-Kérem, hagy üljek fel rá egy kicsit. -ugrándozik előttem csillogó szemekkel egy szőke kis srác, Arzavur pedig fújtat egyet meglobogtatva annak aranyszínű tincseit. Ránézek a sárkányra, majd vissza az alig 10 éves gyerekre.
-Tűnés kölyök, Arzavur nem mászóka. -válaszolok neki, de ő úgy csinál, mintha meg sem hallotta volna és tovább könyörög, sőt meg is próbál közelebb jutni a jégsárkányhoz, viszont akkor hirtelen ott terem az anyja és kézen ragadja a neveletlen gyerkőcöt. Szeretnék valami csípős megjegyzést odaszólni a nőnek a gyerekéről, de Arz rám mordul, mielőtt még egy szó is elhagyta volna a számat.
Így aztán csak tovább ácsorgok a tömeg szélén figyelve az eseményeket. Nem vagyunk hivatalos őrszolgálatban, de Rowen kérte, hogy legyünk a közelben ma és már az új fejlemények is eljutottak hozzánk, így aztán nem is baj, hogy egész nap itt unatkoztunk. Pedig nem vagyok egy bulizós típus és Arzavur sem igazán kedveli a tömeget.
-Mit szólnál, ha körbenéznék felülről is? - kérdem társamat, majd válaszát meg sem várva odalépek a nyergéhez, hogy gyorsan leellenőrizzem. A sárkány válasza persze beleegyező, hiszen ő is inkább szárnyalna odafent, minthogy itt ücsörögjön a fejét egyre jobban elvesztő tömeg szélén.
Már éppen ülnék a nyeregbe, amikor újabb gyerekhang üti meg a fülem. -Uram! Lysanthir! Várjon!
Egy szimpla nemmel próbálom lerázni és felülök a kék szárnyas hátára.
-Elfleda néni kérte, hogy szóljak, hogy beszélni akar veled. - hangzik végül, hogy mit akar a srác, én meg csak elhúzom a számat. -Mindig megérzi, hogy mikor hívasson... - sóhajtva leugrok a földre, megsimítom a kék pikkelyes nyakat, aztán követem a fiút a tömeg közepe felé.
-Hívatott, Anyám? -csak reménykedek, hogy fontos. Már rég a levegőben lehetnénk Arzzal.

Nők és az ő gondolkodásuk. Rossz lenne beismerni, hogy abban igaza van félretehetnék. De hova? Hazamegyek és majd építek egy házat, lesz takaros kis feleségem? Mert momentán mindenhez van kedvem, csak hazamenni, az életunt apám és a pökhendi bátyám arcát nézni nem. Felvitte az élet a dolgukat, a sok háborúból hasznot húztak, drágán adták az élelmiszert és meggazdagodtak. Én nem tudnék kereskedőként, vagy valami egyszerű mesterséget űzőként élni, belebolondulnék. Nem mondanám, hogy nem esne jól valahol letelepedni, de jelenleg nincsenek azok a körülmények hozzá. És különben sincs igaza ennek a némbernek, mert nincs.
- Nem fogod sosem megérteni, mit miért teszek. - és a téma ezennel továbbadva. Nem fogok ezen vitázni vele, sem megbeszélni. Különben is egy idegen nő, nem fogok majd pont neki beszélni a terveimről és hogy mit hogyan látok. Elviszem egy darabon aztán szépen elválnak útjaink. Addig pedig... kihasználom hogy adogatja a pénzt és tudok mit és mire elkölteni.
Vállat vonok a lazításra tett megjegyzésére. Ez eddig is tény és való volt, de nem lep meg, hisz teljesen másképp látunk mindent. Még a nők helyzetét is, így nem lep meg, ha sokkal idealistábban gondolkozik. Igen azt hiszem erre ez a legmegfelelőbb szó. Én túl pórias leszek mindig is ehhez az eszmefuttatáshoz. Nem szeretek hosszasan beszélgetni, az csak fecsegés, időpazarlás... persze a tettek na az más.
De legyen egy jó napja, átveszem a ruhát, egy szava sem lehet innentől fogva. Magamat ismerve perceken belül illatozni fog a sörtől, bortól, meg minden jótól. Nem mint ha én leönteném magam, mások viszont igen. Kezdenek egyre jobban bebódulni az emberek, de ezen nem lepődök meg. Végtére is mégis csak egy olyan helyen vagyunk, ahol ünnepelni, vigadni kell. Csak én nem érzem azt, hogy minden rendben van, valószínűleg csak elszoktam a helytől.
Mit ne mondjak szívesebben elbeszélgettem volna még azzal a fickóval, hátha valami használható információt ki tudok szedni belőle. Mi tagadás most is egy kis csihi-puhin jár az eszem, mint mindig. De én már csak ilyen vagyok, eleget láttam, hogy kellően óvatos legyek és akár egy egyszerű fogpiszkálóban is a fegyverlehetőséget lássam. Nem akarok feltűnést kelteni azzal, hogy Leannát visszarángatom a pulthoz, hogy márpedig leül és végighallgatja a beszélgetésünket a fickóval. Kénytelen leszek továbbállni és ha már berángat a tömegbe, akkor beolvadni. Kényszeredetten torpanok meg a nővel szemben és vágok egy "most ezt tényleg muszáj?" grimaszt.
- Tudom a frászt... - de azért emelem a kezem, hogy megfogjam az övét amikor kell és a derekát is elkapom, amikor kell. Igazából csak egy picit más az itteni tánc a miénkhez képest, de könnyen tudok alkalmazkodni ehhez is.
- Érdekes táncok vannak felétek... - jegyzem meg még mindig egykedvűen, aztán mikor megint közel van, akkor folytatom tovább. Érdekes táncolni és beszélgetni egyszerre.
- Nem szórakozni kellene, hanem szétnézni. Az előbb azért akartam beszélgetni a fickóval, mert nekem itt bűzlik valami. Szerintem kitör hamarosan a pánik is. - mormogom egykedvűen. Persze hogy nem a táncra figyelek, a lépések már jönnek maguktól. Ellenben jobb ötletnek tartottam megosztani a feltételezésemet vele. Minden egyes lépésnél azonban megcsörren a kard az oldalamon, ami némiképp megnyugtat. Nem vagyok fegyvertelen és bármikor kész vagyok kapcsolni, ha szükséges.

Camrothtal villámgyorsan száguldunk az égen, egyre közelebb érve a fesztiválhoz. Minden izmomat megfeszítem, nehogy kiessek a nyeregből, miközben Cam néha jót röhög rajtam. A hajam nem bírta sokáig, az első percek egyikében megadta magát, így most az a kicsi is ami van össze-vissza lobog.
~ Kértelek, hogy most ne menj gyorsan! Most jól  kell kinéznem!
Ö is tisztában van vele, hogy igen is kényes vagyok a kinézetemre, főleg, ha sokan vannak körülöttem, de nem járok csilivili göncökben, sokkal nagyobb előnyben részesítem az olyan ruhákat, amikben könnyen mozoghatok. Cam arcán gúnyos mosoly jelenik meg, ami azt jelenti, hogy készül valamire. Elég magasan repülünk, de még így is jól látni az alattunk hömpölygő tömeget. Nem tudom, hogy mit akar, de sejtem, hogy nem fogok neki örülni.
~ Meg ne próbáld!
Szólok rá, mielőtt bármit is csinálhatna, ám ez most nem tartozik azon ritka pillanatok közé amikor hallgat is rám. Az egyik pillanatban hirtelen lebukik, tovább növelve az amúgy is villámgyors sebességünket. Ha tehettem volna összekulcsolt kézzel imádkoztam volna istenhez, hogy időben megálljon, ami eddig úgy tűnt, hogy nem fog teljesülni. Nem szoktam félni az ilyen mutatványoknál, de most tényleg elfogott a félelem, hogy nem áll meg időben, talán azért, mert most mások is veszélyben voltak, nem csak én.
~ Beképzelt.
Hallatszik fejemben dörmögő hangja, amit azért kapok, hogy az ő életére nem is gondoltam. Pár méterrel a föld fölött állunk meg, de nem élvezhetem sokáig a nyugalmat. Ha eddig még nem keltette volna fel az emberek figyelmét, akkor most biztosan fel fogja. Erős szárnycsapásokkal szökken ismét a levegőbe, nem foglalkozva az alatta állókkal, akik majdnem elesnek. Ha ez nem lenne elég még rengeteg port is felver, ami sokaknak megy bele a szájába, vagy a szemébe. Miközben egyre feljebb tör többször is megpördül, hogy addig is szórakoztassa valamivel a népet. Amikor eléri a kellő magasságot egy szaltóval áll meg.
~ Nem szóltak róla, hogy a légi bemutatónak már vége?!
Most semmi kedvem sincs az ilyen kis mutatványokhoz. Elég sokáig igazgattam a hajamat, amit most egyetlen kis szaltóval tönkre is tett. Cam hallva gondolataimat tettetett sértettséggel száll le, ismét rengeteg port felkavarva, ám most időben elhúzódtak előle az emberek. Mielőtt megint eszébe jutna valami gyorsan leugrok a nyeregből, hogy engem már ne tudjon magával vinni. Most, hogy már mindenki tudja, hogy itt van kihúzza magát, mintha csak azért jött volna mindenki, hogy őt lássa. Peckesen jár mögöttem, most nem a nyeregből élvezem a kilátást. Amíg a levegőben voltam nem volt túl sok időm nézelődni, de az azért feltűnt, hogy annyira sokan nincsenek a levegőben, ami nem jelenthet sok jót egy ilyen ünnepségen, de lehet, hogy csak én nem láttam meg őket. Mindenesetre egy kicsit feszültebb vagyok e miatt, s folyamatosan a tömeget figyelem. Próbálok valaki olyat keresni, akit ismerek, így nem kéne egyedül járkálnom.
~ Néha rám is gondolhatnál.
Hallom felcsendülni Camroth hangját, miközben elhúzza száját, mintha sírni készülne, s lehunyja szemeit.
~ Ha lenne valami színjátszó kör sárkányoknak tuti te lennél ott a legjobb.
Jegyzem meg, arra utalva, ahogy most színészkedik. Senkit semmi látok akit ismernék, igaz, nincs egyszerű dolgom, hiszen elég nagy a tömeg, így elég nehéz bárkit is megtalálni. Pár pillanatra meglátok valakit az emberek között, de rögtön el is veszítem szem elől. Elindulok arra, amerre láttam az ismerős arcot, hátha sikerül megtalálnom.

Karyn felháborodásán és Ventus megalázottságán önkéntelenül is elmosolyodom. Nem ő az első, aki Karynnál próbálkozik és mindig ugyanez a vége. Én hiszem, hogy a kapitány számára is van a világban valaki, aki boldoggá fogja tenni, de az a valaki nem egy fesztiváli tánccal vagy egy csokor virággal fog közel férkőzni hozzá.És nem is most, ugyanis most egészen más dolgunk van.
El is tűnik a mosolyom másodpercek alatt és újra rendbe szedem a gondolataimat. A kapitánynak talán mondanom sem kellene semmit, mindig tudja mi a dolga, így csak biccentek neki, ő pedig már ül is a sárkányára, hogy figyelje a hajókat. Csak remélhetjük, hogy a hajók nem rejtenek több katonát. De ostobaság lenne ebben a hitben ringatózni és jobb lesz a legrosszabbra felkészülni.
Ventus a nővel kapcsolatos költői kérdésére nem válaszolok, mert őszintén szólva most ez annyira nem érdekel. Majd talán egy nyugodt, sörözős éjszakán a tábortűz mellett megbeszéljük, de ez most nem az a nap.
-Nem tudom, hogy nagy-e a baj, de nekem nem tetszik ez a színjáték. - körbepillantok a tömegen, az embereket láthatóan nem zavarja a sok páncélban flangáló katona, csak isznak és táncolnak. -Én sem gondoltam gondolnám, hogy Thidia királya ránk támadna, de ez akkor is furcsa. - én lennék a legboldogabb, ha nem lenne igazam és csak tévesen jelezne a vészcsengőm, de egyelőre nem lehetünk semmiben biztosak, így maradok az eredeti elképzelésemnél, mégpedig, hogy ezek a katonák nem ajándékot hoztak.
Igyekszem olyan hangerőn beszélni, hogy csak Ventus hallja és ne keltsek pánikot idő előtt. -Rendben, jó ötlet. Üzenj Eyelinert-tel, ha megtaláltad. Én addig beszélek Atmorral.
Kérésére csak biccentek, majd ott is hagyom, hogy minél hamarabb átvághassak a tömegen Atmort keresve. Mindeközben haladok az emberek között feltűnik valami. A katonák az emberek között szétszórtan helyezkednek el, így a sárkányaink nem tudnak rájuk támadni, anélkül, hogy másokat ne sebesítenének meg. Ez így nem lesz jó. Mi nem léphetünk semmit, amíg ők nem mutatnak ellenséges szándékot, de attól még valahogyan el kellene szeparálni őket a tömegtől.
Gondolataimból hirtelen ki kell másznom, amikor végre meglátom Atmort az egyik asztalnál falatozni. Oda is lépkedek hozzá sietősen.
-Atmor, kérlek, beszélnünk kell. Nekem nem stimmel valami a katonák körül. -nem vártam egy másodpercet sem, hogy akar-e beszélni avagy sem, rögtön hangot adtam annak, hogy mi nyomja a lelkem. Ekkor vettem észre, hogy asztalnál ül Elfleda, a fia pedig ott áll mellette. Lysanthirhoz már valószínűleg eljutott a figyelmeztetésem és alighanem ő is ugyanerről társalog édesanyjával. Biztos vagyok benne, hogy sememben a szokásos magabiztosság helyett, most valamiféle halvány kétségbeesés kezd kialakulni, ezért nagy levegőt veszek és újra Atmorhoz fordulok.
-A katonák túl sokan vannak és ok nélkül harci viseletben érkeztek. Atmor, el kell küldened őket, most! - az idős sárkánylovas hölgyre pillantok egy kis segítséget remélve, hogy nem csak én gondolom ezt így.
~Morth, várj meg ott ahol vagy. Mindjárt megyek.~ üzenem sárkányomnak, aki még mindig ott áll a tömeg szélén a két thidiai katona társaságában.

Míg a város polgárai egyre több alkoholt fogyasztanak és egyre több port rúgnak fel táncukkal, addig a sárkánylovas őrség tagjai láthatóan egyre nyugtalanabbak. Az idegeskedésük azonban nem jelenti azt, hogy jogosan vádolják a vendégeket.
-Á Rowen! Jól mulatsz? – kérdezi közben széles vigyorral és enyhén kipirosodott arccal a város vezetője, aki kétség kívül élvezi a fesztivált. Valahol érthető ugyan, hogy ő ennyire megbízik a thidiai királyban, de vajon helyes-e egy vezetőnek ennyire kirúgnia a hámból egy ekkora rendezvényen… Akárhogy is, azért még nem vitte túlzásba és képes válaszolni a sárkánylovasok vezérének.
- Ugyan már, Barátom! Te is nagyon jól tudod, hogy a király jó barátunk és sosem rohanna le minket. Botorság lenne a részéről, hiszen semmit nem érnek a katonái a sárkányaitok ellen. –jókedvűen rácsap Rowen hátára, másik kezével pedig egy korsót kínál neki. –A ti sárkányaitok az ő országának a legnagyobb védelme. Semmi értelme nem lenne felbontania velünk a szövetséget. – úgy látszik akárhány aggódó sárkánylovas felsorakozhatna Atmor előtt, akkor sem lehetne elrontani a hangulatát és végül is az érvei egészen elfogadhatóak.

Mindeközben a thidiai hajókon katonák tűnnek fel, amit Karyn kapitány már nem tűrt szó nélkül. Sárkányával együtt a hajó fedélzetén landol, amit úgy tűnik a két egyenruhás nem nagyon nézett jó szemmel.
-Mi is igazán örvendünk, Szépségem. Ha még esetleg nem hallotta volna, akkor elárulom, hogy a király pompás ajándékkal akarja megörvendeztetni a szigetlakókat. Higgye el, bármikor máskor szívesen látjuk az ilyen kedves cicababákat a hajónkon, de éppen az estére készülünk. – mosolya tenyérbe mászó, de amit mond beleillik az eddigi mesébe, talán még igaz is lehet. –És, ha most megbocsát, Hölgyem. –sisakját továbbra is a kezében tartva enyhén meghajol a nő előtt és megfordul, hogy tovább végezze a dolgát. Társa is így tesz, legalábbis tenne, ha nem jelenne meg a következő pillanatban egy fiatal fiú mögöttük, aki a hajófenékből mászott elő.
-Főnök! –szól a fiatal katona, talán újonc lehet. Már kezdene bele a mondandójába, amikor meglátja a hajón pihenő hatalmas sárkányt. Torkán akad a szó, kezéből pedig leejti kardját, amely szokatlanul nagy hanggal érkezik meg a földre. Ami viszont még szokatlanabb, hogy fekete, mint az ében. Vagy inkább… mint az aramin.
-Te bolond! – üvölt rá az idősebb katona – Fogjátok el! – mutat a nőre, de ő maga egészen más irányba indul. Egy tőle pár lépésre ülő ládához rohan, melynek a tetején egy csontkürt feküdt. Felkapta és nem habozva belefújt. Éles hangja egyértelmű jel a szigeten lézengő társainak. A másik idősebb katona közben felkapja a földre ejtett aramin kardot és a nőre támad vele, így az talán észre sem veszi, hogy a hajókból már jó pár katona előkerült és alakzatba rendeződve a fesztivál felé vették az irányt.

A fesztiválon a hangulat szinte megfagyott a kürt idegen hangját meghallva. Míg a mulatozók értetlenül néztek körbe, a katonák arcán aljas mosoly jelent meg. –A fesztivál csak most kezdődik. – suttogja az egyik Morth előtt lecövekelt idegen és azzal a lendülettel előrántotta fekete kardját és belevágta a tűzsárkány mellkasába. A halálüvöltés egyik pillanatról a másikra kirobbantotta a pánikot és a pokol elszabadult.
-Inkább maradj még és meséld el, hogy hol vannak a tojások, Kicsikém. –ragadja meg Linor kezét az eddig vele társalgó katona, s hogy még meggyőzőbb legyen magához húzza és nyakához kést szorít.
Egy másik thidiai Camrothra próbál rárontani, de az egyik sárkánylovas még időben megakadályozza, ám Shreya nem volt ilyen szerencsés. Szárnyát egy nyílvessző sebzi meg, amely a part felől érkező katonáktól ered.
A tömeg egyre vadabbul próbál menekülni. Egymásra sem figyelnek már, csak igyekeznek minél hamarabb elhagyni a helyszínt, s így sikerül elkavarniuk Leannát is védelmezőjétől, ahogyan Tyrell sem tud könnyedén visszajutni sárkányához. Teljes a káosz, amit csak fokoz, hogy Morth utolsó lehelete lángra lobbantja a közelben álló bódékat….

//Linor, remélem nem zavarok be //

Lassan tudok csak utat törni magamnak a tömegben, a legtöbben pont velem szembe mennek. Közben észre se veszem, hogy kissé elkeveredtem Camrothtól, de amikor feltűnik nem nagyon esek kétségbe, mert nem nehéz kiszúrni a fekete pikkelyeit a tömegben.
Egyelőre nem találom meg azt akit láttam, ráadásul még a tömeg is hátráltat. Ahogy nézem a nép élvezi az ünnepséget, nem egyen már most jó sokat vedeltek, ami meg is látszik rajtuk. A lovasok viszont mintha nyugtalanok lennének, de nem látom ezt mindegyikük arcán, így nem leszek feszültebb mint voltam. Végül feladom a keresést. Próbálok kihúzódni a tömeg szélére, hogy ott  bevárjam Camet, de még ez is csak lassan megy. Amikor végre sikerül kiérnem egy bódéhoz, hátranézek, s látom, hogy Cam méterekre van még tőlem, ráadásul a tömeg közepén próbál haladni. Nagyon erőlködök, hogy ne nevessem el magam, de egy mosoly még  így is felszökik arcomra. Óriási a hangzavar a sok beszélgető miatt, de mégis meghallok valamit, ami mintha nem illene ide. Az éles hang oly könnyen tör át minden más zajon, hogy nem lehet nem észrevenni. Óriási csönd támad, s csak néhány kiáltás hallatszik. Sokan lehajolnak, féltérdre ereszkednek, néhányan még imádkoznak is. Senki sem tudja, hogy mi volt ez a hang, de a jelekből ítélve abban mindenki egyet ért, hogy semmi jót nem jelenthet. Az égen több apró valamit pillantok meg, amik nyílsebesen közelednek a pár perce még mulatozó városiak felé. Villámként csap belém a felismerés, s rögtön elfehéredek utána.
- Megtámadtak.
Mondom magam elé. Megpillantok egy másik tanoncot amíg az emberek nem takarják el. Minden bizonnyal ő volt az, akit kerestem, mert mást nem látok a közelbe. Ami azt illeti ő sincs valami közel hozzám. Egy katona áll mellette, nyakához kést szorítva. A legelső nyílvesszők messze elkerülnek, ennek ellenére ijedten rezzenek össze. Szinte nem is vagyok tudatában annak ami körülöttem történik. Vakon bámulok magam elé, miközben kitör a pánik. Hirtelen hallok valamit, amitől kiráz a hideg. Halálüvöltés hallatszik, de nem emberi. Az emberek ordítva és sírva rohannak a bódék alá, azt remélve, hogy ott biztonságban lesznek. Egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy az emberek teljesen elveszítsék a fejüket. Van, aki azért hal meg, mert mások eltapossák. Egy óriási ember rohan felém, senkivel és semmivel nem törődve, fellökve bárkit, aki elé kerül. Gyorsan félreugrok előle, hogy ne lökjön fel engem is.
- Camroth!
Kiáltok fel, amint tudatosul bennem, hogy elvágtak tőle. Amikor egy katona megpróbál rátámadni teljes erőmből futásnak eredek egyenesen felé. Nincs nálam fegyver, de bízok abban, hogy sikerül meglepnem. Rettentő nehezen haladok, s bár tudom, hogy ő se védtelen, kezdek kétségbe esni. Amikor a katona csapásra emeli kardját megállok és hiába akarok minden erőmmel futni lábam egyszerűen a földbe gyökerezik.
~ Segíts!
Hallom fejemben Cam hangját. Hirtelen előtűnik egy lovas a tömegből és kardjával keresztülszúrja a katonát. Némán biccentek felé, így köszönve meg neki, hogy megmentette Camet. Nem hiszem hogy látta, mert rögtön továbbállt. Ismét elindulok sárkányom felé. Amint odaérek szorosan átölelem a nyakát, amit ő hagy is. Semelyikőnk sem szólal meg, nem kellenek szavak ahhoz, hogy Cam tudja mit akarok mondani, már csak azért sem, mert a fejembe lát. Amikor eszembe jut a lány fölkapom a földről a kardot és elkezdek vele felé rohanni. Az emberek sokasága és az, hogy ész nélkül rohannak egyáltalán nem teszi könnyűvé a dolgom, az pedig, hogy egyáltalán nincs közel, tovább nehezíti. Néhány embert félre kell löknöm, különben elsodorna a tömeg. Cam próbál követni, de pár méter után feladja. Még nekem is nehéz előre jutni, nem hogy neki. Minden felé nyilak süvítenek mellettem, néhány csak pár centivel vét el. Sokan halnak meg körülöttem, amit nem viselek valami jól. Pár pillanatra meg kell állnom, hogy összeszedjem magam, nehogy kihányjam az ebédem. Miközben állok a szemem sarkából megpillantok egy óriási fekete füstcsíkot, ami az ég felé kígyózik. Valami biztos meggyulladt, s most ezért van ez.
~ Ha szólok, akkor sikíts!
Szólok neki, mikor már csak pár méterre vagyok a katonától. Tisztában vagyok vele, hogy ez most nem a legjobb ötlet, de valamivel el kell terelni a katona figyelmét. Szinte senki nincs már körülöttünk, az a néhány ember meg aki még itt van messze elkerül. Megállok a katona előtt, s harci állást veszek fel. Eleinte azt terveztem, hogy mögé lopózom és leszúrom, de ahogy szertefoszlott körülötte a tömeg, úgy foszlott szerte az esélyem is arra, hogy ez sikerül.
- Engedd el!
Kiáltom a katonának. Nem hiszem, hogy nagyon megijed tőlem, hiszen tök egyedül vagyok. Miközben várok a válaszra gyorsan végigmérem és éberen figyelem minden apró mozdulatát. Habár csak annyit tudok a lányról, hogy Elinornak hívják, mégis segíteni akarok rajta. Valójában csak hasznossá akarom magam tenni. Elfutni semmiképpen sem fogok, ezt már az elején eldöntöttem.

/Örültem skacok, beszállnék: Elinor, Tyrell /

Meglepően jól, mi? Azért ez hízelgő még nekem is. Azt észrevettem már, hogy sokan úgy gondolják, ha valaki katona, akkor nem is tud táncolni. Pedig még csak a katonák tudnak. Annyi vigadalom van amerre csak járok, miért hagynám ki, ha enni, inni meg nőt szerezni is lehet rajtuk? Nagyon korán megtanultam már táncolni és azt is elmondhatom, hogy sok nőt táncoltattam meg már életem során. El tudom engedni magam, most valahogy mégsem sikerül. Nem is Leanna miatt, hanem mert valami rossz érzésem támad. Túl jól működik minden...túl idilli.
- Nem arról van szó, csak rossz megérzésem támadt... - kezdem el magyarázni, de arcát figyelve csak abbahagyom. Minek is magyarázok, ha úgysem azt látja, úgy gondolja ahogy én. Inkább csak kiforgatom, majd ahogy ismét a derekára kell fognom a kezem, csak elnézek a feje mellett a tömegbe.
- Mániákusnak gondolsz igaz? - aki megrögzötten a szakmájának éll, mint mikor a kora reggeli riadóztatós is ijedten ébred fel, hogy vajon elaludt-e. Szakmai ártalmak vannak, nekem is. Ez pedig nem az, én mondom.
Nem látom, hogy a tömeg oszladozni akarna, egyre többen társulnak be mámorittasan a tömegbe, rengetegen vedeltek, ettek, még esznek is és mindenki jól érzi magát. Ez nem az én terepem valóban, az enyém valahol a tömeg szélén van, ott érzem jól magam. A zene közben megváltozik, a zenészek lassúbb dalt kezdenek játszani, amire Leanna megtorpan, vele együtt meg én is csak. Rá sandítok, hátha valami baj lenne, de csak elmosolyodok, ahogy elkapja a tekintetét. Á, már értem, a dal... nem is tűnik el olyan hamarjában az a mosoly az arcomról, még akkor sem, amikor megköszöni. Csak biccentek.
- Hova mész? - az a meghúzná magát picit túl tágnak tűnik. Továbbra sem múlik a rossz érzésem, még annak ellenére sem, hogy kezdem egész jól érezni magam itt. Ehh... nem ártana szemmel tartani hátha valami történik. Hirtelen csapja meg egy nagyon távoli kürt a fülemet tompán, halkan, majd egyre hangosabban. A zene elhalkul, az emberek értetlenül néznek szét. A felismerés hirtelen fut végig rajtam, hogy ezt a kürtöt én ismerem. Ez egy jel és egyáltalán nem jelent jót.
- Jobb lesz ha lelépünk innét. - mondom komoran, miközben egy idegen katona felé pillantok, aki épp egy sárkánylovas felé indul meg. A tömeg közben feleszmél és egy pillanat alatt kitör a pánik. Leanna karja után nyúlok, hogy elrántsam egy épp felé rohanó fiatal suhanc elől, de nem számítok rá, hogy a hirtelen meginduló embertömeg elsodorja tőlem.
- Leanna! A felszerelés, menj a felszereléshez! - ordítom felé, miközben megpróbálom magam a tömegen átvergődni. Teljességgel esélytelen. Nem egy embert kell vállal odébb egyengetnem, hogy ne engem taszítsanak fel. Akárhogy próbálok közelebb férkőzni hozzá, annál távolabb sodródik. Csak remélhető, hogy tud magára vigyázni. Egy katona indul meg felém, amire kardot rántok. Én nem adom ám olyan könnyen magam, mint ahogy ott a szélén becserkészték a lovast. Ismerem ezt a harcmodort, volt hozzájuk szerencsém. Így talán kis előnnyel könnyedebben védhetem ki a támadást, mint sokan itt.
- Nem csalódtam bennetek, mindig is előszeretettel szegitek meg a szavatokat. - vágom hozzá a gúnyos megjegyzést, miközben már meg is indulok felé. Gyere csak, gyere. Támad, véd, támad, véd... közben kihátrálok a fák felé, távol a bódéktól, ahova az emberek többsége beszorult. Az ő katonáik majd megoldják, hogy védjék meg a népüket. Nekem magamat kell, meg azt a fehérnépet. Elememben érzem magam, a terep az enyém és pár csapás után már meg is vágom egy gyenge pontján. Nem lesz ő nagy kihívás nekem, gyorsan elintézem. Aztán elindulok arra, amerre Leannát utoljára láttam. Még mindig teljes a káosz, egyre több katona jelenik meg, a nyilak csak úgy záporoznak, itt bizony vérfürdő lesz. Valahol tőlem kicsit odébb oszlik a tömeg, egy katona és két fiatal alakja bontakozik ki, a lány nyakához tőrt szorítanak és egy fiatal suhanc próbál belekeveredni az incidensbe. Ejj fiam, ha így folytatod, a lány meg fog halni. Ha sarokba szorítják... élő pajzsként fogja a lányt felhasználni. Én nem habozok, nem esek a látószögébe és ahogy észreveszi a fiút... puszta kézzel rontok felé, hogy a meglepetés erejét kihasználva a tőrt is megpróbáljam kiütni a kezéből.

/Köszönöm a megmentő lovagokat /

Fesztivál
Egy kürt szólal meg és ekkor a katona akaratom ellenére magához ránt és a tojásokat őrző házhoz akar menni. Az otthonomból származó katona elárulja az új otthonomat, nem értettem miért tette ezt. Eszem ágába se fogom megmutatni a keltető épületet, mert ott van a tojásom is és őt mindenek előtt védenem kell. Kést szorít a nyakamhoz és én nem merek megmozdulni sem, mert félek, hogy elvágja a tőr a torkomat. Kiáltani nem tudok és értelmetlen is, mert a tömeg mind fél és rohan a katonák elől, akik pánik hangulatot keltettek az ünneplő tömegben. ~Ez lenne a nagy meglepetés?~ Senki nem foglalkozik velem, aki csapdába esett egy katona karjai között. ~Támadnak a thidiaiak, de miért?~ teszem fel a kérdést magamnak. nem értem ezt az egészet. Egy hangos mély fájdalmas kiáltás hallok, mely a szívemig hatol és a sírás kerülget. Egy sárkány hangja volt, és a hangja nekem is fájdalmat okozott. Abban az egy évben míg Rhoanta foglya voltam hallottam ilyen hangokat. Lecsuktam a szemeimet. Egy sárkány halt meg. ~Nem, én nem itt vagyok. Ez nem lehet valóság. ~ próbálok nem gondolni erre, de nem sikerül. Álmomban ugyanez az esett megtörtént és emiatt menekültem el és messzire üldöztek ott engem, de most itt a valóságban elfogtak. Soha nem voltam ilyen helyzetben, hisz a szürke kis senki voltam thidiában és Rhoantán is. Itt számba vettek és szeretek, az új életem jobb volt, mint az előzőek és féltem, hogy elveszítem Marthát és Ventust. Támadás történt és én nem tudom, hogy tudnék menedékre lelni. Időt kell szereznem, hogy megtaláljon Ventus vagy valaki más.
- Miért támadtok meg minket?- megcsuklik a hangom és reménykedve mondom ki a szavakat, hogy a katona megkönyörül rajtam. - Én is thidiai vagyok, mint te.  Ventus tudta hisz felismerte a beszédemben a thidiai és a kontinensi vonásokat, de rajta kívül szinte senki nem tudta a szigeten honnan származom. Reménykedtem elenged és megkegyelmez nekem, de nem így történt.
Megláttam Tyrt és hallom, hogy a fogvatartóm felé kiált.
~ Egekre, Tyrell, ne csinálj semmi ostobaságot. Nem akarom, hogy meghaljunk. ~ Gondolom végig a pánikba ejtő környezeti hangulatban az egész esetet nálam nincs semmi fegyver. Tyrell, harci tapasztalat, pedig elég csekély, hogy legyőzzön egy tapasztalt katonát egy maga.
Valahol a tömegben, hallom hogy tűz van, de az általános zűrzavarban senki sem figyelt fel a fiún kívül rám, mikor a katona észreveszi a fiút megpróbálok az erős szorításából kitörni, de ahelyett, hogy lazulna a szorítás még erősebben szorít.
- Kérlek ne bántsd őt, megteszem, amit kérsz. - könyörgök neki, bár eszem ágában se volt a keltető épülethez vezetni a zsoldost, időt akartam nyerni mert annál tovább élhet Tyr és én is.
Nem vettem észre, hogy más is a megmentésemen ügyködik és én nem akartam, hogy Tyrell miattam haljon meg.
Féltem, bár próbáltam nem mutatni a félelmemet előtte mégis az arcomról leolvasható volt. Féltem, hogy a tervem nem sikerül, és valakinek baja esik, de időt akartam nyerni.

Városunk vezetője nem válaszol rosszul, valamelyest igaza van, de a hatodik érzékem valamiért erősen az ellenkezőjét jelzi és emiatt a vérnyomásom az egekbe szökik és elönt a düh és a zavarodottság. Ökölbe szorítom az egyik kezem és teljes erőmből az asztalra csapok éppen Atmor elé, mire az asztal összerándul és az Atmor előtt álló sörös kupa elborul, a drága nedű pedig szétfolyik az asztalon, de engem ez most egy csöppet sem izgat.
-Ne legyél ostoba! Ez nem stimmel! - üvöltök rá a meghökkent vezetőre, s hiába érzem azt, hogy ezt majd meg fogom bánni, de a rossz érzés a gyomromban és a torkomban hajt előre az igazamért. Látom a vezetőnk arcán, hogy hirtelen kiszáll belőle minden alkohol és visszatér az eszéhez, de nem kifejezetten tűnik boldognak. Már éppen válaszra nyitná a száját, amikor megszólal a katonák távoli kürtje és a tömeg elcsendesedik. Mind a ketten hatalmasra nyílt szemekkel pillantunk a hang irányába.
-Éreztem... - suttogom magam elé és rögtön Morth felé rohannék, de a második lépésnél iszonyatos fájdalom üti meg a fejem, ami két pislogás ideje alatt elburjánzik egész testemben, a fejem tetejétől egészen a lábujjam hegyéig. Az erőm egy újabb szempillantás alatt teljesen elhagyja a testem és a földre rogyok. Utolsó erőmmel még Morth után kutatok tekintetemmel, de amit látok az végleg elszív minden tartalék energiámat és elterülök a földön. Elvesztettem az eszméletem, de fejemben, mintha egy álom lenne, még hallom Morth utolsó dörmögő szavait és végső leheletét.
Ez mindössze pár másodpercig tartott, de örülhetek, hogy nem ez idő alatt sem taposott agyon a pánikoló tömeg. Egy fél percbe beletelik, amíg feleszmélek és végre feltápászkodok a földről, akkor viszont villámcsapásként tör rám a felismerés. A népem veszélyben. Morth halott. Nem tudok mit tenni.
A düh, mely eddig elmémet uralta pillanatok alatt alakul át kétségbeesett bosszúvággyá és Morth teste felé kezdek lépkedni. Mintha körülöttem az emberek pánikolása és menekülése nem érdekelne, csak hogy Morth gyilkosát kibelezzem. Még el sem jutott egészen az elmémig, hogy én tényleg elvesztettem a lelkem egyik felét, de azt már most érzem, hogy valami megtört bennem és egyelőre úgy gondolom, hogy a thidiai katonák lemészárlása ezt valamelyest enyhíteni tudja.
A visítozó tömegből is kihallatszódó üvöltéssel csapok le az elsőnek elém kerülő katonára, mely hárítja a támadásom, de csak egy rövid ideig, mert aztán keresztül szúrom kardom a testén. A halott a földre zuhan, de én csak lépkedek tovább, viszont akkor szétválik előttem egy pillanatra a tömeg és meglátom társam élettelen testét, amint a lángok között fekszik.
Odarohanok, de mellette megtorpanok. A tudat, hogy nem voltam mellette, pedig megvédhettem volna, elkezd belülről felemészteni.
Oldalról egy katonát látok közelíteni, akinek sikeresen kivédem a csapását és kiütöm a kezéből a fekete kardot, majd egy lendítéssel lefejezem.
Tehetetlenül állok, s mintha Morthot védelmezném, úgy állok a hatalmas pikkelyes test mellett. Nem tudok segíteni rajta, nem tudok segíteni a csapatomnak, nem tudok segíteni a népemnek, nem tudok megmenteni senkit.
A fájdalom és a kétségbeesés teljesen úrrá lesz rajtam, amely könnyekben tör ki, én pedig térdre rogyok, összecsuklok és zokogni kezdek. Elvesztem....

/Íme, Sethra bezuhan a mélyvízbe... ^^/

Fura nap volt ma az embereknél, megint felhúzták azokat a nagy hártyaszerű héjakat.. Mi is volt a neve? S... Setor? Sátor? Hm, talán ez lehet, igen. Sokan futkostak és boldogak voltak, villogtatták a fogaikat ami náluk mindig a boldogság jele. A fiókáik is összevissza ugráltak és játszottak egymással, és mindenhol nagyon jó illatok voltak. Ilyenkor szerettünk Rakshával a közelbe jönni, élveztük az illatokat, esetleg ételt is loptunk ha sikerült. Érezni sokfélét. Húsokat, növényeket, van ami erősebb illatú, van ami gyenge, meg vannak nekik ezek a fura ragacsos és édes ízű dolgaik is amikből nem tudok sokat enni mert egy idő után rosszul vagyok az ízétől, pedig finom! Hát, fura.
~ Ma mit találtál ki, Set? ~ nézett rám a mellettem fekvő fehér sárkány. Végignéztem rajta. Fehér pikkelyeit sár borította, meg levelek és gallyak. Mielőtt vadászni indulunk sokszor használjuk ezt a módszert hogy jobban el tudjon rejtőzni, és szerencsére védi a bőrét is. Szegényem olyan érzékeny, bántja a nap, főleg ha erős. Ez legalább segít. Kecses hátán egy állatbőr volt leterítve amit más bőrdarabokkal erősítettem Raksha hátára. Könnyű de jól tart, és legalább nem lesz tiszta seb a lábam mint eleinte. Felkapaszkodtam a hátára és rásimultam.
~ Kéne hozni ételt, morog a hasam az illatoktól, te nem lettél éhes? ~ kérdeztem vissza miközben sárral borított nyakához nyomtam az arcom és halkan pirregtem mint egy boldog kis fióka. Raksha visszafordult és a fejét a vállamnak dörgölte, hasonló gyengéd hangokat kiadva.
~ De, én is, de a zajtól állat se maradt a közelben, mind elfutottak. Nem csoda hogy az emberek fák mögé teszik őket, azok is elmennének a hülye ricsajuktól.. ~ dohogott miközben feltápászkodott.
A bokrok között osontunk, és néha sikerült egész nagy darabokat is megszereznünk amit boldogan majszoltunk el kicsit beljebb az erdőben. Nekem ugye nincsenek erős és éles karmaim mint a sárkányoknak, szóval csináltam magamnak. Vannak ügyetlen sárkányok akik letörik a karmaikat, vannak akik meghaltak valahol és csontvázuk ott hever a pusztán.. Összegyűjtöttem egy csomó karmot amiket állatbőr és inak összerakásával megcsináltam úgy hogy a kezemre húzhassam. Olyan mint egy levehető sárkánymancs. Nem olyan ügyes mint a sajátom, de erősebb a bőre és vannak karmai. A másik bőröm is hasonló, mindenféle csontoktól és levedlett sárkánypikkelyektől lesz jó erős és ellenálló. Sok-sok sebem lenne már ha nem lettem volna ügyes hogy megcsináljam. Raksha eleinte furának találta hogy felvettem és levettem, de ugyanúgy ahogy neki sár kell a bőrére, nekem ez. Puhák vagyunk mi ketten, más sárkányok azt mondanák: gyengék. Mi viszont megmutattuk, okosak vagyunk és csinálunk magunknak másik bőrt, másik mancsot, másik fogakat akár! Ezért is szoktam figyelni sokat az embereket, érdekesek a dolgaik. Díszes a másik bőrük, sokszor színes, néha mintás, néha olyan fodros mint néhány tengeri hal uszonya. Meg nekik a lábukon is van valami más amit le tudnak venni, az meg hasonlít a szarvasok és kecskék lábára csak nekik hosszú és lapos.
Evés után összebújtunk és egy magasabb, erős fán feküdtünk el, onnan néztem az emberek napját. Még mindig nagyon sokan voltak, nyüzsögtek akár a tolvaj madárcsapatok. Láttam közöttük olyat is akin fényes pikkelyek voltak, meg volt a fejükön is. Tőlük tartottak a többiek, sokan elmentek a közelükből, kerülték őket. Féltek tőlük talán? Lehet hogy ők az erős emberek?
A sárkányok röptét nagy szemekkel néztem, bár Raksha egész végig rosszul érezte magát, keserű volt és mérges. Ő is akart volna szárnyalni, de nekünk nem lehet. Őt nem szeretik a sárkányok sem, sokszor elzavartak minket. Nem illik sehova sem. Én sem. Ezért vagyunk jó csapat!
Lemásztam a fáról amíg Raksha pihent. Ébren volt, tudom. Éreztem. Besétáltam az emberek közé. A másik mancsom ilyenkor hátrahajtva pihen a kezemen, ha szükség van rá csak gyorsan beledugom az ujjaim! Pár csillogó dolgot meg kaját elcsentem amíg nem figyeltek, Rakshának is fognak tetszeni a zsákmányaim, a fészkünkben jól fog mutatni. Szeretem a díszeket, az emberek első mancsa igen ügyes. Próbálom figyelni néha hogy csinálják őket, próbálkoztam is vele de mind elég ronda lett...
Aztán valami megváltozott. Éreztem a feszültséget, éreztem hogy baj van. Hallottam egy hangot ami a szarvasbőgéshez hasonló, aztán egy halálrikoltást hallottam. Sárkányé volt. Odarohantam, hiába nincs hozzájuk közöm. Nem értem el odáig, a hatalmas tűzsárkány lángokba borított mindent maga körül, az emberek visítoztak, kiabáltak és rohangáltak mint a méhkas amiből a minap ki akartuk szedni a finom édes szirupot.
~ Raksha! Segíts ki innen! ~ küldtem a pánikkérést sárkányom fele.
~ Megláthatnak Set!
~ Nem érdekel, mindenki bbolyong és őrült, senki sem fogja kiszúrni! ~ kértem egyre kétségbeesetten. A tömeg futott, ide-oda löködtek, már nem tudtam merről jöttem, nem értek ezekhez az emberi építményekhez...
Szinte éreztem ahogy Raksha kitárja a szárnyait és felrepül, elindul felém. Ekkor vettem észre az egyik fémpikkelyesnél egy olyan nagy karmot amit az emberek szoktak használni, csak ez fekete volt és furán fénylett... Ismerősen, és tudtam hogy rossz.
Raksha leszállt mögém, és akkor jutott eszembe hogy ez a sárkánygyilkos kő...
~ Azonnal el kell tűnnünk innen! ~ kiáltottam egyszerre Rakshának, és rikoltottam fel kétségbeesetten. Ha bármelyikünknek baja esik miattam azt sose bocsátom meg... Felugrottam a hátára, közben Raksha már táncolt félre az egyre terjedő lángok elől. A sár a melegtől megkeményedett és elkezdett letörni. Ahogy felugrott hogy elrepüljünk számos hegyes bot repült el mellettünk. Raksha sikolya viszont megrémített, megéreztem a fémes vérszagot. Azonnal keresni kezdtem a sebet, hamar meg is találtam: A szárny tövét átlőve a combjába fúródott egy bot. Visszaszállt a földre, és berohantunk egy faépület alá, ahol leugrottam róla és kihúztam a botot a lábából, mire fájdalmasan felnyögött. Nagyon remegett, remélem nem súlyos a sérülés. Mélyen volt a hegye de talán csak a húsba állt bele... Eléálltam és átöleltem miközben doromboltam neki, ő pedig halkan hümmögve énekelni kezdett. Rám ekkora mértékben már alig hat, ő viszont a fájdalmát enyhíti vele.. Ekkor üvöltést hallottam, egy fémpikkelyes rohant felénk a fekete foggal. Elvicsorodtam, ráüvöltöttem, másik mancsom már az ujjaimon pihent, elrúgtam magam és a földre döngöltem, dühösen visítva téptem és karmoltam az arcát, ütöttem, aztán fogtam a fekete fogat amit az ütközéstől elejtett, és beleszúrtam a feje közepébe. Senki sem bánthatja a testvéremet!!!
Raksha mögém vánszorgott, védelmezőn állt fölöttem, vicsorgott. Fedezéket kell találnunk minél hamarabb, el kell látnom a sebet...
Pánikolva kapkodtam ideoda a fejem, ekkor a már kisebb embercsordán át megláttam egy emberhímet aki épp térdre zuhant a halott sárkány teste mellett. Az övé lett volna? Raksha és én összenéztünk. Egy fémpikkelyes pedig mögé lépdelt, és emelte a sárkányölő fogat hogy lecsapjon vele. Raksha felmorgott, feldobott a hátára és futni kezdett. Hallottam hogy nyöszörög, nyüszít közben, de átverekedtük magunkat a tömegen, elugrott a férfi fölött és rávetette magát a fémpikkelyesre. A lába teljesen elgyengült, ahogy földet értünk összeesett, rá a másik sárkány testére. A fekete fog felénk lendült, én pedig hozzávágtam egy követ a támadó fejéhez. Megtorpant, és ez elég volt ahhoz hogy Raksha kinyúljon hosszú nyakával, és ízekre tépje a pikkelyest. Nagy nehezen lehúzta magát a tűzsárkány testéről, mostanra szinte teljesen lekopott róla a sár.. Legalább a napot eltakarja a hatalmas füstfelhő.
Odaléptem az emberhímhez és nagy szemeket meresztettem rá miközben gondolkoztam azon a pár szón amit ismerek.
- S...Segíts... - mutattam Raksha erősen vérző combjára.

/Kicsit úgy hangzik mintha azt mondaná "Sekíks" /

// to Tyrell, Linor, Dragomir //

A tömeg lassan oszlani kezd, de a káosz és harc nem csillapodik, talán még hevesebbé is válik. A városiak közül aki tudott az otthona felé menekült vagy az erdőbe vette az irányt, így a csatatéren már főleg csak Kysppie katonái, sárkánylovasai és a thidiai katonák maradtak, na meg néhányan a kétségbeesett városiak közül is, akiket csapdába ejtettek.
A nagy csatán belül kisebb harcok is folynak, mégpedig az egyik ilyen Linor körül zajlik, akit nyakához épp kést szorít egy thidiai.
-Thidiai?! Méghogy thidiai... pfff... naívak és buták. - válaszol a kis hölgynek mély, karcos hangján, majd szorít egy kicsit fogásán. - Na mutasd merre vannak a tojások. - erősködik, de a következő pillanatban megjelenik előtte egy kölyök, aki szemmel láthatóan vele akar szembeszállni. A katona csak elmosolyodott és már válaszolt volna a fiúnak valami frappánsat, de mielőtt megtehette volna hátulról nekitámadt egy hozzá inkább ellenfélnek való illető.
A meglepetés erejétől kibillent egyensúlyából és így elengedte a lányt szorító karjaiból, viszont a tőrét nem ejtette el. Ahogy visszaszerezte egyensúlyát szembefordult támadójával. Tőrét átveszi bal kezébe, jobb kezével pedig előhúzza oldalán lógó kardját. -Mutasd mit tudsz, szigetlakó! - szeme sarkából közben két társát veszi észre, aki felé tartanak. -A lány tudja hol vannak a tojások! - kiált nekik, mire a két másik thidiai Linor és Tyrell felé kezd közelíteni, ő maga azonban marad Dragomirral szemben és nem is vár egy pillanatot se, támad.

Ahogy odaértem anyámhoz, rá egy percre megjelent Rowen is az asztalnál és a város vezetőjével kezdett beszélgetni. Vagyis inkább vitatkozni. Szóváltásukat nem volt éppen felemelő hallgatni, de mindemellett teljes mértékben egyet kellett értenem Rowennel, még akkor is, ha Atmor érvei egészen jól megállták a helyüket.
Nem igazán tudtam, hogy jó ötlet lenne-e beszállni a vitába, vagy inkább tartsam távol magam és várjam a vezérem parancsait. Végül nem kellett ezen agyalnom, mert a távolból felszólaló kürt éles hangja lezárta a vitát és a fesztivált is.
Rowen azonnal Morth irányába vetette magát, én pedig anyámhoz fordultam, de egy szó sem jött ki a számon, mert a tömeg másik oldaláról egy sárkány élete utolsó perceinek adott hangot felrázva ezzel az egész tömeget. Ráadásul nem is akármelyik sárkány volt ez a sárkány.
Rowen elvesztette társát, ami azt jelentette, hogy a csapat elvesztette a vezérét. Ha valaki nem tesz nagyon gyorsan valamit, akkor a csapatunk irányító nélkül el fog veszni.
-Anya! Szólj Mandzsadrionnak, hogy hozza ide a többi sárkánylovast! - szólalok meg végül, majd ott is hagyom, hogy Arzavurhoz rohanjak. Tudom, hogy anyám tud magára vigyázni, annak ellenére, hogy már nem mai csirke. Ráadásul Mandzs a fél szigetet leégetné érte, így nem aggódok, hogy esetleg baja esik. Viszont a csapatunknak kell valaki, aki összetartja őket és instrukciókkal látja el.
Csak félrelökök pár katonát, akik az utamba kerülnek, szerencsémre nem támadt rám senki azalatt a rövid idő alatt, amíg elértem Arzavurt. Egy pillanat alatt felpattantam a nyeregbe és Arzavur már el is rugaszkodott a földről, miközben én nyergéről átcsatoltam övemre a kardomat és leellenőriztem, hogy a helyén van-e az íjam.
~Héj kölyök! ~ szól Arzavur Camroth-nak, a kölyöksárkánynak, aki mellett elhaladunk ~Neked a menedékhelyen kellene lenned! Szedd össze a lovasod és nyomás! ~ morog rá keményen, majd feljebb emelkedik a parancsomra és torka mélyéről elereszt egy csatamezőt átívelő sárkányüvöltést, jelezve, hogy átveszi a vezetést, mindenki figyeljen.
-Oké, haver! Mondd meg nekik, hogy ne használják az erejüket, csak a fogaikat és a karmaikat, nehogy mást is véletlenül megsebesítsenek!
Arzavur kétkedés és várakozás nélkül továbbította az üzenetet a sárkányoknak, mindenkinek, akit csak elért. Az egy helyben lebegés és a sárkányüvöltés jó pár katonának felhívta a figyelmét, így egy tízes csapat nyilakkal kezdett ránk lőni, amiből egy végigsúrolta Arzavur lábát, egy pedig épp előttem suhant el.
~Menjünk feljebb és szervezzük össze a csapatokat! ~ a jégsárkány engedelmesen tette, amit társa mondott neki, majd mint valami cápa kezdte körbejárni a csatamezőt a többi lovas után kutatva.
-A közelharcosok mind menjenek a közeledő íjászok irányába és állják el az útjukat, mielőtt ideérnek. A felderítők keressék meg a csapdába esett városlakókat és a tanoncokat és mentsék ki őket, a légivadászok pedig mind emelkedjenek a levegőbe és íjaikkal támadjanak. Csak szervezetten, ahogy a gyakorlatokon és fedezzék egymást! - ahogyan eddig is, a jeges teremtés továbbította a szőke légivadász üzeneteit mindenkinek, akinek csak tudta, majd lejjebb ereszkedett egy kicsit Lynessa és sárkánya közelébe.
Én kihúztam íjam és a Lynessára célzó katonára lőttem. Válltalálat, nem is rossz. - Lynessa! A jégmező jó ötlet volt, most viszont keresd meg Rowent és vidd ki innen biztonságos helyre!-
Amint vette a parancsot, sárkányom bedől és elfordul mellőlük. ~A kapitány vajon hol lehet? ~ kérdezem magamban miközben újra kihúzom íjam és a következő áldozatom után kutatok.

Körülöttem káosz van, az otthonomon lassan teljesen úrrá lesz a kétségbeesés és a pánik, én pedig Morth nélkül teljesen tehetetlennek érzem magam, amit a fájdalom, mit sárkányom hagyott maga után csak megerősít. Hiszen ő volt az, aki igazán azzá tett, aki vagyok. Nélküle nem csak kommunikálni nem tudok most a csapatommal, hanem vezetni is képtelen vagyok őket.
Összeesek, ráborulok társam mozdulatlan orrára és önzően várom, hogy én is magam mögött hagyjam ezt a világot. Azonban a Sors egészen mást szánt most nekem.
Morth teste megrezdül, amire felkapom a fejem, de nem egészen azt pillantom meg, amire számítottam. Egy ismeretlen fehér sárkány landolt az élettelen testen, ettől mozdult meg. Minden pillanatok alatt zajlik, mintha felgyorsultak volna az események körülöttem.
Egy katona felém ront, de egy lány eltereli a figyelmét, mire a furcsa sárkány örökre kivonja őt a csatából. Csak kapkodom a fejem, de a lány rám kiált és akkor úgy érzem visszatér az ereimbe az erő és a becsület.
A sárkányon csúnya sebét csak most veszem észre, amire elhúzom a szám, de a fiatal lány és sárkánya számítanak rám és ha segítek rajtuk és eltávolodok Morth testétől, akkor talán merítek annyi erőt, hogy kitaláljak valamit és a csapatomnak is hasznára legyek.
Pillanatok alatt mérem fel a rózsaszínes, fehér pikkelyest. A sebe mély, nem lenne elég ereje messzire repülni, így muszáj más opciót keresni a menekülésre, az pedig nem lehet más, mint az erdő.
-Az erdőbe kell mennünk. Nem messze innen van egy menedékhely.
Hátrapillantok, pillanatnyilag senki nem akar ránk támadni, a tűz és a füst feldarabolta a csatateret, azonban bármelyik pillanatban feltűnhet valakinek a sérült szárnyas és akkor annyi nekünk.
-Sosem láttam hozzád hasonlót, de ha tudsz valamiféle barikádot vízből, jégből vagy bármiből, akkor csináld, hogy visszatartsa azt, aki követne, aztán nyomás a fák közé.
Bár tudom, hogy a sárkány számára nem lesz olyan kényelmes a fák között menekülni, de ismerem ezt az erdőt, mint a tenyeremet, bízom benne, hogyha utánunk is jönnek, akkor le tudjuk őket rázni. A sebbel pedig majd akkor foglalkozunk, ha biztonságosabb helyen leszünk és akkor majd a többiekkel is kapcsolatba léphetünk. Addig pedig reménykedem, hogy ez a furcsa szerzet képes lesz elérni a többi sárkányt és üzenni nekik.
Szerencsére a fák és közöttünk nincs túl sok akadály, de azért óvatosan kell elhagynunk a helyet.