Alacsonyan száll a kék égen a neveletlen hüllőm Azuregos. Hallom szárnyainak lusta csapkodását, miközben én a magas aljnövényzeten verekedem át magam a pusztán. Csizmám a puha talajba süpped minden lépésnél, de nem furakszanak át rajta az érdes szemcsék. Valami azonban mégis csak szúrja a talpamat. Már megint... Halkan felmorranok, s leülök az egyik legközelebbi mészkő sziklára, hogy lecsatoljam magamról.
Szeretek itt sétálni. Ha gondolkodni akarok akkor ez a legjobb, legcsendesebb hely.
Azuregos rondított bele ábrándozásomba, hirtelen kerül a látóterembe, s közvetlenül előttem állapodik meg, felverve a port széles szárnyaival. Mindezt egyenesen az arcomba, úgyhogy először köhögni, majd köpködni kezdek. Esküszöm, mintha mosolyogna, úgy tetszenek pikkelyes vonásai. Én is elvigyorodom, de persze azért még küszködök.*
- Mókásnak találod? * Kérdek csak ennyit, mire csak egy kelletlen morgás a válasz. Igen.. Azt hiszem ez az elégedettség jele. Megcsóválom a fejem, majd felállok, és felé szaladok, mintha el akarnám kapni. Azure szeret játszani. Egyből kapcsol is először a homokban előre futva, majd alacsonyan felrepülve próbál kitérni előlem.*
- Ez így nem nem fair. * Torpanok meg, de ő már messze jár. A felhők felé repül, hogy azoknak takarásában eltűnjön előlem. Bújócska a kedvenc játéka ennek a hatalmas bestiának, a mókás pedig az, hogy mindig ő a nyertes. A fogócskában én is jó vagyok, ha bátyám hálóvetőjét használom. El kell ismernem gyönyörű látvány ahogy látom óriás alakját elsuhanni magam felett. Ha nem vagyok a hátán egészen érdekes manőverekre képes. Féloldalas mosoly kúszik arcomra, aztán visszasétálok a mészkősziklához. Azure pár percig bizonyára távol lesz még. Talán vadászik, de soha nem megy tőlem nagyon messze. Egyre szófogadóbb. Na jó, hazudtam. Egy fikarcnyit sem engedelmesebb vagy alázatosabb irányomba, de azért dolgozom az ügyön. Olyan zabolátlan, mint én.
Majd vissza jön hozzám, ha kirepülte magát, én pedig addig nyugodtan kiszellőztethetem a fejem.
Valamivel ki kellene engesztelnem Ranwet. Nem csodálkoznék ha haragudna rám. Ha jól emlékszem legutóbb volt egy kis vitánk, de talán már elfelejtette. Mélyen felsóhajtok és két kézzel túrok bele göndör sörényembe. Nem baj.. ennek majd örülni fog.. Paskolom meg az oldalamon lógó fekete bőrszütyőt, s megdörzsölöm fekete szemeimet, mely még mindig fáj a belekerült port miatt. Hátamat a szikla érdes falának vetem. Engedem, hogy a nap érje fehér arcomat. Lehunyom szemeimel és hallgatom ahogy a szél fúj. Előttem tajtékos tengerré korbácsolja a magas fűszálakat.

Ranwe&Aweron

Elnyomott az álom. Arra számítottam, hogy Azur fog felkelteni, ám őgyíksága még mindig nem találhatott fogára valót, hiszen akkor nem hagyná meg másnak az ébresztésem. Azur morgása helyett kellemes már jól ismert hangra nyílnak fel lassan a szemhéjaim. Ran az. Látom, hogy körbenéz, bizonyára Azurt keresi, én pedig ezalatt jól megnézem őt. Hófehér haját mindig is különlegesnek találtam. Ebben a fényben pedig egészen ezüstösnek tetszik. Kedvem támadt megérinteni, de ehelyett inkább visszacsuktam szemeimet, s úgy válaszoltam neki.
- Hisz tudod. Mindig ide jövök gondolkodni. Megnyugtat.
Ran hangja kedves, talán elfelejtette a legutóbbi kis vitánkat Liaty-ról. Ezen felbátorodva, lassan feltápászkodom az egyébként kemény fekhelyemről, s egészen közel sétálok hozzá, hogy átkarolhassam karcsú derekát. Talán nem hagyja, de általában mindig én nyerek, meg aztán erősebb is vagyok és ezt szeretem is kihasználni.
- Üdv Frie.
Biccentek Ran sárkányának, ki észrevehetően nem kedvel, de én azért mindig próbáltam megtalálni vele a közös nevezőt.
- Vigyáztál Ran-re? Helyes. Most vegyél ki pár perc szabadságot. Innen átveszem.
Na ez bizonyára nem fog tetszeni neki, talán Rannek-sem, de kettesben akartam maradni vele. Kesztyűs tenyeremet leveszem a derekáról és ha engedi megfogom a kezét. Ha így van akkor elkezdek sétálni finoman magam után húzva őt is. Ha Rannel vagyok sosem gondolok Liatyre. Ilyenkor minden kétely elbújik elmém valamely rejtett zugába. Sajnos azonban egyre többször kapom azon magam, a nővérére gondolok. Miután kissé távolabb sétáltunk egyszer csak megállok, s magam felé fordítom Rant.
- Hoztam neked valamit. Gyere!
Azt a valamit egyébként bocsánatkérésnek szántam,amiért legutóbb jó alaposan megnéztem Liatyt, de mentségemre szóljon, először azt hittem ő az. Biccentek a mellettünk lévő szikla felé, hogy nyugodtan dobja le rá csinosabbik felét, én pedig az oldalamon lógó bőrtáskámba nyúlok.
Azuregosnak persze megint most kell belerondítania a kis tervembe. Alacsonyan szállva, épp hogy csak nem érintve a fejem tetejét repül el felettünk, rám hozva ezzel a frászt.
- A szentségit. Miért vagy ilyen kotnyeles? Nem látod hogy éppen...
Nem tudom befejezni a mondatot, mert egy ajándékcsomagot hajít a lábam elé. Egy döglött nyúl? Vagy egy kisebb rágcsáló, ám felismerhetetlen halmazállapotban, mitől kissé felfordul a gyomrom, és egyúttal rájövök, hogy lőttek a romantikázásnak is. Azur máris kisajátítja magának Rant. Hatalmas fejét odanyomja a lány lábához, egyúttal végig is szimatolja. Csak ciccegni tudok, de haragudni igazából nem. Tudom, hogy jó az ízlésem a lányok terén, úgyhogy teljesen megértem, hogy ő is kedveli Rant. Azt is értem, hogy Frie miért nem szívlel engem...Talán azért mert én Liatyvel is szimpatizálok. Megkerülöm a félig megrágott tetemet, aztán pedig arrébb tolom a nagy dögöm fejét, hogy közéjük állhassak.
- Bocs haver. De már foglalt és egyébként meg zavarsz..
Azur szétnyitja hatalmas pofáját, megmutatva ezzel tűhegyes fogait is, hogy rám ijesszen, de jeges leheletéből most nem kapok. Tudom, hogy nem, mivel itt áll mellettem Ranwe is, de azért hátrébb lépek.
- Légy tisztelettudó és röppenj odébb.. Mondjuk egy erdővel.. Oké? No viszlát.
Elvigyorodom, ő pedig sértődött fagyos tekintetével lustán arrébb mászik. Frie-vel úgy is jól elszoktak szórakozni, majd lefoglalják egymást.

Ranwe&Aweron

Puhatolózok egy kicsit Frie-nél, hátha kettesben hagy Rannel. Persze sejtettem, hogy ilyenkor legszívesebben máglyarakást csinálna belőlem, de már kimondtam és nem is akarom visszavonni. Összefűzöm ujjaimat Rannel és finoman magam után vonva sétálunk kicsit távolabb a kíváncsi fülektől. Néha még hátra pillantok, hogy lássam a hüllő féltékeny pikkelyes képét. Csibészes mosolyra húzom ajkaim, mikor visszafordulok és a mellettem sétáló lányra pillantok.
- Hisz ismersz már. Szeretem a veszélyt. Mondhatni a lételemem
És emiatt sokszor bajba is kerültem, ám a szerencsémnek köszönhetően eddig mindig ép bőrrel megúsztam. Ran leül, s kíváncsian pillant rám. Arrébb tolom a mellkasomon átvetett bőrpántot és elővenném, amit még a városközpontban szereztem a minap. Büszke vagyok magamra, hiszen nem volt olyan könnyű ilyenhez hozzájutni, alaposan be kellett vetnem a beszélőkémet is, hogy lejjebb alkudjak az árából. Ran jókedvű és mosolyog. Szeretem ha mosolyog, az az én arcomra is rácsalja a vidám görbületet. Ha ő nem említi meg a tegnapot én sem fogom, nem akarom elrontani ezt a szépnek ígérkező napot. Helyettem azonban elrontja valaki más: Azur röppen a látóterembe. Megcsapott a hideg aurája, mitől égnek meredt a tarkómon minden szőrszál. Arcomon látszik is, hogy nem kedvemre való a jelenléte. Nem szoktam titkolni az érzelmeimet,azt természetellenes dolognak tartom. Fáradtan felsóhajtok, amint a lábam elé hajított tetemre pillantok.
- Igazán köszönöm, hogy ilyen figyelmes vagy barátom. Hát... ma sem hazudtoltad meg önmagad.
Mondok még csak ennyit, de látom, hogy már rég nem figyel rám. Szerencsére Frie lefoglalja a neveletlen sárkányomat, kit én eredménytelenül próbáltam rendre inteni. Azur mindig is vevő volt a játékra. Arrébb vánszorognak a puszta közepére és ott körbe-körbe repkednek. Talán egy újabb szerencsétlen áldozatot keresnek maguknak. Jó... ennek most igazán örülök, tudván, hogy ez el fog tartani egy darabig és most már tényleg nem kell velük foglalkoznom. Rannek bezzeg tetszik a dolog. Elmosolyodom, miközben ő nevet. Talán mégis megérte a kis produkció, ha ilyen jókedvet varázsolt a lánynak.
- Helyes.. Ajánlom is nekik, vagy beállok a lázadók közé.
Viccelődök természetesen, s egyúttal közelebb is sétálok ezüstfehér hajú kedvesemhez. Vágyom a közelségére, hiszen mióta felbukkant Liaty alig tudtunk kettesben maradni. Mindig dolga volt, lefoglalta a családja én pedig a háttérbe szorultam. Úgy érzem igazán kijár most nekem is a figyelem, bár valahol mélyen tudom, hogy azt is megérdemelném, hogy Frie elküldjön egy sokkal melegebb éghajlatra. Leülök mellé és végigcirógatok fedetlen fehér vállain.
- Remélem tetszeni fog
És most végre el is jutottam odáig, hogy elővettem a csillogó darabot. Egy hajtű, melyet egy éppen kanyarodó faragott bronz sárkány fog közre. Ugyan nem a legdrágább kovácsmunka, de olyan napokat élünk, hogy nehéz ilyesmihez hozzájutni. Egy apró, tengerkéken csillogó briliáns is díszíti az ékszert. Csinos kis darab, csak úgy, mint újdonsült gazdája, kinek valamilyen furcsa késztetés folytán az ajkaira pillantok.
- Gondoltam szépen mutatna a hajadban. Mit szólsz hozzá?
Nyújtom át neki, vagy ha kéri akkor a hajába is tűzöm szívesen. Azt hiszem elég kifinomult érzékekkel rendelkezem, úgyhogy jól választottam, és most nem csak az ékszerre gondolok.
- Ran... Sajnálom, ahogy viselkedtem.
Mondok csak ennyit, de tudom, hogy tudja mire gondolok. Ennyivel tartozom neki, hogy legalább bocsánatot kérek. Most én függesztem arcára kíváncsi tekintetemet, várva a reakcióját.

// Aranyos lett a reagod! És jó a képünk ^^ //

A mai napon itt kezdjük a gyakorlatokat, ahogy már számos másik nap. Szeretem ezeket a gyakorlásokat, hiszen itt végre értékes, veszélyes dolgokat gyakorolhatunk. Ahogy megérkezünk, már fel van állítva néhány céltábla, az egyik bokor mellett íjak és tegezek vannak elhelyezve, illetve néhány fa kardot is látok a levelek takarásában. Néhány lovas már ott van, akik tanítanak minket. Ahogy megérkezünk, köszöntenek, majd elmondják, hogy mit is fogunk ma csinálni. Többnyire ugyan azt, amit eddig: célba lövünk nyíllal és gyakoroljuk a kardos harcot. Előbbiben nem vagyok annyira jó, bár még mindig jobb, mint szegény Darkon, aki gyakran a céltáblát sem találja el. Nekem azért az megy,sőt többnyire a megfelelő vonalon belül vagyok. Remélem, hogy a vizsgán is hasonlóan jól fogok teljesíteni. Persze el sem tudom képzelni, hogy hogyan is tudnék célozni egy sárkány hátáról, de úgy tudom, hogy az akadémián van olyan szerkezet, ami tudja modellezni a sárkány mozgását. A repülést is azon fogjuk gyakorolni, hogyha elvégeztük a harcművészeti vizsgát. A mai nap tehát a harci gyakorlaté, így lelkesen fogok meg egy íjat és teszek egy tegezt a hátamra, hogy aztán megálljak a kijelölt vonalon. Megvárom, míg néhány társam szintén feláll, és hallom a fakardot ütközését is: valakik már elkezdték azt is gyakorolni. Szeretem az ilyen kültéri gyakorlatokat, mindig izgalmasak és tényleg sokat tanulunk. Megfeszítem az íjat, majd célzok és lövök. Mellé. Vetek egy tétova pillantást a lovasra, aki gyakorol velünk, az pedig megcsóválja a fejét és kicsit közelebb jön, hogy elmagyarázza mit rontottam el. Kínos, hogy van néhány hölgyemény, aki viszont totálisa tökéletesen céloz. Hozzájuk nem megy oda senki. Pech...

*Végre gyakorlat. Teljesen kivirulva, halvány mosollyal az arcomon jelenek meg a réten, jóval a meghirdetett időpont előtt. Jobb előbb, mint később. A lovasok már pakolnak, Megkérdezem miben segíthetek. Nem hagynám ki ezt az alkalmat sem, hogy közelebb kerüljek azokhoz, akiknek a fejében és szívében tudás van. Segítek elrendezni a dolgokat, hogy mire mindenki megérkezik zökkenőmentesen indulhasson a gyakorlás. Íjászkodással kezdünk. Egy kissé remegve veszem el a felszerelést. Már csináltam ilyet, de attól még az izgulás jogát fenntartom. Meghallgatjuk a szokásos mondókát mit hogyan és miért ne csináljunk... Már nagyon unom, de próbálok érdeklődést erőltetni az arcomra. Körülnézek és látom, hogy szépen elhelyezkedtünk a céltáblákkal szemben. Csak egy szerencsétlen téblábol a két lehetőség között. Végre elkezdhetjük. Felemelem az íjat, megfeszítem a húrt és lövök. A technikámnak jónak kell lennie, valami mégsem stimmel, mert épphogy eltalálom a tábla szélét. Még egyszer felidézem, hogy mutatták. Rászánok pár másodpercet, hogy az egész testem ráhangolódjon erre a képre és újra nekifutok. Az eredmény egy majdnem pontos találat. Elégedetten körbenézek, de a lovas, aki a gyakorlásunk segíti épp egy kölyökképű nyomit igazgat. Így jártam, ezúttal nem kapok buksisimit.*

Nem szeretem a célbalövést. Főleg nem íjjal. Tényleg nem. És elég gáz, hogy körülöttem a hölgyek pedig olyan gyönyörűen lőnek, és olyan pontosan találnak célba, hogy úristen! Amikor nem sikerül az első lövésem, az egyik lovas odasétál hozzám és magyarázni kezd, hogyhogy tartsam a karomat, hogy mérjem fel a távolságot, én pedig elkapom Jannasa pillantását. Afféle lenéző, pofátlan pillantás, amitől felmegy bennem a pumpa. Na majd megmutatom én neki. Felfújom magam és szinte kikapom a lovas kezéből az íjat, amit talán a lelkesedésemnek tekint. Elvigyorodom, majd célzok és Janna céltáblájába állítok bele egy nyílvesszőt, pont akkor, amikor ő is lő, így az enyém beleáll a táblába, az övé viszont lepattan róla. Bűbájos, bocsánatkérő pillantással nézek a lány felé:
- Ne haragudj, kicsit jobbra húz az íjam! - csillogó, bűnbánó kiskutya szemek, majd elfordulok, mielőtt kiülne az arcomra a pofátlan vigyor.
- Demien... - kapok egy lesújtó pillantást az egyik lovastól, de látom, hogy ő sem állja meg vigyor nélkül. Lassan odasétál Elinorhoz és mond neki néhány szót a késésről, illetve arról, hogy ügyesen faragja a nyilakat, majd elküldi őt a kardozást gyakorolni, hiszen nyilván való, hogy a lövés már megy neki.
- Elinor, várj meg! - dobom el az íjakat, vetek egy futó pillantást Janna-ra, majd a lány után futok.
- Gyakorolsz velem? - mosolygok rá kérdőn, és felé nyújtok egy fa kardot, majd beállok védekező pózba. Ez a vívás elég jól megy nekem, úgyhogy remélem, hogy fel tudok vágni ezzel a lány előtt. Bár, hogyha vívásban is olyan profi, mint az íjakkal, akkor nem sok esélyem lesz.

Én bizony nem kérek a segítségéből. Bár rendes volt tőle. Hiába nyújtotta a kezét barátilag. Legszívesebben lehúztam volna a földre és otthagytam volna, ezért inkább egyedül a segítsége nélkül álltam fel. ~Túl sokat gondolkodsz!~ visszhangzott és csengettek a  füleimbe a szavai. ~Ez van nem vagyok olyan, mint ő.~ Próbáltam csitítgatni magamat. Egy kicsit rosszul esett, hogy vesztettem. Aztán jött a másik megjegyzése. ~Csak táncolj! Csak táncolj!~ ez is ugyanúgy visszhangzott a fejembe, mint az előbbi megjegyzése. ~Nem tudok táncolni és soha nem táncoltam. Soha nem engedtek táncolni a szüleim.~  Persze ezt Demien nem tudhatja, mivel nem ismer. Felvettem a fakardot s földről, ahol elhagytam. Egy kicsit felgyülemlett bennem valami régi érzés, amit nem tudtam meg fogni. Rosszul esett, amit mondott emiatt majdhogy nem elkezdettem sírni. Könnyek gyűltek a szemembe. Ránéztem Demienre, aki ép visszavonulót fújt és a kulacsából ivott. ~Belőle csak dől a büszkeség, hogy letudott győzni egy rossz vívót.~ Nevetségesnek találtam ezt. Megálltam. Lecsuktam a szemeim engedtem, hogy az a pár csepp végig guruljon az arcomon. Kinyitottam a szemem az ég felé néztem és elmosolyodtam. ~Majd jobb leszek idővel.~ Tudtam, hogy ez még nem a közel jövőben lesz. Nem volt kedvem már vívást gyakorolni főleg nem Demiennel. Bár meg vallva egész vicces fiúnak gondoltam. Tetszett ez a vidám kedélyűsége. Elindultam a íjam és a tegezem után, ahol lettem őket. Pont ellenkező irányba voltak, mint Dem. Közben fel szedtem egykét nagyobb kavicsot a földről amit a tarisznyámba tettem. Gondolom a szomjátoltó Demien is rájött, hogy nem vagyok hajlandó most vele tovább gyakorolni keressen valaki más társat magának. ~Jobb nekem itt a céltáblánál gyakorolni, mint ütögetni a másikat~ Bár tudtam, hogy rám fog valamelyik lovas szólni, hogy irány a vívást gyakorolni, ezért is marad nálam a fakard. Újból lőni kezdtem a gyakorló távolságomból. Most is hasonló és jó eredményeket elérve.

A nagy hőségre való tekintettel, Artes nem volt ma velem edzés közben. Helyette valami hűvösebb helyen pihent, legalábbis nagyon remélem, hogy így tett. Nem is számítottam a jelenlétére. Úgy voltam vele, hogy majd megkeresem és meglátogatom, ehelyett amint véget ért a gyakorlás, megjelent előttem. Két kör a sziget körül. Ennyit még én is megengedhetek neki, főleg, ha ő maga tart rá igényt. Jóformán csukott szemmel élveztem a testemnek ütköző, hűsítő légáramlatokat. Meleg volt, még nekem is, hát még neki, ennek ellenére bevállalta ezt a két fordulót, magam sem tudom, hogy miért.
~Remélem, nem repkedtél egész délelőtt!~ mondom neki gondolatainkkal folytatott társalgásunkban.
~Pihentem, ahogy azt megbeszéltük~ feleli a maga mély dörmögésével.
Elégedettséggel tölt el a válasza. Elég sokat edzettünk mostanság együtt, így nem árt neki a pihenés, amire különösen alkalmas ez a nagy meleg. Ilyenkor még ő sem szívesen jár idekint. Ezért is volt szokatlan, hogy elém jött.
~Nem árt szoknom a meleget~ szólal meg, mintha csak kitalálta volna kérdésemet.
Nem kellett nagyon találgatnia, hiszen belém lát. Ott van a fejemben és nemigen tudom kizárni onnan, ami néha idegesítő, néha pedig... jó, hogy van valaki, aki ennyire képes átérezni azt, amit én. Szemeim kinyitom, hogy alaposan körül nézhessek. Hamarosan a pusztaság fölött találjuk magunkat, én pedig ereszkedésre ösztökélem partnerem.
- Ideje leszállni. Ennyi elég lesz, menj vissza a hűvösre. Innen visszasétálok - mondom immáron hangosan.
Artes vonakodva ugyan, de leszáll. Alig néhány méterre vagyunk a földtől, mikor szemem sarkából kiszúrok valamit egy fa tövében. Furcsa, szokatlan jelenség, amit szándékomban áll majd közelebbről is megfigyelni.
~Biztos vagy benne?~
- Teljesen. Este találkozunk - simítok végig jégsárkányom orrán.
Homlokomat megtörlöm ugyanazon kezemmel, végigvezetve rajta a pikkelyekről átvett enyhe hűvösséget. Kellemes érzés, s legszívesebben a homlokomat nyomnám hozzá sárkányomhoz, de ezt kétlem, hogy elviselné. Egy ideig nem élvezhetem ezt a hűvöset. Úgy néhány óráig, amíg visszaérek, igaz, akad egy-két patak út közben, ahol lehűthetem magam és vizet is szerezhetek, amiből egyelőre kifogytam.
Társam úgy tűnik, erről is gondoskodik. Nem sokkal mellém egy, az átlagosnál kisebb jégdarabot köp. Mármint az ő méreteiben értve. Farkával rácsap a darabra, apróbbakra törve azt, aztán már közli is, hogy mit kellene vele tennem. Mintha nem tudnám. Kulacsomat elkezdem tölteni a darabokkal. Kellemesen hűteni fog, és még vizem is lesz, ahogy olvadni kezdenek az aprócska darabok. Ilyenkor még inkább örülök, hogy Artes volt az, aki annak idején kiválasztott engem.
- Most már tényleg menj! Köszönöm, Artes! - köszönök el tőle sajátos módomon, ő pedig emelkedni kezd, egy apróbb biccentés után.
Így már tényleg magam vagyok. Itt az ideje megnézni azt a furcsa kört, na meg annak közepét. Jó néhány métert sétálok addig, mire észreveszem, hogy mi, vagyis ki van ott. Azt viszont tényleg nem értem, hogy mire fel a kör. Feleslegesen tördelte le a gallyakat, bár ha alaposabban átgondolom. Tökéletes célpont lett volna egy sárkánnyal végrehajtandó támadásnak.