Külső, belső leírás

Kedves, könnyedén barátkozó ember, ki már a sziget lakóinak legjavát megfogta főztjével. Az esetek többségében próbálja a dolgok humorosabb oldalát nézni, ezzel is oldva az esetleges feszültségeket, kivéve, ha nem tartja helyénvalónak. Más emberek komoly veszteségéből soha nem csinálna viccet. Rendkívül empatikus, szereti a vidámságot, éppen ezért akár bolondot is csinál magából egy-egy mosoly előcsalogatása érdekében. Bár az idő legjavában inkább bolondos, komolyan veszi és végzi saját dolgát. A fogadó körüli teendőkre szörnyen odafigyel, ahogyan most már a város lakóira is jobban ügyel. Igyekszik egyszerre csinálni a kettőt, elvégre nem szívesen hagyna fel apja ajándékának üzemeltetésével. Családja és a város számára az első. Még ha nem is az szíve leghőbb vágya, kész kardot ragadni ennek a kettőnek a védelmében. Természetesen ebbe beletartoznak mind a sárkányok, mind az emberek. Úgy érzi, egyre több helyen kell megfelelnie, erre pedig sosem vágyott. Nem az a bosszúálló fajta, nincs benne vérszomj a történtek után sem, így valószínűleg sokakkal nem egyezik véleménye. Könyörületessége és barátságossága emellett rendkívül határozott, bátor és segítőkész, megtoldva némi egészséges gyanakvással, mi segítheti őt abban, hogy ne kövessen el Atmoréhoz hasonló hibát.
Egyébként ő egy 182 cm magas, átlagos alkatú alak, kinek izomzatán látszanak a kardforgatással töltött évek és a rendszeres gyakorlás. Szeme kék, haja rövid, képét pedig legtöbbször erős borosta, már-már rövidebb szakáll borítja, mi közül gyakran villan ki széles vigyora.

Előtörténet

A sziget arra érdemes kiválasztottjai tettek meg új vezetővé, hogy miért, azt azonban magam sem tudom, csak azt, hogy elfogadva tisztségem, igyekszem továbbra is segíteni a lakókat.
A nevem Tairen Kanelon. Negyven évvel ezelőtt, egy fogadós és egy felderítő első gyermekeként születtem erre a világra. Mint oly sok ifjú, magam is arra adtam fejem, hogy sárkánylovasnak tanuljak. Részt vettem az alig két évet felölelő oktatáson, bár sokkal jobban érdekelt a harc, mint maguk a sárkányok. Talán nem is csoda ebből kifolyólag, hogy első utamon Rhoanta szigetére, egyetlen tojás sem választott társául. Nem kenődtem el, helyette tovább folytattam sárkánytalan tanulmányaimat, készen arra, hogy a következő alkalommal újabb esélyt adjak magamnak.
Amíg erre a lehetőségre vártam, sok egyebet megtanultam, többek között azt, milyen a kemény munka. Apám fogadójában gyakorta be kellett segítenem iskola után, amit nem bántam. Felszolgáltam, mosogattam, takarítottam… Ha kellett, még főztem is, közben pedig rengeteg embert megismerhettem. Beszélgethettem, együtt nevethettem, vagy éppen sírhattam velük. Megfogant bennem valami, mi egy olyan döntés volt, mely elősegítette továbbjutásomat. Amennyiben a következő tojásvadász utam sem jár sikerrel, úgy felhagyok azzal a léttel és helyette tovább segítek atyám fogadójában és idővel talán át is veszem azt.
Tizennyolc évesen pedig beigazolódott, hogy sosem árt, ha van az embernek egy másik terve. A szigeten ismét sikertelenség fogadott, mi után szüleim bősz vigasztalásba kezdtek, feleslegesen. Mivel volt más elképzelésem, cseppet sem voltam letört. Betudtam az egészet annak, hogy még nem született meg az a sárkány, amelyik engem képes lenne elviselni.
Huszonöt évesen ismertem meg feleségem. Apám egyik régi, kereskedő cimborájának lányát akkor mutatták be nekem Kysppie szigetén. Nála szebbet még életemben nem láttam. Gyönyörű volt, első ránézésre, s azután sem kellett csalódnom benne, hogy megszólalt. Értelmes és jó humorral megáldott teremtés volt már akkor is. Családja Fromer királyságából származik, azt pedig egyáltalán nem tudom, hogyan szövődött oly mértékű barátság őseink között, hogy már az ő születésekor eldöntsék, hogy megadják számunkra ezt a lehetőséget. Innentől kezdve pedig ránk bízták. Nászunk ideje hamar el is érkezett, rá néhány hónapra pedig karomban tarthattam gyermekemet.
Mindezek mellé a fogadót is megkaptuk ajándékba. Én lettem új tulajdonosa, átvéve azt nyugalomba vonult atyámtól, ki azóta inkább azzal foglalatoskodik, miként tanítgassa hátam mögött fiamat.
Hosszadalmas békénk egy pillanat alatt tört meg, mikor az ifjú Carax lázadást szított, bosszút esküdve a sárkányoknak. Számomra érthetetlen volt indoka, elvégre engem sem választott egy példány sem, mégsem őrültem meg emiatt. Persze, biztosan mindenki másként fogadja azt a tényt, hogy nem kell egyetlen egynek sem a hatalmas és nagyszerű teremtményekből, akikkel egyébként meglepően jó viszonyt ápolok. A harcok során én is kardot ragadtam. Küzdöttem azért, hogy családomnak és a város ártatlanjainak ne essen baja, leölve nem egy felkelőt azért, hogy idővel visszatérhessek korábbi életvitelemhez. Szerencsére azok az idők gyorsan lezajlottak, fegyverem azonban azóta is mindig kéznél van.
Nem is olyan rég furcsa dolog történt. A keltetőben járva, egy orvkereskedőtől elkobzott sárkánytojás kiválasztott. A kis lény nagyjából egy hónapja kelt ki, azóta kellemes látványossága a Fogatlan sárkánynak, hol leéli mindennapjait. Még nem döntöttem, hogy mi legyen velünk. Minden bizonnyal be kellene állnunk lovasnak, vagy legalábbis kellett volna, ha nem választanak meg. Így azonban van egy sárkány, ki mindig itt lesz, hogy megvédje a várost, legalábbis így tervezem. Aztán majd ő eldönti, hogy hogyan is legyen, de folytassuk tovább történetemet.
Az elmúlt napok eseményei komolyan megrázták a szigetet és lakóit, nem tagadom, engem is. Az újabb támadás ismét arra késztetett, hogy emberek vérét ontsam mások védelmében, miközben kisebb csapatokba gyűjtöttem a városka helyszínen lévő lakóit és úgy kísértem azokat a menedékhelyre. Fiamat, feleségemet és sárkánytársamat az elsők között küldtem biztonságba, később pedig oda-vissza jártam az újra és újra megtett távot, ügyelve arra, hogy ne vigyek egyszerre túl sok embert, nehogy felfigyeljenek ránk. Amint ezzel megvoltunk, a lovasokra bíztuk a többit. Én a menedékhelynél várakoztam, készen arra, hogy végezzek az arra tévedő ellenségekkel.
Mindezeket végiggondolva, még mindig nem értem, miért pont én. Azért, mert sokakat ismerek? Azért, mert védtem őket? Szerintem ez elég sokakra igaz. Nem vagyok kimondottan katona, aki kész lenne csatába vezetni a lovasokat. Sőt, még Atmort sem akartam elűzni, lévén így is bőven megszenvedi hibáját, felesége elvesztésével. Semmi szükség nem volt elkergetésére.