Nincs is jobb, mint egy kellemes délelőtt egy kis esti munka, és testmozgás után. Nem volt a legeredményesebb ezt beismerem. De, nem minden munka lehet jól fizető. És, legalább egy kis pénzt így is sikerült gyűjtenem. Az ékszereket is sikerült már eladnom pár sötétben tevékenykedő alaknak, akik bizony nagy örömmel fogadtak engem. Nem úgy, mint este amikor az a kis kellemetlenség adódott. A ház úrnője valahogy úgy tűnik kifejezetten jó érzékkel ront be a hálószobába a legrosszabb pillanatban. Alig tudtam táskám mélyére rejteni egy szépen megmunkált nyakéket, nagyjából az összes többi ékszere mellett, amikor benyitott, hogy valami meglepetéssel szolgálhasson urának. Aki persze a sikításra rögtön ott termett, és kénytelen voltam hamarabb elhagyni az épületet a tervezettnél. Viszont, minden rosszban van valami jó, amikor megjelentek a katonák, az utcákon kezdetét vette egy jó kis futóverseny, ahonnan persze én kerültem ki győztesen, miután néhányan kifáradtak, és néhányan egyszerűen nyomomat vesztették, amikor meglapultam egy szekér mögött. Ez már jó pár órája volt, és a felhajtás is alább hagyott. Most pedig teljes nyugalommal tudok munkafelszerelésemben csavarogni a városban, új célpontot keresve. Mily kellemes érzés is, hogy napközben, ha munkaruhámban maradok, ugyan úgy nem képesek kiszúrni, ameddig a csuklya, és a sál nem fedi arcomat. Komótos ballagásom közben széles vigyorral arcomon pörgetek ujjaim között egy érmét, hogy a város központ felé tartva, néha a "kemény munkával" megszerzett garasaimat is elverhessem valamire. Gyomrom korgásából ítélve, mondjuk első dolgom úgy is valami élelem szerzés lesz. Aztán majd meglátjuk még.

*Arcomon ábrándos mosollyal lépdelek a város utcáin. Nem jellemző rám az ilyen magatartás, de most a keltetőből jövök. Az elmúlt időszakban szinte minden reggel meglátogattam a tojást. Ha épp egyedül vagyok a terembe beszélek is hozzá... Azt hiszem kezdek belebolondulni a várakozásba. Ilyenkor elképzelem milyen lesz, vajon hím lesz, vagy nőstény... mekkorára fog nőni... milyen lesz a viszonyunk... Általában egy jólelkű élénk színű nőstényt képzelek. Tudom, hogy a méregsárkányok általában mogorvák, de talán szerencsém lesz. Így elmélkedek, és közben határozottan izgulok. Egyik kezemben kosár, hiszen innen a város központjába megyek beszerezni néhány apróságot a vacsorához. A másik kezemet hosszú, fehér ruhámba törölgetem, valamint néha ellenőrzöm vele az oldalamon lógó erszényt. Nem szeretem az ilyen ruhákat, akadályoznak a mozgásban, de néha felveszem, hogy édesanyám lássa, hogy lánya van.*

Az utcán bóklászva, mindig feltűnhet az embernek, hogy milyen fura szerzetek is élnek ebben a városban. Persze, mindenki egyenlő, minimum az én szememben legalábbis. De, ha valaki furcsa, azt nehéz nem észrevenni, hogy az. Vannak most is, már kora reggel mámoros hangulatban dülöngélő férfiak az utcán a kocsma előtt, esetleg már a falnak dőlve fetrengve. Bár, az én kedvencem az a fickó, aki mióta errefelé járok, egy reggelt sem hagyott ki, hogy meg ne próbálja feltölteni a kocsma oldalánál húzódó zsákutcában hagyott egyik hordót gyomra tartalmával. Ebből is látszik, hogy a mai nap is ugyan úgy indul, mint minden, már megszokott hétköznapom. Az egyre sűrűsödő tömegben, bele is botlok pár fickóba, akik velem szemben jönnek, és az egyik erszényét leakasztva, amelyik nekem jött, vigyorogva haladok tovább, végig tapogatva oldalamat, magamban jót nevetve a szerencsétlenen, aki lenyúlta az üres erszényemet.
~Ez is egyfajta csereüzlet.~
Vonom meg a vállam, miközben zsebre vágom az érmékkel teli erszényt, és az embereket fürkészem. Meg is akad a szemem hamarosan egy fehér ruhás lányon, akinél egy kosár van. Azt már innen látom, hogy még nem pakolta meg, de, lehet nem is fogja, ha rajtam múlik.
~Ugyan már. Nőket, és gyermekeket nem illik meglopni. Azért vannak szabályok... Na jó. Ezt még én sem tudom elhinni magamnak.~
Fokozatosan egyre jobban megközelítem az illetőt, hogy amikor már csak pár lépésnyire legyek tőle, megszólalhassak.
- Sajnálom hölgyem. De, egy ilyen gyönyörű nőt látva, nem tudok ellenállni a kísértésnek.
Ahogy belekezdek, már mellé is lépek, végigcsúsztatva oldalán a kezemet, és az erszény mellett, ugyan azon pillanatban, egy csókot is lopva tőle, aztán már gyorsítva is a lépteimen, megpróbálok eltávolodni, mielőtt ráeszmélne mi is történt.

*A város központjához közeledve egyre több ember mászkál az utcákon. Nem igazán kötik le a figyelmemet. AZ ismerősök köszönnek és én gépiesen visszaköszönök, de közben eszem egészen máshol jár. Megszólítanak, és én felpillantok az illetőre. Pimasz arcú fiú, nem sokkal lehet idősebb nálam. Botorságokat beszél, de épphogy arra van időm, hogy szavai hallatán felvonjam a szemöldökömet, máris túl közel kerül hozzám. Nem szeretem ha hozzám érnek. Pánikszerűen reagálok, karját elkapva megpróbálom magamtól minél messzebb és testéhez képest a lehető legtermészetellenesebb pózba tekerni. Az arcom kipirul, szorosra font hajamból kiszabadul pár kósza tincs. Mégis mit képzel magáról?*
- Nem. *vágom a képébe elég hangosan, ahhoz, hogy aki eddig nem figyelt volna fel ránk, most az is minket néz. Ennél többet úgy érzem nem kell mondanom. Ezzel elengedem, és ellenőrzöm magam. Hajamat a fülem mögé tűröm, erszényem hűlt helyét tapintom.*
- Tolvaj! *kiáltom el magam ezúttal teli torokból és a rohadék után eredek. Olyan dühös vagyok, hogy ha elkapom biztosan kinyomom a szemét.*

Amikor elcsentem a lány erszényét, hirtelen azt hittem már, hogy egyből észre is vette a dolgot, és azért ragadja meg a kezem, de, aztán megkönnyebbültem, amikor csak tekert rajta egyet, és elutasított, mintha tényleg csak ki akartam volna kezdeni vele. De, így sem hagy sok időt nekem, alig tudtam pár méterre eltávolodni, amikor már hallottam is a jelzőt, amit biztosan nekem szánt.
- Ó, hogy az a... Milyen lány már ez? Nem lehet se nyugodtan udvarolni neki, sem kizsebelni. Ch...
Morgolódok halkan magam elé, miközben össze vissza tekergek az emberek sokasága között, azon agyalva, hogy ezt most hogy tudnám a legkönnyebben lerendezni. Szerencsém most sem hagy cserben teljesen azért, mert sikerül megpillantanom, egy eléggé kezdő, kis piti zsebest, akit szintén rajta kaptak a dolgon.
- Megvan! Ott a tolvaj!
Kiáltok a körülöttem lévőknek, miközben a fickóra mutatok, aki az eddigi sápadtságból, egyenesen fal fehérre változtatja színét, és mintha, még a haja is úgy tűnne egy pillanatra, mintha elkezdett volna hirtelen őszülni. Az emberek úgy reagáltak a dologra ahogy vártam, sokan megzavarodva megtorpantak, mások nem is foglalkoztak a dologgal. De, pár nagyobb darab férfi elindult az új célszemély felé. Ezt a kavarodást pedig ki is használom, hogy egy kis esélyt nyerjek, és vissza furakodva nagyjából oda, ahol a lányhoz értem, nehéz szívvel, de a földre ejtem az erszényt, és pár lépéssel arrébb, megállva, próbálok minél ijedtebb, és összezavarodottabb fejet vágni, közben forgolódva, ügyelve persze, hogy az erszényhez senki se nyúljon, még véletlenül sem.

*A tolvajnak tényleg nincs szerencséje. Egy igazi stréber lovas tannccal kezdett ki és nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Biztos vagyok benne, hogy ő volt. A tömegben cikázva követem és igyekszem nem szem elől téveszteni. Már majdnem beérem mikor kiáltása hallatán egészen megzavarodok. Tolvaj? Dehát... Szemeim egészen elkerekednek. Egy pár pillanatig csak levegő után kapkodva bámulok rá és az általa vádolt fickóra.Végignézem ahogy elkapják és csak utána döbbenek rá, hogy szem elől tévesztettem az igazit... Igen, biztos vagyok benne, hogy a zaklató zsebelt ki.*
- Pofátlan fráter! *pufogok magamban és elindulok a tömegben, hogy megtaláljam. Akkor is kikaparom a szemét. Meg is pillantom nem messze találkozásunk pontjától. Közelebb furakszom, úgy hogy lehetőleg kiessek a látóteréből.*
- Hol a pénzem? *kérdezem meg, mikor elég közel érek hozzá. Zöld szemeimből kis híján villámok pattognak. Nagyon határozottnak tűnök, de önbizalmamat inkább az idecsődült tömeg adja, mint a bizalmam saját képességeimben.*

A kavarodás közepette csak sikerül megcsinálnom amit szeretnék, és ahogy figyelem a tömeget, az elkapott fickó, nem csak azt az egy embert zsebelte ki, akit én is láttam, a morajlásból ítélve, felismerték még páran a szerencsétlent. Bánni persze azért nem tudom, hiszen ha ő pórul jár, az azt jelenti, hogy egyel kevesebb a riválisom. A tömeg sajnos azért engem is zavar ahogy kavarog, és bár, egy darabig sikerül figyelnem ahogy a lány felém közelít, de nem problémázok túlzottan miatta. Addig nincs semmi baj, ameddig nem áll ki tőr az ember hátából nemde? Inkább csak csendesen várok, folytatom a forgolódást, színlelve tovább a meglepettséget, és a zavarodottságot. Amikor megszólal a lány, hirtelen pördülök felé, hátrálva egy lépést, hátha elhiszi, hogy tényleg ennyire össze vagyok zavarodva.
- Hogy az a... Te? Miről beszélsz?
Kérdem tőle, hátrálva még pár lépést, mind a két kezemet feltéve előtte, hogy láthassa őket, ügyelve, hogy közvetlenül az erszény felé haladjak háttal.
- Milyen pénzed? Azt ne mond, hogy te... Ugye nem vagy az? Nem tudnám kinézni belőled...
Hebegek össze neki minden ostobaságot, arra törekedve, hogy arcommal párosítva ezt, arra következtethessen, hogy kissé lassú személyiség vagyok. Nem zavar ha azt hiszik, hogy nem vagyok százas. Na jó. Nem is vagyok az. Igazából, szerintem nincs olyan ember, aki teljesen normális lenne.

*A tömeg által körülállt fickó valószínűleg tényleg tolvaj, de egész biztosan a közelemben sem járt. Miután megbizonyosodom róla, hogy továbbra sem őt keresem a pofátlan alak után eredek. Még mindig dühöngök, de próbálom lecsillapítani magam. Fő, hogy megőrizzem a hidegvérem és a józan gondolkodásomat. Mély levegőt veszek, kifújom, majd még egyszer körülnézek. Meglátom a fiút és a közelébe somfordálok. Egyszerű kérdésem hallatán meglepődik. Hátrál, össze van zavarodva. Ez engem is összezavar. Nem tudom miről hadovál, de továbbra sem engedhetem el. Ugyan az erszényem már nincs a kezében, de ez nem jelenti azt, hogy nem vonhatom felelősségre. Zaklatásban mindenképp bűnös.*
- Mi nem vagyok? Egy zaklatott, meglopott fiatal lány vagyok, aki rosszul van az ilyen mocskos csalóktól, mint te. *tör ki belőlem a kissé túl drámai mondat. Most már magamtól is rosszul vagyok.*
- Add vissza és nem jelentelek fel. *teszem hozzá higgadtan, államat durcásan felszegve.*

Látszólag sikerült megzavarnom a lányt, és ez jó hír. nagyon örülök neki, minden ilyen pillanat életmentő lehet a számomra, ezért nem szabad elszalasztani őket. Az a minimum, hogy megpróbáljam kihasználni, miközben hallgatom, megállok egy helyben, az erszény mellett nemsokkal, és úgy figyelem amit mond. Amikor vissza kérdez, már majdnem rávágtam neki a választ, de inkább hallgattam, ameddig tényleg be nem fejezi.
- Na-na-na. Várjunk csak. Meglopott? Mi van?
Folytatom a zavarodottságom színlelését, aztán kissé komolyabb arcot vágok.
- Már miért jelentenél fel? Mit tettem? Megpróbáltam kicsit udvarolni. Be ismerem, nem épp a legjobban, de semmi mást nem tettem. Max azt, hogy elvonultam, miután megpróbáltad kitekerni a kezem...
Miközben magyarázok, ügyelek a hangsúlyra is, próbálva egy kis dühöt is bele csempészni, mintha csak megsértődtem volna kissé.
- Ilyen az én szerencsém, kivételesen megpróbálok udvarolni kicsit egy csi...
Félbe harapom a mondatot, mert, amikor elhaladna mögöttem valaki, lépek még egyet hátra, hogy neki menjek, és végül eshessek egy szépet. A hátamon landolva, egyből a fejemhez kapok, és elkezdem dörzsölni a tarkóm. Nem, mintha tényleg bevertem volna, de szerintem a jelenethez illik.
- Hát. Ez nem az én napom.
Vissza engedem a fejemet a földre, és a két kezemet szétterítve, rá ejtem bal kézfejemet az erszényre.
- Ez meg mi a...
Fordulok oda, miközben ismét fel emelem a kezem.

*Mindketten zavarodottan állunk a másikkal szemben. Mint valami kutya, úgy ragaszkodom az igazamhoz. Milyen normális ember ismerkedik így? De tényleg... ha nem is tolvaj, az biztos hogy őrült.*
- Túljátszod az idiótát. *jegyzem meg. Még ha nem is ő lopott meg, én akkor is könnyebb vagyok egy erszénnyel és ezt ő is pontosan tudja, hiszen "segített megtalálni" a tolvajt. A hangjában levő sértődöttségtől egészen elvörösödök. Nem értem, hogy lehet valaki ennyire pofátlan. Hogy van bőr a képén, még nekem felróni, hogy megvédtem magam?!*
- Nem bírom ha hozzámérnek. *mentegetőzök, de a következő pillanatban meg is bánom. Nem tartozok magyarázattal neki, ez egy gusztustalan alak, akiben semmi tisztelet nincs.*
- Szóval, hol van? *teszem fel megint a kérdést, miközben követem a hátráló mocskot. A szerencsétlen elbukik, de nem tudom sajnálni.*
- Heh.. *és már csúszna is ki a számon valami gúnyos megjegyzés, ha nem pillantanám meg a kezében az erszényemet.*
- Köszönöm. *kapom ki a kezéből és már mennék is tovább dolgomra.*

- Sajnálom. Nem vagyok épp a legjobb benne...
Csak sikerül azt elérnem, hogy ne higgye rólam, hogy én vagyok a tolvaj. Bár, azért kissé zavaró, hogy még mindig így viselkedik velem. Segítek neki "megtalálni" az erszényét, amit "elhagyott" és, csak ennyi? Na ez az igazi pofátlanság szerintem.
- Heeee?!
Kaparom fel magam a földről amikor a lány felkapja az erszényt, és elindul.
- Ez most komoly?
Kérdezem tőle, ahogy utána megyek.
- Megvádolsz, hogy tolvaj vagyok, amikor elhagyod az erszényed, és aztán ennyivel le is tudod?
Megpróbálom beérni, és megállni előtte, szembe fordulva vele.
- Legalább bocsánatot kérhetnél, amiért megvádoltál vele.
Fonom össze mellkasom előtt a kezeimet.

- Hát nem. *értek egyet, azzal, hogy a srác nem tud lányokhoz közeledni. Pedig az arca meglenne hozzá, csak a módszerei rosszak. Ezzel a gondolattal még magamat is megdöbbentem. Mi az, hogy megvan az arca hozzá... azt hiszem jóképűnek tartom és ettől a gondolattól kiráz a hideg. Továbbra is egy tolvajról beszélünk, fujj. Megpróbálom rábeszélni, hogy adja vissza, ami az enyém. Nem szeretem, ha ostobának néznek, márpedig ő épp ezt teszi. Egyik pillanatról a másikra kezében terem a keresett erszény és ezzel csak még inkább összezavar. Megköszönöm, hogy visszaadta és elmegyek. Úgy érzem, nincs több mondanivalóm neki, még udvarias is voltam... Felháborodását megint csak nem értem.*
- Elloptad. Tudom. De nem csinálok belőle ügyet. Szóval hagyj békén. *vágom a képébe. Sietek, sok dolgom van még.*
- Pojáca. *vetem oda még, miközben igyekszem elhagyni a helyszínt.*

Elég furcsa egy lány az már biztos. De, úgy tűnik hajthatatlan afelől, hogy tolvaj vagyok. Na, de, ameddig bajom nem lesz belőle, nincs semmi gond. Talán, a végén még úgynevezett kuncsaftom is lesz belőle. És, jelen esetben nem éppen arra gondolok, hogy áldozat legyen belőle. Kicsit talán még szimpatikus is a csaj.
- Csak nem tudod megállni, hogy rám kend, miután elhagytad...
Vágok vissza neki, bár, nem éppen a leghatásosabban, ezt beismerem. Viszont a helyzet ezt kívánja. Egy normális ember sem tudná megállni, hogy ne szóljon ilyen esetben vissza. Amikor viszont pojácának nevez, az kissé viccesen hangzik számomra, és el is vigyorodok rajta egy pillanatra. Lehet, hogy még van is benne valami.
- Ne aggódj. Te sem vagy jobb.
Válaszolok neki, de, már én sem törődök vele túl sokat, egyszerűen utamra indulok, hogy a kereskedők között szerezzek némi költeni valót, és megvehessem a vacsorámat.

Thioss & Namira

Egy ideje már csak a járdát nézem magam előtt. Minden olyan fényes, minden mozog, minden hangos. Négy napja annak, hogy riadót fújtak a kardos fickó miatt. Négy napja már újra láthatom Thioss-t.
A város gyönyörű, szó se róla. Nagyon tetszik, a családom is szeret bejönni ide. Hangulatos, tiszta és többnyire az emberek is rokonszenvesek.
Túl sok az ember.
Mindig ez van, amikor bemegyek a fővárosba. Akkor is, amikor gyakorlunk és nem vagyunk egyedül. Sőt, akkor is, amikor bent ülök egy elméleti tanórán. Sóhajtva folytatom az utamat a megbeszélt találkozóhely irányába, amelynek most egy kis sarki zöldséges standot választottunk. Ennél forgalmasabb hely már csak a város főtere lehetne...
Forlumirnak igaza van. Tényleg igyekeznem kellene végre félredobni azt a sok hülyeséget és meg kéne tanulnom szeretni és elfogadni az embereket. De természetesen egyikkel sem olyan könnyű ezt megvalósítani, mint Thioss-al.
Ami a kinézetemet illeti, én nem az a fajta lány vagyok, aki egy találkozó miatt kicsípi magát. Egyszerűen öltözködöm -most is csak egy barna nadrágot meg egy inget viselek-, mégis néha azt érzem, hogy megbámulnak.
Általában ilyenkor realizálom, hogy Lovas Tanonc vagyok, akinek történetesen a nyaka alatt virít egy jelecske. Hmmm...mindent értek. De ma nem fogok edzeni.

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az ismeretlen harcos valahol a városban csatangolhat álruhában.
Talán nincs is szüksége álcára, amilyen erővel bír.
Mivel azonban sehonnan nem érkezett jelentés és senki nem keltett pánikot egy idegen miatt, megnyugtat a tudat, hogy a veszély, ha nem is huzamos időre, de egyelőre elmúlt. Mavregart mérete miatt a város külterületeire is csak nagyon elvétett helyekre tudom bevezényelni, de mivel a település szívében annyi hely sincs az utcákon, hogy három ember egymás mellett elhaladva ne szitkozódna, semmiféle lehetőség nincs, hogy velem tartson a találkozóra, ami alig néhány perc múlva esedékes. Néha-néha belém ütközik mindenféle különböző egyén, ami a kirakott standok számlájára róható fel. Talán rossz példa lennék, ha illemet kellene bemutatni rajtam, de aki teljesen egyenesen jön felém és szemmel láthatóan le akar tolni mindenkit, aki előtte van, az elől nem térek ki, hanem enyhén lökök is rajta, hogy tanuljon meg közlekedni. Persze én vagyok a hibás, de az ilyesmit fel sem veszem. Néhány épülettel arrébb megpillantok egy lányt, aki nem sodródik a tömeggel, hanem egy zöldségesnél állva várakozik. Odalépek hozzá és szó nélkül hosszan megölelem, majd a szemébe nézve kérdezek tőle.
- Ugye jól vagy? Reméltem, hogy nincs semmi bajod, Namira.

Egyetlen pillanat erejéig ledermedtem, de aztán visszaöleltem, mint egy iskolából hazatért kisgyermek az édesapjának. Persze erre a gondolatra elnevettem magam, és annyi lelki erőm sem volt, hogy visszanézzek a szemébe.
Miért? Miért lett hirtelen ő is olyan, mint a többi ember? Miért nem tudok ránézni? Valaki segítsen...
-Nem lett olyan. Azért nem tudsz ránézni, mert azt hiszed, hogy mindenki téged bámul. És azt is tudom, hogy miért: Mert szégyelled, ahogy a múltban viselkedtél édesanyáddal és a rokonaiddal. Szégyelled, hogy nem hallgattál rájuk, bajt okoztál, feleseltél ;és félsz, hogy mindenki tud róla, illetve attól, hogy elítélnek miatta.
Ha létezik olyan, most biztosan sokkal zavartabb az arcom... Éreztem, hogy elvörösödök, éretzem, hogy nedves lesz a szemem. Igaza van, de...
-Úgy volt, hogy te nem jössz ide. Bejöttél a városba? Tudod, hogy azt nem szeretem... -mondtam kissé haragosan.
-Thioss.. Nahát, kicsit megijesztettél. -próbáltam természetesnek tűnni az ölelés hirtelenségének ellenére is- Jól vagyok, persze. Sokat gyakoroltunk, ahogy te is kérted. Már jobb a helyzet... Egy kicsit. Ne félj, nem kaptunk megint össze. Próbálom összeszedni magam, de ez elég nehéz.
-Tudom. Éppen ezért nem jöttem be. Tiszteletben tartom... Nehogy azt hidd, hogy kémkedni jöttem, te buta! -éreztem, hogy gondolatban jót nevet rajtam, de nem csúfolódó nevetés volt, sokkal inkább jókedvű és tudtam, hogy csak aggódik. Igaz, ami igaz, Thioss vagy sem, még sosem voltam kettesben egy férfival.
Megint nevetnem kellett, de már nem éreztem a gátlásaimat. Ismét mindent gyönyörűnek találtam és ezúttal én kezdeményeztem az ölelést.
-Semmi bajom, ne aggódj. Minden rendben. Te jól vagy?
Lassan felemeltem a fejem és határozottan belenéztem a Lovas szemeibe. Ugyanazt tapasztaltam, mint máskor, nem értem, mitől ijedtem meg. Néztem még egy darabig, majd amikor végleg megnyugodtam, már az is eszembe jutott, pontosan hol vagyunk. A zöldségek különféle, félig az otthonomra emlékeztető illata belengte a levegőt. A stand mellett egy virágárus is volt, a sokféle zöld pedig nyugtató, kellemes hatást árasztott.
Elment mellettem egy magas nő. A karján virágokat cipelt egy portékákkal teletöltött kosár társaságában. Amikor észrevette, hogy ránézek, mosolygott egyet, majd továbbállt.
Elengedtem a férfit, csípőre tettem a kezem és nagy levegőt véve elmosolyodtam.

Kissé határozatlannak érzem, ahogy a lány visszaölel, mintha nem tudná, hogy ki vagyok.
Fél tőlem?
Nem kerüli el a figyelmemet Namira arcán a többszöri változás. Látom, hogy hol zavartan figyel valamit, ahogy az elpirulást is észreveszem.
- Nem úgy látom, hogy minden rendben van. Én jól vagyok, bár kissé furának tartom, hogy az idegent sehol nem látták.
Mikor elenged és rám mosolyog, mintha egy másik énje bukkant volna elő, de nem foglalkozok azzal, hogy ezt mire lehetne vélni. Az a mosoly mindig őszinte volt, soha nem akartam, hogy valamivel eltüntessem véletlenül.
- Hát jó, úgy látom mégis jól alakul minden. Merre szeretnél menni? Használjuk ki, hogy most itt lehetsz és beszélgessünk egy csendes és nyugodt helyen. Mihez lenne hangulatod?
Visszamosolygok rá, valószínűleg akkor is ezt tenném, ha világvége közeledne néhány pillanat múlva. Számomra ő mindig megnyugvást adott, én pedig igyekeztem neki ezt visszaadni még tudat alatt is. Kezemet nyújtom felé és rajta tartom a szemem, ezzel üzenve neki, hogy bízza rám magát ugyanúgy, mint eddig. Már egyáltalán nem tűnik úgy, hogy bármiféle kétkedést sugározna felém és remélem, hogy ez így is van.

Egyetértően bólintottam az idegen említésére. Én is furcsának találtam, hogy megjelent, megtámadta Thioss-t, majd köddé vált. Túlságosan egyszerű és értelmetlen lett volna, ha csak ennyi után el is menekül. Most azonban egyáltalán nem féltem.
Tudtam, hogy a férfi látta, mennyire zavart voltam, de már nincs mit tenni. Ma szabadok vagyunk, és én maradéktalanul ki fogom használni.
-Igen, jól. Az idő is szép és nagyobb tömeg is volt már errefelé vasárnap. Hát, nem tudom. Neked mihez lenne kedved? Akár be is ülhetnénk valahová később, de egyelőre még sétálni szeretnék. Egy csendes és nyugodt hely valóban jó lenne. Gondolom, észrevetted, hogy nem vagyok túl boldog sok ember között.
Gondolkodni kezdtem, merre lehetnek most a legkevesebben. Mivel még délelőtt volt, mindenki vásárolt vagy eladott éppen, úgyhogy valószínűleg nem lett volna sok esélyem csendes és nyugodt helyet találni. Körülnézve abban reménykedtem, találok valahol egy üres padot egy fa árnyékában. Vizsgálódásomat félbeszakítva a felém nyújtott erős tenyér barázdáit kezdtem bámulni, majd kissé meglepődve, de boldogan fontam ujjaimat az övéire.
Thioss kezén keresztül éreztem, hogy energia és boldogság fut rajta keresztül. Erősebbnek érzetem magam tőle. Szépen lassan addig szűkítettem kapcsolatunk átjáróját Forlumirral, amíg már csak egy aprócska szellőhöz hasonlított, amely a tudatomat simogatja. Visszatértem önmagamhoz. Készen vagyok, mehetünk.

- Tudom, feltűnt, úgyhogy menekítsünk ki innen téged.
Mosolyogva nézem, ahogy a lány mindenfelé tekintgetve keres egy megfelelő helyet a beszélgetésre.
- Nekem csak az a lényeg, hogy ne érezd magad rosszul ott, ahol leszünk. Nem túl messze van egy teaház, ha gondolod, beülhetünk oda. A teafüvek illata megnyugtat majd.
Még nem irányítom semerre, megvárom a válaszát, közben Mavregar felé közvetítem a gondolatomat.
Ha gondolod, elrepülhetsz valahová, de ne túl messzire. Esetleg ha szeretnéd, szólok Namirának, hogy Forlumir szálljon oda hozzád, hogy legyen társaságod.
A sárkány kissé megkésve válaszol, mintha éppen valaki elvonná a figyelmét.
Van társaságom, ugyanis egy kisfiú nagyon szeretne sárkánylovas lenni. Szeretne felülni a hátamra, de ezt nélküled még az engedélyeddel sem szabad.
Elmosolyodok még jobban, mire egyesek valószínűleg bolondnak néznek az utcán, hiszen éppen senki nem szólt hozzám. Legalábbis ezt hiszik.
Nem, azt tényleg nem szabad. Nem miattad, hanem a szülei miatt. Ráadásul te már...
Ki ne mondd! Tudom, mire gondolsz, tudom, hogy nagy vagyok. Elég nagy ahhoz, hogy ellássam a bajod, ha tovább kötekedsz.
Lassan már alig bírom ki nevetés nélkül. Gyakran egyáltalán nem szándékosan hozom fel, hogy a társam jócskán megnőtt az utóbbi időben és valóban van mitől tartani emiatt.
Jó, jó, de érted, mire gondolok. Elég, ha a szülők nem figyelnek és szívbajt kapnak a látványtól. Én se számítok túl nagynak, ha melléd állok.
Ez így igaz, úgyhogy még akkor se nagyon merném megtenni, ha itt lennél közvetlenül mellettem. De nem is zavarlak tovább, jó szórakozást!
Derűs hanggal teljesen elzárja gondolati síkját előlem, tudatva velem, hogy nem fog zavarni, amíg vissza nem megyek hozzá.

Megszorítottam a férfi kezét örömömben.
-Egy tea, az most nagyon jó lenne, Thioss. Igen, biztosan segítene. Ne haragudj rám, mostanában csak gondot okozok neked. De tudod, hogy nem szándékos, ugye?
Ránéztem a válaszáért, de láttam, hogy elréved és olyan az arca, mint azoké, akik éppen gondolatban kommunikálnak.
Vajon Mavregar is itt van valahol a főváros közelében? Hmm... Legalább Forlumir nem lesz egyedül.
Gondoltam, szólok neki, de úgy tűnik, éberen őrizte azt a kis gondolatfonalat, amely összeköt minket. Felsóhajtottam.
-Thioss nem fog megenni. Nem csinál velem semmit. Te is ismered. Nem olyan.
-Nem, persze, hogy nem, de én nem is miatta aggódom. Tudom, hogy rosszul vagy. De ne félj, itt maradok, itt leszek Mavregar meg...nem tudom ki közelében.
Megálltam a nézelődésben, nem kerestem tovább, merre lehet a teaház. Egyre jobb kedvem volt, így egyre több embert megnéztem. Tényleg nem bámultak, sőt, inkább észre sem vettek.
Igaz is, akik csak felületesen ismerik a családom, nem tudhatnak róla. Akik pedig barátaink, ők a jelenlegi énemet kedvelik és nem foglalkoznak a régivel.
Boldogságom egyre csak nőtt és nőtt. Egyik pillanatról a másikra mindennél gyönyörűbbnek találtam a világot. Csodálatos érzés volt végre igazán szabadnak lenni. Még repülni is kedvem támadt egyet délután.
-Ó, hogy így állunk? -Forlumir már előre örült nekem- Semmi akadálya, Nami. Majd a levegőből nézzük a naplementét, feltéve, ha Thioss nem rabol el tőlem.
-Nem fog. Az elejét veled, a végét vele. Csúnya vége lenne, ha nem volnátok képesek osztozni rajtam. -nevettem gondolatban.
Aztán egyszer csak megváltozott a szélirány és a levegőt betöltötte a teafüvek mámorítóan nyugtató aromája.

Miután a magamra vállalt ajtóbecsukás feladatát elvégeztem, végignéztem sárkányomon, mintha ezer éve nem láttam volna. Most is ugyanolyan szép volt nekem, mint mindig. Persze biztosan van, aki elfogultnak nevezett volna, de nem érdekelt. Már szemezett a teával, amin muszáj volt elmosolyodnom, és már oda is adtam volna,  de Thioss megelőzött. Forlumir kissé meglepődve ugyan, de szeretettel fogadta a Lovas érintését és még a kezéhez is nyomta a fejét.
-Hát igen. Nem bírtam ki, hogy ne jöjjek ide.
Kérdeznem sem kellett, hogy tudjam, nagyon szeretné, ha én is adnék neki törődést, ahogy mondani szokta. Thioss látszólag az odafent köröző Mavregarral elegyedett szóba, így kelletlenül elengedtem a kezét és Forlumirhoz sétáltam. Ő engedelmesen lehajtotta a fejét és leheveredett, hogy elérjem.
-Kérem a kicsi fájós kezed. -mondta lágyan ,és óvatosan megbökte a hasam az orrával.
Miközben Forlumir gyengéden simogatta a kezem, felnéztem a jégsárkányra és elmoslyodtam. Számomra egyáltalán nem volt már olyan félelmetes, mint az első néhány alkalommal. Kicsit sanáltam szegényt, amiért nem szállhatott le, de Forlumir küldött egy képet, amelyen felszáll hozzá, így nem aggódtam többé.
Elnézve Thioss és Mavregar félig néma élcelődését, rájöttem, hogy afféle műbalhé, amelyeket mi is előszeretettel játszottunk, ha éppen nem volt túl sok dolgunk. Mire realizáltam, hogy a jégsárkány felénk tart, Mavregar megelőzte a bajt, természetesen minket is jócskán beborítva egy kis porral.
-Jól van, Mav, de ezért majd te fogod lemosni. -intézte hozzá derűs hangulatú szavait sárkányom, majd nekem is megismételte ugyanezt.
-Ejnye, nem is ti lennétek.
Thioss kérdésére elmosolyodtam. Megingattam a fejem, és jeleztem neki, hogy még idejében sikerült letakarnom a bögre száját. Először vonakodtam, de aztán megadóan odanyújtottam neki a kezem, annak reményében, hogy a férfi újra megfogja majd. Forlumir eközben magára maradt a bögrével és annak kiürítése után a szemem sarkából láttam, hogy elégedetten kinyitja az ajtót és becsúsztatja a padlóra. Enyhe szemforgatás kíséretében mostmár kizárólag Thiossra figyeltem, és hagytam, hogy sárkányom egy, az előbbinél gyengébb széllökés kíséretében csatlakozzon Mavregarhoz odafent.

Mosolyogva fogom meg a felém nyújtott kezet és szerencsére valóban nem égett meg túlságosan, legalábbis egyelőre nem látszik néhány kisebb hólyagnál több.
- Jól van, úgy látom nem lesz nagy probléma, de nem ártana majd hűtened és kezelned egy kicsit. Ha szeretnéd, segítek.
Magamhoz ölelem a lányt, hogy érezze, hogy gondoskodok róla, ha szeretné. Eközben Forlumir felreppen Mavregarhoz, aki éppen minket figyel és pillantása teljes elégedettséget tükröz messziről is.
Annyira jó így látni titeket. Bárcsak el tudnám mondani Namirának, hogy milyen szerencsés és egyben jólelkű is. Megtennéd nekem, hogy továbbítod neki?
Mosolyom nem múlik el, inkább még szélesebb lesz.
- Mavregar üzeni neked, hogy boldog, hogy így lát minket és nagyon jó embernek tart téged. Igaza van, ezzel teljes mértékben egyetértek. Már csak neked kellene ezt elfogadnod.
Hangomba nem keverek szigort, ugyanúgy mélyreható tekintettel és kedves hangon szólítom meg, ahogy általában szoktam.
- Nos, mivel szeretnétek eltölteni ezt a közös napot? Namira? Forlumir?

Az idő is lelassult számomra, amíg Thioss a kezeimet nézte. Valamiért egyáltalán nem bántam, hogy egy férfi hozzám ér, pedig azelőtt a gondolatától is rosszul lettem és megfogadtam magamnak, hogy ha valaki ezt teszi, a lába közé rúgok...
-Mondtam, hogy nem történt nagy baj. Egek, te teljesen úgy viselkedsz, mint Forlumir. Csak egy forró teás bögre volt. -elmosolyodtam, majd a szemébe néztem- Rendben van. Egyedül is meg tudom mosni a kezeimet, de félek, te sem maradnál nyugton, ha elutasítanálak.
Sárkányom eközben üldözőbe vette Mavregart, egyrészt, hogy rápirítson, amiért tiszta por lett, másrészt pedig azért, hogy elzárhassa a tudatát előlem, tettetve, hogy valami másra koncentrál. Persze tudtam, hogy árgus szemekkel figyeli a Lovast.
Elmerültem a férfi ölelésében és hagytam, hogy olyan erősen szorítson, ahogy csak tud. Egy pillanatra elképzeltem, hogy egy csendes, magányos helyen vagyunk, ahol egyetlen lélek sincs, csak növények, csupa zöld csoda.
Thioss hangja rántott vissza ismét a valóságba. Meglepett, hogy Mavregar ilyen közvetlen velem, csodálkoztam rajta, hogy ezt üzente nekem, hiszen azért vele mégsem beszéltem soha, sőt, gyakorlatilag alig tudtam róla valamit. Ahogy Thiosst és őt ismertem, lehetett róla szó, hogy egy-egy szabad délutánjukon rólam folyt a szó, ez mégis nagyon váratlanul ért. Váratlanul, de nem kellemetlenül. Melegséggel töltött el, hogy valaki, akit alig ismerek, így gondolkodik rólam.
-Én pedig üzenem neki, hogy köszönöm. -visszaöleltem, hiszen ideje volt már- De azt tudnod, tudnotok kell, hogy eddig sem tartottam magam rossz embernek. Jelenleg csak egy kicsit ledermedtem a saját hibámtól.
---
-Figyelj csak, Mavregar. Ha ők ketten összejönnek... -kezdtem bele, mikor végre sikerült mellé eveznem- Nem szeretnék ünneprontó lenni, de ha Thioss otthagyja Namirát, mikor szegény már beleszeretett, egy kicsit átalakíthatom a haját?
Vicc nélkül, ha valami olyat tesz, megjárja. Sosem voltam durva másokkal, vele sem szívesen tenném meg, de Namirát elnézve ez már nem játék. Tudtam, hogy ha megint megsérül a lelke, ismét lázadozni fog, elszökik tőlem, félbehagyja a kiképzést... Számítottam rá, hogy Thioss esélyes arra, hogy Namira párjává váljon, de egyre jobban aggódtam miattuk. Thioss rendes ember volt, de ami a nőket illeti, nem tudtam róla sok mindent.
---
-Azt gondoltuk, majd délután nézhetnénk együtt naplementét, de nincsenek konkrét terveink mára. Én szívem szerint egy kicsit még maradnék veled itt a városban. Ígérem, már nem leszek bánatos. -feleltem szintén mosolyogva.