Karakternév

Azt mondják, mindenki a családjától indul. Hát, nekem olyan nem volt, és amit annak tekintettem, az már nem létezik. Én pusztítottam el, már ha volt emberi családom bármikor is. Be még nem mutatkoztam. A nevem Reko Valonir, a Sárkány. Én végzem a legjobban a munkámat. Még akkor is, ha nincs mocskosabb annál, amit csinálok. Nemrég töltöttem be a negyvenet. Mészáros vagyok, tomboló vihar és emberi bestia. Egy valódi sárkány. Nem, még attól is rosszabb. Álmodni nem álmodhatsz olyan szörnyről, mint amilyen én vagyok. Ha ez után is szeretnéd olvasni a történetem, hajrá. Én nem tenném.

Hogy hol születtem, abban nem vagyok biztos, se abban, kik nemzettek. Csak azt tudom, hogy Echwardrán nőttem föl. Fajzat voltam, együtt három „fivéremmel”. Mi voltunk a sziget egyik legismertebb rablóbandája. Egyediségünket az adta, hogy mindannyian egy különleges lényről kaptuk a nevünket. Nevelőnk, aki a csapat vezetője is volt egyben – Vazornak hívták –, egyszer egymásnak uszított minket, és a harcstílusunk alapján sorolt be minket. Én lettem Sárkány, de volt egy Lidérc, Vérfarkas és egy Démon is. Vazor Leviatánnak nevezte magát. Előbb kaptuk meg ezt a nevet, mint a polgárit, és nem is emlékszem a többiek nevére, csak a becenevek maradtak meg. Elvégre egymást mindig azon szólítottuk. Mi voltunk tehát a Fajzatok, akik a külterületeken fosztogatták a szerencsétleneket. De nem csak a rablás mesterei voltunk, hanem hidegvérű gyilkosok is. Hat évesen már jobban forgattuk a kést, mint egy séf, és párbajban sem volt hozzánk fogható senki. Mikor te az első dolgozatodat írtad, én várandós anyák méhéből metszettem ki az embrióikat, majd miután megöltem az anyát, levágtam a fejét és a koponyájából faragtam magamnak poharat. Nem hiszed el? Te dolgod. De annyit elárulok, hogy a legnagyobb gyilkosok már fiatalkoruktól kezdve szomjazzák a vért. Leviatán már kicsi korunktól fogva arra nevelt minket, hogy a harc és az ölés csak egy játék. A játékban pedig az győz, ki a legbrutálisabban végzi ki a játékszereit. A fivéreimmel gyakran versenyeztünk, hogy ki tudja a leglátványosabban széttépni a célpontot. Sosem volt túlélő, mert ahová betörtünk, ott csak hullák maradtak. A hatóságoktól nem tartottunk, mert mi is betartottunk néhány szabályt. A városok közelébe sosem mentünk. Leviatán a kapcsolatai révén el tudott tussolni eseteket, de a városokat nagyobb kutyák irányították. Ha ott vágod el valaki torkát, akkor tömlöcbe kerülsz. Nem azért, mert rossz dolgot tettél, hanem mert megvolt az esélye annak, hogy valamelyik echwardrai nagykutya ismerősét tetted el láb alól. Felteheted magadnak a kérdést, hogy akkor mit keresek itt? Hihetetlenebb lesz, mint az eddigiek: szelídülni akartam.

Ahogy serdültem, úgy vágytam egyre többre. Olvasgattam a kifosztott emberek könyvtárából származó köteteket, és sokat tanultam belőlük. Meg akartam ismerni távoli vidékeket és tájakat. Ember akartam lenni. Ezt Démon is észrevette rajtam, aki a legközelebb állt hozzám a csapatból. Ő azzal próbált érvelni, hogy mi sosem lehetünk emberek. Mi szörnynek születtünk. Én ezt nem fogadtam el, és megszöktem. El is jutottam Echwardra fővárosába, ahol egészen emberként sikerült viselkednem, amíg ki nem tört egy kocsmai verekedés, és ki nem irtottam a fél kocsmát. Még az utánam küldött őrök közül is ötöt a másvilágra tudtam küldeni, mire az egyiküknek mázlija volt, és le tudott ütni engem. Tömlöcbe kerültem, másnap pedig akasztani akartak. Vérfarkast küldte utánam Leviatán, hogy kiszabadítson, és hazavigyen. Én tudtam, hogy milyen sors várt rám otthon, ezért miután csináltunk egy kis zűrzavart a tömlöcben (lemészároltuk az összes őrt, majd a rabokat kiengedtük), megpróbáltam megszökni. Vérfarkast nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Nem hiába kapta ezt a nevet. Nyomkereső képességei vetekedtek a legtöbb farkaséval. Hiába tüntettem el a nyomaimat, és bújtam el minél messzebb, ő végig a sarkamban lihegett. Eldöntöttem, hogy szembeszállok vele. A fivéremtől való félelem volt az első érzés, mely erősebbnek bizonyult a haragomnál. Ez pedig megdöbbentett, és gyávának éreztem magam. Nem menekültem tovább. Egy fogadóban rá, melynek gyorsan megöltem a tulaját. Ott összecsaptuk a pengéinket, és élet-halál harcot vívtunk.

Képzeljétek el, ahogy két szörnyeteg küzd: hasítások a pengékkel, melyeket nem érzel, annyira erős benned a gyilkolás ösztöne. Több vért akarsz, legyen az vagy a tiéd, vagy az ellenfeledé. A lényeg, hogy a vörös nedű mindent beborítson. És a küzdelmet táplálta még valami, melyről korábban nem is volt tudomásom: élveztem az egyenlő esélyeket. Ez a harc nem pár perc alatt zajlott le, és a kihívást nem a túlerő elleni csata biztosította, hanem az, hogy egy velem egy szinten lévő emberrel kellett megküzdenem. A sebeimet nem is éreztem addig, míg Vérfarkas fejnélküli hullájának látványa rá nem ébresztett. Tudtam, hogy a Fajzatok a nyomomban lesznek, ha híre megy a fivérem halálának, ezért fellopakodtam egy hajóra, melynek előtte felnyaláboltam a matrózát, és kihajóztam vele a nyílt tengerre. Nem tudtam, merre menjek, de abban biztos voltam, hogy soha többé nem térek már vissza Echwardra szigetére. Az élet végül a sárkányok szigetére, Rhoantára sodort a sors. Életem legbékésebb időszaka itt vette kezdetét.

Szerettem ott lenni. Vad volt és zabolátlan, mint én. Mégis rejtélyes, és felfedeznivaló. Három nap múlva találkoztam először egy sárkánnyal, aki rám nézett, és megláttam valamit a szemében, amit nem tudtam hová tenni. Meg voltam győződve róla, hogy a sárkányok csak nagyra nőtt gyíkok, de ez a példány nem úgy viselkedett. Miután alaposan végigmért, üdvözlően biccentett a fejével, én pedig zavaromban visszabiccentettem. Annak minden esetre örültem, hogy nem akart felfalni. A sziget más sárkányai is hagytak nyugodtan vadászni. Tudták, hogy nem jelentek rájuk veszélyt. Miféle sérülést is okozhattam volna nekik a kardommal? Sőt, egyszer még meg is osztotta velem az egyik sárkány a prédáját. Életemben először volt velem kedves valaki úgy, hogy nem kellett előbb elvágnom valaki torkát, vagy fizetnem neki. Csak úgy, önzetlenül osztozott velem. Hiába volt kedves a gesztus, rosszul éreztem magam. Úgy éreztem, hogy az adósa lettem ennek az óriás szépségnek, és bűntudatom lett, amiért nem tudtam viszonozni. Egy héttel később végre letudtam a tartozást: megmentettem egy sárkánytojást, mely a jó ég tudja, hogyan, de kigurult a fészekből, és egy vízesés felé sodródott. Miután visszavittem a tojást, a sárkány „megkért”, hogy maradjak vele aznap éjszakára a barlangjában. A megkérést egy fejjel a fészek felé való intés fejezte ki. Másnap reggelre a tojás kikelt, a kicsi sárkány első cselekedete pedig az volt, hogy a vállamba harapott. Ha egy ember tette volna ezt, habozás nélkül vágtam volna le, de erre a kis gyíkra nem tudtam haragudni. Először nem értettem, miért nem toroltam meg, aztán eszembe jutott, hogy ugyanazt érzem a kissárkány iránt, mint amit mások a kutyakölykeik irányába éreznek, akik rosszat csináltak. „Aranyosnak” találtam ezt az apróságot, és akkor lettünk többek, mikor észrevettem, hogy a vállamra mért harapás nem rosszalkodás volt: megjelölt engem. A vállamon egy mélyvörös tetoválás jelent meg, és magával hozott mást is: a képességet, hogy kommunikálni tudjak a sárkányokkal.

Nem lovasává fogadott az apróság, hanem testvérévé. Valamennyi sárkánynak rokona lettem, hiszen megajándékozott azzal a képességgel, hogy nem csak vele, de más sárkányokkal is tudjak kommunikálni. Szerintem kevés ember mondhatja el magáról, hogy annyira közel került volna a sárkányokhoz, mint én. Hallgattam a történeteiket, a meséiket, és nagyon jól éreztem magam közöttük. Nem csak a nekem adott becenév miatt éreztem magam sárkánynak. Valóban egy lettem közülük. A „Valonir” nevet is ekkor vettem fel a Reko mellé. Ez volt ugyanis a kissárkány neve, kivel együtt töltöttem az elkövetkezendő néhány évet. Azt, amit az emberektől kellett volna megkapnom, végül a sárkányok adták meg nekem. Családot kaptam tanítókkal, akik felszínre hozták az elfojtott tudásvágyamat. Bestiális küzdőstílusom a sárkányokkal szemben nem működött, de ezen is sikerült finomítaniuk. Valonir megtanított, hogyan küzdjek sárkányként. Most már nem csak nekirontottam az ellenfélnek, de képes voltam előre tervezni, önmérsékletet tanúsítani, és azt is megtanultam, hogy a védekezés legalább olyan fontos, mint a támadás. A közös vadászatok alkalmával megtanított rá, hogy felesleges a préda vérét ontani állandóan, hisz egyszerűbb módon, gyorsabb és becsületesebb módszerek is vannak a kivégzésére. Öt évet töltöttem el Valonirral és családjával, és legnagyobb megdöbbenésemre rájöttem, hogy a sárkányok az emberségre tanítottak meg. Hogy nem szörnyeteg vagyok, hanem igenis ember. Büszke voltam a sárkányra, mikor élete első tűznyalábját okádta ki, még akkor is, ha kis híján engem égetett el. Az öt év alatt több sárkánylovas is járt a szigeten, hogy egy sárkány kiválassza őt lovasának. Nem irigykedtem rájuk, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem akartam sárkányokon lovagolni. Valonir mindig ledobott a hátáról, mikro megpróbáltam megülni… egy alkalmat kivéve: a búcsú pillanatában. Bármennyire is sajnáltam, nem maradhattam örökké a szigeten. Hiszen bár sárkányként tiszteltek, mégiscsak ember vagyok. Amint betöltöttem a huszadik életévemet, Valonir hátán átrepülhettem Kysspie szigetére. Mielőtt végleg búcsút vettem volna szeretett öcsémtől, megkérdeztem, hogy haragszik-e rám, amiért nem lett egy lovasé sem, ezt felelte: „Én nem egy lovast nyertem azzal, hogy kikeltem, hanem egy testvért. Minden sárkány testvére vagy, Reko. Ez egy olyan jog, mely senki másnak nem adatott meg.” Életemben először sírtam el magam.

A következő alkalom két évvel később volt. Bármennyire is elemberesedtem, belül mégis sárkány maradtam. Szívesebben beszéltem a város felett szárnyaló lényekkel, mint az emberekkel, és a társaságukat is szívesebben kerestem. Először furcsának érezték a helyzetet, hogy egy ember képes mindegyikőjüket meghallgatni és megszólítani, de hamar hozzászoktak a jelenséghez. Nem voltam rossz társaság. Az emberek közé csak akkor mentem, amikor dolgoztam, vagy ha női társaságra volt szükségem. A „munka” persze mi más lett volna, mint pénzért vívott küzdelem. Még Kysspie-n is akadtak olyan emberek, akik élvezték a küzdősportokat, ezért kocsmák pincéiben illegálisan, meghirdetett bajnokságokon pedig legálisan vertem péppé mindenkit, de most senkit sem öltem meg. Csak egyszer hagytam magam elverni, hogy megtudjam, milyen. Érdekes volt. Sajnos egy alkalommal másnak is volt lehetősége megnéznie egy mérkőzést: Lidércnek. Már szinte teljesen elfeledett múltam egy éjszaka kopogtatott be a külvárosi otthonomba, és az életemre tört. Ekkor szembesültem vele, hogy a bestiális énem már nem létezett többé. Ahhoz túlságosan is megerősödött bennem az ember. Emberként pedig nem győzhettem le egy szörnyet, így maradt a sárkány stílus. kemény, tíz percnél is tovább elhúzódó párbaj után én kerekedtem felül fivéremen, akit szintén megsirattam. Másnap reggelre biztos voltam abban, hogy amíg én távol voltam, és a középkorú férfiak víg életét éltem, a Fajzatok folytatták a becstelen pusztítást. Sárkányként határoztam el, hogy megállítom őket. Áthajóztam Echwardrára, és felkerestem néhai családom birtokát, ahol már várt rám Démon és Leviatán. Miután felajánlották nekem a csatlakozás lehetőségét, kardot rántottam rájuk, és nekimentem Démonnak. Nem csak ő volt köztünk a legidősebb fivér, de egyben ő volt a legerősebb. ő fejlette legtovább a bestiális harcmodort, mely néha-néha még az én sárkány harcstílusomat is meglepte. Képes volt bennem félelmet kelteni, melyet ugyan elnyomtam, de az érzés még így is megdöbbentő volt. Miután kettéhasítottam a szemétládát, Leviatán következett. Egykori nevelőapám ragaszkodott hozzá, hogy páncélok nélkül, puszta kézzel végezzünk egymással, amire én rábólintottam. Ez volt élete talán egyetlen becsületes döntése. A harc nem tartott sokáig. Bár okozott néha meglepetést, mégis fölé kerekedtem, és megfojtottam. De a halála előtt még megköszöntem neki, hogy a „Sárkány” nevet adta nekem. A holtteste eltemetése után leköptem a sírját, és közöltem vele, hogy a tengeri sárkány, melyről elnevezte magát, nem létezik. Morbid pillanat volt, de jót nevettem a sírja fölött.

Miután lezártam életemnek ezt a szakaszát, másban is szerettem volna kipróbálni magam. Két évre beálltam a király seregébe, és vettem részt harcokban, valamint segítettem a sárkánylovas tanoncoknak kommunikálni a sárkányaikkal, de rájöttem valamire: sosem leszek közéjük való. A felszínen tiszteltek, de képességeim miatt kiközösítettek. Volt, aki irigy volt a harci tudásomra, a tanoncok és lovasok pedig rossz szemmel nézték, ahogy kioktatom őket a sárkányokról, mindezt úgy, hogy sosem voltam lovas. Szinte már imádkoztam egy-egy újabb véres ütközetért, hogy minél rövidebbek legyenek a tűzszünetek. Persze később kiléptem. Felmarkoltam a zsoldomat, mely elég volt ahhoz, hogy egy ideig fenntartsam magam. Felcsaptam fejvadásznak, aki a hatósággal együttműködve vadássza le és hozza vissza, vagy öli meg a bűnözőket. Ezt a munkát kedveltem, egészen addig, amíg az egyik bűnözőről ki nem derült, hogy renegát sárkánylovas.

Az a szemét Carax Morean személyes bosszúhadjáratot folytat a sárkányok és lovasai ellen, de mindig akadnak gyenge láncszemek, akik megtéveszthetőek. A sárkánylovas, Hron Grattar is naiv lélek volt. Egy csontszáraz kanyonban találtam rá és a sárkányára, Rozsdakarmúra, a gyönyörű tűzsárkányra. A sárkánnyal jobban szót tudtam érteni, mint a lovasával – mily meglepő –, és meggyőztem, hogy jobban teszi, ha ezt a harcot rábízza a lovasára. Ha ugyanis beszáll az egy-egy elleni küzdelembe, azzal megsérti a lovasa becsületét. A sárkány magabiztosan hitt az ifjú Grattar képességeiben, ami nem meglepő, hiszen Rozsdakarmú fiatal sárkány volt, és lovasa naivitása is ráragadt. Grattar jó vívó volt, de túlzott magabiztossága miatt gyorsan végezni tudtam vele. Ezután olyan történt velem, melyre még nem volt példa: az ifjú tűzsárkány rám támadt. Haragja és naivitása gyakran tette védtelenné, melyet ki tudtam használni ellene. Életem legnehezebb küzdelme volt, ami nem is meglepő, hiszen egy sárkány bármelyik emberrel elbánik… kivéve, ha az ember jómaga is sárkány, és képes sárkányként küzdeni. Eltáncolások, ugrások, szándékos hergelések, gondolatok közé üvöltés, megtévesztés és sok ugra-bugra kellett hozzá. Mire sikerült beszorítanom két szikla közé úgy, hogy nem tudott moccanni sem, felajánlottam neki, hogy ha befejezi a harcot, életben hagyom, és hazatérhet a szülőszigetére. Már akkor tudtam, hogy el fogja utasítani, mikor csak rágondoltam a szavakra. Az „megárvult” sárkányok életük fennmaradó részében gyakran esnek depresszióba, és nincs szívszorítóbb látvány egy életunt sárkánynál, higgyétek el nekem. Rozsdakarmú a halált választotta, hogy egy igazi sárkány becsületével essen el, én pedig teljesítettem a kívánságát, mikor leszúrtam a kardommal. A fegyvert benne hagytam a szívében, magamban pedig szidtam Moreant ezerrel. Hogy miért nem hágja meg az anyját egy mezőnyi rozsomák az efféléknek…

Tudom, hogy a sárkány becsületkód szerint nem tettem rosszat, hiszen testvérem kívánta a halálát, de a testvérgyilkosság gondolatától egy egész hónapig rémálmaim voltak. Ezért a munkáért nem is vettem át a pénzt. Az elmúlt pár évben alkalmi munkákból tartottam el magam, de végül mindig visszajutottam a harchoz. Bosszút esküdtem a Száműzöttek ellen, és sárkánybecsületszavamra esküdtem meg, hogy annyit fogok átküldeni belőlük a másvilágra amennyit csak lehet. Már egy éve járom a világot új kardommal, és ezekre a férgekre vadászok. lehet, hogy épp te leszel a következő!