Magasságom két méter, izmosabb testalkatú vagyok erőmet kihasználva gyorsabban is mozgok mind egy átlagember, ezt gyakran kihasználom a harcban, hiszen harcmodorom is erre épít. Több sebhely díszíti arcom, ezeket nem szégyellem, büszke vagyok rájuk, és arra hogy miként szereztem őket, a sárkányom okozta jelet a hátamon viselem, egy nagy vágás formájában, hajam és borostám színe fehér, enyhén szürkésebb.

Barátságos vagyok, ha valakinek segíteni kell, önként vállalkozok, bizalmatlan vagyok mindenkivel, nem bízok meg bárkiben, erre a múltban törtétek jó okot is adnak nekem, nehezen ijedek meg bárkitől is, aki meg próbál meg félemlíteni azt álltalában azt viszonzom még hozzá jól, ha a lovasok jönnek szóba gyakran szidom őket, rossz indulatú vagyok ha valaki idegesít, ilyenkor az erőmet is használom ha nem elég a megfélemlítés, szó kimondó vagyok, amit ki gondoltam azt ki is mondom, legyen az sértő vagy éppen dicsérő szó, nem szoktam senkit agyon dicsérni de a szép dolgokat én is elismerem..

Hát mind miden történetet, ezt is az elejétől kezdeném. A családom Ríviából származik, ezért, nem is voltunk meg becsültek a szigeten hisz érkezésünk ellőt, egy királyság meg próbálta el lopni a sárkányok tojásait. Mindig félelmet keltettem nővéremmel együtt a szigeten, apám végül katonaként talált állást, így a helyzetünk javulni látszott, kezdtünk be illeszkedni a közösségbe, közben apám megtanított engem a Rívia-i harcmodorra és minden formájára, nővérem is meg tanulta a Rívia-i harcformát, sokat gyakoroltam vele is. Teltek az évek, nővéremmel megint apánk által tanított harcmodort gyakoroltam, egy rossz fordulat közben nővérem kardja súrolta az arcon ezzel egy kisebb sebet ejtve a jobb arc részemen, apám teljesen kivolt ránk akadva hogy éles kardal gyakoroltunk, végül nővérem sárkánytanonc lett, pár évre rá amikor elértem a tizennegyedik élet évem én is tanonccá váltam.

Ki képzésem átlagosan folyt, szinte nevetségesen egyszerűnek tartottam a harci gyakorlatokat, nem találtam benne kihívást, még az erőnléti gyakorlatok lekötöttek, de nem sokáig. Végül eljött a napja hogy elutazzak a sárkányok szigetére, elsőre kiválasztott egy tojás, a leendő társam, fel sem fogtam mi történik, mire vissza értünk a faluba, jöttem rá hogy meg van a sárkányom, társam, legjobb barátom.

Amikor kikelt a tojásból nagyon izgatott voltam, nagyon vártam már hogy láthassam, pikkelye világoskék volt, szinte már fehér, ezért a Shelinda nevet adtam. Egy éves korábban már meg ültem, első repülésünk egy szerencsétlen földművelő ember széna halmában ért véget. Nagyon szerettünk mind a ketten repülni, ha visszagondolok azokra a napokra, amikor a hátán szeltem az eget, hiányoznak azok a pillanatok. Nagyon gyorsan teltek az évek mellette végül teljesen ki fejlett gyönyörű jégsárkány lett belőle, nem is tudom mikor nézette ki magának a párját, de nem fogom elfelejteni a párja lovasát, gyönyörű fekete hajú, zöld szemű, angyal a fellegekből, nehéz szavakkal leírnom őt, Shelinda amint meg látta a másik sárkányt már rohant is, engem meg ledobott magáról egyenesen, egy rakás szénába, párjának lovasa mellé. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, a fenébe, is nem így kellet volna kezdenem vele a kapcsolatom, szidtam magamban a sorsom, végül hát a lovas kisegített, és bemutatkozott, Yennefer volt a neve. A sárkányainknak ez szerelem volt első látásra, akár csak nekünk.

Pár év telt el, Yenneferrel előrébb nem haladtam, így hát minden időmet gyakorlással töltöttem, hol a kardommal gyakoroltam, hol sárkányommal repültem, mindig mást csináltam, szabad időmben a helyi kovácsnak segédkeztem. Hol páncélokat, hol pengéket pakolásztam neki volt, hogy engem küldött el a kész fegyverzettek kézbesítésére, nagy meglepetésre szolgált ez, bár szabad időm az volt rengeteg. Végül a kovács hálájából készített nekem egy pallost, kétkezeset, könnyített, markolattal, érdekes fogása volt, egy kézzel meg emelhető volt, de a markolata két kézre volt tervezve. Sokat gyakoroltam a vele való harcot, hol erőt vittem egy vágásba hol, a gyorsaságra fókuszáltam vele, akár csak a másfél kezes pengémnél, amit apámtól kaptam. A sok gyakorlásnak meg volt az eredménye, végül a kétkezes pallosommal is meg találtam a nekem való harci formát, támadó állásból, erős és gyors vágások sorozatát sikerült ezzel meg tanulnom.

Az idő ismét csak telt. Hazafelé tartottam, amikor egy futár rohant oda hozzám, rángatni kezdett, végül kimondta mit akar, apámat meg támadta valaki a kocsmánál. Egyből rohantam fejvesztve, amikor oda értem mindenki egy nagy körben állt, a katonák próbálták vissza tartani a tömeget, én pedig meg láttam, hogy apám fekszik ott. Rohanni kezdtem, át törtem az embereken akár csak egy faltörő kos, amikor elértem a katonákat meg ragadtam ez egyiket és kérdezősködni kezdtem, hogy mi történt itt. A katona válaszolt, merénylett volt, hátában egy kést találtam, markolatáról már, ismerős volt, de nem tudtam meg mondani kié.

Gyanúsított több tucat akadt, bár sokan mondták soha nem lesz meg a gyilkos én folytattam a kutatást utána. Végül az év végére szinte összeállt a kép, már csak két gyanúsított maradt, akik elkövethették a gyilkosságot, végül Yennefer rakta össze nekem a képet, ő volt az ki összerakta a kirakóst, de csak miután meg mutattam neki az általam gyűjtőt, bizonyítékokat. Viccesnek tartottam, végül apám halála hozna össze azzal a nővel, akiért már régóta oda vagyok? Kérdeztem akkor magamban, s máig nem értem, mit látott meg akkor bennem, hiszen még magam sem vagyok büszke arra, amit csináltam. Meg találtuk a gyilkost, egy kisebb tolvaj csoporttal együtt, amint meg találtuk a bejáratott már kardomért nyúltam, meg iramodtam nagy tempóval, kardom már a kezemben volt, amint meg láttam az első embert már lendült is pengém, amire felfogtam mit is csinálok az összes tolvajt köztük apám gyilkosa is holtan feküdt. Yennefer lefogta akarom, én pedig eldobtam a kardom, meg mozdulni is alig bírtam, a látvány sokkolt engem, szerencsémre Yennefer tudta hogyan tüntesse el a rám mutató jeleket. Végül elhagytuk a tolvajok tanyáját, és reménykedtünk, hogy soha senki nem fog rájönni mi történt oda bent.

Eltelt egy év, a tolvajokkal történt eseményekről senki nem tudod semmit mind, ha meg sem történt volna. Közben Yenneferrel is komolyodott a kapcsolatunk, az a nap különleges volt, harmincadik életévemet töltöttem. Reggel a kovácshoz mentem egyenesen, amikor oda értem nagy szertetel fogadott egy régi barátot, kezembe nyomva egy gyűrűt és sok boldogságot kívánt.
Yennefer keresve ép egy tanoncot tanított vívni, oda sétáltam hozzá, először arcon csókolva majd, térdre húlva nyújtottam át neki a nem régiben kapott gyűrűt, egyetlen kérdést feltéve, „Hozzám jössz?” Kérdeztem tőle, amire ő a nyakamba ugorva kiáltott igent. A lakodalmunk szerény volt, de annál több ember figyelmét keltette fel.

Már a negyvenedik életévemet tapostam, szép reggel volt, a kovácshoz indultam fegyverzetem ért, tegnap este nála hagytam élezésre, oda érve a kovács már várt rám, vértemet is befoltozta, lánc vértre húzott bőr, ez voltam az én bőr páncélom, a két kardomat szokott helyére vettem.
Mikor indultam volna a kovács egy tőrt adott nekem, ezt a csizmám szárjába rejtettem. Egész nap a szigetet jártam, minden felé voltam, hol földművelőkbe, hol katonákba botlottam, érdekes nap volt. Este mikor már majdnem otthon voltam hangos sikításra lettem figyelmes. Rohanni kezdtem, ahogy csak bírtam végül Yenneferbe és egy kardot fogó lovasba ütköztem, Yennefert a lovas éppen megsebesítette.

Kardom ért nyúltam, és teljes lendületemből neki rohantam a lovasnak, egy ugrással ledöntve őt lábáról én pedig egy bukfencet vetve a földön egyből talpra állva fordultam a lovas irányába, támadó állásban álltam, vártam, hogy támadjon.
Támadott, amint pengéink összeértek jobb irányba tértem ki és vágtam pofán az ellenséges lovast, amint földre húlt lesújtottam a kardommal, gyorsan végeztem vele és Yenneferhez rohantam volna, amikor még két lovas állt az utamba, harcra készen. Nekik indultam, az egyiket rohamában döntöttem le a földre a másikat pedig kardom markolatával ütöttem ki.

Mind a két lovas a földön volt én pedig tovább rohantam Yennefer felé, oda érve már késő volt, kardomat magam mellé dobtam a földre, én pedig Yennefer mellé zuhantam, térdre, magamhoz öleltem, felkaptam és rohanni kezdtem, orvos után, mikor elestem futás közben jöttem rá hogy már késő, túl késő. Kezemben Yennefer testével rohantam, ahogy bírtam pár lovas volt mögöttem, üldöztek, mind egy vadat, át mindenen, ki az erdőbe. Közben egy hajó ment a sziklák alatt, mögöttük sárkánylovasok loholtak, nem sok választásom maradt, futottam, ahogy bírtam, végül meg botlottam, elejtettem Yennifert, egyedül a farkas fejű medálja maradt meg, végül a partvégén egy ugrással sikerült egy hajón landolnom. Tele emberrel, mind furcsán nézett rám, de nem mondtak semmit, inkább a lovasokkal harcoltak, akik utánam ugrottak, így hát én is kardot fogva segítettem a hajó legénységének.

Végül partot ért a hajó, egyedül akartam lenni így hát elindultam egy irányba a szigeten, magam sem tudom merre csak mentem és a történteken gondolkoztam, mi történt itt pontosan. „Miért történt mind ez? Mit akart ezzel az a lovas?” Sok volt bennem a kérdés, és annál kevesebbre tudtam válaszolni, viszont abban már biztos voltam hogy a lovasok változtak, nem azok voltak mind régen.

Határozott voltam benne hogy a lovasoknak vesznie kell és hogy ennek szenteljem hátra lévő életem, de azt is tudtam hogy a sárkányaik meg védenék őket, így hát nem sok választásom maradt mind hogy a sárkányok ellen is forduljak. Hogy mi történt közben Shelindával? Magam sem tudom, bár tudnám, ha szerencsém van az nap este ő is meghalt, ha nincs, akkor a sárkányok szigetén kell lennie. Ezekkel a gondolatokkal tértem vissza a számüzöttek közé. Remélve hogy itt meg találom azt,amit keresek.