Morth-ot már a nevétől is kirázza a hideg, én viszont szeretem ezt a kis kocsmát, a neve meg szerintem vicces.
Elég sűrűn betérek ide inni valami lazító nedűt, így a ma estét is rászántam egy kis iszogatásra, beszélgetésre. Morth Rhoantán van, pihen ő is. Ránk fér a múltkori után... Még csak 1 napja történt, de már biztos az egész város erről beszél. Büszke vagyok rá, hogy Morth-al mi találtunk rá Liaty-re, de azt nem akarom, hogy engem ajnározzon mostantól mindenki. Jobb a békesség. Eddig is elvoltam enélkül, ezután is elleszek.
Bedobtam magam az egyik félreeső sarokba, ahol még üres széket találtam, majd rendeltem valami piát. Csak ültem egyedül, könyököltem az asztalon és a kezemben egy csontból faragott kis medált forgattam. Bambultam és gondolkodtam. Gondolkodtam a száműzötteken, Liatyn és Ranwen, illetve a jövőmön.
Amikor kihozták az italom, egy percig sem haboztam, belekortyoltam. Majd megint, majd megint.
-Csak ne idd le magad, mert nem akarok érted menni. - vicceskedett Morth a fejemben én pedig elmosolyodtam. -Ha-ha! Te csak pihenj nyugodtan, hazatalálok nélküled is. - éreztem is, ahogyan gondolatban távolodik, s már mással foglalkozik. Így én is ezt tettem. Egy újabb hörpintés után körbepillantottam, hogy kik látogattak el ide ma este...

Hat kínkeserves hónap, távol a szeretteimtől, bezárva egy olyan életbe, ami részben csodálatos, részben lehangoló. Öt alkalom, öt pecsét az árulásomon. Annyira fáj, hogy ezt teszem a sziget lakóival, hiszen befogadtak és segítenek nekem.
Most is a fogadó irányába tartok, ahogy minden este. Vacsoráért megyek. Mivel nemesi családból származom, soha nem tanultam meg főzni, így megbeszéltem a kocsma tulajdonosával, hogy minden este tesz félre nekem ételt, amit én vagy pénzel, vagy munkával fizetek meg. Bár érdekelte, miért is nem tudok főzni, hiszen mint itt mindenki más, ő sem tudja, hogy nemes volnék/voltam. Bár, aki tudja, akinek van szeme hozzá, azonnal rájön. Biztosa vagyok benne, hogy vannak ilyenek, de talán csak tisztességből nem vonnak kérdőre. Azt hiszem, ez a bizalom. Milyen szép is lenne, ha közben nem árulnám el őket. De a családom veszélyben van, és értük meg kell tennem mindent. Csak ők vannak nekem.
A kocsmához érve, egy sárkány állta el az utam, ami azon nyomban megtorpanásra késztetett. Nem néztem rá, a földet pásztáztam, és kezemben idegesen szorongattam kendőmet. Már fél éve, hogy itt vagyok, de szorongásom a sárkányok irányába nem csitult. Félek tőlük, akár a tűztől. Csodásak, nemesek, a kicsik még aranyosak is, de egyben vérengzőek is. Soha nem tudom elfelejti azt, amit az a jégsárkány az emberekkel tett, még ha a lovasát is védte.
Talán a fiatal sárkány megérezhetett, mert meghallottam szárnyának suhogását és éreztem a felkavarodott port, ahogyan elrugaszkodott a földtől, ezzel utat adva nekem a fogadóba.
Gyors iramban mentem hát be, nem akartam újabb szörnyeteggel összefutni a cél előtt.
Ahogy beléptem, körbe sem néztem, csak egyenesen mentem a fogadóshoz, aki már biztosan várt engem.

Ahogy felemeltem a fejem a poharamról, abban a pillanatban lépett be egy lány a fogadóba. De nem akármilyen lány. Többször is láttam már a faluban és talán itt is, de mindig csak pár percre és mindig olyan időpontban és körülmények között, hogy még véletlenül se tudjak beszélni vele.
Ez a lány annyira szép, hogy egyszerűen nem tudom a tömegben nem kiszúrni rögtön, de emellett valami titokzatosságot is sugároz a tekintete, ami még vonzóbbá teszi és nem tudok ellenállni neki. És ami még feltűnt, hogy akármikor láttam, egyszer sem mosolygott. Vajon miért? Nem olyan lánynak nézem -bár nem ismerem- aki alapvetően ne lenne jó kedvű.
Ma este végre eljött az én időm, megszólíthatom, ugyanis most ráérek végre. Remélem ő is.
Legurítottam gyorsan a maradék italomat, aztán felálltam az asztaltól és elindultam a pultnál várakozó lányhoz, aki ma is lélegzetelállítóan szép.
Nem nagyon tudtam, hogy mit is fogok neki mondani, de nagyon magabiztosan kerülgettem az asztalokat, hogy végül eljuthassak hozzá. Gondoltam majd improvizálok.
-Szép jó estét! - köszöntem, miután megköszörülve torkomat megálltam mellette és ráhelyeztem a pultra az egyik kezemet.
-Észrevettem, hogy időnként a Kisasszony bejár ide, de sosem marad pár percnél tovább. Szabadna most az egyszer marasztalnom és meghívnom egy pohár italra?
Elég hülyén éreztem magam ahhoz képest, hogy én egy bátor sárkánylovas vagyok. Talán picit suta szöveget nyomtam, de ez jött és őszintén megmondom, hogy féltem attól, hogy pofán vág és mindenféle válasz nélkül itt hagy. Furcsa érzések fogtak el minden egyes alkalommal, amikor megláttam. Ahhoz, hogy kiderítsem mik ezek az érzések, muszáj volt megpróbálnom beszélnem vele.
-Jajj, elnézést! A nevem Rowen! - megfeledkeztem a bemutatkozásról, de még idejében javítottam. Ettől még bénábbnak éreztem magam, de ez van. Így sikerült. Nyújtottam a kezem, hogy miután ő is elárulta a nevét, kezet csókolhassak neki. Szokásom. Szebb, mint a sima kézfogás egy nővel.

Jól gondoltam. A fogadós amint meglátott a pulthoz irányított, amin már ott állt az én vacsorám, gondosan becsomagolva, egy kis kosárkában. Egy gyors szóváltás után, ami a "hogy vagy?" kérdésből indult, és a "köszönöm"-el végződött, azonnal indulni is akartam, de gyorsan rájöttem, hogy nem lehet. Egy ismerős alak bontakozott ki előttem a népes társaság gyűrűjében. Lovas volt. Sokat láttam a sárkánya társaságában, vagy a gyerekek közelében. Talán rossz szokásommá vált, hogy néha rajta felejtem a tekintetem.
Furcsállottam ezt a férfit, hiszen, nem láttam őt sem nővel, sem férfiakkal, csak a gyerekekkel és a sárkányával, míg mások keresik a társaságot, olyan, mintha ő menekülne tőle. Most mégis rácáfol erre a hitemre, mikor megszólít.
- Jó estét! - köszöntöttem illedelmesen, és vártam, hátha társalgásba is kezd. Meg kell mondjam, észrevétele és kérése felkeltette bennem a gyanakvást, de ezt nem mutattam ki. - Csupán vacsoráért ugrottam be - mutattam fel kosarat. Nem nagyon akartam itt maradni és iszogatni, de ha a gyanúm igaznak bizonyul, nem kelthettem fel túlságosan az érdeklődését, így egy apró, szégyenlős mosollyal bólintottam. - Miért is ne?
Meg kell mondjam, éreztem zavaromat kiülni az arcomra, hiszen ő mégis az a férfi, akit szemtelenül figyeltem mikor alkalmam adódott rá. Tudom jól, hogy a feladatommal kell törődnöm első sorban és a családomra gondolnom, mégis ő képes kizökkenteni ebből az állapotból, még ha egy pillanatra is.
- Saja vagyok - mutatkoztam be, és kezet nyújtottam, ahogyan ő is tette. Amint kezet csókolt, éreztem, hogy szívem hevesebben kezd lüktetni a mellkasomba, de arcomon, csak egy mosoly tündökölt. Hozzászoktam a királyi udvarban, de már több mint egy éve, nem köszöntöttek ily' módon, és az első, Rowen, egy igazi férfi.
- Én is kérdezhetnék valamit öntől? - kérdeztem kíváncsian, ezzel elterelve a figyelmem a zavaromról. - Hogy lehet, hogy egy lovas a szabad estélyén, egymaga ül idebenn?
Láttam ám én, persze, csak egy pillanatra, de láttam, hogy egymaga ül idebenn.

Amint megszólítottam azt éreztem, hogy talán mégsem kellett volna. Azonban ezt a gondolatot el is hessegettem, amikor azt válaszolta, hogy marad velem meginni még valamit.
Csengő hangja elvarázsolt, így picit késtem a bemutatkozással, de azt hiszem a kézcsókkal szépítettem.
Intettem, hogy akkor talán üljünk le valahova, majd miután kihúztam neki az egyik közelben lévő széket, leültem vele szemben.
-Ha szabad megjegyeznem, Magácskának gyönyörű neve van. Éppolyan gyönyörű, mint a szemei. - tényleg elvarázsolt ez a lány. De az a fura érzés, amit mindig éreztem vele kapcsolatban az nem egy sima vonzódás, mert szép. Az a titokzatosság. Nem tudom, lehet, hogy semmi extra nincs benne, csak én érzem ezt...
-Jaj, ne haragudjon! Nem akarok tolakodó lenni! - tettem hozzá, mert nem ismerem, nem tudom hogyan reagál az ilyenekre és amilyen távolságtartónak gondoltam, nem biztos, hogy ez így már belefér a beszélgetésünkbe neki.
Intettem a fogadósnak, majd amikor odaért az asztalunkhoz, kértem egy pohár sört, majd a lányra néztem, hogy ő mit kér.
-Persze! Kérdezzen nyugodtan és emellett nyugodtan tegezzen és hívjon csak Rowennek. - tettem hozzá, mert bár én szívesen imponáltam a magázással a hölgyeknek, de az feszélyezett, ha engem is magáznak.
-Bár a lovasok élete szépnek tűnik és persze a maga nemében az is, de nem egyenesebb az útjuk, mint bárki másé. Szóval az élet nagy dolgain gondolkodtam... - azt már nem kellett hozzátennem, hogy ehhez pedig nem kellenek mások, mert mit tudna segíteni bárki is az én magánügyeimen?
-Szóval tudod, hogy lovas vagyok. Én viszont semmit nem tudok rólad. Mesélj magadról! - most már én is tegeztem, gondoltam így azért jobb lesz beszélgetni és csak nem sértem meg vele. Ha meg igen, akkor visszatérek a kisasszonyozásra.
Belehörpintettem a már pár perce megérkezett sörbe, aztán ráhelyeztem a kezeimet az asztalra és kicsit előrébb dőltem, hogy ezzel is közelebb lehessek a lányhoz.

Tudom nagyon jól, hogy talán feltűnően viselkedtem azóta, hogy itt vagyok és attól tartottam, Rowent kérték fel, hogy egy kicsit próbáljon meg megpuhítani. Féltem, hogy talán a vezetőség furcsállja a viselkedésem, talán megneszeltek valamit, csak bizonyítékok híján nem akarnak elítélni. Tudtam, hogy oda kell figyelnem minden szóra, és csak azért ültem le Rowen invitálására, mert tudtam, ha elhatárolódom mindenkitől, akkor bizony nagyobb lesz a figyelem irányomba.
Bókjára újabb mosoly szökött az arcomra, ami inkább csak az udvariasság jele volt. Sokszor bókoltak nekem, és megtanultam az időben, hogy jobb, ha nem szólok rá semmit. Nem igazán szeretem, de apám tanítása szerint, egy nemes hölgynek mindent el kell viselnie.
- Ugyan azt kérném - néztem rá a fogadósra, aki egy pillanatra szúrós szemmel nézett végig vendéglátómon, ami még inkább mosolygásra ösztönzött. A fogadós igazán jó barátom lett az utóbbi időben, és le sem tagadhatta volna, hogy aggódik értem.
Jól tudom, hogy a sör nem női ital, de ha már ferde szemmel akarnak rám nézni, ezért tegyék, ne másért, és meg kell mondjam, érdekelt is milyen lehet az íze, csak eddig még nem volt alkalmam megkóstolni.
- Köszönöm, Rowen - bólintottam előzékenyen, jelezve, hogy nem bánom a tegezést. Úgy láttam ezen a helyen majdnem mindenki ezt csinálja, viszont az udvarban elő volt írva, hogy a nemesek, csakis magázhatták egymást.
- Értem, nos, sajnálom, hogy ilyen nyíltan rákérdeztem, csupán mindig egymagad, vagy a sárkányod társaságában látlak... - hirtelen elharaptam a mondat végét, és bocsánatkérőn néztem rá. - Vagyis én nem figyellek vagy ilyesmi, csak... - Oké, inkább nem folytattam. Éreztem, hogy arcom láng vörösen izzik, ezért megragadtam a korsót, amit épp akkor tettek elém, és zavaromat takarva, inkább a számhoz emeltem.
Mikor kérte, hogy meséljek magamról, gyanúm újra felébredt bennem. Lassan leraktam a korsót, nagy levegőt vettem és közben próbáltam összeszedni mindazt a jól begyakorolt hazugságot, amit idejövetelemkor is elmondtam.
- Fél éve érkeztem a szigetre. A nagy kontinensről származom, ahol is rabszolgának akartak elvinni engem és több társamat egy ismeretlen szigetre, mikor a hajónkat megtámadták. Szerencsém volt, hogy én a nagy dulakodások közepette a vízbe estem, észre sem vették, hogy eltűntem. - Újabbat kortyoltam a sörből, aminek nem volt valami kellemes íze, de ezt nem mutattam ki. - Nem tudom meddig hánykolódtam a nyílt vízen, mikor egy lovas megtalált, majd ide hozott. Azóta élek itt. Itt-ott besegítek ahol éppen tudok, és a vacsorámért minden este eljövök ide.
Nos, ezzel azt hiszem minden lényegtelen dolgot elmondtam. mindezt bizonyára ő is tudja, hiszen érkezésem híre futótűzként terjedt, mint minden szerencsétlennek, vagy nem szerencsétlennek, akik ezen a szigeten kötnek ki.
- Te voltál az a lovas, aki a múlt éjjel visszahozta a vezető lányát? - kérdeztem kíváncsian, kissé előre hajolva az asztalon. - Elmeséled, hogy történt?
Nem tagadom, volt bennem hátsó szándék, de mennyire is szorít most a mellkasom.

Leültünk egymással szembe és onnantól kezdve... vagyis inkább attól kezdve, hogy belépett az ajtón, de most már végképp nem tudtam levenni róla a szemem. Vonzott minden szempontból. Érdekelt és kíváncsi voltam mindenre ami vele kapcsolatos.
Nagyra tágultak a szemeim, amikor azt mondta, hogy ugyanazt kéri, mint én, mert a hölgyek általában nem szeretik a sört, de persze nem szóltam semmit. Egy elismerő pillantást vetettem rá és egy félmosolyt, de aztán nem is foglalkoztam ezzel tovább, hanem belemerültünk a társalgásba.
-Semmi baj. - mármint, hogy rákérdezett. Persze ennek sok oka van, hogy miért vagyok mindig egyedül, de ebbe ne menjünk bele... várjunk csak! Szóval ő is észrevett engem. Édes volt, ahogy magyarázkodni kezdett. Ha egy közvetlenebb lány lett volna, biztosan hozzáteszek még valamit, de hogy ne hozzam jobban zavarba, inkább csak csendben vártam amíg túlesik zavarán. Persze nem kerülte el a figyelmem, hogy tisztára elvörösödött. Elraktároztam magamban a képet, picit elmosolyodtam, aztán én is belekortyoltam a sörömbe, amit éppen akkor hoztak ki.
-Sajnálom a múltadat. - el is húztam a szám. Ennél többet nem tudtam rá mondani. A múlton nem tudok segíteni, maximum a jövőjén, ha egyszer úgy alakul.
Ahogy folytatta, felcsillant a szemem, mert egy olyan információt hintett el, amit eddig nem tudtam. Egy lovas mentette meg. De erről én miért nem tudok? Lehet, hogy az időm 90%-ában egyedül vagyok vagy Morthal, de azért ismerem a társaimat és jóban is vagyok velük. Arról meg ne is beszéljünk, hogy milyen pletykásak itt az emberek...
-Megkérdezhetem ki volt az a szerencsés lovas, aki rád talált? - néztem rá tényleg kíváncsian. Lett volna még kérdésem a történetével kapcsolatban, de nem tettem fel egyet sem, mert nem akartam jobban felzaklatni.
Belekortyoltam a sörömbe újra, majd amikor leraktam a korsót, a lány újabb kérdésbe kezdett, s picit előrébb hajolt az asztal felett, mintha inkognitóban beszélgetnénk.
-Igen, én voltam. - sóhajtottam fel, mert már aznap este tudtam, hogy órák alatt körbejár a hír az egész városban. Ez a hírnév pedig nekem nem kellett.
-Nem tudom hogyan szökött meg. Én egy lakatlan szigeten találtam rá és hazahoztam. Ennyi. - lezártam a témát. Nem Liatyról akartam beszélgetni, hanem Sajáról vagy akármi másról, de nem erről a nevetséges megmentő akcióról.
Persze tudtam, hogy egy srác segített neki, de nem gondoltam, hogy ezt a városlakóknak tudniuk kellene.
-Miért kérdezed? -kérdeztem vissza, aztán beleittam a korsómba.
-Inkább beszéljünk rólad. Merre laksz? A belvárosban? Gondolom a hódolóddal élsz együtt. - úgy gondolom, hogy egy ilyen nőnek biztosan van lovagja.

- Ne sajnáld, már elmúlt - mondtam őszintén, és talán ezzel le is tudhatjuk ezt a témát. - A múlton rágódni olyan, mintha visszafelé fejlődnél. Ahogy haladsz a gyermekkorod felé, úgy veszíted el a tudatod is.
Örültem, hogy azért nem csináltam magamból még nagyobb ostobát Rowen szemében, bár azt tagadni sem tudta, hogy elég jól szórakozott a szerencsétlenségemen. Persze nem rovom fel neki, hiszen az én hibám, hogy félreérthetően beszéltem, majd ostoba mód, még tette rá egy lapáttal.
Kérdésén el kellett gondolkoznom egy percig, mert bár megmentette az életem a lovas, a nevére nem emlékszem. Ha tényleg megmentett volna, biztosan emlékeznék rá, de így, hogy az egész csak megrendezett volt, így nehezemre esett többet foglalkozni a férfival, és még el is ment a kontinensre.
- Nem tudom pontosan a nevét, de azt igen, hogy mikor megtalált, akkor éppen a kontinensre utazott, és ha jól tudom, el is ment, miután engem elhozott a szigetre. Még megköszönni sem tudtam neki. - Milyen szép szavak, mégis úgy érzem, rothadt mind, ami elhagyja a szám.
Azok az átkozottak miután megfenyegettek, elhoztak a sziget közelébe, majd egyszerűen kidobtak a hajóból, hogy rám találhassanak, hogy ne keveredjek gyanúba, ha a parton találnak meg. Egy teljes napig, étlen-szomjan vártam, hogy valaki jöjjön. Nem úsztam, hiszen akkor elfáradtam volna, de így majdnem megfulladtam az kialvatlanság miatt. Míg végül megjelent egy sárkány, és kiragadott a vízből. De arra már nem emlékszem, hogy mi is volt ez után, mert eszméletemet vesztettem.
Mikor magamhoz tértem, még találkoztam a megmentőmmel, akinek valami Jemael, volt a neve, azt hiszem, bár nem vagyok benne biztos. De elment és azóta sem láttam.
A csalódottság lerít az arcomon, mikor semmi izgalmas történettel nem szolgálhatott a nagy mentőakcióról.
- Az az igazság, ennél többre számítottam - néztem rá a korsóm felett, de közben mosolyogtam. - Tudod, azt hittem a sárkánylovasok élete tele van izgalommal, harccal, és még egy lány megmentése is több mesélést von maga után, mint amit te az imént előadtál. - Na jó, ezen már muszáj volt nevetnem, hiszen amennyire nem szeretem a sárkányokat, úgy tisztelem és becsülöm a lovasaik munkáját, és mindig, mikor róluk meséltek nekem, és én az öcsémnek, mindig olyan izgalmas hőstettekről regéltek, hogy Rowen története szinte már röhejes.
- Igen itt lakom nem messze, és bármilyen meglepő, teljesen egyedül - mondtam a szokásos mosolyommal és belekortyoltam a sörömbe. - A hódolom messze jár, és talán egyszer majd láthatom is őt. - utaltam ezzel a szép regényekben olvasott klisére, miszerint mindenkinek megvan a maga párja, csak rá kell lelni.

-Ah, értem. Végül is nem fontos. Lényeg, hogy jól vagy. - válaszoltam. Hitelesnek tűnt a története, nem éreztem, hogy okom lenne gyanakodni. Meg nem is érdekelt igazán, hogy ki mentette meg, csak az, hogy most itt van velem és van egy apró, szikrányi esélyem, hogy felkeltsem az érdeklődését. Gyerekként nagy szoknyavadász voltam, most egy ideje már gyakoroltam a bókolást és a csajozást, de azért nagyon fogok igyekezni, mert meg akarom ismerni ezt a lányt. Nem a múltját. Nem azt hogy honnan jött. Nem azt, hogy mihez ért. Nem azt, hogy mivel foglalkozik most. Hanem őt magát.
Aztán jött a kérdése és az én válaszom, amit igyekeztem minél rövidebbre fogni. Sikerült is, majd rögtön utána kaptam a kontrát, ám nem olyat, amilyenre számítottam. Ez volt a célom, hogy ne legyen ez a dolog egyáltalán nagy dobra verve. De nem az volt a problémám, hogy nem ismer el eléggé és nem néz hősnek, mert egy ilyen sztori után senki nem nézne hősnek. Hanem az, amit a szemében láttam, ahogyan ezt mondta... csalódnom kellett. És a nevetése. Nem volt csilingelő, inkább gúnyos.
-Sajnálom, hogy nem szolgálhattam ütősebb sztorival, hogy szórakoztathassalak. - azt éreztem, hogy ez a lány mégse olyan, mint amilyennek gondoltam. Neki a nagy emberek kellenek? A hősök? Akik híresek? A pénzesek? Az egyszerűen becsületes, magát nem az égig magasztaló nem elég? Csalódtam.
Áttértem inkább más témára, de már korántsem voltam olyan lelkes, mint a beszélgetés kezdetekor.
-Értem. - válaszoltam röviden, majd legurítottam torkomon a maradék sört, aztán intettem a fogasnak, hogy fizetnék. Igen, menni készültem. Persze azon még gondolkodtam, hogy hazakísérjem-e a lányt. Talán ennyit még megérdemel. Sok mostanában a rossz fiú a környéken, azért azt nem hagyhatom, hogy baja essen. Legalább majd megnézhet élőben egy leánymentést és akkor boldogan alszik...

Egész jól éreztem magam, mígnem elértünk egy igen kényes témát, mégpedig a hősöket. Nevetésemtől teljesen félre értett és azonnal elszégyelltem magam. Próbáltam kitalálni, hogyan tudnám ezt jóvá tenni, de nem találtam rá esélyt. Másra terelődött a szó, majd mikor láttam, hogy indulni készül, megrémültem, hogy talán ezzel mindent elrontottam. Míg ide nem ért a fogadós, gyorsan beszélni kezdtem, hogy ezzel marasztaljam, és talán sikerülhet megbékítenem.
- Volt egy öcsém - sóhajtottam, mert elég nehéz erről beszélnem, és az igazságot akarom elmondani neki, ami talán bajba sodorhat engem és a családomat is. - Imádta a sárkányokról és lovasaikról szóló történeteimet. Mindig azt mondta nekem, ha elég idős lesz, eljön, hogy ő maga is olyan hős legyen, mint itt mindenki. Őt nem érdekelte volna, hogy egy nő vagy férfi vagy akár egy kutya megmentése milyen történetet von maga után, az ő szemében mindenki hős, aki képes a sárkányok hátán repülni. - Ránéztem a korsómra, lehalkítottam a hangom. - Sajnálom, hogy az imént megbántottalak, csak tudod minden olyan történet, ami rólatok szóltak gyerekkoromban, hihetetlen kalandokat rejtettek. Emberek, akik a sárkányok hátán védelmezik a szeretteiket és még az idegeneket is, magában hősök, nem kell ahhoz egy izgalmas, rejtélyes kaland. Az öcsém, ha itt lenne, most úgy tekintene rád, mint egy hősre. Míg én, a félelmeim, és gyerekes hozzáállásom miatt, kinevettelek, csak azért, mert rólad nem szólnak olyan hőstettek, mint amibe beleszeretett a testvérem.
Lassan ráemeltem szégyentől vöröslő arcomat, és némán kérleltem, hogy bocsásson meg nekem. De miért? Miért mondtam el neki mindezt, hiszen ezek hallatán, máris lebukhatok, és majd azon veszem észre magam, hogy a bitó előtt állok és a hóhér sötét maszkja alól mered rám, miközben én a családom miatt hullatom a könnyeim. Én ostoba fehérnép! Miért olyan fontos, hogy bocsásson meg nekem, hiszen könnyebb nekem is, ha senkihez sem kerülök közelebb. Jobb lenne a távolság... de nem tudom megtenni.
- Mindig is tudtam, hogy Shyn okosabb a nővérénél, hát tessék, itt hát a példa - nevettem újra, de ebben már nem volt jó kedv. - Nos, azt hiszem ennél jobban nem is tudom magam megalázni, szóval, ha nem bánod, inkább mennék. - Kedves mosollyal felálltam, fogtam a kosaram és még utoljára jól megnéztem Rowen arcát. Magam elkönyveltem, hogy közelebbről sokkal helyesebb mint távolról figyelve őt.

Csalódottságom arra ösztönzött, hogy hagyjam itt a lányt, de úgy látszik, ő valamiért nem akarta ugyanezt. Beszélni kezdett. Letettem a kezeim az asztalra és némán figyeltem amit mesél. Próbáltam kihámozni a szemeiből az őszinteséget, hogy most mi is a célja ennek a lánynak tulajdonképpen. Még ha igaz is volt, amit mesélt, miért mondja el ezt nekem?
Sajnálatos dolog elveszteni egy családtagot. Éppannyira, mint elveszteni egy társat a harcmezőn. Mert én is vesztettem már el barátot, ismerőst... Átéreztem a helyzetét, de nem tudtam annyira sajnálni, mint azt a helyzet elvárta volna. Valami furcsa érzésem támadt ezzel az egésszel kapcsolatban. Ez a lány egyre érdekesebb.
Nem válaszoltam egy árva szót se a bocsánatkérő monológjára. Csak a tekintetét fürkésztem, de egyszerűen nem tudtam rájönni mi ez, amit érzek vele kapcsolatban. Valami ott belül menekülésre ösztökél, de viszont nem tudnám így itt félbehagyni a dolgot, hogy nem jöttem rá, mi az istenért ilyen furcsa ez az egész.
A kis történet, a szavai melyekkel búcsúzni kívánt... kétség sem fér hozzá, hogy nem egy egyszerű családból származott, vagy legalábbis nem a középrétegben nőtt fel.
Nem szóltam utána, csak leraktam az asztalra, amivel tartoztam a fogadósnak, majd utána indultam. Már az ajtón kívül volt, amikor utolértem. Nem szóltam utána, hogy várjon meg, csak ennyit mondtam:
-Mégis mit keres egy nemesi körben nevelkedett lány ezen az apró szigeten? - kérdeztem és megálltam az utca közepén, tudtam, hogy ő is meg fog állni, ha meghallja, hogy utána jöttem.

Dajkám mindig azt mondta nekem, hogy egy Lady minden helyzetben nyugodt és megfontolt. Nem láthatják rajtunk a közemberek, hogyha félünk, de még azt sem, ha boldogok vagyunk. Minden helyzetben mosolyogjunk kedvesen, vagy csendesen gyászoljunk. Nehéz mindezt betartani, még így, felnőttként is. Hogyan mosolyoghatnék, mikor tudom, hogy drága anyám, és testvérem tömlöcben vannak és csak rajtam múlik az életük? Fáj bevallanom, de úgy érzem néha, legszívesebben feladnám magam és önként mennék a halálba, mintsem ezt tovább elviseljem. De mindig feldereng előttem szeretteim arca és csak küzdök tovább.
Ostoba mód, mégis úgy fecsegtem Rowennek, csak azért, hogy megbocsájtson, mint egy gyermek, aki nem ismeri a titok szó fogalmát. Jobbnak láttam hát távozni, még mielőtt kérdéseket tenne fel, vagy ne adj isten már ebből kibogozná, hogy ki is vagyok.
Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, ahogy kiléptem a fogadó ajtaján, mert bebizonyosodott, hogy nem követ. Fáradt szusszanással indultam el az immár sötét utcán, hogy végre hazamenjek és megvacsorázzak, persze, ha egyáltalán visszatér az étvágyam ezek után.
Alig mentem pár métert, mikor Rowen hangja szinte ketté hasította az éjszaka csendjét. Azonnal megdermedtem, és kezeim görcsösen fogták meg a kosarat, ami fájdalmas nyekergést hallatott.
Első dolgom volt, hogy körbe nézzek, hallhatta-e őt bárki, de nem láttam senkit, így megfordultam, hogy ránézhessek.
- Mit számít, honnan származom? - kérdeztem egykedvűen. - Se vagyonom, se családom, csak én. Így a rang mit sem számít. Az imént pedig elmeséltem a történetem odabenn - mutattam a fogadóra, majd visszasétáltam elé. - Mindenkinek van egy története, amiről nem szívesen mesél. A tiéd mi lenne, Rowen?  

Ahogy gondoltam, a lány megállt, megdermedt, majd átgondolva mit is mondhatna minderre, megfordult és közeledve felém, válaszolni kezdett.
Már az első szavaiba bele tudtam volna kötni, de megvártam, amíg befejezi. Nagyon belelendült, mert a végén a kérdését eléggé támadónak éreztem. Miután befejezte, egy kis szünetet tartottam és álltam tekintetét, sőt fürkésztem és próbáltam belőle mindent kibogozni, amit csak lehetett.
-Talán valami rosszat kérdeztem? Legjobb védekezés a támadás, hmm? - higgadt voltam, de azért izgatott, mert éreztem, hogy valami itt nem stimmel. Az a titokzatosság, ami eddig vonzott a nőben, most, hogy beszélünk, már nem vonz, inkább csak egyszerűen kíváncsivá tesz. Kezdem azt érezni, hogy a titkai nem csak egy egyszerű család elvesztés miatt vannak, hanem valami más is lapul emögött. Titkon reménykedek, hogy nincs igazam, de azért jobb lesz valahogy kihúzni minden apróságot belőle.
-Tudod, Saja, mióta az a kis mitugrász lázadást indított, senkiben nem bízhatunk. Mi lovagok tudjuk, hogy felderítőket küldenek a városba időnként, hogy felmérhessék a terepet. Csak épp nem mindig tudjuk kik azok...
Hátrébb léptem egy lépést, majd hüvelykujjaimat az övembe akasztottam.
-Ha az imént mindent elmondtál odabent, akkor vajon neked mi az a bizonyos történet, amit nem szívesen mesélsz? Na meg kötve hiszem, hogy egy nemesi származású lányt csak úgy minden ok nélkül rabszolgának akarnának elvinni... - ezt tényleg nagyon nehéz volt elhinnem. Azért ilyenről még nemigen hallottam.
Kikerülve a lányt elindultam arra, amerre ő is tartott pár perccel ezelőtt. Persze szép lassan, hogy tudjon követni.
-Az én történetem rövid és unalmas. Csupán barátokat vesztettem el egy csatában. Végignéztem, ahogyan sárkányaik után sírnak, erős, megtermett férfiak és ahogyan lovasukat vesztett sárkányok indulnak messzi földre, s tűnnek örökre. Csupán a szerelmemet vesztettem el. Egyébként... hogy is mondtad? Az én életem nem túl izgalmas, nem von maga után sok hősies történetet.
A csillagokat bámultam és visszaemlékeztem... de csak egy röpke pillanatig, mert most másra kellett koncentrálnom. -És most te jössz. - néztem rá, s igencsak vártam a reakciót.

Azt hittem ezzel letudjuk végre a beszélgetést, és mindketten megyünk a saját házunk felé, de csak nem bírta megállni szó nélkül, és minden, amit mondott, hideg zuhanyként ért. Első gondolatom az volt, hogy biztosan végem, hogy ebből nem húzom ki magam, hogy itt és most elhurcol a vezetőhöz, majd a bíróság árulásért elítél, és a családomnak is vége, nem csak az én életemnek.
Meg sem szólaltam, csak magam elé bámultam, próbáltam valami értelmes választ összeszedni magamban, közben őt hallgattam. A kétségbeesés környékezett, de minden erőmmel azon voltam, hogy ez ne látszódjon meg rajtam, inkább csak egy összetört nőnek látszódjak kívülről, semmi más.
A kezeim még szorosabban markoltak rá a kosárra. Észre sem vettem, hogy meg-megremeg a kezem és nagyon reméltem, hogy Rowen se.
Mikor elhaladt mellettem, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, de persze csak halkan. Még az kellene, hogy emiatt is gyanúba keverjem magam előtte. Már így is nyakig benne vagyok a szószban... Én ostoba nőszemély! Miért kellett elfogadnom az az átkozott italt?
Tudtam, nincs más választásom, mint követni őt, de persze tisztes távolból. Nem mentem mellé, két lépéssel lemaradva követtem, de így is hallottam minden szavát. Néztem őt, a keskeny csípőjét, a széles vállait, erős nyakát és rövidre nyírt, fekete haját. Mindig ilyennek képzeltem a katonákat. Délcegnek, erősnek, és némelyiket még helyesnek is.
Hamarosan itt volt az idő, hogy találkozzam az egyik küldöttel, hogy információkat adjak, információkért cserébe.
- Az én történetem is tele könnyekkel, vérrel és fájdalommal. Nem tartom érdemesnek rá, hogy bárkinek is elmondjam - próbáltam kihúzni magam, de tudtam, itt nincs menekvés. Fáradtan felsóhajtottam, majd beszélni kezdtem, de még mindig nem mentem mellé. - A királyi udvarban éltem, mint a királynő udvarhölgye, mígnem apámat valami ostobaság miatt árulónak nem kiáltották. A családomat üldözni kezdték. Apámat lefejeztették. Az öcsém, az anyám és én meg tudtunk menekülni, de egy idő után elragadtak minket valami útonállók és eladtak minket rabszolgának. Én külön kerültem tőlük, így kerültem a hajóra is. Innen már te is tudod - zártam le az egészet. De azért volt még valami, ami igazán bántotta a szemem, és alig bírtam visszafogni magam, hogy rá ne szóljak, de tartottam magam... még.
Lassan megláttam házam apró mivoltát, aminek ablakin kiszűrődött a kandallóban lobogó tűz. Ez a látvány mindig megnyugtatott, most mégis csak még nagyobb szorongást keltett benne. Nem sokára itt az idő...
Egy szó nélkül megtorpantam az út közepén, de nem mentem oda a házhoz, csak álltam és néztem Rowent.
- Egyetlen élet sem unalmas - mondtam megrovóan. Hát az hagyján, hogy még ő kapja fel a vizet egy ostoba vicc miatt, de, hogy még félre is érti, majd ezt vágja a fejemhez... - Minden élet érték, és van, aki ezt becsüli is. Ilyenek a hősök, ilyen vagy te, és minden lovas, minden katona, hiszen másokért harcoltok. Nem az számít, miféle harcokban vettél részt, vagy miként is hoztad vissza azt a lányt. Mint mondtam, a hősök azok, akik képesek harcolni másokért.

Bár a lány végül csak elmesélte az élettörténetét, nekem valahogy mégis sántított a dolog. Persze ebbe már nem nagyon tudtam belekötni, de ez az egész szituáció, meg ahogy viselkedett, valahogy nem volt a helyén.
Ahogy haladtam az úton, ő követett és közben mesélt. Nem néztem hátra egyszer sem, csak az eget vagy az utat bámultam és hallgattam, amit mond. Aztán egyszer csak megállt, nem hallottam lépteit tovább, ezért én is megálltam és szembefordultam vele. Kicsit messzebb állt tőlem, így nem nagyon láttam őt. A házakból kiszűrődő gyertyák fénye és a csillagok adták csupán a fényt, hogy lássuk az utat, illetve egymást.
Közelebb lépkedtem hozzá, hogy láthassam az arcát, amikor hozzászólok.
-Valami nem stimmel veled. Még nem tudom mi, de ki fogom deríteni, kedves Saja. - mondtam neki, majd egy másodpercig még figyeltem a szemét, aztán kikerültem és hagytam, hogy menjen a dolgára.
-Jó éjszakát. - kezemet felemeltem, így intettem neki, de nem néztem már hátra. Ott hagytam, mert nem láttam már értelmét, hogy tovább szívjuk egymás vérét. Ki kellett gondolnom, hogyan jöjjek rá ezekre a furcsaságokra.... de micsoda bukás lenne, ha nem lenne igazam!!! Éppen ezért vigyáznom kell....
Szépen lassan baktattam hazafelé, s ezalatt Morthal próbáltam megvitatni az imént történteket....

// Köszönöm! Nagyon jó volt! Zártam, hogy kezdhessük a következőt! //

Tartan Krogham

Semmivel sem jutottam előbbre. Gyűlöltem az ilyesmit. A tétlenség sosem volt egyenlő a tehetetlenséggel. Előbbi választott út, utóbbinál viszont csak állsz és vársz. Ideges voltam, ingerült, napok óta egyetlen normális szót nem lehetett velem váltani. Deneronnal volt egy vitánk, de annak már legalább egy hónapja, azóta színét sem láttam. Sejtettem, hogy megjátszott vita volt, hogy legyen oka eltűnni, hogy a múltját el tudja temetni. Én meg? Bíznak bennem a nemesek és ezzel a lendülettel akár el is földelhetik a bizalmukat. Képtelen vagyok egy rám bízott feladatot elvégezni. Hosszú hetek teltek el és semmi. Nem akadok rá arra az egyetlen, kis virágra, ami ha életet nem is menthet, de kínt csillapíthat, ami egy ilyen időszakban a család számára áldásos hatással lehet. Úgy éreztem megbuktam és örök maximalista lévén ez egyszerűen elfogadhatatlan volt. Nem voltam képes arra, hogy lemondjak a gyógynövény megtalálásáról, de olyan régóta járom az erdőt érte, hogy már-már legendának tűnt a létezése. Még a város könyvtára is vendégül látott napokon keresztül, de a könyvek sem voltak a segítségemre. Ilyenkor szokott pofon vágni valami ösztönféle, de talán még nem estem át a holtponton ahhoz, hogy ez sikerüljön.
Úgy döntöttem, hogy kell egy éjszaka, mikor csak a mulatozáson és a sörön van a hangsúly. Nem mindenki látott szívesen a fogadóban, mert nem egy balhém volt már ott, illetve verekedés közepéből is hurcoltak már ki, de nem lettem különösebben figyelmeztetve rá, hogy ne tegyem be oda többé a lábam. Nem lett volna amúgy se ember, se isten, aki megmondja nekem, hogy mit csináljak. Csak néhány ember van, akik előtt elszégyellem magam időről időre, ha a viselkedésem már kontrollálhatatlan, de egyéb iránt amíg vállalom magamért és a tetteimért a felelősséget, nekem ember nem parancsol. Talán kevés bennem az alázat. Vagy csak túl magasak a falaim.
Rhaegos a városon kívül maradt és egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy mulatozni van kedvem. Talán tapasztalatból érzett így, általában az én jókedvemnek soha sincs jó vége. Ennek ellenére félelem vagy szégyenérzet nélkül nyitottam be a már sokat látott fogadóba. Zene szólt, az emberek élvezték az éjszakát. Táncoltak, kurjongattak, ittak, amíg csak fért beléjük. Jelenlétem nem sokban zavarta őket, fel sem néztek, mikor az ajtó előttem nyikorogva kitárul egy lassú mozdulatomtól, ahogyan betoltam azt. Nem viseltem magamon fegyvert, illetve láthatót nem. Egyetlen tőr adott biztos védelmet, ha erőszakra kerül a sor, amit fekete bőrcsizmámban rejtettem el. Hajamat leengedve viseltem, bár a kinti kissé csípős szél, ami a közelgő viharról mesélt, szétfújta. Bőrnadrágomhoz egy egyszerű fekete pulóvert viseltem, bár pár lépés után megszabadultam tőle, mert a benti fülledt melegben kényelmetlenné vált a viselése. Orromat szinte azonnal megcsapta a borpárlat édeskés illata és ahogy körbenéztem nem egy pirospozsgás arc árulkodott annak fogyasztásáról. Ismerős arcokkal egyelőre nem találkoztam néhány ürgét kivéve, akikkel múltkor sikerült szóváltásba elegyednem és nem lett túl szép vége. A fekete top amit viseltem látszani engedte a sárkányomtól kapott jelemet, mely türkiz színben fénylett a vállam vonalán, így nem mertek ismét belém kötni. Minél közelebb volt hozzám a sárkányom, annál élénkebben tündöklött amúgy is kreolos bőrömön. A város falai pedig nem voltak messze a fogadótól.
A csapos, Boris már messziről intett nekem, ismert mint a tenyerét. Illetve ő ezt így gondolta és ez nekem elég is volt ahhoz, hogy már egy korsó csapolt sör várjon a pultnál, a ház számlájára.
- Remélem nem bajt jöttél okozni Tina. A múltkori csetepatéd után ki kellett cserélnem a fél berendezést. - Mosolyom széles lett és fáradt. A hely légköre és hangulata hamar elűzte a kudarc érzetét, ha csak pár órára is.
- Feledni jöttem Boris, nem balhézni. És egyetlen szavad nem lehet, álltam a fogadó rendbehozatalát.
- Feledni, hát mit jöttél feledni? - Kérdezte tőlem szákálla alatt elmosolyodva. Én csak támasztottam a pultot a könyökömmel, hogy meg tudjam támasztani a fejemet. Még így is éreztem, mire akar kilyukadni.
- Ne légy csibész Boris. Mulatni jöttem, férfiakról szó sem eshet. - Mondtam, majd meghúztam a sört. Nem volt elég hideg ahhoz, hogy egy húzásra lemenjen, így letöröltem szám ívéről a rátapadt habot és erősen elgondolkoztam rajta, hogy talán ma este borhoz kellene folyamodnom. Meg azon is, hogy nem méltó egy nőhöz az, hogy egyáltalán igyon. Mellettem egy idősebbnek tűnő figura meredt maga elé és elég tanácstalannak tűnt. Nem akartam megszakítani a gondolatmenetét, így inkább én is a sörömmel foglalkoztam, miközben felültem az egyik székre. Szerencsére Borisnak dolga akadt a hátsó raktárban, így nem kellett az udvarlását hallgatnom, amit minden betévedő nőnél alkalmazott. Bár a gondolat mindig megmosolyogtat.

Mikor Boris magamra hagyott a hangos kocsma borpárlatos bűzében, pillanatra elgondolkodtam. Mostanában valahogy semmi sem akart sikerülni, semmi sem passzolt oda, ahova illenie kellett volna és ez olyan nyomással volt rám, hogy nem tudtam kezelni a helyzetet. Hibát hibára soroztam és nem gondoltam, hogy illek továbbra is a lovasok környezetébe. Határozottságomból és önbizalmamból is vesztettem, de volt annyi erő bennem, hogy ezt a külvilágnak ne mutassam. Egy-két éve csak hibátlanul teljesítettem rám bízott feladatokat és ha védelemről volt szó, mindig az elsők között voltunk Rhaegosszal, hogy segítsünk. Dolgok változtak, talán a kis törpe lázadása miatt, nem tudom pontosan. De ebben a világban, ezek között a körülmények között nyomasztóvá vált lovasnak lenni. Vagy csak tényleg egy rossz korszakomat élem most.
Oldalra pillantottam, mikor a mellettem csendben mélázó férfi végül hozzám fordult és szavakat intézett irányomban. Felhúztam a szemöldököm a hirtelen behatásra. Elkönyveltem egy mosollyal, hogy egyáltalán nem méltó egy lovashoz, ha egy kocsmai verekedés kirobbantójának titulálják, de hát Tina, ki mint vet, úgy arat. Elfordultam a széken az idegen irányába, miután kiittam az utolsó kortyot is a korsómból. Talán jobb is, ha ma már nem iszok többet, még a végén megismétlődne a múltkori balhé.
- Fogalmazzunk úgy, hogy nem kell félteni engem semmitől. - Mondtam kurtán az idegennek, nem állt szándékomban magyarázkodni a történtekről. Az embereknek általában az az első benyomásuk rólam, hogy gyenge vagyok, törékeny, talán a nememből kifolyólag. Nem kell túlságosan izmosnak lenni, ha az ember ismeri a megfelelő technikákat. Elég ha okosabb, felkészültebb és gyakorlatiasabb vagy az ellenfelednél. Egy két méteres, nagydarab férfit is térdre lehet kényszeríteni, ha nincs elég ész a nagyra nőtt izomzat mellett. Minden az időzítésen és a jókor, jó helyen elven múlik. Az ilyesmit amúgy sem szabad a véletlenre bízni. Mindez persze nem jelenti azt, hogy sértetlenül megúsztam volna a bunyót.
- De nem vonnék le elhamarkodott következtetéseket. - Mondtam még az idegennek, mintha tanácsnak szánnám, majd visszafordultam a pult felé. Nem tűnt idevalósinak és a sziget sincs akkora, hogy ne lássa az ember legalább egyszer a másikat. Vándor, talán kuruzsló, az ég tudja, de nem találkoztam még vele errefelé.