam rögtön feltűnt, hogy viszonylag népesek az utcák és ha nem is mindenki, de az emberek nagy része a Közösségi ház felé tart. Sokan szúrós szemekkel pillantottak rám, sokan sajnálkozva. Egyik sem hiányzott, de valahogy mindkettő le is pergett. Nem váltottak ki különösebb érzelmeket. Csak ballagtam csendben, majd egy hangra hirtelen megtorpantam. -Atmor? - hangzott a női hang, s mikor felé fordultam láttam meg Hyanát, a pékné idősebbik lányát, amint egy csuklyás férfi felé tart. -Ugye te is a gyűlésre tartasz? A gyászhoz neked is jogod van! Hyanának kicsi kora óta töretlen aranyból volt a szíve, s ez általában meglágyította az enyémet is, ahogyan az emberek nagy részének a szívét, de most inkább feldühített. Persze nyíltan nem lett kimondva Atmor városból való száműzetése, nem köteles távol maradnia a várostól, de nyílt titok, hogy az emberek többsége őt hibáztatja a történtekért és csak kevesen látják még mindig szívesen őt. Először tettem pár lépést a páros felé azt fontolgatva, hogy útját állom az ex városvezetőnek és intézek hozzá néhány szót, de aztán megálltam és visszafogtam magam. Egyelőre nem. Nem lenne helyes jelenetet rendeznem az utcán, már csak azért sem, mert sokan engem ugyanúgy megvetnek jelen pillanatban, ahogyan őt is. Egyelőre nem adok okot a pletykára. De fél szemem rajta lesz. Beszélnem kell vele majd. Csak nem közönség előtt.
Azelőtt egyszer sem gondoltam, hogy a házunk túl nagy volna. Most, hogy az éjszaka visszalopakodtam az ajtón - a hátsó veranda felől, ahogyan a birtok szégyenéhez illik -, egy vasdorong erejével vágott mellbe, mennyi szobát képes volt élettel megtölteni a családom. Az éjféli sötétség részvétlen, tintafekete árnyékai mintha sohasem takarták volna az otthonom ilyen tökéletességgel. Még sohasem voltak hozzá elég nagyok; sosem volt itt ilyen hatalmas, törhetetlen csend. A házam úgy hever itt, üresen és hidegen, akár egy sárkány lecsupaszított csontváza. Mondjuk Morthé. Úgyis te ölted meg. Megtarthatnád a trófeáját. A szívem csaknem megfojtott, úgy beledagadt a torkomba - a holdfény csíkozta padló pőrén, élettelenül ásított ott, ahol Lunah a csizmáját szokta levetni. Nem is levette; lerúgta, mint egy szemtelen iskoláslány, ha végre egyszer nem lesik szigorú nevelők minden mozdulatát. Soha többé nem fogom látni, ahogy elégedetten simítja csupasz talpát a csiszolt fára. Egyáltalán sehogyan sem fogom már látni.
Egyetlen könnyem sem maradt addigra, hogy elindultam a gyűlésre: az első perctől fogva igyekszem az emberektől távolabb maradni, hátha jut annyi kegyelem, hogy keresztülnéznek rajtam. A fejem egyre jobban fáj és fáradtabbnak érzem magam, mint valaha - beljebb járok már, csukott szemmel is eltalálnék a közösségi házba, és ami azt illeti, ismerem Nairent elég jól, hogy magam elé tudjam képzelni mindenestül, mint a sziget új urát. Jó ember. Bárcsak korábban kiválasztották volna! Borús töprengésemből fiatal hang billent ki. - Atmor? - csendül az ismerős, zengő alt; ahogy fölpillantok félszegen, Hyanát látom hosszú léptekkel átvágni az utcán. Vonásait őszinte együttérzés uralja. Nem olvas a csöndes megtorpanásomból. - Ugye te is a gyűlésre tartasz? A gyászhoz neked is jogod van! Soha életemben nem szégyelltem magam ennyire, mégis hagyom, hogy röviden megöleljen; belül érzem, hogy nem szabadna, de képtelen vagyok visszautasítani a kedvességét. Biccentek, elhúzódva tőle. - Búcsúzni jöttem. Hátha eltűrnek addig. Ez persze csak féligazság: abban is reménykedem, hogy kiderül valami a lányomról. Most Ranwe a fontos. - Örülök, hogy jól vagy - nézek a szemébe, most először. - Menj, mielőtt valaki meglát velem...!
Csak felette elnézve pillantom meg Rowen Quadan alakjának sötét körvonalait. A vezér szögletes, erős válla görbébb, mint lenni szokott, vagy talán csak a bűntudatom öltözteti gyászba őt: először fordul meg a fejemben, hogy sarkon forduljak és elkotródjak a városból most azonnal, először ébredek rá, hogy ő az egyetlen ember, akinek nem tudok mit mondani. Sajnálom, Rowen? Hallgatnom kellett volna rád? Tartozom a gyászoló sárkánylovasnak - sőt, mindegyiküknek - ezzel, mégsem találok magamban elég erőt, hogy ennyire semmibe vegyem az őt ért veszteséget. Bocsánatot kérni tőle olyan lenne, mintha megpofoznám. Nem vagyok annyira férfi, hogy álljam a tekintetét. Lesütött szemmel, szégyenkezve várom, hogy eldöntse, mit érdemlek.
Nem tagadtam, ideges voltam. Az emberek csak gyűltek a teremben, s nekem hiába volt előre átgondolt szövegem, ez mégsem az a helyzet, amikor könnyű bármit is mondani. Az a várost olyan mértékű csapás érte, mint amilyen már nagyon-nagyon régóta nem. Az elveszettek után maradt üresség pedig soha nem fog betöltődni. Mondhatja bárki, hogy sajnálom, meg hogy csak idő és minden jobb lesz. Ezt valószínűleg hosszú idő után sem fogja semmilyen eső lemosni a városról, hiába tűnik majd úgy, hogy kiheverték a városlakók. Ráadásul ezentúl félni fog mindenki az újabb csapástól. Sosem voltam oda az istenekhez könyörgőkért, mindig azt hittem el, amit láttam és a problémáim magam oldottam meg. Azonban tegnap este én is szóltam pár szót az éghez. -Khm. -köszörülöm a torkom, mikor látom, hogy lassan mindenki, aki akart, eljött és elfoglalta helyét a teremben. Egy emelvény közepén állok, mellettem nemrég mellém került társam, Saridon sárkányom csücsül. -Üdvözlök Mindenkit! - szólalok meg hosszú másodpercek után végre hangosabban, hogy mindenki hallhassa. Kis szünet, amíg az emberek elcsendesednek, majd folytatom. A szívem és a nyelvem mintha megkövesedett volna. Nehéz most itt állni. Megfelelni. Valamit jobbá tenni és új irányba terelni... -Örülök, hogy ennyien eljöttetek, bár tudom, nehéz szívvel. - újabb rövid szünet. Szomorú látni a falfehér arcokat és a kisírt szemeket. Viszont a látvány arra késztet, hogy én erős legyek és mindezt megváltoztassam. -Szeretném, ha ma végső búcsút vennénk mindazoktól, akiket elvesztettünk a csatában, s bár most lehetetlennek tűnik, de tovább kell lépnünk! Első mondatom mintha beolajozta volna a torkomat, s most már könnyebbnek tűnik minden szó. Igaz, hogy sokan már most könnyűkkel válaszolnak és egyelőre nem a továbblépés jeleit látom, de tudom, hogy addig még hosszú utat kell megtennünk. -Ma este tisztességgel útjukra engedjük a halottainkat. - mondataim között még mindig kis rést hagyok lehetőséget adva azoknak, akik esetleg közbe akarnak szólni. Na meg persze én is figyelem a reakciókat. A közös búcsú este a szokásos módon fog zajlani, ámbár ennyi halottat még sosem engedtünk a tengerre egyszerre. -Biztosan tudjátok, hogy ma sárkánylovasaink egy része elindult Thidiába, hogy kiderítsék mi folyik a királyságban. Úgy gondolom, hogy amíg ők az életüket kockáztatják a szigetért, nekünk is tennünk kell valamit. - újabb pár másodperc. Látok szemeket felcsillanni, tekinteteket könnybe lábadni. Vezetőnek kiválasztottnak lenni egyébként sem egyszerű, de egy ilyen esemény után megkapni a rangot még annyira sem. -Sok ház megsérült a tűzben, ezeket közös erővel újra kell építenünk. Ezen felül ki kell dolgoznunk a városunk védelmét, hogy soha többet ilyen még egyszer ne fordulhasson elő. Thidia elárult, magunkra vagyunk utalva. De úgy gondolom, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy ez ne jelentsen problémát. Talpra állunk, megerősödünk és megmutatjuk, hogy miféle nép vagyunk! -ugyan az előre átgondolt szövegemből egyetlen szót sem használtam az elmúlt pár percben, de azt hiszem kezdek belejönni a szónoklásba. A lelkesítő beszédem jó pár emberre hatással volt. Remélem a továbbiakban is sikerül pozitív hatást elérnem az emberekben.
Sokan eljöttek a gyűlésre, talán Nairen sem számított rá, hogy megtelik a terem. Míg kint a sárkányok csendben kémlelik a környéket, addig bent az emberek máris morajlásba kezdenek. A halk zajt azonban Nairen hamar megtöri, miután úgy ítélte meg, már mindenki eljött, aki szeretett volna. Az ajtók lassan bezáródnak a tömeg mögött, majd a városvezető belekezd mondandójába. A csendben egy csecsemő sír fel, másoknak csak titkon folyik egy-egy könnycsepp keresztül az arcukon. Eleinte mindenki szótlanul figyel és úgy tűnik Nairen szavai pozitívan hatnak az emberekre. Azonban sajnos nem mindenki nyitott mindarra, amit az új vezető próbál közvetíteni. Egy vele nagyjából egykorú, 40 körüli férfi áll fel kiemelkedve a tömegből. -Micsoda baromság! Elsöpörtek, mint egy morzsát az asztalról! Bármikor újra megtehetik! - nem félti a hangját, úgy mondja, hogy mindenki hallja. Az embereke újra morajlásba kezdenek, mindenki zavarodott. -Igaza van! Egyébként is, mióta hallgatunk egy fogadós fiára? Most egy tapasztalt vezetőre lenne szükségünk! - jelenti ki egy másik férfi, aki ugyanúgy feláll székéről őszintén vállalva azt, amit gondol. -Eddig olyanokra hallgattunk, mint Atmor és Rowen és ez lett a vége... -hangzik egy újabb morajlást legyűrő hang valahonnan a hátsó sorokból, de ez a férfi már nem veszi a fáradtságot, hogy felálljon és megmutatkozzon. Ahogy az emberek egyre csak szítják egymást odabent, kint felhők gyülekeznek és lassan cseperegni kezd az eső. A távolban villámok fényei tűnnek fel...
Jó páran megjelentek a gyűlésen, ami nem is csoda tekintetbe véve milyen szörnyű dolgok történtek a közelmúltban. Az emberek többsége igyekszik megosztani a másikkal a bánatát, hogy a fájdalom némi kép enyhüljön. Nem mindenki ilyen van, aki egyedül szeret gyászolni elzárkózva mindentől és mindenkitől. A gyászra való tekintettel némán, magamba fordulva tekintetem magam elé, és ha valaki elhaladt előttem annak egy biccentéssel köszöntem. Jobban éreztem volna magamat ha Anar’alah is mellettem lehetett volna ám ez kivitelezhetetlen volt. Egy sárkány nem tud bemenni egy emberekre méretezett épületbe. Rendben van ez ebben a formában nem igaz, képes rá ám ahhoz le kell döntenie a falat hozzá. Miután úgy tűnt nem leszünk sokkal többen Nairen egy kisebb szónoklatba kezdett. Az volt a célja, hogy megnyugtassa az emberek és, hogy biztosítsa őket minden rendben lesz. Arról is beszélt, hogy mindent el kell követnünk, hogy ez még egyszer ne fordulhasson elő. Ezzel maradéktalanul egyet értettem nem ismétlődhetett meg még egyszer. Nekem is mindent bele kellett adnom, hogy eltűntessük a rombolás nyomait. Sajnálatos módon nem mindenki értett egyet a véleményével és néhányan hangot is adtak a véleményüknek. Elmondásuk szerint semmit sem tudtunk tenni az ellenség ellen és ez bármikor megismétlődhet. Azt is kifogásolták, hogy egy fogadós fia akarja megmondani mit is tegyünk. Nem akartam semmit sem mondani ugyanis tragédia idején mindig vannak, akik felháborodottan másokban keresik a hibát ám mikor Atmort és Rownet kezdték szidalmazni úgy éreztem közbe kell lépnem. Meglehet hagynom kellett, volna kihunyni a bennük fellángoló tüzet ám nem így tettem. - Vagyis életben vagytok. Utólag könnyű vádaskodni, mutogatni ki is lehet a hibás. Nagy nyomás nehezedik annak a vállára, aki mások életéért felel. Nem számít, honnan jött az ember csak az számít, mit akar elérni az életben. Azért vagyunk, itt búcsút vegyünk a szeretteinktől és nem azért, hogy újjal mutogassunk egymásra. Míg élünk remélünk. – ezután elhallgattam és szigorúan néztem magam elé, mert nem akartam engedni a véleményemből miszerint a zúgolódás nem old meg semmit. /Elnézést kérek a késésért./
Rengeteg ember eljött, s közülük nem egy érdeklődött hogylétem felől. Enyhe, alig görbülő mosollyal adtam tudtukra, hogy nem kell miattam aggódni, majd engedtem őket beljebb, hogy elhelyezkedhessenek valahol odébb. Továbbra is az ajtó mellett ácsorgok, várva, mikor csukódnak be. Abban a pillanatban, mintha súlyt kötöztek volna lábaimra és úgy hajítottak volna a tengerbe. Fojtogató a komorság és lárma, mi kezdetét veszi. Az elnehezedett némaság és a felháborodott hangoskodások váltakozása, egészen addig, míg Nairen rendre nem inti a népet. Hallgatom őt terveiről, magas fokú egyetértéssel lelkemben, egyetlen dolgot leszámítva. Nem vagyok biztos abban, hogy Thidia a bűnös. Amíg nem tudok konkrétumokat, addig nem vádaskodom, akkor sem, ha magam vetettem véget nem egy ránk támadó katona életének. Az egy harc volt, ez pedig az okok kiderítése. Ha valaki, hát a mieink meg fogják találni a választ és tájékoztatnak minket. Nem tehetek mást, mint hiszek bennük és a képességeikben. Lysanthir biztosan nem hagyja őket veszni, ráadásul ha rizikósabb lenne a helyzet, Karyn is velük ment. Este a levegőben leszünk a búcsúztatáskor. Ugyan most is kint lennék szívesebben, beletörődtem pillanatnyi rabságomba. Jelenleg itt a helyem. Nem azért, mert rendre tudnám utasítani a háborgókat. Fegyvert nem emelnék rájuk, fizikai kontaktusban viszont alul maradnék nagy eséllyel. Azt azonban tudom, hogy új vezetőnk meg tudja védeni magát. Még ha Atmort nem is akartam száműzni, akkor is kellett a váltás. Az embereknek kellett egy szerencsétlen bűnbak és ezzel együtt egy új remény. Egy ember, akibe bizalmat fektethetnek, az én bizalmam pedig Nairenben van jelenleg, ami a vezetői posztot illeti. A felháborodások azonban aggasztanak. Nagyobb levegőt veszek, készen arra, hogy esetleg megszólaljak, ellökve magam a faltól, határozottan lépve előre, hogy megmutassam magam a háborgóknak, ha már felszólalok, de megelőznek. Az újabb felszólalónak igaza van. Könnyű utólag vádaskodni. ~Odakint mi történik?~ érdeklődöm közben társamnál. ~Elkezdett esni az eső~ feleli Artes, miközben morrant is az időjárás kellemetlenségét tükrözve. ~Tudom, hogy esőben kellemetlenebb repülni, de fognál magad mellé néhány sárkányt és tennétek egy kört a sziget körül? Jelents, ha látsz valamit. Nekem, Mandzsarionnak és Saridonnak is, hogy tudjanak mindenről. A semmiről is.~ teszem hozzá. Társam beleegyezik, majd összeverbuválva egy négy sárkányból álló csapatot, a levegőbe emelkedik, hogy megkezdje körútját, mit korábban ugyan együtt terveztünk, nem tudhatjuk, meddig leszünk itt a felesleges vádaskodásokkal. Tudom, hogy szüksége van erre a lakóknak, épp úgy, mint nekem a lövési kísérletekre. Mérgesek, ingerültek, tehetetlenek. Nem tudtuk megelőzni, hát utólag kell változtatnunk és elkerülnünk a következő eseteket. Közben apránként előre araszolok a fal mentén, igyekezve Elfleda asszony mellé érni. Ez által jelenlétemmel akár támogathatom is Nairent, már ha számítana, de emellett szólhatok egy-két szót az idősödő nőnek. - Artes elment járőrözni. Szól, ha van valami - tájékoztatom, majd elhallgatok, hátrébb állva valamelyest, elvégre nem sok keresnivalóm van közvetlen a vezetőség mellett.
Egy hete már annak hogy egykori hazám katonái a szigetlakosai ellen fordultak, én meg azóta nagyjából két tűz között érzem magam, egyrészt a szigetlakói miatt, mást részt Thidia miatt. Egy hete már annak hogy nem jártam a szigetlakóinak közelében, kellet egy kis idő nekem is hogy felfogjam mi is történt, végül félelemmel eltöltve repültem Dreyndrával a sziget városkája felett, picit sem reménykedve hogy nem szúrnak ki minket. A hatalmas méretnek vannak hátrányai, gondoltam magamban mire Dreyndra megtörve a szél csendes hangját repülésünk közepette. -Ne félj Vari, tudom jól hogy nem lesz semmi baj. -Senki nem gondolja hogy közöd lenne ehhez, miért is gondolnák? Szavakkal próbált nyugtatni ami egyáltalán nem sikerült, sőt éppenséggel felhívta egy újabb félelmemre a figyelmet. -Te is tudod hogyan kell a frászt hozni az emberre drágám. Jegyeztem meg neki gúnyosan, egy kisebb mosollyal az arcomon, aztán jött a válasz. -És én még azt hittem a legmagabiztosabb lovast választottam társamul, aki kiröhögi a félelmeit miközben átlép rajtuk. Szólt vissza sárkányom, s újabb tanúbizonyságot téve arról hogy jobban kezelte ezt a helyzetet mint én. Amikor meg érkeztünk újra a szigetre, az ismerősnek tűnő gyakorló pályára ahol most még is idegennek éreztem magam. A felsorakozó mécsesek egy része már kialudt, míg egyes mécsesek újonnan lettek meggyújtva a keltető épület előtt. Majd én is közelebb lépve helyeztem el a sajátomat a többi között. Végül elindultam a gyűlésre, hogy megtudjam új vezetőnk ötletét a jövővel kapcsolatban.
Épp csak sikerült oda érnem kapuzárás előtt a lehető legkellemetlenebb ruházattal magamon. Teljes páncélzat arról nem is beszélve hogy mint Thidiai származású lovas a királyság jele is fel volt tüntetve. -Gratulálok te idióta, örülhetsz hogy ha nem akarják majd ezért a fejedet venni. Gondolat futott végig a fejembe, ezt jól össze hoztam, majd beléptem a terembe ahol Nairen szónoklata fogadott. Igyekezve minél kisebb feltűnést keltve lépdeltem a legközelebbi ismerős arc felé, Reed Triston volt az. Nem igazán ismertem őt csak annyit tudtam róla hogy amnéziában szenvedő lovas, így amikor elértem hozzá egy biccentéssel köszöntöttem majd hasonló módon köszönt vissza. Ekkor pedig Rowen és Atmor került szóba, én magam nem tudtam őket hibáztatni, sőt túlzónak is találtam az elhangzottakat. Ekkor pedig Reed előre lépett s felszólalt Rowen és Atmor mellet. Én persze szerettem volna elkerülni azt hogy a teljes gyűlés páncélban lásson de asszisztálni akarva Reed kisebb beszédjének. Meg ütögetve mellvértem keltettem fel a bent lévők figyelmét, elvégre a fém csattogó hangjára mindenki felfigyelhetett, így Reed a közönség teljes figyelmét élvezhette ha kitűnő öltözetem nem vonta el a tekinteteket róla. -Ez az Vari, meg csináltad megint. Tökéletesen magadra vontad a figyelmet, még ha nem is veszik észre azt a bizonyos jelent a vállpáncélodon. Ekkor persze Dreyndra szólt közbe, akinek szavába vágva adtam a parancsot hogy készüljön fel a hirtelen távozásra a legrosszabb esetben. Ezzel mérgesítve fel társamat. -Néhány sárkány járörözni indult Vari... -Egyelőre nagyobb problémám az hogy Thidiai páncélban állok a gyűlés előtt, s mindenki rám szegezi tekintettét. Készülj a hirtelen távozásra. Legalábbis is így éreztem magam s a egyhangú parancs következtében Dreyndra megmakacsolta magát. -Értem Wrynn, szóval csatlakozzam a többiekhez már ha ez neked nem túl nagy probléma. Hangzott el a sokkalta inkább kijelentésnek mintsem kérésnek hangzó mondat Dreyndrától. -Legyen, menny járőrözni a többiekkel viszont jelents bármi is történjék, jelen pillanatban most bárhol szívesebben lennék mint itt a gyűlésen. Adtam fel a csatát sárkányommal. Majd vártam mi történik következőnek, remélve hogy megúszom a kellemetlen és feleslegesnek bizonyuló konfliktust, amikor észre vettem a szinte már súlytalan kardot övemhez erősítve. Majd a gúnyos igazság futott végig agyamon. -Ezzel biztosan abba hagyják Rowen és Atmor szidalmazását, bár ez egy cseppet sem megnyugtató amikor az ember a légivadászok céltáblájának érzi magát... Vettem egy újabb mély levegőt, s felkészültem arra ami következik.
Sosem szerettem a nagy tömeget, de sárkánylovas vezérként igen sokat kellett nagy tömeg elé kiállnom, avagy hozzájuk csatlakoznom. Az itteniek kedvesek, ritka, hogy egymást lökdösnék vagy rátaposnának a másikra, így nem ez volt, ami igazán aggasztott, ha sok ember vett körül. A zaj, a fölösleges zúgolódás, vádaskodás, egymás szavába vágás volt, ami általában fejfájást okozott nekem. Ha a vita tárgya nem volt életbe vágó és teljesen feleslegesnek találtam, olyankor mindig a gondolataimba burkolóztam és Morthtal keveredtem szóváltásba. Ha most próbálom ugyanezt, az elmémben keletkezett üresség, amit társam hagyott maga után, mintha éhes szörnyeteggé válna, marcangolni kezd belülről. A koponyámban lévő erek lüktetni kezdenek, úgy érzem felrobban a koponyám. Hálás vagyok Nairennek, hogy végre elkezdi beszédét, s őrá figyelve lassan enyhül a fejfájás. Néha-néha fél szemmel Atmorra pillantok, aki ugyanúgy a háttérben próbál meghúzódni, ahogyan én is. Furcsa érzés, amit az exvezető lénye kelt bennem. Egyfelől gyűlölöm, hiszen, ha komolyan veszi a figyelmeztetésem, akkor sárkányom talán még ma is élne. Másfelől sajnálom. Ő is sokat vesztett azon a napon…. Nem kellett sokáig várni, hogy a frissen megválasztott vezért megszakítsák gondolatmenetében. Mindenhol vannak kivételek, olyanok, akik a többséggel nem értenek egyet. Lehetett számítani a tiltakozásra, ahogyan arra is, hogy valaki előbb vagy utóbb felhozza a nevem és persze Atmorét. Gyűlöltem magam, mert tudtam, hogy valahol igenis igaza van annak a tagnak, aki minket vádol. Ráadásul egyszerűen nem tudok szakadni a saját fájdalmamtól, pedig vezérként előbb kellene a többiekről gondoskodnom, mintsem a saját gyászommal foglalkoznom. Ez azonban egyáltalán nem egyszerű. Morth elvesztése olyan, mintha a saját elmémet vágták volna félbe…. Varianna páncélkopogtatása ránt ki az újabb gondolatokba való süllyedésből, na és persze Reed jó szándékú szavai. Büszke vagyok a csapatomra, büszke vagyok arra, hogy ilyen lovasok vezére lehettem. Páran talán újra morajlásba kezdenek Varianna jelenlegi öltözete miatt, de a tömeg legnagyobb része felém fordul, amikor meghallják a hangom. -Talán itt az ideje, hogy én is felszólaljak. - hangom erős, magabiztos és pont elég hangos ahhoz, hogy mindenki hallja. Kilépek a tömeg homályából, csuklyám lehúzom fejemről, így már mindenki biztos lehet abban, hogy tényleg én szólaltam fel. Előrébb lépkedek, hogy mindenki lásson, s ne kelljen az ülőknek a nyakukat kitekerniük. -Igen, hibáztunk. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, de ezért ne Nairen bűnhődjön. Úgy hiszem, hogy Ő jó vezetőtök lesz és vele sikerül majd kiküszöbölni azokat a hibákat, amiket eddig nem tudtunk. Egy pillanatnyi szünetet tartok, mielőtt a nehezébe belekezdek. Szerencsére nem szól senki közbe, gondolom tudják, hogy ez csak a bevezetés volt. -Ugyanígy erősebbek és sikeresebbek lesznek a sárkánylovasok is az új vezérükkel, ugyanis lemondok posztomról. Hogy ki lesz az új vezéretek, az majd később kerül tárgyalásra. Kisebb sóhaj, néma csend. - Büszke vagyok, hogy egy ilyen társaság vezére lehettem. Köszönöm. Végigpillantok a tömegen, az arcokon és a tekinteteken, majd csak elfordulok és az ajtóhoz lépkedek. Megállok ott egy pillanatra, aztán kinyitom az ajtót és elhagyom a termet. Képtelen vagyok újabb sor szitkozódást végighallgatni, de a támogatni akaró szavakra sincs szükségem. Tudom, hogy elbuktam, amikor sárkányok és lovasok haltak meg. Tudom, hogy helytelen volt a sérült csapatot magára hagynom a csata után, nem kell ezt több százszor a szememre hányniuk, a döntésem pedig végleges, így hiába is akarnának visszatartani. Ha egyáltalán van még olyan….
Különös érzés szemből látni az emelvényt, amelyen Nairen áll. Noha az alaptermészete közvetlen és barátságos volt világéletében, a férfi most feszültnek látszik: azt kívánom, bárcsak a pártját foghatnám, amíg összeszedi a bátorságát teljesen. Azért nem moccanok. Tudom, hogy ezzel inkább csak elszigetelném őt azoktól, akiknek követniük kell. Az új vezér nem állhat ki mellettem, én pedig nem állhatok ki őmellette. Mindenkinek úgy a legjobb, ha semmi közös nincs bennünk. Sőt. A legeslegjobb valójában úgy volna, ha itt sem lennék.
Pontosan tudom, melyik a teremnek azon szeglete, amelyből a legkevesebb látszik; csöndesen simulok vállal a faborításnak, ahogy figyelem az éles szóváltást mindenki háta mögül. Meglep, hogy Rowent ugyanolyan hibásnak tartják, mint engem, az igazság azonban az, hogy talán csak meg akartam lepődni. Szerettem volna letagadni magam előtt, hogy az emberek előtt őt is vétkessé tettem, amikor nem hallgattam rá. Miért nem volt erőszakosabb?, mondanák erre. Nem tartotta elég fontosnak az otthonát? Mi megígértük ennek az embernek, hogy megvédjük, ő hitt nekünk és most haragos, amiért becsaptuk. Aligha érdemeltem ki azt a tiltakozást, amelyet így is hallani párfelől; kaparászó késztetést érzek, hogy felszólaljak én magam is, mégsem moccanok tapodtat sem. Kamaszkorom óta először érzem magam esetlenül nagynak és idegennek mindentől, ami lenni akarok. Jéghideg kezem az oldalamba törlöm, amikor Rowen határozott baritonja fölzendül.
A fülem csengésén át is hallom, amit mond, pedig mintha vastag üveg választana el mindenkitől: a hitetlenkedés tompa, hosszadalmas késést ékel a lovasvezér mondanivalója és az emelkedő szívritmusom közé, s mire fölocsúdom a búcsúzásából, a keze már a kilincsen. Szemvillanás múlva felzsibong majd a hallgatósága. Addigra, hacsak galléron nem ragad valaki, én is átjutok a küszöbön. Eleget hallottam.
Sejtésem szerint alakultak a dolgok. - Köszönöm, Lyn. - mondtam halkan míg a tömeget kémleltem. - Sokan, tesznek így. - jegyeztem meg a lánynak és pillanattal később a fiamhoz szóltam. - Karyn kire bízta a csapatot? - kérdeztem meg tőle. - Nem rám. - jött a válasz vissza. A morajlóan suttogták Atmor nevét, amíg előttem is fel tűnt a volt vezető maga személyesen. Biccentettem köszönés képen felé. Egy boldogtalan embert láttam magam előtt. Ő se tudta, ahogy én se tudtam, hogy mi lesz a fesztiválon. Én sok embert hibáztattam, magamat, a kapitányokat, a Rowent és még egy tucat mihaszna lovast. Persze minden Valhosta józan tudott maradni, hisz mind csodákat tettünk azon a szomorú napon. Rowent is nem sokkal később meg láttam tömegben. Miután rá tekintettem, mélyen legbelül sajnáltam, a társa halála miatt. Nyüzsögtek az emberek és értetlenül ostobán bolondul olyanokat hibáztak, akik részben hibásak voltak tényleg, de nem őket kell a holtakért, a foglyokért, a sebesültekért hibáztatni. Hanem a thidiai királyt, aki kiadta a parancsot a sziget ellen. Pár perc se telt el fellépett az kis mihaszna közelharcos nőszemély és elkezdett Thidiáról és a páncéljáról beszélni. Bosszantott a mihaszna nő, de lehet, hogy irigyeltem a fittségét. Néha tehetetlennek éreztem magam. Rowen, is hamarosan felszólalt. Mikor az új vezetés szóba került fiamra néztem óvatosan, de nem figyelt rám. Már csak ilyen, ha sok más gondolat is fűti őt. Narien talán ép megszólalna, de előtte szólalok meg így belé fojtom a szavakat -Megállj, Atmor és Rowen! - A hangom élesen és ércesen cseng a teremben. -Tudjátok én is hibás vagyok és te is hibás vagy, Caleb. - szólok az egyik hangoskodóra rá. -Mind hibásak vagyunk. Rosszul kezeltünk dolgokat, vagy megfutamodtunk vagy éppen nem vettük észre időben a jeleket. Mind hibásak vagytok velem együtt. Zúgolódhat itt mindenki és fújhat mindenki a bűnösökre. De te Balin, segítettél annak a kisfiúnak, aki melletted esett el? Én nem láttam, hogy visszafordultál volna, hogy meg mentsd őt. Áhh és meg mondanám itt minden szabad kysppieinek, hogy több Thidiai származású van itt mint bárki azt hinné. Nézzetek körül, mind emberek vagyunk és mind hibázunk, talán Atmor hibázott és elég súlyosat, de ú is vesztett, Meghalt a felesége a lánya, pedig valahol a tengereken túl fogoly. Rowen is hibás? Igen az. Mégis nézzetek rá. Mit láttok rajta? A veszteséget. - Elcsuklik pár pillanatra a hangom, átfutnak az agyamon halott szeretteim képei. -Nairennek igaza van, talpra kell állnunk, de az úgy nem sikerül, ha nem valljuk be magunknak, hogy akkor éppen gyengék voltunk. Ha nem békéltél meg és bosszúra vágysz, Eljön még az az idő, hogy kiöntsd. Most annak van itt az ideje, hogy megemlékezzünk a hősökről az ártatlanokról, azokról, akit elveszítettünk. Rowen, te pedig, ha jól tudom, nem vagy halálos beteg, és nincs jelölted, sem a vezéri pozícióidra, így míg nem választanak a lovasok új vezért, addig betöltöd ezt a tisztet, ha ezt nem teszed meg, a börtönben kötsz ki. Legalábbis a szokás jog ezt írja elő.
Számítottam kételkedőkre, de arra nem, hogy ennyire nehéz lesz válaszolni a szitkokra, vádakra. Az engem ért sértésre elakadt a lélegzetem. Felháborító, hogy egyesek ilyen szűk látókörűek és olyan dolgok alapján ítélkeznek, ami alapján nem lenne szabad elítélni embereket. Rowen és Atmor szidalmazását sem tudtam hirtelen félbeszakítani. Valahol megértettem az embereket, hogy szükségük van bűnbakra, de azt is tudtam, hogy ennek az egész tehernek nem csak az ő vállukat kellene nyomnia, hanem az egész városét. Az egyik sárkánylovas férfi a védelmünkre kel, de nem tűnik úgy, hogy a szavai megrendítenék a többséget. A zúgolódás és a susmogás nem akar megszűnni, ami felettébb zavar, de nem találom a gondolataimat. Saridon mellettem gubbaszt, fejemben perig hallom doromboló hangját, amivel nyugtatgatni, támogatni akar, de érzem rajta, hogy megijeszti a támadó tömeg. Fél attól, hogy nem ismernek majd el vezérükként. Rowen felszólalása egy percre csendet teremtett a teremben. Megvetett személy a városban, de az emberek legbelül még mindig tisztelik és látják benne azt a határozott vezért, aki pár napja volt. Ezt valahol irigyeltem és csak reménykedtem, hogy egy nap majd rám is hasonlóképp néznek az emberek. Mármint ahogy a történtek előtt tekintettek rá... Az, hogy lemond a posztjáról, várható volt, hiszen sárkány nélkül nehezen tudná irányítani a lovasokat. Rowen távozni készül, s így tesz Atmor is, de mielőtt kiléphetnének az ajtón, Elfleda asszony szólal meg. Az idős hölgy, mint mindannyiunk anyja, úgy állt most a színpadon. Fiatalok és koros emberek is vigyázzba ültek, ahogy a nő hangja betelítette a termet. Csend lett és úgy tűnt, hogy többen is elgondolkodtak. Ígérhetek én itt bármit, ezeknek az embereknek olyan vezér kell, akitől már láttak egy-két hőstettet. Elfleda asszony sokat tett a városért és a lovasokért. Nincs ezen a szigetcsoporton olyan ember, aki feleselne vele. Éppen ezért hihetetlen nagy kő esett le a szívemről, amikor mellém állt és szavaival támogatott. Úgy éreztem visszanyertem a bátorságomat, így amikor befejezte előre léptem közvetlen mellé. -Úgy gondolom, hogy érdemes elgondolkodni arról, amit Elfleda asszony mondott. Ti pedig Rowen és Atmor, kérlek maradjatok a gyűlés végéig. Akárhogy döntenek, egy pillanat szünet után folytatom a beszédem. -Tehát akkor... önkéntesek jelentkezését várom, hogy a sérült épületeket rendbe hozzuk, hogy az érintettek visszaköltözhessenek otthonaikba. Ezen felül pedig folyamatos őrséget kell szerveznünk. A sárkányok az égből nem látják át az erdőket, így jó lenne, ha páran minden éjjel és nappal bejárnák azt. Legalább addig, amíg nem tudjuk biztosra, hogy nem lesz még egy ilyen támadás...
A morajló, morgó tömeg egyszersmind elhallgatott, amikor Elfleda határozott szavai felhangzottak. Bár nem ő volt a sziget vezére, mégis mindenki, legyen az sárkánylovas vagy egyszerű városlakó, tisztelte. Mintha mindannyiuk óvó édesanyja lett volna. A panaszkodó férfiak is visszaültek a helyükre, s végül csak az orruk alatt dörmögve fejezték be, amit elkezdtek volna mondani. Az emberek többségén látszott, hogy elgondolkodtak mindazon, amit hallottak, s talán készek voltak elfogadni az új vezért és csapatként együttműködni, amíg csak szükséges. Ez bizonyára jó érzéssel töltötte el az emelvényen állókat, hiszen úgy tűnt pozitív irányt vett a gyűlés. Az épület körül várakozó sárkányok között azonban úgy tűnt a feszültség egyre csak nőtt. Hogy ez a várakozás, a tömeg vagy az egyre erősebben rájuk zúduló eső hatása volt-e azt nem lehet tudni, talán mindegyik egyszerre. Az épületből kilépő Rowen láttára az egyik méregsárkány, Quentaron mérgesen felmorrantott. ~Rowen és Morth nélkül vége ennek az egész kócerájnak.~ ~Fogd be, Quen! ~ hördült fel közvetlen mellette álló társa, Riarin, egy másik méregsárkány.~Neked fogalmad sincs arról, hogy milyen erős ez a "kóceráj"... Még csak nemrég kerültél ide.~ ~Hát elég ránézni!~ bökte még oda Quen, de arra nem számított, hogy Riarint annyira megsérti ezzel, hogy az nekiugrik. Ugyan nem vérig tartó birkózást akart Ri kezdeményezni, csak egy kis móresre tanításra vágyott, ám a nagytestű sárkányok indulatainak szabadon eresztése az emberek épületeinek életébe került. Egy farokcsapás a Közösségi ház szomszédjában álló épületre elég volt ahhoz, hogy annak falai összeomoljanak, s nekizúduljanak a gyűlésterem falainak hatalmas hangzavarral félbeszakítva a megbeszélést.
A gyűlés folytatódik, olyasvalakik jelenlétével, akiket sokan nem látnak itt szívesen. Rowen és Atmor neheztelések célpontjaként állított be, én pedig tisztelem őket ezért. Tudták mire számíthatnak, hogy hogyan viszonyulnak most a lakók egymáshoz, mégis erőt vettek magukon és elviselik mindezt. Szerintem nem érdemlik meg ezt a rossz bánásmódot. Mindeddig Rowen vezetett minket, jól végezve a dolgát. Atmorra sem panaszkodtak eddig a jelenlévők, egyszerűen csak... okolni akarnak valakit a veszteségükért. Ezúttal olyanokat, kik maguk is rengeteget veszítettek. Nem szólalok meg, de egyetértek azzal, hogy maradniuk kellene. Már csak azért is, mert jó látni őket. Amióta megtörtént a baj, nem találkoztam velük. A nép pedig úgy tűnik, hamarosan lenyugszik. Ehhez szükségesek voltak Elfleda asszony szavai. Vezetői képessége már-már lenyűgöző, az iránta együttesen érzett tisztelettel együtt. Senki nem mond neki nemet, mindez pedig hatalmas mennyiségű tapasztalatának és jellemének köszönhető. Szinte ámulva figyelem miként tesz rendet, átengedve a szót újdonsült vezetőnknek, ki máris belekezd abba, mibe már a hőbörgések előtt belekezdhettünk volna. Mostanra valószínűleg a feladatok kiosztása is megtörtént volna, ugyanakkor... Talán szüksége volt erre az embereknek. Arra, hogy dühöngjenek, zúgolódjanak, majd valaki helyre tegye őket. Már épp jelentkeznék járőrözésre, amikor váratlan zaj üti meg fülemet. Íjam azonnal kezembe veszem, majd megindulok sebes léptekkel kifelé, hogy megnézhessem mi folyik itt. Rossz érzésem van. Ha támadtak, miközben mindenki itt van egy helyen... Jobban mondva nem mindenki, de éppen ezért nem lesz egyszerű összegyűjteni a többieket. Akik nem jöttek el, bármerre lehetnek, viszont legalább az ittenieket egyszerre biztonságba lehet kísérni. ~Artes! Hagyd a többiekre a járőrözést és azonnal gyere vissza!~ üzenek kifelé menet sárkányomnak. Előttem valaki más már kitárja az ajtót. Valaki olyan, aki közelebb volt hozzá, így már csak át kell lépnem rajta ahhoz, hogy megássam mi folyik itt. Miért? Miért estek egymásnak a sárkányok? Nem elég hogy az emberek szavakkal ölik egymást, most még ez is? Valahogy meg kell őket állítani! Lehetőleg még azelőtt, hogy a közösségi házra esnek, de addig is... - Mindenkit ki kell vinni innen! - kiáltok befelé. Artes alakja addigra már kirajzolódik a távoli égen. Amilyen gyorsan csak tud, jön, amiért hálás vagyok. Fáradt lehet mostanra, ez után megérdemli a kényeztetést és a pihenést, de most... Most le kell ezt állítani, bár tény, hogy vannak itt más sárkányok is. Még időbe telik mire ideér, ezért egy másik jégsárkányhoz fordulok segítségért. Értik amit mondunk, éppen ezért remélem, hogy nem ellenkezik túlzottan. Lehet hogy nem én vagyok a társa, ezen azonban nincs idő vitatkozni. A következő becsapódás lehet hogy pont a mögöttem lévő épületet éri. Hogy a nagy zajban magamra vonjam figyelmét, egy nyilat helyezek íjamra, majd orra előtt ellövöm úgy, hogy ne szálljon messzire. Hamarosan a földben köt ki, a célnak viszont megfelelt. Ha kiabáltam volna, sokkal kevesebb sikerrel jártam volna a dulakodó pikkelyeseknek hála. - Szükségem van egy jégfalra a sárkányok és az épület között, hogy időt nyerjünk a kimenekítésre! - mondom felé határozottan. Most már csak rajta áll, vagy éppenséggel gazdáján, aki minden bizonnyal odabent van valahol. Talán már pont a lakosokat tereli kifelé. A kimenekítésre véleményem szerint mindenképpen szükség van, akkor is, ha leállítjuk a méregsárkányokat. A szomszédos épület lényegében ennek dőlt, így nem tudni, a múltkori csata után mennyit bírnak még a falai. Ha mégsem, legfeljebb jön valaki, akire hallgatnak is és ő majd megmondja, mi legyen.
Megnyugodva lépdeltem a kijárat felé amikor Rowen és Atmor szavai ütötték meg a fülemet, erre úgy torpantam meg mint aki egy ezüst sárkánynak futott volna. Nem fordultam meg nem is igazán tudom mi ütött belém végül Elfleda asszony határozott szavaira lettem figyelmes. Nem tudom pontosan miért de a teremben síri csend támadt, talán a felé érzett tiszteletnek köszönhető. Abban nem tudtam vele vitázni hogy mind hibásak vagyunk, de hát az emberek nem tudják meg ítélni hogy mi a helyes amikor az életükért futnak, küzdenek. Végül Rowen nevére lettem figyelmes az idős asszony szavai közül. Brutális, ez az egyetlen szó ami ekkor az eszembe jutott, nem tudnám jobban meg fogalmazni azt ahogy meg próbálta Rowenre erőltetni a vezető szerepet. ~Talán tényleg ez a pillanat lenne az amikor hallgatni arany lenne? Futott végig a gondolat a fejembe majd mikor Elfleda asszony befejezte szólaltam meg. -Elnézését kérem Elfleda asszony, viszont nem tudom szó nélkül hagyni azt ahogyan Rowent az imént kezelte. Köszörültem meg torkomat miközben elakadtam mondandómban. -Értem hogy a "szokás", "jog" azt követelné tőle hogy betöltse ezt a posztot, de ezzel csak ártanánk neki. Csak egy levegő vételre álltam meg, nehéz és feszült helyzet volt ez ahol meg kell válogatnom minden szavam. -Így minden tiszteletem mellet, kérném meg Rowent hogy ideiglenesen válaszon valakit aki vezeti a lovasokat, majd miután a többiek vissza értek normálisan válaszhatunk új vezetőt magunknak. Igyekeztem minél határozottabb lenni ezen szavak közbe, persze ahogy az lenni szokott gondolatban minden könnyebb.
Majd a gyűlést egy óriási hangzavar szakította meg, épp csak hogy nem adta meg magát a fal. Azonnal kardot rántva rohantam kifelé az épületből hogy még is mi történik odakint. Majd mikor ki érve láttam a két a két méreg sárkányt már Lynessa mögöttem is termett. -Remek, én meg azért aggódtam hogy teljes fegyverzetben érkeztem. Mormoltam el a mondatot fogaim között mi közben Dreyndra szavai terelték el a figyelmem egy pillanatra. -Mi történik Vari? -Vissza felé indulok, remélem jól vagy. Sárkányom szavaira épp röviden tudtam választ adni, miközben próbáltam segítséget nyújtani a kimentésben. -Sárkányok dulakodása, szükségem van egy falra. Reménykedtem abban hogy Dreyndra gyorsan ide ér és méretes testével alkot védő falat az emberek és a dulakodók között, remélve hogy ezzel meg tudja védeni a menekülőket a lehetséges törmeléktől. Én magam folyamatosan az ajtóban álltam ellenőrzés alatt tartva azt hogy mindenki épségben ki jusson az épületből. Ha bárki bent maradt volna magam indulok el érte hogy kihozzam.
Egész életemben tiszteltem Elfledát. Mindig úgy tekintettem rá, mintha a sárkánylovasok egyik élő legendája lenne és még mindig hiszem, hogy évszázadok múlva is emlegetik majd a nevét. Azonban most először gondolom azt, hogy nem tudja mit beszél. Persze a törvényekkel én is tisztában vagyok, ebben nem hibázott, viszont nem tudhatja, hogy milyen elveszteni azt a társat, akivel egész életünk során egybeforr a lelkünk. Persze lehet együttérzést mutatni az érintett felé, vagy leteremteni, hogy kizökkenjen a gyászból, de már tudom, hogy mindezek teljesen feleslegesek. Én is azt hittem, hogy ez egy átmeneti állapot és a sárkányukat vesztett lovasok idővel túl tudnak lépni a történteken, de most, hogy én is egy vagyok közülük, már nem vagyok ebben olyan biztos. Éppen ezért nem is válaszoltam Elfledának. Nagyon jól tudja, hogy nem állt szándékomban vezető nélkül hagyni a csapatot, de valamikor be kellett jelentenem, hogy nem maradhatok vezér tovább. Nem mintha sok hasznomat vennék addig is. Körülbelül ugyanannyit, mintha börtönbe dugnának erre az időszakra. Visszapillantottam a nőre, jelezve, hogy felfogtam, amit közölni kívánt, majd kiléptem az ajtón. Nem akartam maradni és tovább hallgatni a tervezgetést, mert úgy éreztem, hogy amíg én belül egyre csak szétesem, addig nem leszek képes segíteni másoknak a felépülésben. Szerencse, hogy elhagytam a termet, mert nem örültem volna annak, amit Varianna mondott. Nem érdemlem meg, hogy kiálljanak mellettem és nem is akartam, hogy bárki a védelmemre keljen. Az ideiglenes vezető ötletet pedig egyenesen fölöslegesnek tartottam volna. Ha mégis ezt szeretné a nép, akkor pedig egyértelműen Nairent kellene kinevezni, hiszen tökéletes városvezető lesz belőle és neki is van egy sárkánya. Magamban próbáltam a gondolataimat helyrerakni és semmivel nem törődve indultam meg házam felé, hogy összecsomagoljak. Alig tettem meg pár lépést, amikor hatalmas zaj ütötte meg a fülem. Hátrafordulva két verekedő sárkányt pillantottam meg, a dőlő falat és Atmort a Közösségi ház ajtaja előtt. -Vigyázz!- üvöltöttem oda neki. Bár a lebomló fal szerencsére nem zárta el a kijáratot, így Atmort sem veszélyeztette egyelőre, de kiszámíthatatlan volt, hogy hogyan fog dőlni és valószínűleg még mindig instabil, ahogyan a Közösségi ház falai is azzá válnak másodperceken belül. Egy pillanat múlva már a többiek is özönlöttek ki a teremből, de nem elég gyorsan. Sokan voltak bent, az ajtó nem volt elég széles ahhoz, hogy időben kijuthassanak, ha a fal nem bírja tartani a másikat, ezért nekem is cselekednem kellett. Gyorsan végigfuttattam a tekintetem az embereken lovasok után kutatva. Lynessa volt az első, akit megláttam. Arckifejezéséből, mozdulataiból nem volt nehéz kitalálni, hogy sárkányát már visszahívta és sejtettem, hogy terve is volt már az emberek megmentésére. Odarohantam hozzá, s akkor már láttam is Artest közeledni. -Ne hagyjátok ledőlni a falat! - utasítottam, aztán a nem messze tőle álló Variannához siettem. -Hol van Dreyndra? Szedjétek szét a két dulakodót! -Vari sárkány különösen nagy méretű volt és erős alkatú, számára nem volt nagy feladat, hogy két sokkal kisebb dulakodó sárkányt szétválasszon.
Nem szoktam hozzá, hogy parancsoljanak nekem. Akármennyire is higgadt a természetem, világéletemben határozott, meg nem hátráló vezéregyéniség voltam - megszámlálni sem tudnám, hány javaslat, érv, vélemény és kérdés, kérés hangzott el felém, én pedig hamar hozzászoktam mindhez. Csak egyvalami nem volt közöttük soha. Utasítás.
Az, hogy most mégis ösztön diktálta természetességgel torpanok meg, Elfleda veleszületett tekintélyét bizonyítja: magam is meglepődöm azon, hogy még fel sem fogtam, amit mond, máris engedelmesen hallgatom. Nem értek vele egyet. Én magam is érzem, hogy a sziget lakosságának kivételes összetartása, a jószomszédi hagyomány és a sokéves gyakorlat mind azt diktálják, hogy ezúttal is összefogásra intsék őket; jóérzésben Kysppie lakói sohasem szenvedtek hiányt és talán könnyebben magukhoz térnek, ha ezúttal is a saját természetükre hagyatkozhatnak. Attól viszont, hogy ez a legjobb választás, még nem lesz igazságos: a feleségem halála nem lehet ok arra, hogy szégyelljék magukat, amiért hibáztatnak. Az, hogy Lunah meghalt, egyszerű balszerencse - megtörténhetett volna, hogy engem semmilyen veszteség nem ér, őket pedig ugyanúgy tönkreteszi és megcsonkítja a támadás, vagy éppen fordítva: meghalhatott volna mindenki, akit szerettem, ők pedig kivétel nélkül megúszhatták volna egy karcolás nélkül. A hibás így is, úgy is én volnék. Elfleda Valhostának nincs joga megfosztani őket a jogos haragjuktól. Mégsem szólok reá semmit: háborgó, felkorbácsolt lelkem mélyén nagyon is érzem, hogy sokkal többről van szó, mint egyszerű igazságról. Az öreg légivadász előrébb lát a saját büszkeségénél és ebben sokkal különb énnálam: a közösségnek jobbat tesz, ha neki engedelmeskednek, mintha igazságot kapnának tőlem, és ennek egyetlen ára, hogy magamra maradok a bűntudatommal. Elfleda mellett ostoba, arrogáns kölyöknek érzem magam.
Ezt a szégyent nem bírom elviselni: a következő pár percben, amíg a szavai nyomán új bejelentések születnek, Rowen nyomába szegődve kilépek az ajtón. Legszívesebben futni kezdenék, hogy soha többé ne kelljen senki szemébe néznem, de mielőtt megmoccanhatnék, iszonyatos, pokolbéli lárma hasítja szét a sziget tengerillatú csendjét. Sárkányok. Dühös visítással kevert morgó marakodásuk belém fagyasztja a lélegzetet. Éppen a fejem felett vetnek bukfencet a levegőben, s a szomszéd épületig érő kapálózásuk beszakítja a tetőt. A szemem sarkából látom, ahogy Rowen rám kiabál, de a hangját elnyeli a rettenetes robaj; hátraugrom a megcsúszó falak útjából, át a küszöbön. A gyűlésterem veszedelmesen megrogy - tisztán hallom a tető gerendáinak vérfagyasztó recsegését. Aztán kitör a pánik.
Bárcsak Lunah itt lenne! Őrá mindig hallgattak a sárkányok. Még azt is el tudta érni, hogy a zabolátlan fiókák elszégyelljék magukat. A kedvéért biztosan ezek is abbahagynák. Most azonban nincs itt, és a sors iróniája, hogy a családomból egyedül én jutottam ide - az egyetlen ember, akinek a világon semmi köze hozzájuk. Rohanvást kerülöm meg a házat, hogy elérjek a hátsó ajtóig: a legtöbben nem ismerik annyira az épületet, hogy az összes kijárattal tisztában legyenek, de nem is az a célom, hogy ezt ismertessem velük. Nairen alighanem megtette már. Hanem arra emlékszem, hogy amikor a tetőt legutóbb kijavították, a dúcoláshoz használt gerendákat és szerszámokat a kamrában rakodták le. Vissza fogok menni, és megtámasztom a megnyomódott fal mellett a mennyezetet; ha a sárkányok még egy ütést mérnek rá, nem megyek vele semmire, de ha nem, nyerhetek elég időt, hogy mindenki átjusson az ajtón, mielőtt a teljes tető rájuk szakadna. Értek hozzá: a famunka csaknem olyan kedves volt számomra mindig, mint a fémé. Az ajtón nem jutok be. Marad az ablak mellette.
Nem hibáztattam Rowent és Atmort azért, hogy úgy döntöttek nem maradnának tovább a kérésünk ellenére sem. Megvolt a joguk, hogy távozzanak és én ezt tiszteletben tartottam. Hiába fenyegette meg Elfleda Rowent, mindannyian tudtuk, hogy ennyivel még nem zárathatja börtönbe. Távoztak, mire az egyik sárkánylovas hölgy felállt, hogy felszólaljon Rowen érdekében. Jobb lett volna, ha nem teszi. Legalábbis az én véleményem az, hogy Rowen a lelki törés ellenére is képes józanul cselekedni és meg tudja magát védeni, ha szeretné. Az ideiglenes lovas vezér választása pedig úgy gondolom, hogy felesleges lenne. Amíg Lysanthir csapata távol van, addig az egész szigetnek össze kell fognia. A sziget vezére pedig elvileg én vagyok és azt hiszem arra a pár napra, amíg vissza nem térnek, el tudom látni a vezetői szerepet. Ha pedig nehézségeim akadnának, akkor Elfleda itt lesz velem, ebben biztos vagyok. Ha pedig Lysanthir visszatért, remélhetőleg pozitív eredményekkel és válaszokkal, akkor majd választhatunk új vezetőt. Már nyitottam a szám, hogy mindezt a tömegnek is kifejtsem és többek közt a szőke lovasnak is válaszokat adjak, amikor hirtelen hatalmas zaj töltötte be a termet és megmozdultak a falak. A tömeg először felpattant helyéről és ijedt hangokat hallatott, majd az újabb falmegmozdulásnál egymást lökdösve indultak meg az ajtó felé. Én kiabálva próbálom tudatni a tömeg végén tolakodókat, hogy másik ajtón át is ki tudnak jutni. Aki meghallotta, az megfordult és a hátsó ajtó felé rohant. Alighanem Elfleda mutatta nekik az utat, mert én más elfoglaltságot találtam magamnak. Észrevettem Atmort, amint egy hatalmas gerendával próbál bejutni az ablakon. Nem kellett hozzá sok ész, hogy kitaláljam mire készül. Nem gondolkodtam egy percig sem, odasiettem hozzá és segítettem neki bejutni, majd a gerendát a már egyre jobban megrogyó falhoz támasztani és ha nem elég, akkor a következőért rohantunk. Reménykedni tudtam csak, hogy kitart addig, amíg mindenki kijut.
Rowen lépett közelebb hozzám, majd hangja csapott meg hátulról. Még szerencse hogy ő ebben a helyzetben is átgondoltan cselekszik, eszembe se jutott volna Dreyndrát a két dulakodó sárkány szét szedésére utasítani. -Értettem, mindjárt ide ér. Válaszoltam Rowen felé, majd Dreyndrának is elmondtam az új tervet. -Dreyndra, amint ide érsz, két dulakodó sárkányt próbáld szét választani. -Lehetőleg anélkül hogy még több kárt tennél. Nem akartam megsérteni hatalmas sárkányom, de tisztába voltam erejével s méretivel. Bele se mertem gondolni mi történne ha Dreyndra véletlen mást találna el. -Rendben Vari, óvatos leszek, de nem ígérhetek semmit. Nyugtatót meg sárkányom hogy körültekintően fog eljárni, legalábbis remélem.
Helló, sweetheart! I am Lynessa Mertonhall
Hozzászólások száma :
47
Join date :
2016. Jun. 27.
Tárgy: Re: Talpra állás - Kaland Nr2 Csüt. Május 18, 2017 11:31 am
A gyűlés
A sárkányok tovább marják egymást, a tömeg majdhogynem egymáson taposva rohan kifelé, mit sem törődve a gyengébbekkel, életüket féltve. Néhányat kivéve, akik azon vannak, hogy egy-egy idősebbet, vagy gyereket kivigyenek magukkal, vagy épp a falakkal foglalkozzanak. Én türelmetlen várok sárkányomra odakint. Szólítottam, s úton van, mégis, az idő mint egy csiga, úgy csoszog, hosszú órákká alakítva az eltelt másodperceket. Közben Rowen hangját is meghallom. Lám, mégsem veszett el teljesen. Szükség idején képes tisztán gondolkodni és utasításokat adni, mi megnyugvással tölti el lelkemet. Szavaira bólintok, ám amíg Artes ide nem ér, ezzel nem tudok mit kezdeni. Helyette más elfoglaltságot találok. Az embereket kezdem el terelgetni, távol az összekapott pikkelyesektől, fel-felsegítve az elesőket, nehogy átgázoljon rajtuk a menekülő had. ~Lyn, itt vagyok!~ hallom társam mély mormogását fejemben. Azonnal kisietek hozzá, s már intek is az omló fal felé kezemmel. Csupán bólint egyet. Tudja mit kell tennie, vagy hogy mit várok el tőle. Meg kell fagyasztania az egészet. A jege elég masszív ahhoz, hogy egyben tartsa az omló falat, azzal együtt pedig egy ideig helyén tartva a tetőt. Talán egy kisebb becsapódásnak is ellen tud majd állni, ha a háborgók nem csillapodnak. Azelőtt azonban van még valami, amit meg kell tennem. Ahogy odabent megpillantom a tetőt alátámasztani próbáló egykori és új vezetőnket, türelemre intem sárkányomat. El kell őket hozni a fal közeléből, nehogy őket is elérje a jég. Berohanva hozzájuk, karjaiknál megragadva húzom őket odébb. Nem a legillendőbb megoldás, de sürget az idő, s így megspórolom azt az időt, amit némi szóváltással húznánk. - Artes, kezdheted! - kiáltom el magam, szándékosan nem elméjében küldve a jelet. Tudom, hogy a zajok ellenére meg fogja hallani, nem mellesleg így a két férfival is tudatom, hogy miért vontam el őket a igyekezetük megtestesülésétől. Amennyiben a falat figyelik, láthatják, hogy hamarosan jég vonja körbe az omladozó részeket, megszilárdítva azt. Társam nem spórol a jéggel. Az jó méteres vastagságban vonja be az épület oldalát. - Ennek elég ideig ki kell tartania. Menjünk ki innen - tekintek az ajtó felé, hol egyre ritkul a kiáramló népesség. Remélem odakint is minden rendben megy és nem döntöttek össze még valamit.
Ez a rohadék legalább egy tonna. Régen volt, hogy ilyen nehéz dolgot egyedül kellett megmozdítanom és most, hogy a gerendával birkózva elverekszem magam a hátsó veranda ablakáig, teljesen biztos vagyok benne, hogy öt percen belül megszakadok. A gerincem mentén meg a derekamban izzó fájdalom futkos, mint a villámcsapás; ahogy a napfény végigsimogatja az ablakkeretnek ütköző fát, felragyogtatva annak jellegzetes, nyersfehér színét, kedvem volna káromkodni. Juhar! Csoda, hogy alászorulva fogok meghalni?
Minden erőmet beleadva billentem át a nyavalyást a könyöklőn, magamban fohászkodva, hogy senkit se üssek fejbe vele odabent: egy örökkévalóságnak tűnő kínlódás után, hogy áterőltettem, mellette keresztülmászva egyenesen Nairen Kanelonnal találom szemben magam. Lihegve várom, hogy mondjon valamit vagy hogy eltűnjön, ő azonban leguggol, és erősen megragadja az oszlop szögletes végét. Bolond vagy?, akarok rákiabálni, Tűnj már el innen!. A helyzet azonban az, hogy már nem én parancsolok, hanem ő. És ha elszaladna, lehet, hogy egyedül soha többé nem bírnám megmozdítani ezt az ostoba farönköt. Szürke mocsok és fűrészpor szitál a fél-új tetőből a nyakunkba és az arcunkba, ahogy rohanvást cipekedünk keresztül a hullámzó embertömegen: veríték folyik a szemembe és a vállam le akar szakadni. A fülem belecseng a rettentő hangzavarba, az ember, a sárkány meg az épület egybeömlő sikolyaiba; úgy fáj mindenem, mintha vaskampóval húznának hatfelé. Különös módon - bár sosem dolgoztam Nairennel egyetlen percet sem - a szükséghelyzet összehangol bennünket: ügyesen támasztja a dúcot a tető szélén megroppant gerendákhoz és tartja is, amíg a helyére ütöm az alját: a levegőt kapkodva szedi, de egyébiránt meg se rezzen. Jó lenne újra negyvenévesnek lenni. Nem mintha ilyen erős lettem volna valaha is, mint ő most.
Már éppen hozzászólnék, rászánva magam, hogy elkergessem, mielőtt a sárkányok bezúzzák a tetőt és új gerendáért menjek, amikor valaki megragadja a könyököm: fölnézve Lynessát pillantom meg, őrajta is megül a por mindenütt. A másik kezében Nairen karja, úgy rángat mindkettőnket hátrafelé. Követem, egy kissé bicegve: nem tudom, mimet fájlaljam jobban, hanem ez még ráér. Holnap sokkal rosszabb lesz. Feltéve, hogy nem nyom agyon a ránk szakadó épület.
Nem pazarlok sok időt arra, hogy a jeget nézzem: az ifjú sárkánylovas megtalálta a maga megoldását, nekem pedig ez bőven elég. Ideje továbbállni. Intek a lánynak és Nairennek, hogy menjenek előre.
Kezdőlap 
by Vendég Szomb. Szept. 30, 2017 9:56 pm
